A nyugtalanság gyökere

Alapige:„Mert ahol irígység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van” (Jak 3:16).

A nyárfa gyönyörű, tizenöt–harminc méter magasra megnő. Hideg éghajlaton érzi magát a legjobban, ahol hűvösek a nyarak. A fájából bútort, illetve gyufát és papírt készítenek. Keményebb teleken a szarvasok és más állatok gyakran megrágják a fiatal nyárfákat, mivel a kérgük tápanyagban gazdag. Sok napfényre van szükségük és állandóan növekednek – még télen is, amitől különféle állatfajok számára fontos táplálékforrásnak számítanak.

A nyárfákról ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a növényvilág legkiterjedtebb gyökérrendszerét képezik. Felszín alatti gyökérsarjakkal igen gyorsan terjedő, föld alatti kolóniát alkotnak, nagy területet lefedve. A fa körülbelül százötven évig él, de a nagyobb gyökérrendszerek a föld alatt évezredekig is elélhetnek. Az e heti tanulmányunkban szeretnénk felfedezni néhányat a nyugtalanságunk gyökerei közül. Több minden akadályoz minket abban, hogy valódi nyugalomra leljünk Jézusban. Ezek közül némelyik elég nyilvánvaló és nem igényel sok figyelmet. Mások kevésbé egyértelműek lehetnek a számunkra, és mint a láthatatlan, föld alatti nyárfagyökérzet esetében, nem mindig figyelünk fel bizonyos magatartásformákra és tettekre, amelyek elválasztanak minket a Megváltótól.

Július 17. – A Világmisszió napja (adakozás a világmisszió számára)

EGW idézet:

Gonosz büszkeség az, ami a saját jó munka felett érzett hiúságtól kéjeleg, ami kitűnő tulajdonságaival kérkedik, és azzal a céllal akar másokat alantasabbnak beállítani, hogy magát magasztalja fel, több dicsőségre tartva igényt, mint amennyit hideg szíve Istennek kész tulajdonítani. Krisztus tanítványai igenis hallgatni fognak Mesterük utasításaira. Jézus arra tanított, hogy szeressük egymást, amint Ő is szeretett minket. A vallás az Úr iránti szereteten alapul, ami az egymás iránti szeretethez is elvezet. A vallás tele van hálával, alázattal és hosszútűréssel. Önfeláldozó, türelmes, könyörületes és megbocsátó. A vallás megszenteli az egész életet, sőt, másokra is kiterjeszti jó hatását. Akik szeretik Istent, nem adhatnak helyet gyűlöletnek vagy irigységnek. Mikor az örök szeretet mennyei elve tölti be a szívet, kiárad másokra is, nem csupán, mert előnyökhöz juttatták ezeket, hanem mert a szeretet a cselekedetek mozgatórugója, mivel az alakítja a jellemüket, kormányozza ösztöneiket, uralkodik szenvedélyeiken, lecsillapítja az ellenségeskedést, magasztossá és nemessé teszi a szeretetüket. Ez a szeretet nem csak azért fejlődik ki, hogy magunkat és mieinket foglalja pusztán magába, hanem széles, mint a világ, magas, mint a menny, és összhangban áll a munkálkodó angyalok szeretetével. Ha ezt a szeretetet ápoljuk a lelkünkben, megédesíti egész életünket, és finomító légkört áraszt maga körül mindenfelé… Ez a szeretet Isten Lelke. A mennyei életszentség kölcsönöz valódi nemességet és méltóságot a léleknek, és olvasztja egybe életünket a Mesterünkével. – Bizonyságtételek, IV. köt., 223. o.

Törekedjetek örökzöld fák lenni. Viseljétek a szelíd és csöndes lélek ékességét; ez igen értékes Isten szemében. Ápoljátok a szeretet, öröm, béke, béketűrés, gyöngédség, jóság, hűség, szelídség és mértékletesség kegyességét. Ezek a keresztény fa gyümölcsei, ami a folyóvizek mellé ültetve mindig idejekorán meghozza gyümölcsét. – A Te Igéd igazság, III. köt., 1142. o.

Két út áll előtted: az önző engedékenység széles útja és az önfeláldozás szoros útja. A széles úton magaddal viheted az önzést, a büszkeséget és a világ szeretetét, viszont akik a keskeny ösvényen járnak, azoknak le kell tenniük minden terhet és őket megkörnyékező bűnt. Melyik utat választod – azt, amelyik az örök pusztulásra vezet, vagy azt, amelyik a dicsőségre és a halhatatlanságra vezet el? Sosem volt még annyira ünnepélyes egy történelmi időszak, mint napjainkban. Örök érdekünk forog kockán, ezért föl kellene ébrednünk, és meg kellene erősítenünk a döntésünket és elhívatásunkat. Ne merészeljük kockáztatni örök érdekeinket holmi eshetőségekért. Vegyük komolyan a helyzetet. Amik vagyunk, amit teszünk, és tenni fogunk ezután, az még ebben a pillanatban nem lett nyilvánvalóvá, ezért nem engedhetjük meg magunknak a hanyagságot, a közönyösséget és a gondatlanságot. Mindenki tegye fel magának a kérdést: Mit jelent számomra az örökkévalóság? Lábam a menny felé vezető úton vagy a pusztulásra vivő széles úton halad? – Our High Calling, 8. o.

Nem sokan élvezik a viszályokat. Összehangra és békességre vágyunk. A gyülekezeteinkben és az intézményeinkben még tanfolyamokat is tartunk a békéltetésről és a konfliktusmegoldásról.

1. Olvassuk el Mt 10:34-39 szakaszát! Vajon miért mondta Jézus, hogy nem békességet, hanem kardot hozni jött? Mit jelent ez, tekintettel arra, hogy Ő a „békesség fejedelme” (Ézs 9:6)?

