Szabadon pihenni

Alapige: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége, kitől remegjek?” (Zsolt 27:1)

Földi szolgálata során Jézus sok beteggel találkozott, még olyanokkal is, akik halálos kórtól szenvedtek. Körbevették az emberek, hogy kigyógyítsa őket a szenvedésükből és megpihenhessenek. Ez mindig meg is történt.
Időnként csak egy szót szólt, és a beteg teljesen meggyógyult. Máskor megérintette a szenvedőt, aki csodálatos módon felépült. Másokat az útjukra engedett, a gyógyulás pedig útközben következett be. Meggyógyított férfiakat, nőket, gyerekeket, zsidókat, pogányokat, gazdagokat és szegény, szerény embereket. Még a lepra és a vakság legrosszabb eseteiben szenvedők sem bizonyultak menthetetlennek a számára. A legszörnyűbb „betegségből” – a halálból – is vissza tudta hozni az embereket.
Ezen a héten a gyógyítás két igen eltérő példáját figyeljük meg. Az egyikben a beteg olyan rosszul volt, hogy nem is tudott magától Jézushoz menni. Mindenki előtt nyilvánvalók voltak a tünetei. A másik esetben a betegségnek nem mutatkoztak látható jelei. Mindkét történetben a gyógyulás Isten időzítése és módja szerint következett be.
A fájdalomtól és a szenvedéstől való megnyugvás témáját körüljárva azon a kérdésen is elgondolkodunk, amit a keresztény életünk során előbb-utóbb mindannyian tapasztalunk. Mi történik, ha nem kapunk választ a gyógyulásért mondott imáinkra?
Akkor hogyan nyugodhatunk meg?

EGW idézet:

Nem akarjuk rávenni az Urat óhajaink teljesítésére. Ha a beteg életben maradása dicsőíteni fogja Őt, imádkozunk, hogy életben maradhasson, de ne a mi akaratunk teljesüljön, hanem az Úré. Hitünk attól még olyan erős és megbízhatóbb lehet, ha a mindentudó Istenre bízzuk a kívánságunkat, ha lázas aggodalomtól mentesen, tökéletes bizalommal őrá hagyunk mindent. Miénk az ígérete. Tudjuk, hogy hallja kérésünket, ha akarata szerint kérünk. Kéréseink ne változzanak paranccsá, ne követeljük, hogy tegye meg, amit kérünk tőle. Ha a gyülekezet egységes, akkor erős és hatalmas lesz. De ha részben a világhoz húznak, sokan meg a másét kívánják – amit Isten gyűlöl –, akkor alig tehetünk valamit. A hitetlenség és bűn elzárja őket a menny elől. Annyira gyengék vagyunk, hogy nem bírjuk elviselni a nagyobb lelki jólétet, nehogy magunknak tulajdonítsuk a dicsőséget, magunknak tudjuk be az igaz tetteket és jóságot, mint annak okát, amiért Isten feltűnően megáld minket, mikor mindez csak azért lehet, hogy szánakozó Atyánk nagy szeretettel és könyörülettel van irántunk, nem pedig azért, mert bennünk lenne bármi jóság. – Bizonyságtételek, II. köt., 149. o.

A betegekért mondott imánál gondoljunk arra, hogy „amit kérnünk kell, amint kérnünk kellene, nem tudjuk” (Róm 8:26). Nem tudjuk, hogy a kért áldás a legjobb lesz-e. Ezért imáink ezt a gondolatot zárják magukba: „Uram, te ismered a lélek minden titkát, te ismered ezt az embert. Jézus, az Ő szószólója az életét adta érte, az Ő szeretete nagyobb a mi szeretetünknél. Ezért ha dicsőségedre szolgál, és a beteg üdvére, kérünk téged Jézus nevében, hogy gyógyítsd meg őt. Ha pedig nem ez a te akaratod, úgy kérünk, hogy kegyelmed vigasztalja meg, és jelenléted tartsa fenn őt.” Az Úr kezdettől fogva tudja a véget, ismeri az emberek szívét. A lélek minden titkát elolvashatja. Tudja, hogy azok, akikért imádkoznak, képesek-e kiállni a próbákat, amelyek rájuk várnak, ha életben maradnak. Tudja, hogy életük önmaguk és a világ számára áldás vagy átok lesz. Ezért mondjuk azt, amikor a kéréseinket eléterjesztjük: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Lk 22:42) Jézus Krisztus az Isten akaratában való megnyugvás szavait mondta, amikor a Gecsemáné-kertben imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” (Mt 26:39) És ha ezek Isten Fiához illettek, mennyivel inkább illenek halandó, tévedő emberi ajkakra! – Az evangélium szolgái, 217–218. o.

