A vezetés válsága

Alapige: „Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot.” (Ézs 6:1)

Amikor megkérdezte Konfuciustól az egyik tanítványa, hogy a jó kormányzatnak milyen elemei vannak, ő ezt felelte: „Elegendő étel, elegendő fegyver és a köznép bizalma.”

A tanítvány erre azt kérdezte: „Viszont ha nem lenne más választásunk, és el kellene vetnünk e három közül egyet, melyiket választanád?”

„A fegyvereket” – mondta Konfucius.

A tanítvány folytatta: „Ha pedig a maradék kettő közül is el kellene hagynunk az egyiket, akkor melyiket mellőznéd?”

„Az ételt – felelte Konfucius. – Mert már régidőktől fogva az éhség volt minden ember sorsa, de valóban elveszett a nép, amely nem bízik a vezetőiben” (Michael P. Green, szerk.: 1500 Illustrations for Biblical Preaching. Grand Rapids, Mich., 1989, Baker Books, 215. o.).

Ezen a héten Júda vezetési válságát és az abból eredő sajnálatos következményeket vizsgáljuk meg.

EGW idézet:

Azoknak a hitehagyása és makacssága, akiknek fényhordozóknak kel lett volna lenniük a népek között, kihívta Isten büntető ítéletét. Sok olyan bűn, amely siettette az északi királyság pusztulását, és ame lyeket Hóseás és Ámós nem sokkal azelőtt félreérthetetlen szavakkal leleplezett, rohamosan bomlasztotta Júda országát is. […] Az elnyomással és jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek szere tete, a durva részegeskedés és a mulatozó kedv (lásd: Ésa 2:11–12; 3:16, 18–23; 5:22; 11–12. fej.). Ésaiás korában már senkit nem lepett meg a bálványimádás (lásd: Ésa 2:8–9). A bűnös szokások annyira elter jedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor mármár elvesztette a bizalmát, és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek. Úgy tűnt, hogy Isten Izraellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Szodoma és Gomora sorsára jut. – Próféták és királyok, 305–306. o.

Teremtményeivel való bánásmódjában Isten mindenkor megőrizte az igazság alapelveit. A bűnt igazi jellegében nyilatkoztatta ki, és bemu tatta, hogy annak biztos következménye: halál. A bűnre sohasem volt és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyen megbocsá tás az Isten uralmának igaz alapját képező igazságosság elveinek fel bomlását jelentené. Ez megdöbbentené az el nem bukott világok lakóit. Az Úr hűségesen bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek az inté sek nem igazak, hogy lehetünk biztosak abban, hogy az ígéretei majd beteljesednek? Az úgynevezett jóindulat, amely félretenné az igazsá got, nem jóindulat, hanem gyengeség. […] Van Isten Izraelben, és szabadítás is van nála minden elnyomott szá mára. Trónjának alapja az igazság! – Isten csodálatos kegyelme, 73. o.

Isten munkásai tanulmányozzák Ésaiás 6. fejezetét és Ezékiel 1. és 2. fejezetét. A prófétáknak a kerekekben forgó kerekek és bennük a lel kes lények bonyolultnak, megfejthetetlennek tűntek fel. Ám a kerekek mögött a végtelen Bölcsesség keze látható, a tökéletes rend, a tökéletes mű. A kerekek forgásában, munkájában tökéletes az összhang. Isten megmutatta nekem, hogy az emberek, a puszta eszközök túl sok hatalomra törnek, ők akarják irányítani a művet. Kihagyják az Úr Istent, a hatalmas Munkást a módszereikből és terveikből, és nem bíz nak mindent rá a mű előbbre vitelét illetően. Senki se gondolja, ne kép zelje, hogy vezetni tudja a dolgokat, amelyek a nagy ÉN VAGYOKra tar toznak. Isten gondviselésében utat készít, hogy emberek végezhessék a munkát mint ügyvivői. Álljon tehát mindenki ott, ahová a kötelessége szólítja, végezze el maga idejében megszabott munkáját, és tudja meg, hogy Isten az oktatója. – Bizonyságtételek lelkészeknek, 213. o.