Megdöbbentő, szinte felfoghatatlan Jézus kijelentése Mt 10:34-39 részében. Az Üdvözítő magatehetetlen kisbabaként jött el, nem hatalmas, kiváló testőrökkel körülvett királyként, a felebarátok és az ellenségek szeretetéről prédikált, most pedig azt mondja követőinek, hogy meghasonlást támaszt és küzdelmet hoz. A tanítványai és a hallgatói ugyanúgy eltűnődhettek ezen, mint mi: hogyan lehetséges ez?

Mt 10:35-39 szakasza tulajdonképpen a szövetségről és a hűségről szól. Jézus arra hívja a hallgatóságát Mik 7:6 versét idézve, hogy döntsenek az örökkévalóság mellett. A fiúknak szeretniük és tisztelniük kell a szüleiket. Ezt írja elő a törvény, amit Mózes a hegyen kapott. Isten ilyen elveket követel. Ám nehéz döntés előtt áll az ember, ha a szeretete felülírná a Jézus iránti hűséget. Az édesapának és az édesanyának kötelessége szeretni a gyerekeit és gondoskodni róluk. Ugyanakkor nehéz helyzetbe kerülnek a szülők, ha a szeretetük felülmúlja a Krisztus iránti elkötelezettségüket.

Jézus ebben a szakaszban arra emlékeztet, hogy számít, mi van az első helyen.  Jézus  három  mondattal  fejezi  ki  ezt  a  döntést,  és  mindegyikben a „méltó” szóval él. Nem attól válunk méltóvá, ha az erkölcsi mércénk magas, vagy győzelmet aratunk a bűn fölött, hanem a Jézussal való kapcsolatunk által. Akkor válunk méltóvá, ha Őt választjuk minden más előtt, akár az édesanyánk, az édesapánk vagy a gyerekeink előtt. A kereszt szenvedését választjuk és követjük Krisztust.

„Semmire sem vágyom jobban, mintsem arra, hogy a tiszta vallásosság lelkülete hassa át a fiataljainkat, aminek nyomán felveszik a keresztet és követik Jézust. Előre, Krisztus fiatal tanítványai! Az elvek irányítsanak benneteket, öltözzetek a tisztaság és az igazság ruhájába! Az Üdvözítő oda vezet benneteket, ami a leginkább illik az adottságaitokhoz, ahol a leghasznosabbak lehettek” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 87. o.).

Időnként olyan keresztet kell hordoznunk, amit nem mi választottunk, másokat pedig önként veszünk fel. Mi a titka mindkét esetben a hűséges kereszthordozásnak?

EGW idézet:

A Megváltó óva intette tanítványait: ne reméljék, hogy legyőzik a világnak az evangéliummal szembeni ellenségeskedését, vagy hogy egy idő múlva megszűnik a szembenállás. Ezt mondta: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10:34) E viszály nem az evangélium nyomán keletkezik, hanem az iránta érzett ellenkezésből fakad. Minden üldözés közül a családi ellentéteket és a legdrágább földi barátoktól való elidegenedést a legnehezebb elviselni. Jézus azonban kijelenti: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.” (Mt 10:37) Krisztus szolgáinak küldetése nagy megtiszteltetés, szent megbízás. „Aki titeket befogad – mondja Ő –, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mt 10:40) Nem marad észrevétlen, jutalom nélkül semmilyen, az Ő nevében véghezvitt jó cselekedet. Ebben a gyöngéd elismerésben részesül Isten családjának leggyarlóbb, legkisebb tagja is: „Aki inni ad egynek e kicsinyek közül – azoknak, akik olyanok, mint a gyermekek a hitben és a Krisztus ismeretében, csak egy pohár hideg vizet a tanítvány nevében –, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.” (Mt 10:42) – Jézus élete, 357. o.

Röviddel kereszthalála előtt Krisztus a békesség végrendeletét hagyta a tanítványokra… Ez a béke nem a világhoz való igazodásból ered, és nem is külső, hanem belülről fakad. Kint háborúk dúlnak, és ellenszegülők gyülekeznek, bent pedig a  magukat  barátoknak  vallók ridegségével és kételyeivel kell szembesülnünk. Jézus békéje nem távolítja el a széthúzást, hanem ellenkezőleg, még a harc és a széthúzás közepette is az emberi szívben marad. Bár Krisztus a békesség Fejedelme nevet is viseli, mégis így vallott önmagáról: „Ne gondoljátok, hogy  azért  jöttem,  hogy  békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10:34) Noha Ő volt a békesség Fejedelme, mégis okot adott a széthúzásra. Családok fognak széthullani, hogy mindazok, akik az Úr nevét hívják segítségül, üdvösséget nyerhessenek. Akik azonban elutasítják az Ő végtelen szeretetét, a kereszténységre mint békességet megzavaró fegyverre fognak tekinteni. – Our High Calling, 328. o.

Isten az Ő Fiának felbecsülhetetlen odaadományozása által körülvette a földet kegyelmi légkörével, amely oly valóságos, mint az a légkör, mely a földet övezi. Mindazok, akik ezt az életadó levegőt választják, Krisztus Jézusban érett férfiakká és nőkké növekednek. Amint a virágok a nap felé fordulnak, hogy mindent megvilágító sugarai szépségüket és arányosságukat tökéletesítsék, hasonlóképpen kell nekünk is az igazság Napja felé fordulni, hogy ránk ragyogjon a mennyei fény, és jellemünk hasonlóbbá legyen Krisztushoz. – Jézushoz vezető út, 68. o.
 

Hasonlóan a nyárfákhoz és kiterjedt föld alatti gyökérzetükhöz, az önzés szintén egy hatalmas, megbúvó rendszer része, amit „bűnnek” hívnak. Ez akadályoz abban, hogy valódi nyugalomra leljünk Jézusban. Vajon az összes bűn között nem az önzés jelenik meg a legkönnyebben az életünkben? A többség számára olyan természetesen jön, mint a lélegzetvétel.