Akkor van a legnagyobb szükségünk a pihenésre, ha betegek vagyunk. Testileg kell megpihennünk ahhoz, hogy felerősödjön az immunrendszerünk.
Szükségünk van mentális nyugalomra is. Időnként nem is életveszélyes a helyzet, például megfázás vagy migrén esetén, és csak fekszünk, próbálunk nem gondolni mindarra, amit el kellene végeznünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk rá. Súlyosabb, talán életveszélyes helyzetben pedig nem tudunk aludni, mert azon aggódunk, hogy mit fognak mutatni az orvosi vizsgálatok. Majd tépelődni kezdünk, hogy miért történik ez. Az egészségtelen életmódunk következménye lehet? A húsz évvel korábban fogyasztott drogok okoznák? Az elmúlt néhány évben felszedett túlsúly hatása lehet? Isten talán azért a titkos bűnért büntet, amiről más nem is tud?
1. Olvassuk el Mk 2:1-4 szakaszát! Mi történt itt?

A gutaütött számára egyértelmű volt a helyzet. A Jézus élete c. könyvből (214–219. o.) megismerjük a hátteret. A beteg olyan dolgokat tett az életében, amikre nem volt büszke. Bűnös élete okozta a betegségét, a lelki vezetők pedig egyenesen összekötötték az okot és az okozatot: a bűneivel hozta magára a betegségét, amire így nem volt gyógyír.
Jellemző ez a hozzáállás. Gyakran az köti le a figyelmünket, hogy ki követte el. Ha bűncselekmény történt, akkor valakinek felelni kell azért, baleset miatt valakit be kell perelni. A vádolás viszont nem hoz gyógyulást, sem helyreállítást annak, aki megbetegedett. Isten eredeti tervének nem képezte részét a fájdalom, a betegség és a szenvedés.
A betegség csak a bűn után tette be a lábát a földre. Ezért ad Isten egészségügyi iránymutatást nekünk. Azt szeretné, hogy már most jobb legyen az életünk minősége. Ugyanakkor amíg a bűntől beteg világban vagyunk, nem kapunk biztosítékot a betegség ellen, bármilyen szorgalommal is éljünk az egészséges elvek szerint.
Jó hír viszont, hogy Isten képes megnyugvást adni, akár betegek, akár egészségesek vagyunk! A betegségünket okozhattuk mi, vagy valaki más hanyagsága, a génjeink, de lehet egyszerűen annak a következménye is, hogy bűnös világban élünk. Isten azonban tudja, hogyan adjon nyugalmat nekünk.
Nem jó vádaskodni, amikor valaki megbetegszik. Ugyanakkor a gyógyulás és a helyreállás felé vezető úton miért lehet fontos lépés az, ha megértjük a betegség okát?
 

EGW idézet:

Az Úr Jézus Krisztus azért jött le a földre, hogy fáradhatatlanul szolgálja az ember szükségleteit. Elvette erőtlenségünket, hordozta betegségeinket (Mt 8:17), hogy az emberiség minden nyomorán enyhíthessen. Azért jött, hogy levegye rólunk a betegség, a nyomor és a bűn terhét. Isten azért küldte el Őt, hogy az embernek tökéletes gyógyulást hozzon, hogy egészséget, békességet adjon neki, és tökéletessé tegye jellemét. Különbözőek voltak a körülményei és a nehézségei azoknak, akik segítségért esedeztek, de senki, aki hozzá jött, nem távozott elégedetlenül. Gyógyító erő áradt belőle, és az embereket testileg, szellemileg, lelkileg meggyógyította. A Megváltó munkáját nem korlátozta sem idő, sem hely… Minden nagy és kisvárosban, minden faluban, amelyen áthaladt, rátette a kezét a szenvedőkre, és meggyógyította őket. Ahol szívesen fogadták az üzenetét, biztosította az embereket mennyei Atyjuk szeretetéről. – A nagy Orvos lábnyomán, 17. o.

