Többre vágyunk

Alapige: „Ezek pedig példáink lőnek, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak” (1Kor 10:6).

Az Egyesül Államokban a New York-i Queens Múzeumban található a világ legnagyobb városmodellje, ami bemutatja New York összes épületét. Majdnem nyolcszázhetven négyzetméter területet fed le, 1:1200 arányban (két és fél centiméter harminchárom méternek felel meg). A makett 1964-ben készült el, a projekten majdnem három évig dolgozott száz mester. A 1990-es évekig frissítették, így a 2021-es városképet már nem tükrözi. A makett hihetetlenül kifinomult és részletes mása az eredetinek.
Végeredményben azonban nem más, mint egy másolat, egy modell, ami önmagánál nagyobbat, hatalmasabbat, mélyebbet és sokkal részletesebbet ábrázol.
Tulajdonképpen minden modellel ugyanez a helyzet: nem az eredeti, hanem csupán annak jelképe. Segít bemutatni az eredeti dolog lényegét, de azt sosem helyettesítheti. A célja, hogy általa az emberek jobban megérthessék az eredetinek a lényegét.
A Szentírás is tele van olyan cselekmények és intézmények miniatűr modelljeivel, amelyek nagyobb, mennyei valóságokra mutatnak. A zsidókhoz írt levél 4. fejezetében is ilyesmit fedezhetünk fel, a nyugalom bibliai kérdéskörével kapcsolatosan.

Szeptember 11. – A nevelés napja (adományok)
 

EGW idézet:

Az előző századokban a Szentírást lefordították görög nyelvre, a Római Birodalomban általánosan használt nyelvre. Mindenütt éltek elszórtan izraeliták, és az eljövendő Messiásra irányuló várakozásukban bizonyos mértékig a pogányok is osztoztak. Azok között, akiket a zsidók pogányoknak neveztek, sokan helyesebben értelmezték a Messiásra vonatkozó szentírási jövendöléseket, mint Izrael tanítói. Voltak, akik a bűntől szabadító Megváltót várták az eljövendőben. Filozófusok igyekeztek behatóan tanulmányozni a héber rendtartás titkait, de a zsidók vakbuzgósága akadályozta a világosság terjedését. Mivel mindinkább elzárkóztak más nemzetektől, nem voltak hajlandók megosztani velük még azt a kevés ismeretet sem, amit a szimbolikus szertartásokról tudtak. Az igazi Tanítónak kellett eljönnie. Annak kellett rávilágítania a jelképek értelmére, akire az összes előkép mutatott. A természeten  keresztül,  előképek  és  jelképes  szolgálatok  útján, a pátriárkák és a próféták által Isten szólt e világhoz. Tanításait emberi nyelven kellett közölnie az emberiséggel. A szövetség Követének kellett megszólalnia. Az Ő hangjának kellett felcsendülnie az Ő templomában. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy olyan igéket szóljon, amelyek világosak és jól érthetők. Neki – az igazság szerzőjének – kellett elválasztania az igazságot az emberi kijelentések pelyvájától, ami hatástalanítja a tiszta üzenetet. Világosan meg kellett határoznia Isten kormányzatának elveit és a megváltás tervét. Az Ószövetség tanításait teljességükben kellett az emberek elé tárni. – Jézus élete, 33–34. o.

Törekedjünk mindinkább követni Krisztust és a jó Pásztor példáját, ahogyan tanítványai kis csoportjával munkálkodott, ahogy velük és az emberekkel az ószövetségi írásokat tanulmányozta. Tevékeny szolgálata nem csupán prédikálásból állt, hanem nevelte is a népet. Miközben falvakon haladt keresztül, személyesen érintkezett az emberekkel otthonukban, tanította őket, gondoskodott szükségleteikről. S amikor az Őt követő tömeg szaporodott, ha kedvező hely kínálkozott, beszélt hozzájuk, előadásait pedig egyszerűsítette, mert példázatokat és jelképeket alkalmazott. – Evangelizálás, 203. o.

Jézus tanítási módszerét, ami kellemes és vonzó volt, az egyszerűség jellemezte. A mennyek országának titkait olyan jelképek által mutatta be, amiket ismertek a hallgatói, ezért az egyszerű emberek örömmel hallgatták Őt, hiszen megérthették szavait. Krisztus nem használt bonyolult kifejezéseket, melyek megértéséhez szótárra lett volna szükség. – Counsels to Parents, Teachers, and Students, 240. o.

Az Üdvözítő maga hozta létre a zsidó üdvrendet, amely a menny pecsétjét hordta magán. A megváltás nagy igazságai előképek és jelképek mögé rejtőztek. Amikor pedig Jézus Krisztus eljött, a zsidók nem ismerték fel, akire a szimbólumok mutattak. Isten Igéje a kezükben volt, de a nemzedékről nemzedékre átörökített hagyományok, valamint a Szentírás emberi magyarázatai eltakarták előlük a Jézusban rejlő igazságot. A szent iratok lelki mondanivalója elveszett. Nyitva állt előttük az ismeretek kincsestára, de ők mit sem tudtak róla. – Krisztus példázatai, 104. o.
 