Január 9. – A Biblia szombatja

1. Ézs 6:1 verse Uzziás király halálát említi. Olvassuk el Krónikák második könyve 26. fejezetét, majd válaszoljunk erre a kérdésre: Mi a jelentősége Uzziás király halálának?

Többféle megközelítésből is beszélhetünk a király haláláról.

Uzziás uralma hosszú és sikeres volt, „amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott” (2Krón 26:16, RÚF), és füstölőáldozatot akart bemutatni a templomban. A papok viszont annak rendje szerint megállították, mivel az Árontól való papi származás hiányában erre nem volt felhatalmazása (2Krón 26:18), a király pedig feldühödött. Abban a pillanatban, amikor tiltakozott a feddés ellen, az Úr bélpoklossággal sújtotta. Úgy is „maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az ÚR házából” (2Krón 26:21, RÚF). Milyen ironikus, hogy éppen abban az évben, amikor a tisztátalan király meghalt, Ézsaiás látomásban látta a halhatatlan, isteni Királyt a házában/templomában!

Szembetűnő az ellentét Uzziás és Ézsaiás között. A király elbizakodottan, rossz indítékkal (büszkeségből) fordult a szentség felé, de rituális értelemben tisztátalanná vált, ezért el lett zárva a szentségtől. A próféta viszont engedte, hogy Isten szentsége utána nyúljon. Alázattal elismerte gyengeségét. Erkölcsi tisztaság után vágyott, amit meg is kapott (Ézs 6:5-7). A Jézus példázatában szereplő adószedőhöz hasonlóan ő is megigazultan távozott: „Mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18:14).

Szembetűnő a hasonlóság Uzziás leprás teste és népének erkölcsi állapota között: „…nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény” (Ézs 1:6).

Uzziás király körülbelül Kr. e. 740-ben bekövetkezett halála nagy válságot jelöl Isten népének vezetésében. Egy teljhatalmú uralkodó halálakor az országa sebezhetővé lesz a hatalomváltás idején. Júda viszont különösen veszélyeztetett helyzetben volt, mert III. Tiglat-Pileszer néhány évvel azelőtt, Kr. e. 745-ben lépett Asszíria trónjára, és azon nyomban a hadak útjára indult, ami a nemzetét legyőzhetetlen szuperhatalommá tette, veszélyeztetve a Közel-Kelet összes népének függetlenségét. Ebben a válságban Isten azzal bátorította Ézsaiást, hogy Ő továbbra is a helyzet magaslatán áll.

Olvassuk el figyelmesen 2Krón 26:16 versét! Mennyiben fenyeget minket ugyanennek a dolognak a veszélye? Hogyan védhet meg bennünket ettől a csapdától az, ha a keresztnél időzünk?

EGW idézet:

Uzziás hosszú uralkodása idején nagyobb jólét volt Júda és Benjámin földjén, mint bárki más alatt, aki a közel két évszázaddal előbb meghalt Salamon óta ült a trónon. Uzziás éveken át megfontoltan uralkodott. A menny megáldotta a seregeit. Visszaszerezték a korábban elvesztett területek egy részét. Városok épültek újjá; védelmi erejük növekedett, és az ország helyzete a környező népek között megszilárdult. A keres kedelem megélénkült, és az ország gazdagsága Jeruzsálembe áramlott. Uzziás híre „messzire eljutott..., mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött” (2Krón 26:15). E külső jóléthez azonban nem társult ugyanolyan mértékben a lelki erő megújulása. A templomban ugyanúgy folytak az istentiszteletek, mint a korábbi években. Tömegek gyűltek össze, hogy imádják az élő Istent. De az alázatosság és őszinteség helyét fokozatosan elfoglalta a gőg és a formaiasság. Uzziásról ezt olvassuk: „Amikor azonban megerő södött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen.” (2Krón 26:16) – Próféták és királyok, 303. o.