Sokan azok közül, akik Jézus segítségét kérték, saját maguk okozták a betegségüket. Krisztus mégsem fordult el tőlük. Amikor a Megváltó ereje átjárta ezeket a betegeket, felismerték bűneiket, és sokan nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is meggyógyultak. Köztük volt a kapernaumi gutaütött is. Ő már nem is remélte, hogy meggyógyul, akárcsak a bélpoklos. A betegsége bűnös életének a következménye volt, és szenvedését a bűntudat is súlyosbította. Hiába könyörgött a farizeusoknak és az orvosoknak, hogy könnyítsenek rajta. Gyógyíthatatlannak mondták ki, bűnösnek ítélték, és kijelentették, hogy Isten haragja miatt meg fog halni. (…) Mélységesen vágyott arra, hogy letehesse bűnei terhét. Nagyon szeretett volna Jézussal találkozni, bűnei bocsánatáról megbizonyosodni és a mennyel megbékülni. Ezután szívesen élne tovább vagy meghalna, ahogy Isten akarja. – A nagy Orvos lábnyomán, 73–74. o.

Miért nem akarnak az emberek benne bízni, aki teremtette őket, és aki egyetlen érintésével, szavával, pillantásával meggyógyíthat minden betegséget? Ki más lenne méltó a bizalmunkra, mint aki olyan hallatlan áldozatot hozott megváltásunkért? Jakab apostol által az Úr határozott utasítást adott a kötelességünkről betegség esetén. Amikor az emberi segítség nem használ, Isten lesz népe segítője. „Beteg valaki köztetek? Hívassa a gyülekezet véneit. Imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében: a hitből fakadó imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt.” (Jak 5:14–15) Ha Krisztus hitvalló követői tiszta szívvel annyira hinnének Isten ígéreteiben, mint amennyire Sátán ügynökeiben bíznak, akkor testben és lélekben tapasztalnák meg a Szentlélek életadó erejét. – Bizonyságtételek, V. köt., 196. o.

A gutaütött férfit leengedték Jézus elé, és minden szem a Mesterre szegeződött. Vajon meggyógyítja azt, aki egyértelműen bűnös volt, megdorgálja a betegséget?
2.  Hogyan gyógyította meg Jézus a gutaütött férfit? Mit tett először érte? Olvassuk el Mk 2:5-12 részét!
Gyakran fel sem ismerjük a betegséget, amíg nem tapasztaljuk a tüneteket, és csak a tüneteket gondoljuk betegségnek. Azt hisszük, hogy ha megszabadulunk a tünetektől, meg is gyógyulunk. Jézus azonban másként közelít a betegséghez. Ismeri minden szenvedés és betegség okát, és azt akarja először kezelni.
A gutaütött esetében Jézus egyből azzal kezdte, ami a férfit a leginkább zavarta, ahelyett, hogy a betegség nyilvánvaló hatásait kezdte volna azonnal kezelni. A beteget jobban nyomta a bűntudat és az Istentől való elszakadás súlya, mint maga a kór. Az ember képes bármilyen testi szenvedést elviselni, ami csak érheti a bűnös világban, ha meg tud nyugodni Istenben. Jézus így egyből a probléma gyökeréhez nyúlva először megbocsátást kínált.
A vallási vezetők megdöbbentek, amikor Jézus megbocsátotta a beteg bűneit. Kimondatlan vádjukra válaszul aztán feltett egy kérdést.
3. Olvassuk el Mk 2:8-9 verseit! Mit kérdezett Jézus az írástudóktól? Valójában mi volt a problémájuk?
Beszélni könnyű, de ez nem vonatkozik arra, ha Isten szól. Ő hatalmas szavával teremtette meg a világot (1Mózes 1. fejezete). Bár a megbocsátás nem látható, mégis ára van: Isten Fiának kereszthalállal kellett fizetnie érte. Minden egyéb másodlagos. Jézus úgy döntött, hogy meggyógyítja a gutaütött embert, ezzel mutatja be a megbocsátás erejét és valóságát.
Isten először a bensőnket szeretné meggyógyítani, máskor viszont az azonnali fizikai gyógyítással kezdi, mint a gutaütött esetében. Időnként azonban a testi gyógyulással várni kell a feltámadás reggeléig. Üdvözítőnk mindenesetre azt szeretné, hogy megnyugodjunk a szeretetében, kegyelmében és bűnbocsánatában már most, a szenvedésben is.
Hogyan találhatunk megnyugvást és békét akkor, ha nem kapunk választ a gyógyulásért mondott imánkra, legalábbis egyelőre nem?
 