1. Olvassuk el 1Kor 10:1-11 szakaszát! Mit akart Pál közölni a korinthusi olvasóival a példák említésével?

Az általában „példának” fordított görög kifejezés a tüposz 1Kor 10:6 (illetve egy másik alakban 1Kor 10:11) versében. A típus (avagy példa) szó sosem az eredetire, hanem annak valamilyen jelképére, az azt képviselő dologra utal, valaminek a modellje.
Zsid 8:5 verse remek példa erre a kapcsolatra: „Ezek a papok a mennyei dol­ gok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten parancsolta Mózes­ nek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: »Vigyázz, mindent asze­ rint a minta szerint készíts el, amelyeket a hegyen megmutattam neked«” (RÚF). A zsidókhoz írt levélnek ez a szakasza kiemeli a mennyei és a földi valóságok közötti közvetlen kapcsolatot, majd 2Móz 25:9 versét idézi, ahol Isten azt mondja Mózesnek, hogy építse meg a pusztai szentélyt, „amint én megmuta­ tom néked” a hegyen. Az a lényeg, hogy a földi szentély minden szertartása és gyakorlata azokat az eseményeket „példázta”, jelképezte, modellezte, amelyek a mennyben történnek Jézussal, a mennyei szentélyben szolgáló Főpapunkkal. Ennek fényében sokkal jobban érthetjük azt, amit 1Korinthus 10. fejezetében írt Pál. Ezekben a versekben az apostol Isten népe történelmének főbb eseteit idézi fel, amikor a pusztában az ígéret földje felé tartottak. Az „atyáink” kifejezés a zsidó felmenőikre vonatkozik, akik elhagyták Egyiptomot, a felhő alatt mentek, átkeltek a tengeren, így keresztelkedtek meg a rabszolgaságból
felszabadult új életre.
Pál a pusztai vándorlás e fontosabb állomásait az egyes emberek keresztsége előképének, avagy példájának látta. Az ő logikája szerint a „lelki” eledel a mannára utal (vö. 2Móz 16:31-35). Izrael a sziklából ivott, amit Pál Krisztussal azonosít (1Kor 10:4). Ha például úgy gondolunk Jézusra, mint aki az „élet kenyere” (Jn 6:48, RÚF), illetve az „élő víz” (Jn 4:10), akkor ez teljesen érthető. Pál tehát itt az ószövetségi történelmet példaként említi, olyan lelki igazságokat fed fel általuk, amelyek ma is alkalmazhatók egyénileg a keresztényekre.
Gondoljunk arra, hogy mit élhettek át az izraeliták a kivonuláskor! Milyen lelki tanulságokat vonhatunk le az ő példájukból, mindabból a jóból és rosszból, ami ránkmaradt?
 

EGW idézet:

Ősi Izrael példájának figyelmeztetés a célja Isten ma élő népe számára, hogy ki tudják kerülni elődeik hitetlenségét, és megmeneküljenek az Úr haragjától. Ha a szent történelemből kihagyták volna a zsidók vétkeit, ha csak erényeiket sorolták volna föl, akkor nem lenne számunkra ilyen tanulságos ez a történetírás. (…) Az igazság elve követelte meg a tények pontos följegyzését mindazok épülésére, akik valaha olvasni fogják a szent iratokat. Ebben Isten bölcsességének bizonyítékát látjuk. Az Úr elvárja, hogy engedelmeskedjünk törvényének. De nem csak azt mondja, hogy mi lesz az engedetlenség büntetése. Hanem okulásunkra és figyelmeztetésül a rendelkezésünkre áll Ádám és Éva esete a Paradicsomban és annak szomorú következményei, hogy nem engedelmeskedtek Isten parancsainak… Példájuk figyelmeztetésül szolgál számunkra, hogy a kételkedés árnyéka se férjen ahhoz, hogy a bűn zsoldja a halál; hogy Isten megtorló ítélete soha nem marad el; és hogy a parancsai iránti szigorú engedelmességet várja el teremtményeitől. (…) Így ott olvashatjuk a hívők életét összes hibáikkal és ballépéseikkel, melyeket tanulságnak szánt a  következő  nemzedékek  számára. Ha teljesen gyarlóság nélkül valók lettek volna, emberfölöttiek is lettek volna. Ez esetben bűnös természetünk kétségbeesne, hogy eléri-e valaha a kitűnőség e pontját. De mikor látjuk, hogyan küzdöttek, és hogy estek el, majd miként szedték össze magukat, és diadalmaskodtak Isten kegyelme által, akkor bátorságot merítünk belőle, és arra serkent bennünket, hogy mi is kapaszkodjunk át az akadályokon, melyeket romlott természetünk helyez az utunkba. – Bizonyságtételek, IV. köt., 11–12. o.

Az Ószövetség a számok és jelképek evangéliuma, az Újszövetség pedig maga a valóság. Az egyik éppolyan fontos, mint a másik. Az Ószövetségben vannak a Krisztus ajkáról származó leckék, és ezek a leckék semmilyen tekintetben nem veszítettek a jelentőségükből. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, II. köt., 104. o.

Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakott. A pusztában fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátrát az emberek sátrai mellé tette, hogy közöttük lakhasson, és hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk (és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) – Jézus élete, 23. o.
 

Az Ószövetségnek, így például Mózes harmadik könyvének szertartási és áldozati rendszere rengeteg példát kínál arra, amit tegnap láttunk – vagyis, hogy ószövetségi jelképek újszövetségi igazságokra mutatnak rá. Bár a Biblia modern olvasói gyakran átsiklanak e szertartások fölött, azokban több fontos lelki igazság van, amelyek igen értékesek azok számára, akik tanulmányozzák azokat.