Az Úr iránti engedelmesség mindig  megtermi  Isten  kedvezését. Az igaz elvek hűséges megtartása mindig Isten jóváhagyását viseli magán. Másfelől az Urat gyalázzuk meg, mikor, akiket Isten a nyája intézőivé tett, gonoszságot támogatnak és hagynak jóvá. […] Uzziás király esete mutatja, hogy az Úr miként bünteti meg az elbi zakodottságot... Embereket rendelt egyházában tisztségekbe, és nem tűri, hogy kilépjenek a helyről, mellyel megbízta őket. Mikor valamilyen sikerrel áldja meg őket, ne fuvalkodjanak fel, ne képzeljék, hogy olyan munka végzésére minősítettek, melyre nem alkalmasak, és melyre Isten nem hívta el őket. – A Te Igéd igazság, III. köt., 1132. o.

Az Úr számos bizonyítékát adta ígéretei teljesedésének, ugyanak kor figyelmeztetett is. Népe méltán bízhat az Ő szavában. Miért járná nak gyermekei a kapott világosság és a bizonyítékok ellenére is a saját maguk választotta úton, függetlenül az Istennek szentelt eszközöktől? Még a jó embereknek is ébereknek kell lenniük, nehogy többre tartsák magukat az Istentől kapott áldásoknál, nehogy a világ jóváhagyása és dicsérete arra késztesse őket, hogy bölcsességükkel és eredményeik kel kérkedjenek. Az Úr mindezt látja és tudja. Minden bizonnyal meg fogja alázni vágyaikat, mivel gyűlöli a büszkeséget,  az  önzést  és a  kapzsiságot. Az emberi lélekben véghezvitt munka annál hatékonyabb lesz, minél inkább megértik az emberek, hogy nem helyes az önfelmagasztalás. Istenben kell bíznunk. Ő adott az embernek talentumokat és tehetsé get, hogy elvégezhesse a nagy mű jelentéktelen, kis részét. Ó, bárcsak felismerné saját állapotát az ember! – This Day With God, 193. o.

Figyeljünk fel arra, hogy mi történt Ézsaiás próféta könyve 6. fejezetének első négy versében! A király hatalmas politikai felfordulás idején halt meg (az asszírok háborúba indultak). Félelmetes idő lehetett volna ez Ézsaiás számára, ha nem tudja, kinek a kezében van az irányítás. Mi történt ezután? Ézsaiás látomásban ragadtatott el. Isten sugárzó dicsőségét szemlélte, amint a trónon ül, hallgathatta a ragyogó szeráfok („lángoló lények”) karát, akik azt kiáltották: „Szent, szent, szent”. Érezte, hogy rázkódik alatta a föld, és a templomot betöltő kavargó füstön át szemlélte a jelenetet. Elkápráztató látvány lehetett ez a próféta számára. Ekkor már bizonyára tudta, kinek a kezében van az irányítás az összes külső esemény ellenére.

2. Hol volt az Úr ebben a látomásban (lásd Ézs 6:1)? Miért itt mutatta meg magát Ézsaiásnak és nem valahol máshol (lásd 2Móz 25:8; 40:34-38)?

Ezékiel, Dániel és János is száműzetésben volt, amikor megkapták Ezékiel próféta könyve 1. fejezetének, Dán 7:9-10 szakaszának, illetve A jelenések könyve 4–5. fejezeteinek látomásait. Ézsaiáshoz hasonlóan nekik is külön vigasztalásra és bátorításra volt szükségük, hogy megértsék: Istené az irányítás, még akkor is, amikor a világuk darabokra hullik. (Dániel és Ezékiel a népüket legyőző pogány nemzet foglya volt, Jánost pedig ellenséges politikai hatalom száműzte egy magányos szigetre.) Ezek a látomások kétségkívül megadták nekik azt, amire szükségük volt ahhoz, hogy hűségesek maradjanak a válsághelyzetben is.

„Miközben Ézsaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzete töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között – önmagát is beleértve –, akik régóta Izráel és Júda választott népe közé tartoznak” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 191-192. o.)!

