Szentély az új szövetségben
Alapige: „És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” (Zsid 9:15)
Egy borús éjjelen nem világított a hold sem, az égbolt fekete volt, mint a kifolyt tinta. Frank a város kihalt utcáin sétált a homályban. Egyszer csak lépéseket hallott maga mögött, valaki követte. Majd a másik ember utolérte és megszólította: „Ön lenne Frank, a nyomdász?”
„Igen, én vagyok. Mégis honnan tudja?”
„Nem ismerem önt – felelte az idegen –, de a bátyját igen. A testtartása, a járása, az alakja annyira emlékeztet rá még a sötétben is. Ezért gondoltam, hogy a testvére lehet. Beszélt nekem magáról.”
Komoly igazságra mutat rá ez a történet az izraelita szentélyszolgálattal kapcsolatban, ami az igazi árnyéka, képe volt, ahogy a Biblia mondja. Még az árnyékok és a képek is elegendők voltak ahhoz, hogy világosan előrevetítsék azt, amit jelképeztek: Krisztus halálát, majd pedig a mennyei szentélyben végzett főpapi szolgálatát.
HETI ÁTTEKINTÉS: Miért akarta Isten, hogy az izraeliták szentélyt építsenek? Milyen tanítást közvetített a szentély arról, hogy Krisztus a Helyettesünk? Mit tesz Jézus képviselőnkként a mennyben?
Június 12. – Adománygyűjtés az Egyházterületek különleges projektjei számára
Június 12. – A női misszió napja
EGW idézet:
Arra a kérdésre, hogy mi a szenthely, a Szentírásban világos választ találunk. A „szenthely” szó a Biblia szóhasználatában egyrészt a Mózes által épített templomra, a mennyei dolgok tükörképére vonatkozik, másrészt pedig az „igazi sátor”-ra, a mennyeire, amelyre a földi templom hívta fel a figyelmet. Krisztus halálakor a jelképes szolgálat véget ért. Az „igazi sátor” a mennyei, az újszövetség temploma. És mivel Dániel próféciája (Dán 8:14) a keresztény korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén – 1844-ben – már hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a prófécia – „Kétezer és háromszáz estéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” – kétségtelenül a mennyei templomra vonatkozik. – A nagy küzdelem, 417. o.
Közvetlenül a frigyláda előtt, de a függöny által elválasztva állt az arany füstölő oltár. Ennek az oltárnak a tüzét az Úr maga gyújtotta meg kegyelettel szent tömjénnel, amely éjjel-nappal betöltötte a szent helyet, a szent sátort illatos felhőjével. Illata mérföldekre elterjedt a szent sátor körül. Amikor a pap bemutatta a tömjénfüstöt az Úr előtt, a kegyelem trónjára tekintett. Habár nem láthatta Őt, de tudta, hogy ott van, és amikor a tömjénfüst felhője felszállt, az Úr dicsősége leszállt a kegyelem trónjára, és betöltötte a szentek szentét, amit láthattak a szentélyben is, és a dicsőség gyakran annyira betöltötte mind a két helyiséget, hogy a pap képtelen volt ellátni tisztségét, azért kénytelen volt a szent sátor ajtajához állni. Amikor a pap imájában a kegyelem trónjához járult, amelyet nem láthat, Isten népét ábrázolja, amint imáit Krisztushoz küldi fel a szentek szentjében lévő kegyelmi királyi szék elé. Ők sem láthatják közbenjárójukat természetes szemükkel, de hitszemükkel láthatják Krisztust a kegyelem királyi széke előtt. Hozzá intézik imáikat, és bizalommal igénylik közbenjárásának áldásait. – A megváltás története, 154–155. o.
Krisztus emberi természetet vett magára, és eljött, hogy egy legyen az emberiséggel, egyúttal kinyilatkoztassa mennyei Atyánkat a bűnös embereknek. Urunk minden vonatkozásban hasonló lett testvéreihez. Testté lett éppúgy, mint mi vagyunk. Megéhezett, megszomjazott, elfáradt. Evett, hogy éljen, aludt, hogy felfrissüljön. Osztozott az ember sorsában, mégis Isten ártatlan Fia maradt. Idegen és zarándok volt a földön. A világban élt, de nem volt a világból való. Kísértéseknek és próbáknak volt kitéve, mint a mai férfiak és nők, mégis bűntől szabadon élt. Gyöngéd, szánakozó, szeretetteljes és mindig figyelmes volt mások iránt. Hűen képviselte Isten jellemét, és szüntelenül lekötötte őt Isten és az emberek szolgálata. „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott… teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) – Bizonyságtételek, VIII. köt., 286. o.
„És az én hajlékomat közétek helyezem, és meg nem utál titeket az én lelkem. És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek” (3Móz 26:11-12).
Egy dolognak mostanra már világossá kellett válnia: Isten úgy a régi, mint az új szövetségben, mindig közeli, szeretetteljes kapcsolatot keres a népével. Valójában a szövetségek hozzájárultak ahhoz, hogy kialakítsa ennek a kapcsolatnak (jobb szó híján) a „szabályait”.