EGW idézet:

A Megváltó ránézett a beteg szomorú arcára, látta rászegeződött, esdeklő tekintetét. Jól ismerte a tehertől roskadozó lélek sóvárgását, hiszen Krisztus volt az, aki már otthon felébresztette a lelkiismeretét. Amikor a beteg megbánta a bűneit, és elhitte, hogy Jézus meg tudja gyógyítani őt, a könyörületes Megváltó kiárasztotta áldását rá. Jézus figyelte, amint a hit első felvillanásából kibontakozik az a meggyőződés, hogy Ő a bűnös egyedüli segítője; és látta, hogy a beteg – miközben igyekszik a közelébe kerülni – erőfeszítésének arányában a hite is egyre erősebbé válik. Krisztus volt az, aki ezt a szenvedő embert önmagához vonzotta. Jézus – „Bízzál, fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid” – szavai (Mt 9:2) kellemes zeneként jutottak el a fülébe. A bűn terhe lehullt a beteg lelkéről. Lehetetlen kételkednie. Krisztus szavaiból kitűnt, hogy tud az emberi szívben olvasni. Ki tagadhatja akkor, hogy van hatalma a bűnöket megbocsátani? Remény foglalja el a kétségbeesés helyét, az öröm pedig a nyomasztó bánatét. Az ember fizikai fájdalma megszűnt, és egész lénye átalakult. Több kívánsága nincs; nyugodtan, csendesen fekszik. Boldogabb annál, hogynem szólni tudna. – A nagy Orvos lábnyomán, 75–76. o.

A gutaütött testi-lelki gyógyulást talált Krisztusban. A lelki gyógyulását fizikai felépülés követte. Nem szabad megfeledkezni erről a tanulságról. Ma is ezrek szenvednek testi betegségektől, akik a gutaütötthöz hasonlóan vágyakoznak erre az üzenetre: „megbocsáttattak néked a te bűneid” (Mk 2:9). A bűn terhe, nyughatatlan és kielégítetlen vágyai képezik betegségük alapját. Nem találhatnak megnyugvást, míg nem mennek a lélek Gyógyítójához. Az a béke, amelyet egyedül Ő nyújthat, megélénkíti az értelmet, és egészséget ad a testnek. Jézus azért jött, „hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3:8). „Őbenne volt az élet” (Jn 1:4), és Ő így szól: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10:10) Ő „megelevenítő szellem” (lKor 15:45). Most is ugyanolyan életadó ereje van, mint amikor a földön meggyógyította a betegeket, megbocsátott a bűnösöknek. Ő „megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet” (Zsolt 103:3). – Jézus élete, 270. o.

Isten semmilyen helyzetben nem hagyja magára azt, aki szolgálatának szenteli az életét. Bárhova sodródunk, van egy Vezetőnk, aki eligazít; bármi a problémánk, biztos Tanácsadónk van; bármi fáj is, bárkit gyászolunk, bármilyen magányosak vagyunk, van egy Barátunk, aki együttérez velünk. Ha tudatlanságunk tévútra visz, Krisztus nem hagy magunkra. Világosan és érthetően mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14:6) „Megszabadítja a kiáltó szűkölködőt, a nyomorultat, akinek nincs segítője.” (Zsolt 72:12) – Krisztus példázatai, 173. o.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint nincs mindig látható jele a világ legelterjedtebb betegségének, ami több mint háromszázmillió embert érint minden egyes évben. A cselekvőképtelenség első számú oka világszerte a depresszió, ami a globális betegségteher jelentős tényezője.
Sajnos a kereszténység körein belül nem beszélnek sokat a depresszióról, mert úgy tűnhet, mintha ez a hit hiányát jelezné. Elvégre a hívőknek nem mindig örömmel, boldogsággal és hasonló érzelmekkel kellene élniük? A depresszió nem annak a jele, hogy valami nincs a helyén a jó Istennel való kapcsolatunkban? A legtöbben tudják, hogy ez nem igaz. Ez nem az Istenbe vetett hit vagy bizalom hiányát jelenti. A zsoltárok könyvét olvasva láthatjuk, hogy mennyi fájdalom,
szenvedés és gyötrelem érheti az Úr hűséges gyermekeit is.
Időnként lassan és csendben telepszik ránk a depresszió, és csak akkor ismerjük fel, amikor már szorosan a markában vagyunk. Máskor hamar lesújt, különösen egy kifejezetten megterhelő érzelmi vagy fi kai történés után. Például Illés, Isten hűséges prófétája a Kármel-hegyi események után teljesen kimerült testileg és érzelmileg is.
4. 1 Királyok 18-19. fejezeteiben Illés látta, hogy Isten tüzet hoz le a mennyből. Imájára válaszul eleredt az eső, és véget ért a hároméves szárazság ideje. Miért futott el mégis, amikor Jézabel megfenyegette?