Istennek az ézsaiási próféciában kihangsúlyozott magasabb rendű szentsége képezi az üzenet alapvető részét. Az Úr szent, és szentséget követel a népétől is, amit csak akkor ad meg nekik, ha megtérnek, elfordulnak az addigi gonoszságuktól, illetve, ha hittel és engedelmességgel alárendelik magukat neki.

Mindannyian voltunk már elkeserítő helyzetben, amikor kívülről nézve úgy tűnt, hogy minden elveszett. Idézzük fel, az Úr hogyan tartott meg minket és a hitünket a válság idején, még akkor is, ha Ézsaiással ellentétben mi nem kaptunk látomást a dicsőségéről! Mit tanultunk meg ezekből az esetekből, amit elmesélhetnénk másoknak is?

EGW idézet:

[Ésaiás] küldetése szinte teljesen reménytelennek látszott. Feladja hát, és hagyja Izraelt elveszni a bálványimádás miatt? Ninive isteneit imádják talán az emberek, dacolva a menny Istenével? Ilyen gondolatok gyötörték őt, amikor ott állt a szent templom oszlopcsarnokában. Hirtelen a kapu és a belső függöny felemelkedni vagy visszagördülni látszott, ő pedig egyenesen belátott a szentek szentjébe, ahova még próféta sem léphetett be. Látomásban az Urat pillantotta maga előtt magas, felemelt trónon, akinek a palástja betöltötte a templomot. A trón mellett egyegy angyalt látott két szárnnyal lebegve, másik két szárnyukkal az arcukat, kettővel a lábukat fedték be tiszte letteljesen. Ezek a szolgáló angyalok ünnepélyesen emelték fel szavukat: „Szent, szent, szent a seregek Ura, teljes mind e széles föld Isten dicsőségével!” (Ésa 6:3), míg az oszlop és a cédruskapu reszketni látszott a hangtól, és a templom megtelt dicsérettel. – Bizonyságtételek, 5. köt., 749–750. o.

A mennyben Isten temploma nyitva áll, és tele van azzal a dicsőséggel, amely a rendelkezésére áll minden gyülekezetnek, mely szereti az Urat, és megtartja parancsolatait. Tanulmányoznunk, elmélkednünk és imádkoznunk kell, mert csak így szerezhetünk lelki tisztánlátást, és tekinthetünk be a mennyei templom udvarába. Csak akkor fogjuk meg érteni a dicshimnuszokat és a trón körül elhangzó hálaénekeket. Amikor Sion fölemelkedik és világít, akkor terjed szét a világossága, a dics és hálaénekek pedig ezután csendülnek fel a szentek gyülekezetében, majd szűnnek meg az apró csalódások és nehézségek miatti zúgolódások meg panaszok. Amikor használni fogjuk a szemgyógyító írt, meg látjuk a dicsőségen túli dolgokat. Sátán sűrű homályán át fog világítani a hit, és mi megláthatjuk védőügyvédünket, amint érdemei tömjénfüstjét mutatja be az érdekünkben. Csatlakozzunk a mennyei, Istent dicsőítő énekléshez! Csatlakozzunk a mennyei angyalokhoz! Csak így mutathatjuk be olyannak az igazságot, amilyen az voltaképpen, hiszen ez erő minden hívő számára. – That I May Know Him, 273. o.

Nem az a döntő bizonyítéka kereszténységünknek, ha rendkívüli körülmények között mutatunk nagy  lelkesedést.  A  megszentelődés és a szent élet nem elragadtatásból áll, hanem azt jelenti, hogy telje sen Istennek adjuk át az akaratunkat. Azt jelenti, hogy az Úr minden Igéjével élünk, amely az Ő szájából származik. Azt jelenti, hogy bízunk benne minden kísértés között, úgy a sötét, mint a fényes napokon is. Azt jelenti, hogy minden körülmények között hitben járunk, rendíthetetlen bizalommal támaszkodunk rá, és megnyugszunk szeretetében. – Az apostolok története, 51. o.