A kapcsolat döntően fontos a szövetségben, mindenkor, minden összefüggésben. A kapcsolathoz azonban elengedhetetlen a találkozás, a kommunikáció, a kölcsönhatás, különösen bűnös, gyarló, kétkedő emberek esetében. Természetesen ezt jól tudja az Úr, ezért akarta olyan módon kinyilatkoztatni magát nekünk, ami által értelmes módon tudunk viszonyulni hozzá – bűnös emberi keretek között is.
1. Olvassuk el 2Móz 25:8 versét, amelyben az Úr megparancsolta Izraelnek a szent sátor építését. Mivel indokolta, hogy ezt várja tőlük?
A kérdésre adott válasz persze újabb kérdést vet fel, azt, hogy Miért? Miért akar az Úr a népe között lakozni?
Az igazságra talán a mai, fentebb olvasható két vers mutat rá. Figyeljük meg, amit az Úr mond: „az én hajlékomat közétek helyezem”, majd hozzáteszi: nem fogja „megutálni” őket, közöttük „jár”, az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek (3Móz 26:11-12). Nézzük meg ezeknek a verseknek az elemeit! Nagyon jól átjön a kapcsolati vonatkozás.
2. Írjuk le, hogyan illenek 2Móz 25:8 és 3Móz 26:11-12 verseinek különböző részei ahhoz a gondolathoz, hogy az Úr keresi a kapcsolatot népével!
Koncentráljunk erre a mondatrészre: „és meg nem utál titeket az én lelkem”! Mi volt annak az eszköze a szentélyben, hogy elfogadhassa az Úr a bűnössé lett embereket? Miért olyan fontos ez a szövetségkötés folyamatában?
EGW idézet:
Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk (és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) (A görög szövegben: „És az Ige testté lett, és közöttünk sátorozott” olvasható. Erre épül a bibliai idézetet megelőző mondat – a ford.). Mivel Jézus lejött a földre, és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együttérez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten” (Mt 1:23). – Jézus élete, 23–24. o.
A szent sátor rendeltetése és jelképe Krisztusban teljesedett. A dicsőséges építmény ragyogó arany borításaival, a kerubok ábrázolásaival díszített leplek, a szétterjedő tömjén illata, a hófehér köntösbe öltözött papok és a legbelső, legtitkosabb helységben, az irgalom trónja fölött a magasságos Isten dicsősége – mindezek által Isten azt akarta, hogy népe megértse azt a tervet, amelyet készített az ember lelkének megmentése érdekében. – The Faith I Live By, 192. o.
Az Úr bennünket eget és földet betöltő szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékaival von magához. A természet művei és a legbensőségesebb lelki kötelék által igyekezett magát kijelenteni nekünk, melyeket az emberi szív átérezhet és átélhet; ám mindezek csak tökéletlenül mutatják be végtelen szeretetét. Mert mindezen világos és érthető bizonyítékok ellenére is úgy elvakította a jónak ellensége az emberek értelmét, hogy csak félelemmel és rettegéssel tekintenek Istenre, akit szigorú és engesztelhetetlen Úrnak képzelnek. […] Jézus épp azért jött a földre, hogy eltávolítsa a sötét árnyat, mely Istennek irántunk érzett végtelen szeretetét elfedte. […] Jézus Krisztus azonban nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébreszsze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem, nem! „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta” érte (Jn 3:16). Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem ellenkezőleg; azért hozta az áldozatot, mert szeret bennünket. Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe süllyedt világra áraszthatta. Mert „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; a Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és a Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. – Jézushoz vezető út, 10, 13. o.
Az Ószövetség idején élt bűnös számára az állatáldozat volt a bűntől és a vétkességtől való megszabadulás Isten által kijelölt útja. Mózes harmadik könyve 1–7. fejezetei részletezik az izraelita áldozatokat. Nagy figyelmet fordítottak a különböző áldozatok esetében a vér használatára és elhelyezésére. A rítusokban valójában a vér szerepe volt az izraelita áldozatok egyik egységes jellemzője.
Annak, aki bűnt követett el, tehát megtörte a szövetségi kapcsolatot és az azt szabályozó törvényt, teljes mértékben helyreállhatott a kapcsolata Istennel és az emberekkel, ha helyettesítő állatáldozatot vitt. Az áldozatokat és a velük kapcsolatos rítusokat Isten jelölte ki annak eszközéül, hogy az ember megtisztuljon vétkétől, bűnétől. Azért rendelte el ezeket az Úr, hogy a bűnös megtisztuljon, a vér hintésével a bűnterhét átruházza a szentélyre. Így újból helyreállt a kapcsolat és a teljes szövetség a bűnbánó hívő és a személyes Isten, a megmentő Úr között.