2. Olvassuk el az izraeliták bűnért való áldozatára vonatkozó szabályokat 3Móz 4:32-35 szakaszában! Mit tanulhatunk meg ebből a szertartásból, még ha nincs is szentélyünk vagy templomunk oltárral, ahol áldozatot mutatnánk be a bűneinkért? Hozzuk kapcsolatba ezt a szertartást Jn 1:29 és 1Pt 1:18-21 verseivel!      
A szertartások fontos értékeket és információkat közvetítenek, és ebben az összefüggésben kell azokat értelmezni. Általában egy adott időponthoz, helyhez kötődnek és a cselekmények előre meghatározott rendű sorát követik, hogy elérjék a céljukat. Az áldozatokkal kapcsolatos ószövetségi rendelkezéseket olvasva egyértelművé válik, hogy Isten nagyon pontosan meghatározta a részletkérdéseket: mit lehet feláldozni, illetve mikor, hol és milyen szertartást, eljárást követve.
Természetesen több szertartásnak központi része volt a vér, illetve annak kiontása, hintése. Ez nem szép látvány, de nem is az volt a szerepe, mert a világegyetem legszörnyűbb jelenségéhez, a bűnhöz kötődött. Pontosan milyen szerepet játszott a vér, és miért kellett az oltár szarvaira kenni? A szentélyhez kötődő legtöbb ceremónia előírásként jelenik meg, de nem mindig közli a teljes magyarázatot. Ez talán azért van, mert az emberek már értették a lényegét. Elvégre Izrael népe jól tudta, mi a jelentősége a vérnek (3Móz 17:11).
Viszont a 3Móz 4:32-35 részéből vett példa fontos magyarázatot ad a 35. versben: „Így végezzen a pap engesztelést vétkéért, amiben vétkes, és akkor bo­ csánatot nyer” (RÚF). Vagyis a vérnek döntő szerepe volt az engesztelés egész folyamatában, mert a bűnösök ezáltal békültek meg a Szent Istennel. Az áldozatokban tehát Krisztus értünk vállalt halálának és szolgálatának előképét, modelljét láthatjuk.
Gondoljunk bele, mennyire szörnyű valójában a bűn, ha Jézus önfeláldozására volt szükség ahhoz, hogy engesztelést szerezzen érte! Miért kell kizárólag a kegyelemre és nem a cselekedetekre hagyatkoznunk? Elvégre mit tehetnénk hozzá ahhoz, amit Krisztus már elvégzett értünk?

EGW idézet:

Mintegy kétezer évvel ezelőtt titkot hordozó szózat hangzott a menynyben Isten trónjáról: „Ímé, jövök!” (Zsolt 40:8)… Elérkezett az ideje, hogy Krisztus a világunkba jöjjö,n és testet öltsön. Ő mondta: „testet alkottál nekem” (Zsid 10:5). Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely a világ létezése előtt övé volt az Atyja oldalán, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte – láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette. E nagyszerű tervnek voltak előrevetített árnyékai: a jelképek és a szimbólumok. Az égő csipkebokor, amiben Krisztus Mózesnek megjelent, Istent nyilatkoztatta ki. Az istenség bemutatására választott szimbólum csak egyszerű bokor volt, amin látszólag nem volt semmi figyelemre méltó – mégis magába rejtette a Végtelent. Az örök irgalmú Isten a legszerényebb jelképbe burkolta dicsőségét, hogy meg ne haljon Mózes, amikor rátekint. Ugyanígy érintkezett az Úr Izraellel nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban; kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, és megismertette velük kegyelmét. Isten elrejtette dicsőségét, eltakarta fenséges ragyogását, hogy a véges ember a gyönge szemével rátekinthessen… Dicsőségét eltakarta, nagyságát és fenségét elrejtette, hogy közelébe juthasson a szomorú, megkísértett embernek. – Jézus élete, 23. o.

Minden reggel és este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, és vele a kötelező ételáldozatot, amely a nemzet naponkénti odaszentelődését jelképezte Jahvénak, és jelképezte a Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket… A papoknak tüzetesen meg kellett vizsgálniuk minden állatot, amelyet áldozatként hoztak el a szent helyre, és mindazokat az állatokat vissza kellett utasítaniuk, amelyben valami hibát fedeztek fel. Csak a „hiba nélküli” áldozat lehetett jelképe Jézus tökéletes tisztaságának, akinek  fel  kellett  áldoznia  magát  „hibátlan és szeplőtlen bárányként” (1Pt 1:19). Pál apostol úgy mutat rá ezekre az áldozatokra, mint amelyek azt szemléltetik, hogy Krisztus követőinek mivé kell válniuk. Azt mondja: „Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róm 12:1) – Pátriárkák és próféták, 352. o.

Krisztus a világ megalapítása óta leöletett Bárány. Sokaknak titok maradt, hogy a régi üdvrendben miért volt szükség olyan sok áldozatra, miért vittek az oltárra annyi vérző állatot. A fontos igazság, melyet az Úr az emberek előtt tartott és bevésett a szívükbe, az értelmükbe, ez volt: „Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.” Minden vérző állat az „Isten Bárányát” jelképezte, „aki elveszi a világ bűnét”. Maga Jézus rendelte el a zsidó istentiszteleti rendet, melyben jelképek vetíthették előre a lelki és mennyei dolgokat. Sokan elfelejtették az áldozatok valódi jelentését; elveszett számukra a nagy igazság, hogy egyedül Krisztus által lehet bűnbocsánat. Az áldozatok sokasága, a bikák és bakok vére nem tudta elvenni a bűnt. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 932–933. o.
 

Az előképek és jelképek gondolata a már korábban vizsgált példák mellett a bibliai nyugalomhoz is kapcsolódik. A zsidókhoz írt levélhez lapozzunk az Újszövetségben, hogy ezt megfigyeljük!
3. Olvassuk el Zsid 4:1-11 szakaszát! Mire utal az az ígéret, miszerint be lehet menni „az ő nyugodalmába”? Izrael népének kivonulása és pusztai vándorlása milyen betekintést enged az isteni nyugalomba való belépés gondolatába?