A szentélyben/templomban egyedül a főpap léphetett be az engesztelés napján Isten jelenlétébe, a szentek szentjébe, azt is csak a tömjén védelmező füstfellegében, különben meghalt volna (3Móz 16:2, 12-13). Ézsaiás meglátta az Urat, pedig nem volt főpap és nem is mutatott be illatáldozatot! A templomot betöltötte a füst (Ézs 6:4), emlékeztetve arra a fellegre, amelyben az engesztelés napján Isten dicsősége jelent meg (3Móz 16:2). A megilletődött Ézsaiás azt gondolta, hogy vége az életének (vö. 2Móz 33:20; Bír 6:22-23), és felkiáltott, mert elismerte a saját és népe bűnösségét (Ézs 6:5). Ez hasonlított a főpap vallomására az engesztelési ünnepen (3Móz 16:21). „Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 192. o.).

3. Miért használt a szeráf az oltárról származó eleven, vagyis égő szenet Ézsaiás ajkának megtisztításához (Ézs 6:6-7)?

A szeráf elmagyarázta, hogy Isten elveszi a próféta bűnterhét és bűnét, ha a szénnel megérinti az ajkát (Ézs 6:7). Nem nevezte meg a bűnt, de nem kell feltétlenül csak helytelen beszédre gondolni, ugyanis az ajkak nemcsak a beszédet, hanem az egész embert jelképezik. Ézsaiás az erkölcsi megtisztulás után már képes volt tisztán dicsőíteni Istent.

A tűz a tisztítás eszköze, mivel elégeti a tisztátalanságot (lásd 4Móz 31:23). Ám az angyal az oltár különleges, szent tüzéből származó szenet használt, amit maga Isten gyújtott meg és személyesen is őrzött (3Móz 6:12). A szeráf tehát megszentelte és megtisztította Ézsaiást. Azonban van itt még más is. A szentélyben vagy a templomban végzett istentisztelet során azért vették az oltárról a szenet, hogy meggyújtsák a füstölőáldozatot. Vessük össze ezzel 3Móz 16:12-13 szakaszát, ahol a főpapnak el kellett vennie az oltárról a szénnel teli tömjénezőt, hogy azzal gyújtsa meg a fűszereket! Ézsaiás próféta könyve 6. fejezetében az angyal viszont Ézsaiásra teszi a szenet, nem a fűszerekre. Uzziás illatáldozatot akart felajánlani, itt azonban a próféta lett a fűszer! A szent tűz meggyújtja a fűszereket, hogy szent illat töltse be Isten házát, hasonlóképpen a prófétát is lángra lobbantja, a szent üzenet terjesztésére készteti. Nem véletlen, hogy a 6. fejezet következő verseiben (Ézs 6:8 versében és az azt követő szakaszban) Isten elküldi Ézsaiást a népéhez.

EGW idézet:

Ésaiás csodálkozva szemlélte az Úr dicsőségét, és saját gyengeségének és méltatlanságának érzésétől felkiáltott: „Jaj nékem!” […] Ésaiás általában mások vétkeire mutatott rá, most azonban saját magára vonatkozóan érezte azt az ítélethirdetést, amit sokszor ő maga hirdetett. Ő is elégedett volt a rideg szertartásokkal és az élettelen imádattal. De mindezt nem ismerte fel, míg nem kapott az Úrtól látomást. De most mennyire parányinak tűnt a bölcsessége és tehetsége, amikor láthatta a fenséges szentélyt! […] A próféta úgy tekintett most önmagára, ahogyan Pál apostol is tette: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:24) […] „Hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén volt, amelyet fogóval vett az oltárról; és illette számat azzal, és mondta: Ímé, ez illette ajkadat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” (Ésa 6:6–7) – The Faith I Live By, 190. o.