3. Hogyan segítenek ezek a fogalmak megérteni a tegnapi tanulmány végén feltett kérdéseket?
4. Miért volt profetikus jelentősége az állatáldozatoknak? Lásd Ézs 53:4-12; Zsid 10:4!
Az ószövetségi állatáldozatokat Isten rendelte el, hogy az ember ezek útján szabadulhasson meg a bűnétől, vétkétől. Ezek változtatták meg a státuszát: a halált érdemlő bűnös bocsánatot nyerhetett, és újból visszakerülhetett az Isten és ember közötti szövetségi kapcsolatba. Bizonyos értelemben azonban az állatáldozatoknak profetikus jellege is volt, hiszen egyetlen állat sem adhatott megfelelő engesztelést az emberiség bűneiért, vétkeiért. A zsidókhoz írt levél írója így fejezi ezt ki: „Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket” (Zsid 10:4). Ezért az állatáldozatok előremutattak Isten Szolgájára, az Isten-Emberre, aki helyettesítő halált halt a világ bűneiért. A bűnös e folyamat által nyert bűnbocsánatot, ezért fogadta el az Úr, ez az alapja a szövetségi kapcsolat megalapításának.
Képzeljük magunkat az ószövetségi korban élt hívők helyébe, amikor ál latáldozatokat mutattak be a templomban! Gondoljunk bele, hogy mennyire fontosak voltak az állatok a gazdaságuk, a kultúrájuk és az egész életmódjuk szempontjából! Mire kellett az áldozatoknak tanítani a népet a bűn árával kapcsolatban?
EGW idézet:
Istent a közbenjáró Jézus Krisztuson keresztül lehet megközelíteni. Isten nem bocsáthat meg bűnöket a jogossága rovására. Csakis Krisztus által bocsáthat meg bűnöket, mégpedig teljesen. Nincsen olyan bűn, melyet az Úr Jézus Krisztuson keresztül meg ne bocsátana. Ez a bűnös egyedüli reménysége, s ha ebben nyugszik őszinte hittel, bizonyos lehet a teljes és ingyenes megbocsátásban. […] Isten ezekre a leckékre tanította választott népét évezredekkel ezelőtt. Ezeket ismételték el jelképekben, hogy minden szívbe be legyen vésve az igazság működése, vagyis hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”. Minden vérző áldozat föláldozásánál, minden szertartásnál az a legfontosabb tanítás domborodott ki, hogy bűnbocsánat egyedül Krisztus vére által lehetséges. […] Az igazságszolgáltatás megköveteli az ember szenvedését. Jézus azonban Isten szenvedésével adózott. Neki nem volt szüksége engesztelő szenvedésre; értünk viselte el összes szenvedését. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 912–913. o.
Minden húsvétkor, sátoros ünnepkor állatok ezreit vágták le, vérüket a papok felfogták, és az oltárra öntötték. A zsidók megszokták a véres áldozatot, s majdnem szem elől tévesztették azt a tényt, hogy az állatok vérének kiontását a bűn tette szükségessé. Nem érzékelték, hogy ez Isten drága Fiának vérét jelképezi – mely kiontatik a világ bűneiért –, s hogy az áldozati felajánlásokkal az emberek figyelmét a megfeszített Üdvözítőre kell irányítani. – Jézus élete, 589. o.
Pál kimutatta, hogy az áldozati szertartásokat Isten milyen szorosan egybefonta a próféciákkal. Ezek utalnak arra, aki olyan lesz, mint „a bárány, mely mészárszékre vitetik”. A Messiás „önlelkét áldozatul” adja. Ézsaiás próféta bizonyságot tett róla, mint Isten Bárányáról; az Üdvözítő engesztelő művét évszázadokkal előbb szemlélhette, aki „életét halálra adta és a bűnösök közé számláltatott; pedig Ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott” (Ésa 53:7, 10, 12). A jövendölések Üdvözítőjének tehát nem földi uralkodóként kell jönnie, hogy megszabadítsa a zsidó népet elnyomóitól, hanem mint ember jön az emberek közé. Alacsony sorban és szegénységben él, hogy végül, mint megvetettet és elvetettet megöljék. Az ótestamentumi írásokban megjövendölt Üdvözítő áldozatul adja önmagát a bukott emberiségért, és ezáltal tesz eleget az áthágott törvény követelményének. Benne kellett teljesedésbe menniük az engesztelési áldozatoknak; kereszthalála ad jelentőséget az egész zsidó szertartási rendszernek. – Az apostolok története, 227. o.
„Aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4).
Az Újszövetség egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) témája az, hogy Jézus Krisztus áldozatként meghalt a világ bűneiért. Ez az igazság az alapja az egész megváltási tervnek. A Krisztus engesztelő véráldozatát tagadó teológiai nézet a kereszténység szívét-lelkét tagadja. Vértelen kereszt senkit nem menthet meg.
5. Gondolkodjunk el a mai bibliaszövegen, majd válaszoljunk a következő kérdésekre: Jézus önként vállalta a halált? Kiért halt meg? Mit ért el a halálával?
A helyettesítés gondolata a kulcsa az egész megváltási tervnek. Bűneink miatt halált érdemlünk. Krisztus irántunk való szeretetből „adta önmagát a mi bűneinkért” (Gal 1:4). Olyan halált halt, amit mi érdemelnénk. Krisztusnak a bűnösök Helyetteseként vállalt halála az a nagy igazság, amiből következik minden egyéb igazság. A reménységünk a helyreállításra, a szabadságra, a bűnbocsánatra, a Paradicsomban töltendő örök életre egyaránt Jézus tettén nyugszik, azon, hogy önmagát adta a bűneinkért. Enélkül a hitünk értelmetlen volna, akár egy hal szobrába is vethetnénk a bizalmunkat. A megváltás csak vér által lehetséges, csak Krisztus vére által.