Illés igen kimerítő huszonnégy órán volt túl. Ez az eset váltotta ki nála a depressziót, főleg, ha hozzávesszük a hirtelen ébredést és a halálos fenyegetést. A próféta ott volt, amikor Baál prófétáit lemészárolták, sőt az is lehet, hogy néhányuk életének a saját kezével vetett véget (1Kir 18:40). Bármennyire igazságos is a cél, az ilyesmi könnyen kiválthat poszttraumás stresszt a szemtanúkban, az eset résztvevőiben azonban még inkább.
Illés tehát futni kezdett, megpróbált elmenekülni. Van, hogy a hűtőhöz szaladunk és igyekszünk magunkat újra boldoggá enni. Előfordul, hogy megpróbáljuk kialudni az érzelmi kimerültséget. Máskor új kapcsolatot, munkát vagy helyet keresünk menekülés közben. Talán még több munkába temetjük magunkat, újabb határidőkre, időpontokra koncentrálunk, miközben még gyorsabban igyekszünk elfutni a névtelen valami elől, ami elszívja az örömünket és a nyugalmunkat. Végső soron ezek a dolgok azonban csak elfedik a tüneteket, nem oldják meg a problémát, sőt gyakran csak súlyosbítják azt.
 

EGW idézet:

Illés sokat várt a Kármelen végrehajtott csodától. Azt remélte, Isten hatalmának a megmutatkozása után Jézabelnek nem lesz több befolyása Akháb fölött, és egész Izraelben rohamos reformáció megy végbe. A Kármel hegyén egész nap étlen, keményen dolgozott. Mégis – a fizikai megterhelés ellenére – nagyon bátor volt, amikor Akháb hintóját Jezréel kapujához vezette. Attól az ellenhatástól, ami gyakran jár a nagy hit és a fényes eredmények nyomában, Illés sem menekült meg. Attól félt, hogy nem lesz tartós a Kármelen elkezdődött reformáció, és erőt vett rajta a csüggedés. Korábban a Piszga csúcsáig emelkedett, most pedig lent járt a völgyben. Amíg a Mindenható ihlette, kiállta a hit legkeményebb próbáját. Most pedig, amikor elcsüggedt, elengedte Isten kezét. Jézabel fenyegetése csengett a fülében, és úgy látszott, Sátán még mindig diadalmaskodik a gonosz asszony ármánykodása által. Illés végtelen magasra emelkedett, és a visszahatás rettenetes volt. Az Urat elfelejtve menekült el. Addig ment, amíg egy kietlen pusztában nem találta magát – egyedül… A keserű csalódástól összetört és minden emberlakta helytől messzire vetődött menekülő nem akart többet emberek szemébe nézni. Végül teljesen kimerülten elaludt. – Próféták és királyok, 160–161. o.

Tekintsetek fel Jézusra! Küldjetek a mennybe csöndes, hitből jövő imákat! Kapaszkodjatok Isten erejébe, akár van valamilyen különleges érzésetek, akár nincs! Haladjatok előre, mintha minden imátok az Atya trónja előtt lenne, és azokat máris megválaszolta volna az, akinek az ígéretei mindig beteljesednek! Menjetek előre énekelve és Istennek dallamot írva szívetekben, még akkor is, amikor terhek és szomorúság sújtanak le benneteket! Úgy mondom nektek, mint aki tapasztalatból tudja, hogy így járva világosság jön rátok, örömben lesz részetek, a köd és a felhők pedig visszavonulnak. (…) Naponta az Úrnak kellene odaszentelnünk magunkat – és közben megvizsgálni, hogy érzéseink összecsengenek-e a hitünkkel –, és hinnünk, hogy Ő elfogadja az áldozatunkat. Az érzés és a hit olyan távol van egymástól, mint amilyen távol van kelet nyugattól. A hit független az érzéstől. Komoly hittel kell könyörögnünk Istenhez, majd – érezve vagy nem érezve – imáink szerint kell járnunk. Az Úr Igéjében van bizonyságunk és bizonyítékunk, ezért imádság után kételkedés nélkül kell hinnünk. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, II. köt., 242–243. o.

Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés; amikor az ember sorsa fájdalom, és nehéz hinni abban, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor sokan elengedik a Mindenható kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ekkor megnyílna a lelki szemük, és felfognák az Úr intézkedéseit, megmentésükön fáradozó angyalokat látnának, akik lábukat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezik. És akkor új hit, új élet ébredne bennük. – Próféták és királyok, 162. o.

5. 1Kir 19:4 versében Illés azt mondja, hogy nem különb az elődeinél. Miről beszél itt?

Amikor Illés végre megállt, a bűntudat egyből rázúdult. Felismerte, hogy hirtelen távozásával elszalasztotta az alkalmat, ami nagy megújulásra adott volna lehetőséget Izraelben. Csalódást okozott azoknak, akiknek szükségük volt rá. Most pedig képtelen volt bármit is tenni a helyzet érdekében. Így az önvizsgálat fájdalmas pillanataiban, a nép történelmét jól ismerve úgy látta magát, mint amilyen valójában volt. Ez fájdalmas felismerés lehet bármelyikünk számára – mármint az, hogy kik is vagyunk valójában –, nem igaz? Milyen hálásaknak kell lennünk az ígéretért, hogy Isten úgy lát bennünket Krisztusban, amilyennek Őt látja, mindegy, mennyire bűnös az életünk! Mi másban reménykedhetnénk, mint abban, hogy hittel igényelhetjük Krisztus igazságát (lásd Fil 3:9)? A depresszió mindenesetre módot talál arra, hogy az önsajnálat sötét örvényébe szippantson be bennünket. Azután néha arra kezd gondolni az ember, hogy a halál az egyetlen kivezető út.
Úgy tűnik, hogy Illés esetében is erről volt szó. Túl sok volt ez neki. „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb az elődeimnél” (1Kir 19:4, RÚF)!
A jó hír, hogy a Nagy Orvos nem ítélte el Illést. Isten jobban érti nálunk, hogy mivel állunk szemben, amikor a depresszióval küzdünk. „Ha pillanatnyilag nincs is rendkívüli bizonyítékunk arra, hogy Megváltónk és Üdvözítőnk szeretettel és részvéttel hajol le hozzánk, ez mégis úgy van. Bár láthatóan nem érzékeljük a jelenlétét, keze mégis szeretettel és szívbéli részvéttel megpihen rajtunk” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 72. o.).
Isten ismeri és megérti, hogy erőnk „felett való út” (1Kir 19:7, RÚF) áll előttünk, de esetenként meg kell várnia, amíg megállunk, csak azután léphet közbe. A fuldokoló emberek időnként annyira összezavarodnak, hogy birokra kelnek az vízi mentőkkel, akiknek ilyenkor hátrálniuk kell, meg kell várniuk, amíg az áldozat eszméletét veszti.
Minek a reményét és vigasztalását kínálják a következő versek: Zsolt 34:19; 73:26; Ézs 53:4-6; Mt 5:1-3?

EGW idézet:

Azok is vigaszra találnak, akik a bánattól sírnak a próbában. Jobb a bánat és a megaláztatás keserűsége, mint a bűn élvezete. Isten szenvedések által adja tudtunkra jellemünk betegségeit, hogy kegyelme által legyőzhessük hibáinkat. Életünk eddig ismeretlen fejezetei nyílnak meg előttünk, majd eljön a próba, vajon elfogadjuk-e a menny dorgálását és tanácsát. Ha megpróbáltatunk, ne bosszankodjunk, ne panaszkodjunk. Ne lázadjunk, ne tépjük ki magunkat Krisztus kezéből. Alázzuk meg a lelkünket Isten előtt. Az Úr útjai rejtve maradnak az előtt, aki saját magának tetsző fényben szeretné látni a dolgokat. Emberi természetünk számára sötétnek, örömtelennek tűnnek ezek az utak. Valójában azonban ezek a kegyelem útjai, végük pedig üdvösség. Illés nem tudta, mit tesz, amikor a pusztában kijelentette, hogy megelégelte az életet, és azért imádkozott, hogy haljon meg. De az irgalmas Úr nem cselekedett Illés szavai szerint. Nagy munka várt még a prófétára, és annak végeztével nem kellett csüggedten, magányosan elpusztulnia a pusztában. Nem a halál porába kellett alászállnia, hanem a magasságos trónhoz emelkedett fel dicsőségben, mennyei szekéren. Isten szava így hangzik a bánkódókhoz: „Utait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok neki és gyászolóinak.” (Ésa 57:18) „Az ő siralmukat örömre fordítom, és megvigasztalom és felvidámítom őket az ő bánatukból.” (Jer 31:13) – Jézus élete, 301. o.