Mennyei Atyánknak… terve van a viharral és a széllel, a tűzzel és az árvizekkel. Az Úr természeti katasztrófákat enged meg a gyermekeire, hogy ezeknél még nagyobb veszélyekből is kimenthesse őket. Azt akarja, hogy mindannyian tartsunk önvizsgálatot, és járuljunk az Úr elé, hogy még közelebb vonhasson magához. Életünk Isten kezében van. Ő látja azokat a ránk leselkedő veszélyeket, amiket mi nem láthatunk. Ő az áldások adományozója, az irgalom Atyja, és Ő vezeti a tapasztalatainkat is, de látja azokat a kockázatos helyzeteket, amiket mi nem látunk előre. Gyermekei számára megengedhet olyan dolgokat, amelyek szomorúsággal töltik el a szívüket, mivel látja, hogy igaz utat kell kitaposniuk, hogy a sántikálók ne térhessenek le arról. Ismeri a korlátainkat, és tudja, hogy csak por vagyunk. Még a hajunk szálait is számontartja. […] Azért érnek próbák bennünket, hogy tartsunk önvizsgálatot, mert látnunk kell, hogy megtisztulte a lelkünk minden szennytől. Isten szüntelenül munkálkodik a mi jelenlegi és jövőbeli javunk érdekében. Számunkra érthetetlen dolgok is történhetnek, de ha bízunk benne, és türelmet tanúsítunk, ha megalázzuk a szívünket előtte, akkor az Úr nem fogja megengedni, hogy Sátán győzedelmeskedjen. – The Upward Look, 65. o.

A csatában az ellenség kihasználja a védelem gyenge pontját, és ott indítja a leghevesebb támadást ellene. A keresztény embernek ne legyenek erőtlen védelmi pontjai. A Szentírás által felkínált védelemmel kell felvérteznie magát. A megkísértett lélek úgy győzhet, ha annak példáját követi, aki a következőképpen válaszolt a kísértőnek: „Meg van írva…” Biztonságot nyújthat neki az „így szól az Úr” bizonyossága. […] A Mindenható megengedi, hogy gyermekei elessenek, de ha később megtérnek, megsegíti őket, hogy biztonságos területen maradhassanak. Krisztus úgy tisztítja meg népét a kísértésektől és a próbáktól, ahogy az arany tisztul meg a tűzben. – This Day With God, 259. o.

4. „Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj” (Ézs 6:8, RÚF)!

Megtisztulása után a próféta azonnal felelt Isten hívására, aki képviselőt keresett magának. Az Újszövetség fogalmai szerint Ézsaiást apostolnak, azaz

„küldöttnek” nevezték volna. Ám érdekes módon a könyv nem azzal kezdődik, mint néhány más prófétai írás, hogy Ézsaiás az elhívását írná le (vö. Jer 1:4-10; Ezékiel próféta könyve 1–3. fejezetek). Más szóval, Isten bizonyára már korábban, a 6. fejezet eseményei előtt elhívhatta őt prófétának. A Biblia azt mutatja be, hogy az Úrral való találkozás bátorítást adhat a küldöttnek a szolgálatának kezdete után is (Mózes: Mózes második könyve 34. fejezete; Illés: Királyok első könyve 19. fejezete). A többi esettől eltérően, amikor Isten azt mondta valakinek, hogy legyen próféta, Ézsaiás próféta könyve 6. fejezetében Ézsaiás maga jelentkezik a különleges küldetésre. Úgy tűnik, az első öt fejezet mutatja be azt az állapotot, amikor az Úr először elhívta, ami után Isten kezdő löketet adott a szolgálatának azzal, hogy bátorította a templomban és megerősítette megbízatását szóvivőjeként.

5. Isten a templomában bátorította Ézsaiást. Van a Szentírásban másutt is bizonyíték arra, hogy Isten szentélye a bátorítás helye? Olvassuk el A zsoltárok könyve 73. fejezetét (lásd Zsolt 73:17), Zsid 4:14-16, 10:19-23 verseit és A jelenések könyve 5. fejezetét! Mit üzennek ezek a szakaszok?

Isten szentélye nem csupán hatalmas erőt áraszt, hanem ez az a hely, ahol a hozzánk hasonló gyenge és gyarló emberek menedéket találhatnak. Megnyugodhatunk annak tudatában, hogy Isten a megmentésünkért fáradozik Krisztus, a Főpap által!

János megölt áldozati bárány jelképében is látta Krisztust (Jel 5:6). Nem volt szép látvány. A leírás viszont kiemeli, hogy bár Krisztus feltámadt a halálból és a mennybe ment, továbbra is magával hordozza a kereszt eseményét. Felemeltetett, hogy magához vonzzon mindenkit az oltárnál.