6. Keressük ki a következő igéket: Mt 26:28; Ef 2:13; Zsid 9:14; 1Pt 1:19! Mit találunk bennük a vérről? A megváltási tervben mi a vér szerepe?
„Isten nem akarja, hogy bizalmatlan légy és annak félelmével gyötörd a lelkedet, hogy bűnösséged és méltatlanságod miatt nem fog elfogadni… Mondhatod ezt: »Tudom, bűnös vagyok, ezért van szükségem a Megváltóra… Nincs érdemem, nem vagyok jó, hogy igényt tarthassak az üdvösségre, de az Úr előtt felmutatom Isten szeplőtelen Bárányának engesztelő vérét, ami elveszi a világ bűneit. Egyedül ehhez folyamodhatok«” (Ellen G. White: The Faith I Live By. 100. o.).
Időzzünk még ennél az idézetnél! Írjuk át a saját szavainkkal, tegyük személyessé! Foglaljuk bele saját félelmeinket, fájdalmunkat, majd jegyezzük le azt is, hogy milyen ígéreteket találunk bennük! Minek a reményét kapjuk az új szövetség vére által?
EGW idézet:
Megváltásunk terve nem Ádám bukása után – mint utólagos megoldás jött létre. A megváltás terve „ama titoknak kijelentése” volt, „mely örök időtől fogva el volt hallgatva” (Róm 16:25). A megváltás terve azokat az elveket tárta fel, amelyek Isten trónjának alappillérei voltak öröktől fogva. Isten és Krisztus kezdettől tudtak Sátán hitehagyásáról és arról, hogy az ember is bűnbe esik a lázadó megtévesztő befolyása következtében. Nem Isten akarta a bűnt, de látta előre, hogy lesz, és gondoskodott ennek a rettenetes veszedelemnek a legyőzéséről. Oly nagy volt a világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fia feláldozására, „hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). […] Ez önkéntes áldozat volt. Jézus Atyja mellett maradhatott volna, megtarthatta volna mennyei dicsőségét s az angyalok hódolatát. Mégis elhatározta, hogy leteszi jogarát Atyja kezébe, elhagyja a mindenség trónját, hogy világosságot hozzon a sötétségben ülőknek, és életet adjon az elveszendőknek. – Jézus élete, 22. o.
Jézus nézte az ártatlan áldozati állatokat, és látta, hogyan tették a zsidók ezeket a nagy gyülekezési alkalmakat vérontás és kegyetlenség színhelyévé. Az alázatos bűnbánat helyett megsokszorozták az állatáldozatokat, mintha Istent szívtelen szolgálattal lehetne tisztelni. A papok és főemberek szívét megkeményítette az önzés és a telhetetlenség. Az Isten Bárányára mutató jelképekből is kereseti lehetőséget csináltak. Így a nép szemében az áldozati szolgálat szentségét nagymértékben lerombolták. Jézus felháborodott: tudta, hogy vérét, mely hamarosan kiontatik a világ bűneiért, éppoly kevéssé értékelik majd a papok és vének, mint az állatok szüntelen kifolyó vérét. – Jézus élete, 590. o.
Életét adva az emberiségért, Krisztus hidat épített a bűn okozta szakadék fölött, s a bűn átkától sújtott világot egyesítette a mennyel. Isten ezt a világot kegyelmi munkájának a színterévé választotta. Miközben lakosainak a lázadása miatt büntetés várt a földre, és miközben Isten haragjának felhői gyülekeztek a világ felett, egy titkos hang volt hallható a mennyből: „Ímé, jövök… hogy teljesítsem a te akaratodat.” (Zsolt 40:8–9) Helyettesünk lejött a mennyből, és kijelentette, hogy magával hozta az örökélet semmihez sem fogható ajándékát. Megbocsátása mindazok rendelkezésére áll, akik megtérnek és engedelmeskednek Isten parancsolatainak. […] Jézus most az elbukott világhoz intézi üzenetét. Szívesen vesz a kezébe olyan alapanyagot, amely látszatra reménytelen, mert korábban Sátán eszköze volt, de Ő képes a kegyelme alá vonni és engedelmességre ösztönözni. Örömmel szabadítja meg az engedetlenekre váró haragtól. – This Day With God, 84. o.
Isten úgy döntött, hogy népe között lakozik, a földi szentélyben, ahol az állatáldozatok központi szerepet kaptak. A szolgálat azonban nem ért véget az állatok halálával. Az áldozat megölése után a pap a szentélybe vitte a vért a bűnösért.
Ez az egész szolgálat azonban csak árnyéka, szimbóluma volt annak, amit Krisztus tesz a világért. Tehát amint a jelkép (a szentélyszolgálat) nem ért véget az állat halálával, Krisztus értünk végzett munkája sem fejeződött be kereszthalálával.
7. Tanulmányozzuk Zsid 8:1-6 szakaszát imádkozva! Kérjük az Urat, hogy segítsen megérteni a lényegét és azt, hogy miért fontos ezt tudnunk! Utána a saját szavainkkal írjuk le, hogy mit üzen nekünk az Úr ezekben a versekben! Hogyan segítenek ezek az igék megérteni az új szövetséget?