2. Olvassuk el Lk 12:13-21 szakaszát! Foglaljuk össze, hogy milyen problémát emel ki Jézus példázata! A jövőre való tervezés vajon önzés lenne, tiszteletlenség Isten országával szemben? Ha nem, vagy legalábbis nem feltétlenül, akkor mitől óv itt Krisztus?

Ez a példázat egyedül Lukács evangéliumában található meg, a hallgatóság egy kérdésére adott válaszként. Jézus nem vállalta magára a döntőbíró szerepét egy testvérek közötti, örökségi vitában. Inkább rámutatott a nagyobb, mögöttes problémára, ami pedig az önzés. Mélyebbre ásott, hogy rávilágítson az egyes cselekedetek alatti gyökérrendszerre.

3. Gondoljunk bele, hogyan jelent meg eddig az életünkben az önzés! Miként hat az Istennel, a házastársunkkal és a családunkkal, a gyülekezeti közösségünkkel, illetve a munkatársainkkal való kapcsolatunkra? Mi a megoldás kulcsa Fil 2:5-8 értelmében?

A Jézus példázatában szereplő, meg nem nevezett gazdag ember nem vette számításba a láthatatlan mennyei valóságot, amikor kizárólag a saját szükségleteire és vágyaira összpontosított. Nem tartozik Isten országának alapvető elvei közé a nagyobb, a jobb és a több. Pál bepillantást enged, rámutat, mi késztette Jézust arra, hogy Helyettesünk legyen.

Fil 2:5-8 szakasza az önzetlenség, az alázat és a szeretet tervrajzát mutatja. Amennyiben nem az Isten és az emberek iránti szeretet vezérli a döntéseinket, ha nem az van az első helyen, mindig több csűrt akarunk majd építeni magunknak, és kevesebb kincsünk lesz a mennyben (Mt 6:20).

Miért olyan könnyű belegabalyodni a gazdagság és az anyagi javak vágyába? A megélhetésünkhöz mindannyiunknak szükségünk van valamenynyi pénzre, de miért akarunk mindig többet, bármennyink is legyen?

EGW idézet:

A bolond gazdagról mondott példázatában Krisztus azok oktalanságát szemléltette, akik csak erre a földi életre gondolnak. Ez az ember mindent Istentől kapott. A nap sütött a földjére, mert sugarai mind igazakra, mind gonoszokra rávetülnek. Az ég esőt záporoz a jókra és a gonoszokra is. Az Úr gazdagon megáldotta földjét, és növényei virultak. Csűrei színültig megteltek, és nem volt hova tenni a termésfölösleget. De ő nem gondolt Istenre, aki mindezt adta. Nem fogta fel, hogy az Úr az áldások sáfárává tette. Segítenie kellett volna a szűkölködőkön. Lehetősége nyílt arra, hogy a menny nevében alamizsnát osszon. De ő csak a saját jólétére gondolt. (…) Önző életével elutasította Isten szeretetét, ami irgalmas cselekedetekben áradhatott volna tovább embertársaihoz. Ezzel az életet is eldobta, mert Isten a szeretet, és a szeretet élet. Ez az ember inkább a földit választotta, mint a lelkit, és a földivel együtt meg kell semmisülnie. (…) „Így van dolga annak, aki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag.” – Krisztus példázatai, 256–258. o.

Azok között, akiket a végső számvetés napján keserves csalódás fog érni, lesznek olyanok, akik külsőleg vallásosak voltak, és akik látszólag keresztény életet éltek. Azonban minden tettüket önzés vezérelt. Erkölcsükkel, befolyásukkal, magas pozíciójukkal és igazságismeretükkel büszkélkednek, mert azt hiszik, hogy azzal nyerik el Krisztus dicséretét. „Teelőtted ettünk és ittunk – mondják majd –, és a mi utcáinkon tanítottál.” (Lk 13:26) „Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben?” (Mt 7:22) De Krisztus azt mondja: „Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem.” „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7:21) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I. köt., 81–82. o.

Pál apostol… meg volt győződve arról, hogyha rá lehetne vezetni őket a menny Fensége által hozott csodálatraméltó áldozat átgondolására, az önzés eltűnne a szívükből… A figyelmet először arra irányítja, hogy Krisztus a mennyben Atyja keblén volt. Azután bemutatja Őt, amint félreteszi dicsőségét, és önként kiteszi magát az emberi élet megalázó állapotának, vállalva egy szolga kötelezettségeit, engedelmeskedve halálig – és ami a legszégyenletesebb, legfelháborítóbb és leggyötrelmesebb –, a kereszthalálig. Tudunk-e Isten szeretetének erre a csodálatos megnyilatkozására hála és szeretet nélkül és annak a ténynek mélységes átérzése nélkül gondolni, hogy mi nem a magunkéi vagyunk? Az ilyen Mestert nem kelletlenül, önző indítékokból kell szolgálni. – A nagy Orvos lábnyomán, 501. o.
 

Jézus földi szolgálatának a kereszt előtti, utolsó hetét tanulmányozva folyton bátorítást és ihletet találunk. Abba is betekinthetünk ezáltal, hogyan késztet helytelen tettekre és beszédre a nyugtalanság és a nagyravágyás.

4. Olvassuk el Lk 22:14-30 részét, és gondolkodjunk el azon, mit érezhetett Jézus, amikor a tanítványai arról vitatkoztak az ünnepélyes vacsora alkalmával, hogy ki lesz közöttük a legnagyobb (Lk 22:24)! A hatalmas jelentőségű eseményről mi terelte a figyelmüket az emberi nagyság felé?