Itt kifejezetten fontos az állhatatosság és a hűség gondolata. Bár ez a szakasz a szombatról szól, ezeknek a verseknek (illetve az előzőeknek, lásd Zsid 3:7-19) valójában az áll a fókuszában, hogy a hitben való kitartásra szólítja Isten népét: maradjanak hűségesek az Úrhoz és az evangéliumhoz.
Ezek a szakaszok emlékeztetik az olvasót, hogy vegyék komolyan annak tanulságait, ahogyan Isten a múltban vezette őket, „hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében” (Zsid 4:11, RÚF). Figyeljünk fel arra, hogy ez egy lehetőség! A szöveg úgy folytatódik, hogy noha Izrael hallotta az evangéliumot, nem élt a lehetőséggel. A lázadást választották ahelyett, hogy bizalommal és engedelmességgel megerősítették volna a hitüket (vö. Zsid 3:7-15), és így nem tapasztalták azt a nyugalmat, amit az Úr szánt nekik. Zsid 4:3 verse a hit és a nyugalom közötti szoros kapcsolatra mutat rá.
Csak úgy léphetünk be az Ő nyugalmába, ha hiszünk és bízunk abban, aki a nyugalmat ígérte és aki beteljesítheti az ígéretét. Ő pedig nem más, mint Jézus Krisztus.
4. Olvassuk el megint Zsid 4:3 versét! Mi volt tehát a legfőbb baj a néppel? Milyen tanulságokat szűrhetünk le ebből a magunk számára mi, akiknek „hirdették az evangéliumot, mint azoknak is” (Zsid 4:2, RÚF)?
 
A korai keresztény közösség elfogadta Isten korábbi kinyilatkoztatásait (amit mi „Ószövetségnek” hívunk), és hitték, hogy Jézus Krisztus az Isten Báránya, aki áldozattá lett a bűneikért. Az Ő áldozatába vetett hittel pedig üdvösségre leltek és megtalálták a Jézus által felkínált nyugalmat.
Hogyan segíthet megnyugvást találni Jézusban, ha megértjük, mit jelent az, hogy a vére árán váltott meg bennünket, ha tudjuk, hogy kegyelemből, nem cselekedetek által üdvözülünk?
 

EGW idézet:

„Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének. Mert aki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, amiképpen Isten is a magáéitól. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék.” (Zsid 4:9–11) Az itt említett pihenő a kegyelem pihenője, amit az előírás követése által érhetünk el: „Igyekezzünk”, fáradozzunk szorgalmasan. Aki megtanulja Jézustól a szelídséget és alázatos szívűséget, nyugalmat talál tanításai gyakorlásának tapasztalatában. Nem tétlenség, sem önző semmittevés vagy élvezethajhászás által nyerjük el a nyugalmat sem ebben, sem az eljövendő életben. Csak a komoly munkából fakad békesség és Szentlélek általi öröm a földön és a földön túl dicsőség. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 928. o.

Ha felhagyunk önigazultságunkkal és önző érdekből kialakított felfogásainkkal, akkor békére találunk. A Jézus szeretetében való tökéletes nyugalom teljes odaszentelődést és az Ő útjainak elfogadását feltételezi… Cselekedjétek azt, amit Ő parancsolt, és biztosak lehettek abban, hogy mindent meg fog tenni, amit megígért… Őhozzá tértetek, lemondtatok-e álnokságaitokról, hitetlenségetekről és önigazultságotokról? Jöjjetek az Úrhoz úgy, ahogy vagytok: gyengén, tehetetlenül, haldokolva. Mit jelent a megígért „nyugalom”? Annak tudatosítását, hogy Isten hűséges, és sosem okoz csalódást azoknak, akik hozzá fordulnak. Az Ő megbocsátása teljes és ingyenes, és az a tény, hogy elfogad, az isteni szeretet nyugalmát jelenti a lélek számára. – Our High Calling, 97. o.

Amikor majd belépünk a városkapun, örök üdvösséget nyerünk. Akkor majd örülhetünk örök megváltásunknak. Addig azonban meg kell fogadnunk az apostol tanácsát: „Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne láttassék.” (Zsid 4:1) Bár Izrael népe sok mindent tudott Kánaánról, énekelt az ígért földről, és örült annak, hogy előtte áll a Kánaánba való belépés lehetősége, mindez azonban mégsem volt elég ahhoz, hogy elfoglalhassák a megígért szőlőskerteket és olajfaligeteket. Csak akkor vehették birtokba az országot, ha meghódították azt, és eleget tettek a feltételeknek: hogy élő hittel rendelkeznek, és elfogadják Isten ígéreteit… Jézus a hitünk szerzője és bevégzője, és ha az Ő karjára hagyatkozunk, szüntelenül növekedni fogunk a kegyelemben, mígnem Krisztus fiai és leányai leszünk. A hit cselekedetek által munkálkodik, és megtisztítja a lelket, eltávolítja a bűn szeretetét, mely a törvény elleni lázadásra és annak áthágására késztet. – That I May Know Him, 162. o.
 

5. Olvassuk el Zsid 4:4-7 és Zsolt 95:8-11 részeit! Milyen figyelmeztetést kapunk mindkét szakaszban? Mit üzen mindez ma nekünk?

Zsid 4:4-7 szakasza az izraeliták hűtlenségéről szólva visszautal a teremtéstörténetre és Zsolt 95:11 versére. Emiatt nem tudtak úgy megnyugodni, ahogy az Úr akarta volna. Zsolt 95:8-11 része valóban összefüggésbe hozza Izrael pusztai történetét Isten nyugalmával, majd kitér az Úr kijelentésére, miszerint hitetlensége miatt Izrael nem léphet be a nyugalomba – ami eredetileg az ígéret földjére utalt.
A nép természetesen nem lépett be az ígéret földjére, csak az új nemzedék jutott el oda, akik az Úr segítségével bevették az erődítményeket, majd letelepedtek.
Viszont nem léptek be Isten nyugalmába, ami azt jelenti, hogy sokan nem tapasztalták a Jézusban való üdvösséget, mert a hitetlenségük kirívó engedetlenségben nyilvánult meg. Bár a nyugalmat a földdel hozták összefüggésbe, az többet jelentett annál, hogy hol élt a nép.
6. Zsid 4:6 verse arra enged következtetni, hogy akik hallották az igazi nyugalom isteni ígéretét, az engedetlenségük miatt nem „léptek oda be”, vagyis nem tapasztalták meg. Milyen kapcsolat van az engedetlenség és az isteni nyugalomból való kimaradás között?
  