Ha valaki fölé felhők tornyosulnak, ha nehézség, szegénység vagy nyomorúság ér, Sátán máris ott terem, hogy csüggedéssel kísértse őt. Ő jellemünk gyenge pontjait támadja. Próbálja megingatni a bizalmunkat az Úrban, aki mindezt megengedte. Azzal kísért, hogy adjuk fel Istenbe vetett bizalmunkat, és kételkedjünk az Ő szeretetében. A kísértő, mint annak idején Krisztushoz, hozzánk is gyakran úgy közelít, hogy rámutat a gyengeségeinkre és a hibáinkra. Abban reménykedik, hogy elkeseríti a lelket, és tönkreteszi a kapcsolatunkat Istennel, mert ha ez sikerül neki, akkor biztos lehet abban, hogy elejtette áldozatát. Azonban ha úgy viszonyulunk hozzá, ahogy Jézus is a kísértőhöz, akkor számos veszteségtől megmenekülhetünk. Ha szóba állunk az ellenséggel, akkor alkalmat adunk neki arra, hogy legyőzzön bennünket. (…) Isten iránti engedelmessége és hite által győzött Krisztus. Ő mondja Jakab apostol által: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4:7) Önerőből nem szabadulhatunk ki a kísértő hatalmától, mivel Sátán legyőzte az emberiséget, ezért ha egymagunk próbálunk ellenállni a gonosznak, akkor álnokságainak csapdájába esünk. Csakhogy „erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lesz” (Péld 18:10). Sátán rettegve menekül még a leggyengébb lélek elől is, aki az Úr hatalmas nevének erejében keres menedéket. – In Heavenly Places, 256. o.

Isten tudta, hogy a sok futás kifárasztotta Illést. Jól látta, hogy a próféta nemcsak testileg, hanem érzelmileg is kimerült és hatalmas adag bűntudatot hordozott. Az Úr tiszta lapot és nyugalmat adott Illésnek, ahogy Jézus is tette sok évvel később a gutaütött esetében. A próféta végre valóban elaludhat és felfrissülhet.
Arra számítanánk, hogy a történet itt véget ér, pedig nem így van. Isten nem csak egyszer ad lehetőséget a pihenésre. Ha belépünk Isten nyugalmába, az gyógyít, mert ott lassan elfelejtjük a helytelen gondolati mintákat és az ártalmas szokásokat. Isten nem kapkodja el a gyógyítást.
6. Olvassuk el 1Kir 19:5-8 szakaszát! Hova ment Illés és miért?

A pihenés után Illés újból futni kezdett. Ez alkalommal Isten igazította útba. Az Úr tudja, hogy az élet a bűnös világban depressziót okozhat és okoz is. Tisztában van azzal, hogy kényszert érzünk a futásra, de Ő szeretné irányítani a lépteinket. Azt akarja, hogy hozzá fussunk, és ne önpusztító módon próbáljunk megbirkózni a helyzettel. Amint felé vesszük az irányt, megtanít bennünket, hogy figyeljünk a „halk és szelíd” (1Kir 19:12) hangra, ami nyugalmat ad.
Illésnek arra sem volt ereje, hogy felkeljen és Istenhez menjen. Az Úr adott erőt neki a találkozáshoz, és szebb jövőt ígért neki.
Amikor Illés a fenyőfa alatt ülve meg akart halni, azt hitte, hogy már semmi jót nem várhat az élettől.
7. Olvassuk el 1Kir 19:15-16 és 2Kir 2:11 verseit! Milyen terve volt Istennek Illésre nézve?       
Az Úr tudta, hogy várnak még szebb napok Illésre. Meg fog gyógyulni, amikor megtanulja Isten ritmusa szerint szabályozni az életét, elfogadni tőle a nyugalmat. Még királyokat kellett felkennie és ki kellett választania az utódját. Az Úr már tudott Elizeusról, aki aztán olyan közel került Illéshez, mintha a fia lett volna. Isten látta, hogy a próféta hittel újból kér majd tüzet a mennyből (2Kir 1:10). Illést nem egy fenyőfa alatt, elkeseredetten éri utol a halál, hanem tüzes szekér ragadja el a mennyei nyugalomba.
Miért kell mindig Isten erejében bíznunk, miért nem szabad feladnunk, bármennyire rosszul is érezzük magunkat? Mit tanulhatunk meg erről Illés történetéből?
 