Ritkán beszélgetünk arról, hogy ki a nagyobb a gyülekezetünkben, a családunkban vagy a munkahelyünkön. Lehet, hogy többször gondolunk rá, de mégis ki beszél erről nyíltan? Nem ez volt az első eset, amikor ez a kérdés felmerült Jézus követői között. Mt 18:1 verse beszámol róla, hogy a tanítványok burkoltabb módon utaltak erre: „Ki a nagyobb a mennyek országában” (RÚF)? Jézus egy szemléltető példával válaszolt nekik. Magához hívott egy kisgyereket, és a kör közepére ültette. Az emberek szeme kikerekedett, felhúzták a szemöldöküket. Jézus tette magyarázatra szorult, amit a Mester Mt 18:3 versében meg is adott: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesz­ tek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (RÚF).

A megtérés szerepe kulcsfontosságú abban, hogy valódi nyugalmat találjunk Jézusban. Felismerjük, hogy szükségünk van külső segítségre. Hirtelen ráeszmélünk, hogy nem számíthatunk önmagunkra, hanem Krisztusra kell hagyatkoznunk. A Mester lényegében ezt mondta a tanítványainak: Bízzatok bennem, hagyatkozzatok rám úgy, mint ez a kisgyerek! Az a valódi nagyság, ha nem a jogainkhoz ragaszkodunk, hanem magunkévá tesszük Isten országának elveit.

Sajnos úgy tűnik, a tanítványok nem tanulták meg ezt a leckét akkorra, amikor Jézus elfogyasztotta velük az utolsó vacsorát. Civakodásukkal és belviszályukkal elrontották a tökéletes közösség pótolhatatlan pillanatát. Még mindig ez volt a helyzet, a Jézussal töltött évek, a közös szolgálatok után is, miután a lábánál ülve hallgatták Őt és tanultak tőle? Milyen szomorú példája ez az emberi szív romlottságának! Viszont a jó oldalát nézve, gondoljunk az Úr szüntelen kegyelmére, hogy Jézus nem mondott le róluk, még szánalmas beszélgetésük ellenére sem!

Bűnös emberként általában vágyunk önmagunk felmagasztalására. Miért hathatós ellenszere ennek az, ha a keresztre feszített Jézusra összpontosítunk?

EGW idézet:

Milyen gyakran beszennyezi Krisztusért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. Krisztus figyelmeztető szavai saját tanítványaihoz szólnak: „Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától!” (Mk 8:15) Jézus vallása maga az őszinteség. A Szentlélek ülteti el az indítékot, az Úr dicsőségéért való buzgalmat. Csakis Isten ereje képes száműzni az önzést és a képmutatást. Munkálkodásának jele a változás. Amikor az elfogadott hit lerombolja az önzést és a hiúságot, amikor általa Isten dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, akkor tudhatjuk, hogy ez a jó út. „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet” (Jn 12:28), ez volt Krisztus életének kulcsa, és ha követjük Őt, ez lesz a mi életünk kulcsa is. – Jézus élete, 409. o.

A tanítványok nem mozdultak meg, hogy kiszolgálják egymást. Jézus várt egy ideig, hogy lássa, mit akarnak tenni. Azután Ő, az isteni Tanító felkelt az asztaltól. Levetette a felsőruháját, amely akadályozta volna a mozdulatait, fogta a törülközőt, és körülkötötte magát. A tanítványok meglepett érdeklődéssel néztek Krisztusra, és csendben várakoztak, hogy meglássák, mi következik. „Azután vizet töltött a medencébe, és kezdte mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül volt kötve.” (Jn 13:5) Jézusnak ez a tevékenysége felnyitotta a tanítványok szemét. Keserű szégyen és megaláztatás töltötte be a szívüket. Megértették a szavakkal ki nem mondott dorgálást, és teljesen új fényben látták meg magukat. A Megváltó így fejezte ki tanítványai iránt érzett szeretetét. Tanítványai önző lelkülete szomorúsággal töltötte el Őt, de ez alkalommal nem szállt velük vitába. Ehelyett olyan példát adott nekik, amelyet sohasem felejtenek majd el. Irántuk való szeretetét nem lehetett egykönynyen megzavarni vagy kioltani… Jézus teljesen tudatában volt istenségének, Ő, az Úr azonban félretette királyi koronáját és királyi öltözetét, és egy szolga alakját vette magára. Földi életének egyik utolsó cselekedete volt, hogy alázatosan körülkötötte magát egy kendővel, és betöltötte egy szolga szerepét. – Jézus élete, 644. o.

Jézus mondta: „Ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12:32) A bűnösnek Krisztust mint Megváltót kell megismernie, aki a világ bűneiért áldozta fel életét. Ha Isten Bárányát a Golgota keresztjén szemléljük, kibontakozik előttünk a megváltás titka, és Isten szeretete bűnbánatra vezet bennünket. Krisztus szenvedése és halála által hozzánk, bűnösökhöz való felfoghatatlan szeretetéről tett bizonyságot; és miközben a bűnös szemléli ezt a szeretetet, szíve meglágyul, értelme fogékonnyá lesz, és lelkét töredelemre készteti. – Jézushoz vezető út, 26. o.
 

Képmutató az, aki szerepet játszik, aki másnak akarja magát feltüntetni, mint aki valójában. Máté evangéliuma 23. fejezete hétszer használja ezt a kifejezést, amikor Jézus nyilvánosan megpirongatta a zsidó vallási vezetés csúcsán álló írástudókat és farizeusokat (Mt 23:13-15, 23, 25, 27, 29). Amint az evangéliumok bemutatják, kegyelmet és bűnbocsánatot kínált a házasságtörőknek, a vámszedőknek, a prostituáltaknak, sőt még a gyilkosoknak is, de kevés türelmet tanúsított a képmutatók iránt (lásd a többi hivatkozást Mt 6:2, 5, 16; 7:5; 15:7-9; 22:18 versieben).