A „ma” szó sürgetően hangzik, azt jelenti, hogy nincs vesztegetni való idő, azonnali válaszra és döntésre van szükség.
Pál megragadja a szémeron („ma”) szót, hangsúlyozva a fontosságát a nyugalommal kapcsolatban. Zsolt 95:7-8 versei pedig arra figyelmeztetik és kérlelik Isten népét, hogy ne kövessék el őseik hibáit, amelyek miatt nem léphettek be a valódi nyugalomba, amit kizárólag az Isten által felkínált üdvösségben találhatunk meg.
Mit jelent nekünk, ha ezt halljuk: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket” (RÚF)? Miért olyan fontos a ma szó? Elvégre már évezredekkel ezelőtt elhangzott A zsoltárok könyvében. Miért kell ugyanolyan fontosnak lennie számunkra, mint azoknak volt, akik több ezer évvel ezelőtt hallották?

EGW idézet:

Isten elvárja, hogy azonnal, habozás nélkül engedelmeskedjünk törvényének. Ám az emberek alszanak, vagy az ellenfél csalásai bénították meg őket, aki ürügyeket, kibúvókat sugall, és legyőzi aggályaikat. Azt mondja nekik, amit Évának mondott a kertben: „Semmi esetre nem fogtok meghalni.” Az engedetlenség nemcsak megkeményíti a bűnös szívét és lelkiismeretét, hanem sok esetben mások hitét is megrontja. Ami eleinte igen helytelennek látszott előttük, elveszti gonosz kinézetét, mivel folyton a szemük előtt van, míg csak azt is kérdésessé nem teszik, hogy bűn-e az valóban, és öntudatlanul is ugyanabba a hibába esnek. (…) Nagyszámú az azok ösvényét eltorlaszoló akadály, akik Isten parancsai iránti engedelmességben akarnak járni. Erős, szövevényes áramlatok kötik őket világi utakhoz; az Úr hatalma mégis szét bírja zúzni e láncokat. A Mindenható minden akadályt el fog távolítani a hűségesek lába elől, vagy pedig erőt és bátorságot ad nekik, hogy minden akadályt leküzdjenek, ha komolyan keresik a segítségét. Mindenféle akadály szertefoszlik az olyan őszinte kívánság és lankadatlan igyekezet előtt, hogy bármi áron az Isten akaratát cselekedjék, még ha életüket is kell föláldozniuk emiatt. Mennyből jövő fény fogja megvilágítani azok sötétségét, akik a próbák és a tanácstalanságok közt is előretörnek, Jézusra tekintenek, mint hitünk szerzőjére és bevégzőjére. – Bizonyságtételek, IV. köt., 146–147. o.
 
Sok, magát kereszténynek valló ember jelleme hideg, mint a jég, kemény, mint a vas, és érzéketlen, mint a kő. Ilyen módon kell megértenünk a fáraó szívének a megkeményítését is. Isten Mózes által megszólította az egyiptomi uralkodót, és menynyei hatalmának legékesebb bizonyítékait bocsátotta a rendelkezésre, a fáraó azonban visszautasította a világosságot, ami megtérésre vezethette volna őt. Az Úr nem hatott rá természetfeletti erővel, hogy megkeményítse a lázadó szívét, hanem mivel a fáraó szembefordult az igazsággal, a Szentlélek visszavonult, és az uralkodót a maga választotta sötétségben és hitetlenségben hagyta. A Szentlélek befolyásának folyamatos visszautasításával az emberek elszakadnak a mennytől. Értelmük megvilágításának minden lehetősége kimerül, és egyetlen isteni kinyilatkozatás sem ragadhatja ki őket a hitetlenségükből. – Our High Calling, 160. o.

Krisztus mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon.” (Jn 15:16) A Megváltó küldötteként kérem forrón mindazokat, akik olvassák e sorokat, hogy még ma fontolják meg az életüket. „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.” (Zsid 3:15; 4:7) Késedelem nélkül tedd fel magadnak a kérdést: Mi vagyok én Krisztus számára? És ki számomra Ő? Mi az én feladatom, és milyen gyümölcsöt terem az életem? – This Day With God, 51. o.

Zsid 4:8-11 szakaszát olvasva egyértelműbbé válik a fő gondolatok logikai fejlődése A zsidókhoz írt levél 4. fejezetében. Józsué nem adott nyugalmat Izraelnek. Mivel Isten nem hazudik, lennie kell egy másik „nyugalomnak” az Úr népe számára, amely csoport nem kizárólag zsidó hívőkből áll, mindazokat magába foglalja, akik személyes Megváltójuknak fogadták el Jézust.
7.  Olvassuk el Gal 3:26-29 szakaszát, és jegyezzük fel, hogy milyen jellemzőkkel illeti ez a rész Isten szövetséges népét a kereszt utáni időben! Tehát abban a szövegkörnyezetben mit jelent az, hogy nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő?