EGW idézet:

Akik nem viselnek súlyos felelősségeket, vagy nincsenek hozzászokva, hogy mélyen érezzenek, azok nem érthetik meg Illés érzéseit, azok nem szánakoznak olyan gyengéden, amilyet megérdemel. Isten ismeri és látja a szív fájó gyötrelmét a kísértés és a kíméletlen tusa idején. Amint Illés a fa alatt szunnyadt, gyengéd érintés és halk hang ébresztette fel. Rémülten moccant meg, mintha menekülni akarna, mintha az életére törő ellenség bukkant volna rá. De a föléje hajló szelíd, szeretetteljes tekintetben nem ellenségre, hanem jó barátra ismert. Az Úr küldött angyalt táplálékkal a mennyből, hogy megsegítse hű szolgáját… Illés megerősödött, és folytatta útját a Hóreb hegyéhez. A pusztaságon haladt át. Éjjelre egy barlangban húzódott be a vadállatok elől. (…) Illést, noha az Úr látnoka volt, hozzánk hasonló gyengeségek gyötörték. De ha Istenben bízunk, Ő soha nem hagy el, soha nem taszít el minket. Bármilyen körülmények közt szilárdan megbízhatunk benne, nem vet el, míg megőrizzük becsületességünket. – Bizonyságtételek, III. köt., 291–292. o.

Sokszor kérnek meg arra bennünket, hogy imádkozzunk a szenvedőkért, a szomorkodókért, a csüggedtekért; és ez helyes is. Imádkoznunk kell azért, hogy Isten árasszon fényt a szomorú lélekre, és vigasztalja meg azt, akinek fáj a szíve. De az Úr csak az azokért mondott imát hallgatja meg, akik áldásai előtt kitárják a szívüket. De miközben imádkozunk ezekért a fájó szívűekért, buzdítsuk is őket arra, hogy igyekezzenek segíteni a még náluk is nyomorultabbakon! A szívükből elszáll a homály, miközben másokon segítenek. Amikor másokat bátorítunk azzal a vigasztalással, amitől mi is megvigasztalódtunk, az áldás viszszaszáll ránk. – A nagy Orvos lábnyomán, 256. o.

Ne csüggedjetek! A gyengék megerősíttetnek, az elkeseredettek reménye pedig megújul. Isten gyöngéden gondoskodik népéről. Kész meghallgatni kiáltásukat. Én nem féltem Isten művét. Az Úr maga fog róla gondoskodni. Kötelességünk eleget tenni a ránk bízott küldetésnek, alázattal élni a kereszt lábánál, és hűséges, szent életet folytatni előtte. Ha így teszünk, akkor nem vallunk szégyent, és lelkünk szent bátorsággal fog bízni az Úrban. (…) Tudjuk, kiben bízunk. Nem hiábavaló a futásunk és a munkánk… Eljön majd a számadás napja, amikor mindenki a cselekedetei alapján lesz megítélve. (…) Igaz, hogy a világ sötétségben van, és hogy még növekedhet az ellenszegülés, a komolytalan és gúnyolódó emberek egyre bátrabbak és egyre kitartóbbak lesznek bűnös életükben. Mi azonban tántoríthatatlanok leszünk, amikor mindez bekövetkezik. Nem céltalanul futottunk. Nem-nem! A szívemben eltökéltem, hogy Istenben bízom… Jézus megmondta, hogy elmegy helyet készíteni számomra, hogy vele lehessek. Áldott legyen ezért az Úr! Szívem repes az örömtől, amikor erre gondolok. – Reflecting Christ, 351. o.