5. Olvassuk el Mt 23:1-13 szakaszát, majd soroljuk fel a képmutatók Jézus által említett négy fő jellemzőjét!

Jézus négy tulajdonságát említi az írástudóknak és a farizeusoknak. A Kr. u. 1. században a judaizmus palettáján a farizeusok képviselték a konzervatív vallási jobboldalt. Az írott és a szájhagyományban élő törvény foglalkoztatta őket, hangsúlyozták a rituális tisztaságot. A másik oldalon a sadduceusok voltak, a jobbára tehetős vezetők csoportja, akiket gyakran elit papi osztályként azonosítottak. A hellenizmus hatása alatt (pl. beszéltek görögül, jártasak voltak a görög filozófiában) nem hittek az ítéletben vagy a túlvilágban. Liberálisként jellemezhetnénk őket. Mindkét csoport hajlott a képmutatásra.

Jézus szerint képmutatók vagyunk, ha nem azt tesszük, amit mondunk, amikor nehezebbé tesszük másoknak a vallást, miközben önmagunkat nem ugyanolyan mérce szerint mérjük, amikor arra vágyunk, hogy a vallási buzgalmunk miatt dicsérjenek, illetve amikor olyan tiszteletet és elismerést követelünk a magunk számára, ami egyedül a mennyei Atyát illeti. Krisztus szavai élesek és lényegre törőek voltak, Ő azonban mindig tele volt szeretettel és törődéssel azok iránt is, akiket képmutatónak nevezett.

„Isteni szánakozás tükröződött Isten Fiának arcán, amikor egy sóvárgó pillantást vetett a templomra és a hallgatókra. Mély szívfájdalomtól elcsukló hangon, keserű könnyek között kiáltott fel: »Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad« (Mt 23:37)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 523. o.).

Miért nem kell vallási vezetőnek lennünk ahhoz, hogy beleessünk a képmutatás bűnébe, amit Jézus itt olyan szigorúan elítélt? Hogyan vehetjük észre a képmutatást a saját életünkben, és miként szabadulhatunk meg tőle?

EGW idézet:

A farizeusok képmutatása önzésükből eredt. Életük célja az önfelmagasztalás volt. Emiatt csavarták ki és alkalmazták tévesen az Írásokat, ez vakította el őket Krisztus küldetésének célját illetően. Még a Mester tanítványait is fenyegette e bűn melengetésének veszélye. Ha valaki Jézus követői közé sorolta magát, de nem hagyott el mindent azért, hogy tanítványa lehessen, az nagymértékben a farizeusi okoskodás befolyása alá került. Az ilyenek gyakran ingadoztak hit és hitetlenség között, nem fedezték föl a Krisztusban elrejtett bölcsesség kincseit. A tanítványok, bár külsőleg mindent elhagytak Jézus kedvéért, szívükben azonban nem szűntek meg nagy dolgokat igényelni maguknak. Ebből a lelkületből alakult ki az a viszály, hogy ki a nagyobb. Ez az, ami közéjük és az Üdvözítő közé ékelődött, ami miatt oly kevéssé volt rokonszenves nekik önfeláldozó küldetése, és olyan lassan értették meg a megváltás titkát. – Jézus élete, 409. o. 

Megváltónk kortársai elé tárta bűneiket. Egyszerű szavai fölrázták hallgatói lelkiismeretét, de a Sátán ellensúlyozó eszközei helyet kerestek elméleteiknek, hogy eltereljék a figyelmet a világosan kifejtett igazságról. Mikor a nagy Tanító fontos igazságokat fejtegetett, az írástudók és farizeusok a tanítványok és Krisztus köré gyűltek, és vitát provokáló kérdéseket tettek föl. Úgy tettek, mintha meg szeretnék ismerni az igazságot. Ez alkalommal, mint sok más esetben is, félbeszakították Jézust. Pedig Ő azt szerette volna, hogy tanítványai meghallgassák szavait, és ne engedjék, hogy bármi is elterelje a figyelmüket. Ezért figyelmeztette őket: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, ami az álszentség.” A farizeusok úgy tettek, mintha közelebb szeretnének kerülni a belső körhöz. Amint az Úr Jézus a tévedések ellentéteként kifejtette az igazságokat, a farizeusok úgy tettek, mintha meg akarnák érteni az igazságot, mégis más irányba szerették volna elterelni a figyelmet. Az álszentség olyan, mim a kovász, mint az élesztő. A kovász elrejtőzve lehet a lisztben; jelenléte rejtve maradhat, míg ki nem fejti hatását. Befurakodva hamarosan átjárja az egész tésztát. Az álszentség is titkon működik, és ha megtűrik, kevélységgel és hiúsággal tölti be a gondolkodást. Ma is a farizeusokhoz hasonló megtévesztéseket gyakorolnak. Mikor az Üdvözítő ekként figyelmeztetett, azokat intette óvakodásra, akik hisznek benne. Ne járjon át ilyen lelkület, ne váljunk olyanokká, mint akik tőrbe akarták ejteni a Megváltót. – A Te Igéd igazság, V. köt., 1121. o.

6. Olvassuk el Jn 14:1-6 részét! Mit tehetünk, hogy nehéz helyzetekben ne nyugtalankodjon a szívünk? Mi a titka annak, hogy felül tudjunk kerekedni a pártoskodáson, az önzésen, a nagyravágyáson vagy a képmutatáson, és valóban megnyugodjunk?

Mindig Jézussal kezdődik az, ha le tudjuk győzni a nyugtalanságot. Ő az út, az igazság és az élet. Ő tudja a helyes irányt, amikor céltalanul bolyongunk a médiától áthatott életünk pusztájában. Isteni Törvényhozóként Ő testesíti meg az igazságot, és az Ő Lelke vezet majd el bennünket minden igazságra (Jn 16:13). Ő az élet – és nem csak akármilyen élet –, amikor fáj valami, fáradtak, törődöttek, betegek vagyunk és elcsüggedtünk. Bőséges életet ígért nekünk (Jn 10:10). Ennek része az örök otthon és az örök élet is, de már a más minőségű földi élet is. A Teremtő képes most is többet adni annál, mint gondolnánk.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” – Jézus arra hív, hogy várakozással éljünk. Ő fel tud minket emelni, amikor rossz a kedvünk. Ő az, aki nemcsak megkezdte, hanem be is fejezi bennünk a jó munkát, amikor küszködünk a sötétséggel és a bűnnel (Fil 1:6).