Amint a régi szövetségben volt földi szentély, papság és szolgálat, létezik egy mennyei szentély is, mennyei papság és mennyei szolgálat, az új szövetség szerint. Ami a régi szövetségben csak szimbólum, kép és árnyék volt (Zsid 8:5), az újban valósággá lett.
Továbbá ahelyett, hogy egy erkölcsi érzék nélküli állat volna a helyettesünk, a bűntelen Jézus az; az állatok vére helyett Krisztus vére hullott értünk; az ember-készítette szentély helyett az igazi sátorra tekinthetünk, amit „az Úr és nem ember” épített (Zsid 8:2); bűnös, tévedő emberi papok helyett Jézus a Főpapunk, Ő végzi a szolgálatát értünk. Mindennek fényében gondoljunk Pál szavaira: „Hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel” (Zsid 2:3, ÚRK)?
Elmélkedjünk azon, hogy Jézus bűntelen életet élt értünk, értünk halt meg, most pedig a mennyben van, ahol értünk végzi a szolgálatát! Mindez azért történt – történik, hogy megmentsen a bűn végső, rettenetes következményeitől. Tervezzük el, hogy a következő nap elbeszélgetünk erről a nagyszerű hírről valakivel, akinek szerintünk szüksége lehet rá! Gondoljuk végig először a mai tanulmány alapján, hogy mit is akarunk mondani!
EGW idézet:
Krisztus a közbenjárónk és szolgáló főpapunk az Atya jelenlétében. Isten, mint leölt Bárányt mutatta Jánosnak, amint vérét ontja a bűnösökért. Mikor Isten törvényét tárjuk a bűnös elé, rámutatva bűnei súlyosságára, vezessük Isten Bárányához, aki elveszi a világ bűnét. Tanítsuk meg Isten iránti bűnbánatra és Urunk, Jézus Krisztus iránti hitre. Így áll majd összhangban Krisztus követőjének munkássága Jézusnak a menynyei szenthelyen végzett munkájával. – Bizonyságtételek, IV. köt., 395. o.
Krisztus magára vette az emberi természetet, és az áldozat oltárára helyezte életét, hogy az ember az Isteni természet részesévé válva elnyerhesse az örök életet. Krisztus nem csupán az áldozat volt, hanem maga a pap is, aki felajánlotta az áldozatot. „A kenyér” – mondta –, „amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6:51) Jézus mentes volt minden bűntől. Odaadta életét azok helyett, akik az Isten törvényének áthágásával eladták magukat Sátánnak. Odaadta életét az emberi család életéért, mely ezáltal az Ő megvásárolt tulajdona lett. „Azért szeret engem az Atya” – mondta Krisztus –, „mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt... Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn 10:17–18) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, III. köt., 141. o.
Miként a jelképesen előrevetített istentiszteleti szertartás szerint a főpap levetette díszes öltözékét, hogy egyszerű papi gyolcsruhában végezze a szolgálatot, Krisztus is levetette a királyi öltözetet, és emberi alakot felvévén áldozatot mutatott be. Ő volt a főpap és az áldozat is egy személyben. Amiként a főpap teljes díszben lépett ki újból a várakozó gyülekezet elé, miután elvégezte szolgálatát a szentek Szentjében, akképpen fog Krisztus is visszatérni vakító fehér ruhában, „mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehérített” (Mk 9:3). Saját dicsőségében és az Atya dicsőségében jelenik meg, mennyei seregek kísérik el útján. Akkor beteljesedik majd Krisztusnak tanítványaihoz szóló ígérete: „És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.” (Jn 14:3) Akik szerették és várták Őt, azokat dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal koronázza meg. Akkor a megholt igazak feltámadnak sírjukból, és az élő igazakkal elragadtatnak az Úr elé a felhőkbe. […] Hallani fogják Jézus hangját, mely kedvesebben hangzik bármely zenénél, amit valaha is hallottak, amint mondja: Küzdelmetek véget ért. „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!” (Mt 25:34) – Az apostolok története, 33–34. o.
Tanulmányozzuk Zsid 9:24 versét, különösen az adott összefüggésben! Ez a rész azt magyarázza ugyanis, hogy Krisztus az értünk vállalt áldozati halála után most a mennyben végzi a szolgálatát az érdekünkben. Sok mindenről beszélhetnénk, de most csak egy pontra akarunk fókuszálni, az utolsó részre, amelyben az áll, hogy Krisztus az Atya előtt közbenjár értünk.Gondolkozzunk ennek a jelentőségén! Bűnös emberek vagyunk, akiket megemésztene Isten ragyogó dicsősége, és bármilyen rosszak is lettünk, ha mégoly égbekiáltó módon meg is szegtük Isten szent törvényét, akkor is van valaki, aki Isten elé áll értünk. Ő képvisel bennünket az Atya előtt. Gondoljunk arra, hogy milyen szeretetteljes, megbocsátó és elfogadó volt Krisztus, amikor a földön járt! Most Ő a mennyei Közbenjárónk.
Ez a jó hír másik oldala. Jézus nemcsak a váltságot fizette meg a bűneinkért, magára véve azokat a kereszten (1Pt 2:24), hanem most Isten előtt áll, Ő a Közbenjáró a menny és a föld között, Isten és az ember között.