A zsidókhoz írt levél 4. fejezetével gyakran hangsúlyozzák a szombat megtartásának kötelességét, míg mások éppen ezzel kérdőjelezik meg a szombati pihenés érvényét, tekintettel arra, hogy ez a szakasz egy másik (végidei) nyugalmat is említ. Egyik álláspont sem tükrözi jól a bibliaszöveget, ami inkább arra enged következtetni, hogy Isten már a teremtés óta figyel a különleges nyugalomra, az nem csak a végidőben fontos, illetve a szombati nyugalom ünnepe a végidei nyugalom apró, heti előízét kínálja. A zsidók valóban az `olam haba’ (az eljövendő világ) kis előképeként értelmezték a szombatot.
Isten népének szombati nyugalmában a földi történelem első szombatja visszhangzik. Ezek szerint mi is megpihenhetünk a munkánkból, bízhatunk benne, hogy Ő megtartja a megváltásunkkal kapcsolatos ígéreteit.
Egyes bibliaértelmezők érveivel ellentétben ez a szövegkörnyezet nem támasztja alá azt az elképzelést, miszerint a szombat parancsolatát már betöltötte a Krisztus által szerzett üdvösség nyugalma, ezért azt a keresztényeknek nem kell többé betartaniuk. A Krisztusban felkínált igazi nyugalom nem váltja fel a bibliai szombatot. Épp ellenkezőleg, inkább megerősíti!
Az önerőből felemelkedő embert, a kemény munkát és az agresszivitást értékelő világnak a kultúrájától valóban eltér az, ha az ember megnyugszik Jézusban, és abban bízik, hogy kegyelmével Ő képes minket megmenteni és átformálni.
Hogyan segíthetünk nyugalmat találni Jézusban azoknak, akik szerint túl nagy a bűnük, a szívük nem képes megváltozni, az esetük reménytelen? Milyen bibliai idézetet mondanánk nekik?
 

EGW idézet:

Isten semmiféle nemzetiségi, faji  vagy  társadalmi  különbséget nem ismer el. Ő az egész emberiség Alkotója. A teremtés által mindnyájan egy család vagyunk, valamint egyek vagyunk a megváltás jogán. Krisztus azért jött, hogy minden válaszfalat ledöntsön. Kitárta a templom minden ajtaját, hogy mindenki szabad utat találjon az Úrhoz. Szeretete olyan széles, olyan mély, olyan teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán vonzásköréből azokat a nyomorultakat, akiket a kísértő megtévesztett csalásaival. Az Atya trónjához emeli őket: ahhoz a trónhoz, amit ígéretének szivárványa övez. Jézusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad. Krisztus drága vére mindenkit eggyé kovácsol (lásd: Gal 3:28; Ef 2:13).
 
Minden valláskülönbséget félretéve meg kell hallanunk a szenvedő emberiség kiáltását. Ahol a valláskülönbség keserű érzéseket kelt, személyes szolgálattal sok jót tehetünk. A szeretettel végzett szolgálat eloszlatja az előítéletet, és lelkeket nyer meg Istennek. – Krisztus példázatai, 386. o.

Lehetetlen, hogy saját erőnkből kimenekülhessünk a bűn örvényéből, amelybe beleestünk. Szívünk hajlamai gonoszak, és mi ezen nem tudunk változtatni. „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” (Jób 14:4) „Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Róm 8:7) Megvan a maga kellő hatásköre a nevelésnek és képzésnek, akaratfejlesztésnek és igyekezetnek, de e tekintetben teljesen tehetetlenek. Külsőleg kifogástalan magaviseletet előidézhetnek ugyan, de a szívet átalakítani és a cselekvés titkos rugóit megtisztítani nem tudják. Előbb egy felsőbb hatalomnak kell a szívben működnie; felülről jövő új életre van szükség, mielőtt a bűnös ember a szentség állapotára juthat. Ez a hatalom: Krisztus. Egyedül az Ő kegyelme képes a lélek halott erőit megeleveníteni és Istenhez, szentséghez elvezetni. – Jézushoz vezető út, 18. o.

Sokan azt a súlyos hibát követik el a hitéletükben, hogy az érzelmeikre figyelnek, és ezek alapján ítélik meg a fejlődésüket vagy a hanyatlásukat. Az érzelmek nem biztos ismertetőjelek. Ne magunkban keressük annak a biztosítékát, hogy Isten elfogadott minket. Ott csak csüggesztő dolgokra bukkanunk. Egyetlen reményünk, ha „feltekintünk Jézusra, a hit szerzőjére és bevégzőjére” (Zsid 12:2). Benne találunk meg mindent, ami reményt, hitet és bátorítást ad. Ő a mi igazságunk, vigaszunk és örömünk. Aki önmagában keres megnyugvást, elfárad, és csalódott lesz. Gyöngeségünk és méltatlanságunk tudatának arra kellene vezetnie minket, hogy alázatos szívvel hivatkozzunk Krisztus elfedező áldozatára. Ha az Ő érdemeire támaszkodunk, akkor nyugalmat, békét és örömöt találunk. Ő tökéletesen megment mindenkit, aki általa jön Istenhez. – Bizonyságtételek, V. köt., 199–200. o.
 

„Nem mindig vagyunk hajlandóak Jézushoz fordulni a megpróbáltatásainkkal és a nehézségeinkkel. Időnként embereknek mondjuk el a bajainkat, a gondjainkat, akik nem segíthetnek rajtunk, nem Jézusra bízunk mindent, aki pedig képes a bánatunkat örömre és békességre fordítani. Az önmegtagadás és az önfeláldozás dicsőséget, győzelmet hoz a keresztnek. Isten ígéretei nagyon értékesek! Tanulmányoznunk kell az Igét ahhoz, hogy megismerjük az Úr akaratát! Tágas térre vezetnek az ihletett szavak, ha szorgalmasan kutatjuk és betartjuk azokat, és botladozás nélkül járhatunk. Bárcsak minden lelkész és az egész nép Jézushoz vinné a terheit és mindazt, amit nem értenek! Ő vár és békét, nyugalmat akar adni. Sosem hagyja el azokat, akik belé vetik a bizalmukat” (Ellen G. White: The Signs of the Times. 1887. március 17.
161. o.)!
„Kedves fiatalok! Nem örömteli reménységgel és várakozással tekintetek előre arra az időre, amikor az Úr, az igazságos Bíró megvallja majd a neveteket az Atya és a szent angyalok előtt? Úgy lehet a legjobban felkészülni Krisztus második megjelenésére, ha szilárdan hiszünk a nagyszerű üdvösségben, amit első adventjével szerzett meg nekünk. Hinnünk kell, hogy Krisztus a személyes Megváltónk” (Ellen G. White: Our High Calling. 368. o.)!