Mindig tekintsünk az ígéretre, amit Jézusban kaptunk, bármilyen nehéz a helyzet (ami lehet igen rossz is)! Ő olyan „helyet” készít nekünk, ahol örökre eltűnik a fájdalmunk, a nyugtalanságunk és a szenvedésünk. Ezt a reménységet kaptuk Krisztus Jézusban, és mindannyiunknak szól, legyünk bárkik, bármilyen háttérrel, akármilyen hitvány életet éltünk vagy élünk most.

A lényeg, hogy mindenképpen Istenhez menjünk a gyengeségünkben, a fájdalmunkban  és  az  általános  bukott  állapotunkban.  Tudhatjuk,  hogy Ő ezek ellenére is elfogad. Erről szól a kegyelem, ezért kell hinnünk, hogy megkapjuk, ha hittel kérjük!

7. Olvassuk el Jer 3:22 versét! Mit kér tőlünk Isten, és mit ígér válaszként?

Gondoljunk Jézus szavaira: „Ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:3)! Ezek szerint mennyire lényeges, meghatározó a második advent ígérete? Miért olyan értékes ez, főleg nekünk, adventistáknak (tekintettel a holtak állapotával kapcsolatos hitünkre)?

EGW idézet:

Az önző élet pusztulást von maga után. A kapzsiság, a birtoklás vágya elvágja az ember lelkét az élettől. Akinek maga felé hajlik a keze, sátáni lelkületet tanúsít. Krisztus arra késztet, hogy adjunk, és áldozzuk fel magunkat másokért. „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:11-12) Ezért mondja Krisztus: „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete.” – Krisztus példázatai, 259. o.

Áldjad, én lelkem, az Urat! Ő megígérte, hogy elmegy helyet készíteni nekem. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higygyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14:1–3) Hálát adok az Úrnak! Íme, a lakhely, amire vágyom, nem egy földi ház, amit majd a legerősebb földrengés rommá fog dönteni. Én mennyei lakhelyet várok, amit Krisztus készít hűséges gyermekei számára. Itt nincs maradásunk. Csak idegenek és vándorok vagyunk, akik egy jobb, mennyei haza felé tartanak… Segítsen meg Isten, hogy elnyerhessük az örök élet hervadhatatlan koronáját. – In Heavenly Places, 354. o.

Csak az őszinte bűnbánattal teljes, alázatos és megtört szív tudja Isten szeretetét és a golgotai áldozat nagyságát valamennyire értékelni. Ahogyan a gyermek szerető apja előtt beismeri a bűnét, ugyanígy ismeri be az őszintén bánkódó lélek is a vétkeit az Úr előtt. Meg van írva: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9) Isten megígérte: „Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:13) (…) Ha azonban Krisztus bevonult a szívünkbe, akkor annyira megtelik tiszta szeretettel és a vele való közösség szent örömeivel, hogy többé nem állhat be szakadás. Ha őrá tekintünk, megfeledkezünk önmagunkról. Az Üdvözítő szeretete életünk és tevékenységünk forrásává válik. Ha szívünk mélyén éreztük Jézus és az Atya bensőséges szeretetét, akkor nem kérdezzük, milyen fokig szükséges Isten parancsolatait megtartanunk; akkor nem akarunk megállni a legalsó fokon, hanem tökéletes összhangban kívánunk élni Megváltónk akaratával. – Jézushoz vezető út, 41–44. o.

Ellen G. White: Bizonyságtételek, IV. köt., „Az egyetértés szükségessége” című fejezet.

„Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét, az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 40. o.).

A gyülekezet tagjainak problémáit illetően: „Ha Isten kegyelme nem hatja át minden fél szívét, az illető csoportok, akik között nézeteltérések merültek fel, órákon át képesek egymással vitatkozni. Nemcsak saját idejüket fecsérlik el, hanem Isten szolgáit is arra kényszerítik, hogy végighallgassák vitáikat. Ha félretennék a büszkeséget és az önzést, öt perc alatt el lehetne intézni a legnehezebb ügyet is” (Ellen G. White: Early Writings. 119. o.).

Lk 22 – Jn 4; Evangelizálás,„Bibliaoktatók képzése” c. alfejezet

1. Hogyan vizsgálta meg Pilátus az Úr Jézus ügyét?
2. Mit tett a keresztre feszítés jelenetét végignéző sokaság, amikor visszatért a városba?
3. Mikor kezdtek hinni a tanítványok az Írásnak és a Jézus szavainak?
4. Kiről van megírva, hogy hitt Jézusban „ő és az ő egész háza népe”?
5. Mi alapján döntöttek nemes lelkű testvérnők az igazság mellett?