Ez így tökéletesen érthető. Jézus Isten és Ember (bűntelen, tökéletes Ember) is egyben, csakis Ő hidalhatja át az emberiség és Isten közötti szakadékot, amit a bűn okozott. Az egyik emlékezetes pont (sok egyéb mellett), hogy Jézus Ember lett, megérti a próbáinkat, a fájdalmainkat és a kísértéseinket (Zsid 4:14-15), és Ő képvisel bennünket az Atya előtt.
8. „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében” (1Tim 2:5-6). Milyen két szerepe van tehát Jézusnak e szöveg szerint? Hogyan mutatta be ezeket a földi szentélyszolgálat?
Az új szövetség nagyszerű híre, hogy Jézusnak köszönhetően a bűnbánó bűnösöket már képviseli valaki az Atya előtt a mennyben, aki megszerezte nekünk azt, amit mi magunknak soha nem tudnánk biztosítani. Ez nem más, mint a tökéletes igazság, az, ami Isten előtt egyedül megállhat. Jézus a szenvedéssel teli életének tökéletes igazságában (Zsid 2:10) áll Isten előtt. Ő kér számunkra bűnbocsánatot és erőt a bűn felett, ami nélkül semmi reményünk nem lenne sem most, sem az ítéletben.
Imádkozva gondolkozzunk még azon, hogy most egy Ember áll Isten előtt a mennyben, aki tapasztalta a bűn kísértését. Mit jelent ez személyesen nekünk? Minek a reményét kínálja, mivel bátorít?
EGW idézet:
Miután Megváltónk a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja Pál: „Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (Zsid 9:24) A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthelyet a külső udvartól ajtóként elválasztó „kárpiton belül” egész évben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja – saját igaz voltának jó illatával együtt – a bűnbánó hívők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében. – A nagy küzdelem, 420. o.
Krisztus közbenjár érettünk, ami azt jelenti, hogy mennyei érdemeire hivatkozik, hiszen vállalta, hogy az Atya előtt a kezesünk és helyettesünk lesz, miután visszament a mennybe, hogy engesztelést szerezzen a bűneinkért. „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4:10) „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid 7:25) – Reflecting Christ, 75. o.
Mint közbejáró ügyvédünknek, Krisztusnak nincs szüksége az ember érdemeire vagy közbenjárására. Csak Jézus hordozhatja bűneinket a bűnért való áldozata bemutatása végett. Csak őhozzá kell imádkoznunk, neki kell megvallanunk bűneinket, hiszen Ő az, aki belépett a szent helyre. Krisztus képviselte az Atyát a világban, most pedig választottait képviseli az Atya előtt, akikben helyreállította Isten erkölcsi képmását. Ezek az emberek Krisztus örökségét képezik. Pap vagy ember Ádám egyetlen fiának vagy lányának sem képes kinyilatkoztatni az Atyát. Az embernek egyetlen ügyvédje, egyetlen közbenjárója van, aki bűnbocsánatot szerezhet számára. Vajon nem kellene megteljen a szívünk hálával az iránt, aki Jézust adta engesztelő áldozatként a bűneinkért? Foglalkoztasson benneteket teljes komolysággal az a szeretet, amit tanúsított irántunk az Atya. Ez a szeretet felmérhetetlen, nincs hozzá emberi mérce. Csupán annyit tehetünk, hogy a Golgotára, a megöletett Bárányra mutatunk. Képesek vagyunk-e megérteni és felmérni a végtelent? – That I May Know Him, 73. o.
„A legmagasabb rangú mennyei angyalnak sem lett volna hatalma arra, hogy akár egyetlen elveszett lélekért is váltságdíjat fizessen. A kérubok és szeráfok csak annyi dicsőséggel rendelkeznek, amennyivel Teremtőjük felruházta őket mint teremtményeit. Az ember Istennel való megbékéltetése csak egy Istennel egyenlő közbenjáró által volt lehetséges, akit tulajdonságai méltóvá tesznek arra, hogy az emberiség érdekében Istennel tanácskozzon, és aki be tudja mutatni Isten jellemét az elbukott világnak. Az ember helyettesének és kezesének emberi természettel kellett rendelkeznie, hogy összeköttetésben lehessen azzal az emberi családdal, melyet képviselnie kellett. Ugyanakkor mint Isten követének, isteni természettel is kellett rendelkeznie, hogy ezáltal tartsa a kapcsolatot a Mindenhatóval, valamint bemutathassa Istent a világnak és közvetítő legyen Isten és ember között” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. 1999, Advent Kiadó, 243. o.).
„Jézus így folytatja: ahogyan ti vallást tesztek énrólam az emberek előtt, úgy teszek én is vallást rólatok Isten és a szent angyalok előtt. Ti legyetek az én tanúim a földön, olyan csatornák, melyeken kegyelmem áradhat a világ meggyógyítására. Így leszek én a ti képviselőtök a mennyben. Az Atya nem fogyatékos jellemeteket nézi, hanem az én tökéletességembe öltöztetve lát titeket. Én vagyok az út, melyen az ég áldásai jönnek hozzátok. Valaki csak vallást tesz rólam és ezzel osztozik áldozatomban az elveszettekért, arról vallást teszek, hogy osztozzék a megváltottak dicsőségében és örömében” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 296. o.).
KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
Márk 3–9; Evangelizálás,„Nők az evangelizálás munkájában” c. alfejezet
1. Kiről mondta az Üdvözítő, hogy az Ő „fitestvére, nőtestvére és anyja”?
2. Mit tettek a tanítványok, miközben prédikáltak és intették az embereket, hogy térjenek meg?
3. Egészítsd ki a bibliaszöveget: „De mennél inkább tiltja vala,…”
4. Egészítsd ki a bibliaszöveget: „Mert nincs senki, aki csodát tesz az Én nevemben…”
5. Milyen befolyást áraszt maga körül egy igazán megtért asszony?
Alapszöveg: Zsid 9:15.
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A földi szentély a még ma is folyamatban lévő megváltási munkát jelképezi. Krisztus a mi Főpapunk, aki közbenjár értünk Istennél a szentek szentjében. Tisztasága teszi Őt méltóvá ahhoz, hogy megálljon Isten előtt helyettünk, méltatlan, bűnösök helyett.
Kapcsolatok
II. MAGYARÁZAT
Amikor Jézus meghalt a kereszten, legyőzte helyettünk a bűnt. Következésképpen ahhoz, hogy annak a győzelemnek a valóságában élhessünk, bizonyos értelemben nekünk is meg kell halnunk. Holtak saját énünknek, de élők Istennek. Amikor Isten Krisztushoz hív minket, tulajdonképpen arra kér, hogy „meghaljunk”.
A halál természetesen rossz dolog, de ebben az esetben a lelkünkben és a jellemünkben lakozó rosszal szembeni halálról van szó, minden olyan dologgal szembeni halálról, amely megakadályozhatna abban, hogy szoros, szövetségen alapuló kapcsolatunk legyen Jézussal.
Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy minden áldozat, amelynek elvégzésére a szentélyben került sor, a halálra mutatott. Természetesen Krisztus helyettes halálára, de a szertartáson való részvétellel a vétkeit megvalló bűnös önmaga személyére nézve is elfogadta az áldozatot és ezzel együtt a szövetségből származó ígéreteket, amelyeket Isten tett az Ő népének. Ugyanakkor a szövetség ígérete magába foglalta az énnel szembeni halál szükségességét, a megtérést és a bűn miatti szomorúságot. Mindezeket kinyilatkoztatta – vagy legalábbis tükrözte – a szentélyi szolgálat, amelynek teljes jelentősége az Újtestamentumban és az új szövetségben bontakozott ki.
A bűn, az áldozat és az elfogadás
„A bűnös megkötözte az áldozati állat elülső két lábát, majd miután hurkot kötött a két hátulsó lába köré is, szorosra húzta a kötelet. Az ily módon mozgásképtelenné tett állat az oldalára dőlt, a szemét pedig a szenthelyre szegezte. Ezután az imádkozó mindkét kezét az állat fejére helyezte, kifejezve ezzel saját bűneinek áthelyezését a képviselőjére, az áldozati állatra. A bibliai leírásban szereplő ige jelentése azt sugallta, hogy az imádkozó teljes testsúlyával az
állatra ereszkedett. […]
Kezével ráhelyezte bűnét az áldozat fejére, s miközben a tekintetét a szentek szentje felé irányította, a bűnös némán megvallotta bűneit Isten előtt, megígérte, hogy megtér, és elmondta az ősi héber imádságot, melynek utolsó szavai: »Megtérek és ez legyen engesztelésemre!« […] A bűnös ezután fogta a kést és leszúrta az áldozatot (3Móz 1:5, 11). E személyes cselekedet által elismerte, hogy a bűne okozta a képviselője halálát. […] A szertartás elfogadása bizonyította, hogy a bűnös elismeri a tényt, miszerint Isten Törvénye változhatatlan, és hogy egyedüli szabadulása annak halála által valósulhat meg, aki átveszi a helyét, és helyetteseként feláldozza önmagát.” (Leslie Hardinge: With Jesus in His Sanctuary: A Walk Through the Tabernacle Along His Way. 371. o.)
A helyettesítés
„Jézus Krisztus a mi feddhetetlen helyettesünk.
A terv, hogy az Istenség egy második Ádámot küldjön helyettesítőként, nem a Törvény áthágásának pillanatában született meg. Egy olyan határozat volt, ami »eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt«. (1Pt 1:20) A helyettes győzött ott, ahol Ádám elbukott. Be kellett bizonyítania, hogy Ádám nem volt rákényszerítve a bűn elkövetésére, győzhetett volna a kísértés felett, a parancsolatok megtarthatók és igen hasznosak az emberi faj számára. […] Ádám egy tökéletes világban esett el, míg Jézus a törvénytelen Názáretben is győzött. Magán viselve Atyja megtisztelése és az emberek megváltása felelősségének terhét, az Úr Jézus Krisztus alkalmatlan »páncélzatunkban«,
meggyengült testünkben vívta meg a bűnnel szemben a harcot.