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
Róm 5–11; Evangelizálás,„Éneklő evangélisták” c. alfejezet
1. Egészítsd ki a bibliaszöveget: „    , hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek        .”
2. Mi az, ami lehetetlen a törvénynek?
3. Egészítsd ki a bibliaszöveget: „    , hogy Isten iránt való buzgóság van bennük,    .”
4. Pál szerint mit eredményezett a zsidók „elvettetése”? 
5. Miért nehéz néha az énekeseket fegyelmezni és munkarendben tartani?
 

I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Az Ótestamentum tele van típusokkal, árnyszolgálatokkal, szertartásokkal, amelyeknek – habár a XXI. század keresztényei ezt gyakran figyelmen kívül hagyják – mély lelki jelentőségük van. Ha helyesen értelmezzük ezeket, meghatározó módon javítanak lelki életünk minőségén.
Izrael teljes történelme Istennel való keresztény járásunk példája. Ahogy az izraeliták csodálatos módon megszabadultak az egyiptomi fogságból, átkeltek a Vörös-tengeren, mannát ettek a pusztában, és vizet ittak a sziklából vándorlásuk alatt, mi is egy lelki utazáson veszünk részt. Krisztus gondviselésszerűen kiszabadít a bűn rabszolgaságából, átvezet a keresztség vizén, Igéje mannájával táplál, és szomjunkat enyhíti élete által ennek a világnak a sivatagában.
Isten utasításokat adott Izrael népének egy szentély megépítésére vonatkozóan, hogy ily módon közöttük lakozhasson (2Móz 25:8). Ezt a szentélyt a mennyei „mintájára” kellett megépíteniük (2Móz 25:40). A teljes papi rendszer, a szentély minden bútordarabja és minden szolgálata Krisztusra mutatott. A vérontást is magába foglaló áldozati rendszer előre utalt Krisztus kiontott vérére.
Izrael Egyiptomból való szabadulásának célja Kánaán  birtokbavétele volt. A megígért országnak a menny nyugalmát kellett biztosítania számukra. A szombat nyugalma előre vetítette ezt az átfogóbb megnyugvást Krisztusban, amellyel az Ígéret Földjén tervezte megajándékozni szeretteit (Zsid 4:1-11).