I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Egy lelkész egy alkalommal érdekes történetet mesélt el, amit egy New Yorktól észak-nyugatra található indián rezervációban élt át. Külvilágtól elszigetelt zóna volt, amelyben volt egy jó állapotban megmaradt erődítmény is. A vidéket századok óta indiánok lakták, és az erődítményt évről évre sok ezer turista látogatta. A lelkész megkérdezte az idegenvezetőt, hogy talált-e valaha valaki nyílhegyet a környéken. A kalauz elmosolyodott és ezt válaszolta: „Igen, az erődítmény főbejáratánál, azaz pontosan itt, ahol most állunk! Mi magunk is nyílhegyeken állunk!” „Hogyhogy?” – kérdezte a lelkész – „Hisz egyet sem látok.” Az idegenvezető elmagyarázta, hogy a nyílhegyek kis távolságra a föld felszíne alatt rejtőznek, és a legalkalmasabb időszak a megtalálásukra a tavasz, amikor a talaj felenged a fagyból. Amint puhább lesz a föld, „előbújnak”.
E heti tanulmányunkban elemezni fogjuk azokat a magatartásbeli megnyilatkozásokat, amelyek a legtöbbször rejtve vannak az emberi szem előtt, de időnként előbuknak és megmutatják csúnya mivoltukat. Sajnos a büszkeség, az önzés, az egészségtelen ambíció és az álszentség sokszor jellemzi életünket és szennyezi be bizonyságtevésünket. Pál apostol int minket, hogy „vi­ gyázzunk arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek” (Zsid 12:15). A gonosz gyökere mindenkinek a szívében mélyen ott van, és ha nem foglalkozunk vele, kihajt és gyümölcsöt terem. Az előttünk álló héten elemezni fogunk néhány ilyen „gyökeret”, megvizsgáljuk, hogyan ismerhetjük fel ezeket, és Isten kegyelméből miként téphetjük ki az életünkből.

II.    MAGYARÁZAT
Ha felületesen olvassuk Jézus kijelentéseit Mt 10:34-39 verseiben, elbizonytalanodhatunk. Ha Jézus a béke Hercege, miért mondta azt, hogy nem azért jött, hogy békességet bocsásson a földre, hanem hogy fegyvert (10:34); hogy
„az embernek ellensége legyen az ő házanépe” (10:36), vagy hogy „aki inkább szereti atyját és anyját, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám” (10:37)? A következő szempontokat kell itt figyelembe vennünk. Jézus azt akarta, hogy  a  követőiben  tudatosuljon  a  tanítványság  ára.  Amikor  valaki  elfogadja Krisztust, és vállalja, hogy követi Őt, az ördög feldühödik. Nem kellene meglepődnünk azon, hogy ellenségeskedés tapasztalható az evangéliummal szemben. Hadat üzentünk Sátánnak, a pokol minden erejével harcban állunk. Jézus ezekben az igeszakaszokban azt hangsúlyozza, hogy a béke, az igazi béke abból ered, hogy követjük Őt a küzdelemben. Fontos a hűség és az engedelmesség. Habár Jézus mindenikünket megkér, hogy tiszteljük a családunkat, nekünk előbb Jézus iránt kell hűségeseknek lennünk. A béke csak akkor árasztja el szívünket, ha Krisztust tesszük az első helyre, és rendelkezünk a bizonyossággal, hogy jelen van az életünkben.
Krisztus jóakarata
Pál apostol ismerteti Krisztus jóakaratának egyik legrészletesebb leírását a teljes Szentírásban. Egyes teológusok ezt az igeszakaszt „Isten szeretete vízesésének” is nevezik. A Filippibelieknek címzett levelében Pál apostol a következőt írja: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (2:5-7). Figyeljük meg a két kifejezés közötti ellentétet: „Istennek formájában” és „emberekhez hasonló”. A „forma” szó az eredeti görög szövegben a „morphe”, amely fordítható úgy is, mint „(valaminek) a lényege, természete”. Jézus természete lényegét tekintve egyenlő az Atyával. Krisztus örök idők óta létezik az Atyával együtt, egyenlő vele és örök, akárcsak az Atya. Krisztus „önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén”, vagy ahogy egy szó szerinti fordítás tolmácsolja: „Levetkőzte magáról azon előjogát és kiváltságát, hogy egyenlő lehet az Istennel, majd emberré vált.” De nemcsak hogy emberré vált, hanem a legalacsonyabb szinten lévő, legalázatosabb emberré: szolgává, alávetett, engedelmes szolgává. Sőt, olyan alávetett, engedelmes szolgává, aki meghalt a kereszten, ami az összes létező közül a legszörnyűbb halálnem volt. Jézus, örök Urunk, mindenható Teremtőnk, akit mindenki szolgál, mindenki Szolgájává lett. Jézus élete a lehető legékesebben szemlélteti a tényt, hogy az önfeláldozó élet a tartós nyugalom és öröm élete.
Krisztus szerető, szolgáló és önfeláldozó élete éles ellentétben áll annak a két testvérnek az életével, akiről Jézus beszélt Lk 12:13-31 szakaszában. E két önző fiatal az atyjuktól örökölendő vagyon miatt veszekedett egymással. Megkeresték Jézust, hogy legyen a közvetítőjük. Jézus ezt elutasította, rámutatván arra, hogy akkor lelhet igazi békére és valódi boldogságra az ember, ha ad, és nem akkor, ha kap. Akkor vagyunk igazán boldogok, ha másokat teszünk boldoggá, nem pedig akkor, ha megpróbáljuk úgy manipulálni az embereket, hogy a saját boldogulásunkat érvényesítsük.
A becsvágy, a büszkeség és a kereszténység lényege
Az utolsó vacsora alkalmával, a történelem egyik legünnepélyesebb pillanatában, a tanítványok azon vitatkoztak, hogy ki lesz a nagyobb a mennyek országában. Küszöbön állt az árulás pillanata, amikor kezdetét veszi Uruk rettenetes megpróbáltatásainak ideje, és ők még mindig azt hitték, hogy Jézus egy földi királyságot fog megalapítani. Nem ez volt az első alkalom, hogy a tanítványok versengtek egymással. A Mt 20:20-28 szakaszában leírt történet felfedi számunkra, hogy mi a kereszténység valódi lényege, és mit jelent Krisztus hűséges követőjének lenni.
Íme a történet kontextusa: Jézus utolsó alkalommal tartott Jeruzsálem felé. Sikertelenül ugyan, de megpróbálta elmagyarázni a tanítványoknak, hogy hamarosan meg fogják Őt tagadni, ítélőszék elé viszik, igazságtalanul megvádolják és keresztre feszítik. Bizonyos okból kifolyólag a Messiásra vonatkozó előítéleteik miatt nem értették meg Mesterük küldetésének természetét. Jézus szavait a földi nagyság fogalmáról alkotott téves gondolataik szűrőjén keresztül rostálták meg. Az új országban érvényesülő elsőbbségről és az emberi nagyságról alkotott elképzelésük szolgált alapul a Jakab és János édesanyja által megfogalmazott kérésnek, amelyet Mt 20:20-21 verseiben olvashatunk.
„Ő pedig monda néki: Mit akarsz? Monda néki: Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől” (Mt 20:21).
Jakab és János, Péterrel együtt Jézus szoros baráti körét alkották. Ők álltak a legközelebb hozzá. Nem maga Jézus mondta kevéssel azelőtt: „Bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtetek engem, az újjászületéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét” (Mt 19:28)?
Nem lehetett számítani arra, hogy ha Jézus Jeruzsálembe megy, és ott megalapítja örök országát, akkor Jakab és János joggal fogják azt hinni, hogy mindenki másnál jobban megérdemlik, hogy Jézus jobb és bal felén foglaljanak helyet a trón mellett? Ők ketten álltak a legközelebb Jézushoz küldetése teljes ideje alatt. A bizalmasai voltak, legközelebbi barátai, akiknek valóban az volt a meggyőződésük, hogy megérdemlik ezt a pozíciót és kiváltságot.
Nyilvánvaló, hogy a többi tanítvány fel volt háborodva Jakab és János ezen elsőbbségért való próbálkozása miatt. Jézus válasza minden időben érvényes, és az igazi kereszténység lényegét célozza meg. Magához hívatta a tanítványokat, és ezt mondta nekik: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mt 20:25-28).
Ennek a világnak az alapelve, szlogene a „Vedd el!” és a „Húzz hasznot mindenből!”. A Krisztus országának princípiuma azonban ennek a fordítottja: Adni! A világ önmagát magasztalja, önmagával van elfoglalva, Krisztus országában azonban az önfeláldozás, a másokkal való törődés a meghatározó. Jézus tudta, mi játszódik le tanítványai elméjében, és a keresztény élet lényegéről beszélt nekik. A világban – mondta Jézus is – általában igaz, hogy a hatalommal rendelkezők irányítanak és ellenőriznek másokat. Az ilyen emberek uralkodnak, és a parancsaiknak késedelem nélkül engedelmeskedni kell. Egyszóval, egy ilyen ember rendelkezhet, és a legjelentéktelenebb kívánságát is azonnal teljesítik. A világban ott volt a római kormányzó és kísérete, a császárság felségjeleinek birtokában, ott volt Kelet autokratája a rabszolgáival, a gazdag kereskedő a szolgáival és a földbirtokos a maga földjeivel. A világ nagyoknak tartotta őket, Jézus perspektívájából azonban egyedül a szolgálat, a mások szolgálata bír a nagyság felségjelével. Nem az a nagyság, hogy másoknak megparancsoljuk, hogy tegyenek meg valamit értünk, hanem az, hogy mi tegyünk meg dolgokat másokért. Ez a keresztény forradalom, ami nem más, mint a világ szerinti mércék megfordítása. Új értékeket hirdet.
„A világ országaiban a társadalmi rang önfelmagasztalást jelent. A népről azt tartották, hogy csak az uralkodó osztályok jólétéért létezik. Befolyás, gazdagság, műveltség megannyi eszközt jelentett a tömegek kézben tartására a vezetők érdekében. A felsőbb osztályok gondolkodtak, döntöttek, birtokoltak és uralkodtak, az alsóbbak pedig engedelmeskedtek és szolgáltak. A vallás
–    csakúgy, mint az összes többi dolog – a hatalom ügye volt. A néptől elvárták, hogy úgy higgyenek, éljenek, ahogyan feljebbvalóik diktálják. Az ember azon jogát, hogy maga gondolkodjon és cselekedjen, egyáltalán nem ismerték el. Krisztus azonban más elvekre alapozta országát. Az embereket nem hatalomra, hanem szolgálatra hívta, az erősöket, hogy hordozzák a gyöngék fogyatékosságait. Az erő, a rang, a tehetség, a műveltség mind nagyobb kötelezettséget rótt birtoklójára embertársainak szolgálatában.” (Ellen G. White:
Jézus élete. 550. o.).

