1 Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta:

2 Ilyesfélét eleget hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan!

3 Vége lesz-e már az üres beszédnek? Vagy mi bajod van, hogy így válaszolsz?

4 Én is tudnék úgy beszélni, mint ti, csak volnátok az én helyemben! Tudnék én is szép szavakat mondani nektek, csóválhatnám gúnyosan a fejemet.

5 Szavaimmal erősíthetnélek titeket, ajkaim részvétével nyugtatgatnálak.

6 Attól, hogy beszélek, nem enyhül fájdalmam, de ha abbahagyom, akkor sem múlik el;

7 mostanra teljesen kimerített. Elpusztítottad egész családomat.

8 Megragadtál! Tanúvá lett, ellenem támadt, engem vádol elesett állapotom.

9 Haragja marcangolt és üldözött engem. Fogait csikorgatja ellenem, villogó szemekkel néz rám ellenségem.

10 Feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul vertek, együtt vonulnak ellenem.

11 Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak, és a bűnösök kezébe juttat.

12 Nyugalomban éltem, de ő összetört. Nyakon ragadott, és szétzúzott, céltáblának használt engem.

13 Mindenfelől záporoznak nyilai; felhasítja veséimet kíméletlenül, epémet kiontja a földre.

14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős.

15 Varrott zsákruhát húztam a bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet.

16 Arcom a sírástól kivörösödött, szempilláimon a halál árnyéka ül.

17 Pedig nem tapad kezemhez erőszak, és imádságom tiszta.

18 Föld, ne fedd be véremet, ne némuljon el segélykiáltásom!

19 Most is van tanúm a mennyben, és kezesem fenn a magasságban.

20 Saját barátaim csúfolnak! Könnyek között tekintek Istenre,

21 hogy igazolja a férfiút Istennél, és az embert felebarátjával szemben.

22 Mert ez a néhány esztendő eltelik, és én nem térek vissza az ösvényről, amelyen elmegyek.