II.    MAGYARÁZAT
Pál apostol gyakran utalt Izrael népének a megígért föld felé tartó vándorlása alatt szerzett tapasztalatára, mint példára a keresztény hívők számára. 1Kor 10:11 versében írta: „Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.” Az ószövetségi példák értékes távlatokat nyitnak számunkra a keresztény életre vonatkozóan.
A képzelőerő segítségével tegyünk egy sétát a földi szentélyben! Látunk egy embert, amint az oltárhoz közeledik egy báránnyal az ölében, majd a kezét a feláldozandó állat fejére helyezi. 3Móz 4:33 versében olvassuk: „És tegye a kezét annak a bűnért való áldozatnak a fejére.” Ez az eljárás a bűnvallást feltételezi, a hiteles bűnvallás pedig specifikus: nevén kell nevezni a bűnt. A bűnökért való engesztelő áldozat leírása hangsúlyozza ezt: „Vallja meg, hogy mi az, amiben bűnössé lett” (3Móz 5:5).
Jelképes módon a vétkes bűne átszállt a bárányra, és így a báránynak kellett meghalnia. Miért? Miben volt vétkes a bárány? Semmiben, abszolút semmiben. De hát ebben áll a szentély központi üzenete: amikor megvalljuk bűneinket, azok átszállnak Jézusra, Isten Bárányára. Ki szúrja le az áldozatot? A megtért bűnös, aki a vétkeit átadta a helyettesének: „Ölje meg azt bűnért való áldozatul azon a helyen, ahol megölik az egészen égő áldozatot” (3Móz 4:33).
Ellen G. White A nagy küzdelem c. könyve 418. oldalán olvassuk: „A bűnbánó bűnösök nap mint nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte.”
Ezután a pap fogta az áldozat vérét, és meghintette vele a szentély kárpitját. Bizonyos különleges alkalmakkor a pap fogyasztott az áldozat húsából, majd belépett a találkozás sátorába. A bűn ily módon átszállt a papra, aki evett az áldozat húsából. Az átlagember természetesen nem léphetett be a szentélybe. Amikor a hívő bűnei átszálltak a szentélyre, azok az emberi szemek előtt rejtve maradtak. Senki sem láthatta azokat. Krisztus vére elfedte őket.
Zsoltárok 32:1 versében olvassuk: „Boldog ember az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.” A „boldog” melléknév jelentése itt: „boldog”, „elégedett”, „beteljesült”, „aki békében, nyugalomban él”. Amikor Jézushoz jövünk és megvalljuk bűneinket – nevükön nevezve azokat –, szívünkbe béke költözik. Tulajdonképpen a bűneinket átadtuk a mennyei szentélynek. Ezért kiált fel örömében a zsoltáríró: „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket” (Zsolt 103:12). Nem viseljük többé a bűn jelentette terhet, bűntudatot, szégyent, és nem kell tartanunk attól, hogy Isten ítélete lesújt ránk. Bűneink átkerültek az áldozati Bárányra. Főpapunk – az áldozat vére által – a mennyei szentélybe viszi bűneinket.
A bárány tanításai
A szentélyszolgálatban, amikor a megtért bűnös átadta a bűnét az ártatlan báránynak, ez utóbbi a bűn viselőjévé vált. A Szentírásban ezt olvassuk: „Aki a mi bűneinket maga vitte fel a fára” (1Pt 2:24). Ahogy a bűnös is egy helyettest hozott magával, aki meghalt helyette, ugyanúgy minden megtérő bűnös megjelenhet a Golgotán, és Isten keresztre feszített Fiára tekintve, elmondhatja: „Aki szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2:20).
Krisztus kegyelmét nem lehet kiérdemelni, elnyerni; Krisztus kegyelme nem illeti meg magától értetődően a bűnöst. Jézus azzal a fájdalmas halállal halt meg, amellyel az elveszett bűnösök fognak meghalni. Átélte az Atya haragjának – a bűn elleni ítéletnek – a tapasztalatát. Jézust elutasították és elhagyták, hogy minket elfogadhassanak. A nekünk járó halállal halt meg, hogy mi az Ő életét élhessük. Töviskoronát viselt, hogy mi a dicsőség koronáját
 viselhessük. Szörnyű kínok között keresztre feszítették, hogy mi, a mennyei királyság ruháit viselve, minden idők szentjeivel egyetemben Istenünkkel uralkodhassunk a menny trónusán. Szégyenünkben és bűntudatunkban Jézushoz mentünk, és Ő nem utasított vissza minket, sőt, Ő közeledett hozzánk, hogy szeretetébe fogadjon. A feláldozott bárány meggyötört, megvert, vérző, keresztre feszített Megváltónk testét jelképezte. Jézust ámulatba ejtő, csodálatos, isteni szeretet uralta, amely arra késztette, hogy inkább elszenvedje az ítéletet, miután magára vette a bűnt és a bűn büntetését, mintsem hogy egyetlen gyermeke is örökre elvesszen! Ellen White ezt ekképpen magyarázza meg:
„Isten Krisztusra, mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. »A bűnösök közé számláltatott« (Ésa 53:12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától” (Jézus élete. 753. o.). Ez a kegyelem, a mindent meghaladó szeretet története.
A szombat nyugalma Krisztusban
Az igazi szombati nyugalom a kegyelem nyugalma annak szerető karjaiban, aki teremtett és megváltott minket, és hamarosan eljön értünk. Gondoljunk csak 1Móz 2:3 versének egyedi kifejezésére: „Megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” A szombat Isten nyugalma. Megpihent a hetedik napon annak isteni elismeréseképpen, hogy alkotói munkája teljes volt, tökéletes.
Zsid 4:9-10 szakaszában Pál apostol a teremtés hetének szombati nyugalmát – amikor Isten befejezte alkotását – a mi munkánk szüneteltetéséhez és a Krisztus általi üdvösség nyugodalmába való bemenetelünkhöz hasonlítja:
„Annak okáért megvan a szombatja az Isten népének. Mert aki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, amiképpen Isten is a magáéitól.” A Szentírás szerint szombati pihenésünk imádatunk legmagasabb kifejezése: teljesen megpihenünk Jézusban, ami az üdvösségünket illeti. Zsid 4:4 verséről olvassuk az Adventista Bibliakommentárban: „Ahogy Isten kezdeti terve – »nyugalma« – ezzel a világgal változatlan marad, ugyanúgy a hetedik nap szombatja – a »nyugalom« napja – is, amely felől Ő rendelkezett, hogy a teremtés emlékünnepe legyen, változatlan marad. Ily módon a hetedik nap szombatjának megtartása nemcsak a teremtő Istenbe vetett hitről tesz bizonyságot, hanem az Isten életeket átalakító erejébe vetett hitről is. Azzal, hogy megtartjuk a szent szombat-napot, bizonyságot teszünk azon meggyőződésünkről, hogy jogunk van belépni abba az örök nyugalomba, amelyet Isten már a kezdetben a Föld lakóinak szándékozott ajándékozni” (7. köt., 420. o.). A Zsidókhoz írt levél szerzője számára az isteni nyugalom hitre épülő kapcsolatot feltételez Jézussal, amely kapcsolat arról biztosít, hogy Isten sosem fog minket elhagyni. Megpihenni Krisztusban azt jelenti, hogy bízunk az Ő üdvözítő kegyelmében; viszont a Zsidókhoz írt levél 4. fejezetében említett nyugalom ennél sokkal többet jelent. Krisztus célja Izrael gyermekei tekintetében az volt, hogy az Ígéret Földjére vigye őket. Szívük végig gyötrődött, amíg biztonságban meg nem érkeztek hazájukba. Amikor végül teljesedett a szövetség ígérete, mennyei békét és nyugalmat lelt a szívük. Függetlenül attól, hogy most milyen kihívásokkal küzdünk, a nyugalom és a pihenés, amit Krisztus ajánl fel nekünk, nem ideiglenes. A szombati pihenés a mennyei, örök nyugalom előízét kínálja fel nekünk. Akkor és csakis akkor lesz teljes béke a szívünkben. Mostani nyugalmunk Krisztusban egy előzetes szakasz, amely egészen addig a dicsőséges napig tart, amikor örökre megnyugszunk Őbenne.

III. ALKALMAZÁS
Beszélgessetek az alábbi kérdések kapcsán a mai tanulmány kontextusában:
•    Mit jelent belépni Krisztus nyugalmába?
•    Hogyan segít az ókori szentélyben végzett szolgálat megértenünk a Krisztusban való nyugalmat?
•    Elmélkedj az üdvtörténet három meghatározó eseményén: a teremtésen, a kereszten és Krisztus második eljövetelén. Ezek mélyebb megértése hogyan képezi a Krisztusban megvalósuló béke és nyugalom alapját?
•    Milyen okot említenek Zsid 3:9 és 4:13 versei, amely miatt Izrael nem lépett be Isten nyugalmába? Hogyan tehetjük meg viszont mi ezt?