III.    ALKALMAZÁS
Miközben Jézus életén és tanításain elmélkedünk, életünk átalakul. Hasonlóvá válunk ahhoz, akit annyira csodálunk. Elváltozunk az Ő képmására, amikor felfedezzük az Igében az Úr kegyelmét, irgalmát, könyörületét és jóságát. Jézus önfeláldozó élete ihlet minket, hogy kitekintsünk magunkból, és meglássuk mások szükségleteit. Valaki joggal mondta, hogy „aki önmagába burkolózik, az nagyon kicsi lehet.” Az e heti tanulmány üzenetének elmélyítése érdekében az alábbiakban a következő gyakorlati tanácsokat ajánljuk:
•    Keress egy csendes helyet, ahol egyedül lehetsz, és kérd Istent, hogy segítsen meglátnod egy hozzád közel álló személy különleges szükségletét.
•    Amint a Szentlélek befolyást kezd gyakorolni az elmédre, és felfedezed az illető személy különleges szükségletét, kérdezd meg Istent, hogy mit tehetsz ennek a szükségletnek a kielégítése érdekében. Egyszerű cselekedetről is szó lehet: meghívni egy idős szomszédot ebédre, vigyázni egy a gyermekét egyedül nevelő szülő gyermekére, érzelmileg és fizikailag támogatni valakit, akit rákkal diagnosztizáltak, fiatalokat bátorítani, gyermekeknek különórákat tartani.
•    Határozd el, hogy időt szakítasz arra, hogy segíts valakin, aki a befolyási körödbe tartozik. Ha áldás vagy mások számára, a magad során te is áldásban részesülsz.