És győzött! A Bárány diadalt aratott!” (Calvin Rock: Seeing Christ: Windows on His Saving Grace. Review and Herald Publishing Association. 1994. 65–67. o.)
Az új szövetség Főpapja
„Amikor Jézus Krisztusról mint Főpapról beszélünk, helyénvaló hozzátennünk, hogy Ő a mi egyedüli Papunk. Jézusnak kizárólagos kapcsolata van Istennel: egyedül Ő képviselhet minket, senki más! Az Ótestamentum korának papjai az eljövendő igazi Pap típusaiként szolgáltak. Az Újtestamentum apostolai és szolgálói sosem neveztettek papoknak, és nem is töltötték be az egykori papok szerepkörét. Egyetlenegy Közbenjáró van Isten és ember között: Jézus.
Az ótestamentumi idők papjának első nagy szerepe az áldozatok bemutatása volt, »hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért« (Zsid 2:17). […] Az egyedüli és egyben tökéletes áldozat, amit [Isten] meghozott, Önmaga feláldozása volt.
Jézus önként áldozta fel magát. Saját választása folytán adta életét az emberiségért (Jn 10:18). […] Jézus lett »az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!« (Jn 1:29), »hibátlan és szeplőtlen bárány« (1Pt 1:19). »Önlelkét adta áldozatul« (Ézs 53:10). […]
Következésképpen az Úr Jézus Krisztus kettős szerepet töltött be: ajándékozó és ajándék, pap és áldozat is volt egyben. Önmagát áldozta fel adományként az oltáron, és e cselekedete egyszeri volt: »egyszer s mindenkorra« (Zsid 10:10, 12; 9:26).” (Walter F. Specht: „Christ’s Session, Enthronement, and Mediatorial and Intercessory Ministry”. The Sanctuary and the Atonement: Biblical, Historical and Theological Studies. Review and Herald Publishing Association. 1981. 344–345. o.)
A mennyben végzett szolgálat
„Pál apostol a leveleiben – és főként a Zsidókhoz írt episztolában – megpróbálja a zsidó keresztények tekintetét a földi templomról/szentélyről a menynyei szentélyre irányítani, amelyben feltámadt és felemeltetett Uruk és Megváltójuk jobb, tökéletes szolgálatot végez.” (Arnold V. Wallenkampf: „A Brief Review of Some of the Internal and External Challengers to the Seventh-day Adventist Teachings on the Sanctuary and the Atonement”. The Sanctuary and the Atonement. 582. o.)
III. ALKALMAZÁS
Elmélkedésre: Csodálatos az az expresszív és félreérthetetlen mód, ahogyan az Újtestamentum és különösképpen a Zsidókhoz írt levél (de a Jelenések könyve is) a mennyei szentélyről és a megváltási tervben betöltött szerepéről tanít. A szentély világosan mutatja be a megváltási tervet, az evangéliumot és a szövetséget. Nem érthetjük meg igazán, hogy mi a szövetség, ha nem ismerjük a szentélyszolgálatot és azt, amit ez a szolgálat jelent.
1. Bátorítsd a csoportod tagjait, hogy Zsid 8. fejezetét tanulmányozva fedezzék fel a Közbenjáróra vonatkozó alábbi szempontokat:
A. A Közbenjáró pozíciója (Zsid 8:1–2)
B. A Közbenjáró munkája (Zsid 8:3–6)
C. A Közbenjáró ígérete (Zsid 8:6–9)
D. A Közbenjáró munkájának gyümölcsei (Zsid 8:10–12)
Minden szempont esetében kérd meg csoportod tagjait, hogy nevezzék meg a régi és az új szövetség közötti különbségeket.
2. Magyarázd el a csoportban, hogyan teszi Jézus valóságosabbá az életedben az új szövetséget. Miben különbözne az életed, ha az új szövetség nem létezne?
3. Egy-egy ígéret jó és biztos volta az ígéretet tevő személyétől függ. Amikor Isten megígér valamit, a szava még a történelmi tényeknél is biztosabb. Akkor viszont miért könnyebb megkérdőjelezni Isten akaratát, mint vakon megbízni benne? Mit tanulhatunk azoktól a bibliai szereplőktől, akik ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna Isten szavának, inkább kételkedtek benne?
4. Zsid 8:10 verse szerint Krisztus, a Közbenjáró szívünkbe ülteti Isten Törvényét. Miként segít a szívünkbe írt Törvény jobban megismernünk Istent?
5. Krisztus által az új szövetség túlszárnyalja a régit. Krisztusnak köszönhetően Isten Törvényét kegyelem és szeretet övezi. Akkor viszont miért engedünk teret a legalizmusnak? Miért engedjük, hogy lelki fejlődésünk útját állja?
6. Habár az Újtestamentum azt tanítja, hogy az állatáldozatok és az egyéb ótestamentumi szertartások nem voltak eredményesek a bűn eltörlésében, egyértelmű, hogy abban viszont hatékonyak voltak, hogy az embernek közössége legyen Isten népével. Mi a magyarázata ennek, hiszen semmilyen saját belső erő nem volt ezekben a szertartásokban? Mit tanulhatunk ebből a szertartások fontosságára vonatkozóan?
Studiul 11, 5-11 iunie