Hogyan találtunk bátorításra, amikor hittel és imádkozva léptünk be Isten templomába? Zsid 4:16 verse hív bennünket: bátran közeledjünk Isten trónjához, hogy „irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” Mit válaszolnánk, ha valaki megkérdezné tőlünk, hogyan találtunk irgalmasságot és kegyelmet, amikor szükségünk volt rá?

EGW idézet:

Az egyik szeráf odajött hozzá [Ésaiáshoz], és képessé tette a felelősségteljes küldetésre. Oltárról vett izzó parazsat érintett szájához e szavakkal: „Mivel ez érintette ajkadat, eltűnt gonoszságod, és bocsánatot nyert a bűnöd.” S amikor Isten hangját hallotta: „Kit küldjek el, és ki megy el nékünk?”, Ésaiás szent bizalommal válaszolt: „Itt vagyok én, küldj el engemet.” (Ésa 6:7–8) Mit számít, ha földi hatalmak sorakoznak fel Júda ellen? Mit számít, ha a próféta ellenállásba ütközik küldetése teljesítése közben? Látta a királyt, a seregek Urát, hallotta a szeráfok énekét: „Teljes mind e széles föld az Ő dicsőségével”, és e látomás megacélozta a prófétát az előtte álló feladatra. Hosszú, fáradságos küldetésében mindvégig ennek a jelenetnek az emlékét hordozta. – Bizonyságtételek, 5. köt., 750–751. o.

A hívőknek kegyelemmel teljes szívvel kell végezniük Krisztus tetteit, testestüllelkestül az Ő oldalára kell állniuk, hogy az Ő kezeként oszthassák meg  a  mennyei  szeretetet  a  nyájhoz  nem  tartozókkal. A hívőknek keresztény közösséggé kell válniuk egységben, és egymást testvéreknek meg testvérnőknek kell tekinteniük az Úrban. Úgy szeressék egymást, ahogy Jézus szerette őket. Világítsanak a gyülekezetben, de a világban is, és másokkal is osszák meg a kapott kegyelmet. Lelki szempontból csak így maradhatnak mindig Isten közelében, és tükrözhetik vissza az Üdvözítő képmását. – Medical Ministry, 316. o.

A menny Krisztus hűségéről tett hitvallásunk útján akarja kinyilatkoztatni a Megváltót a világnak. Hirdessük kegyelmét, ahogy azt a régen élt szent emberektől megismertük; de akkor lesz a legeredményesebb a bizonyságtevésünk, ha a saját tapasztalatainkat mondjuk el. Isten tanúi vagyunk, ha az életünkben megmutatkozik az Ő munkája, a menny hatalma. Minden ember élete más, mint a többi emberé, és a tapasztalataink is mások. Az Úr olyan dicsőítést vár el tőlünk, amely magán  viseli  az  egyéniségünket.  Ha  Isten  kegyelmének  dicsőítését Jézuséhoz hasonló élet fémjelzi, akkor olyan erő kíséri a lelkek megmentéséért való munkálkodásunkat, amelynek nem lehet ellenállni. Mi magunk merítünk áldást abból, ha soha, egyetlen percre sem feledkezünk meg a menny ajándékairól. Ezzel erősödik a hitünk, és egyre többet igénylünk és kapunk. A legkisebb áldás is jobban bátorítja az embert, amit Istentől kap, mint a mások hitéről és tapasztalatairól olvasható összes történet együttvéve. Az az ember, akit az Úr kegyelme megérint, olyan lesz, mint a megöntözött kert: gyorsan új erőre kap, világossága felfénylik a sötétben, és Isten dicsősége lesz látható rajta. – A nagy Orvos lábnyomán, 100. o.

Gyermeki hittel kell mennyei Atyánk elé járulnunk, és mondjuk el neki minden szükségletünket. Ő mindig kész megbocsátani és segíteni nekünk. A mennyei bölcsesség forrása kimeríthetetlen, és Isten arra bátorít, hogy merítsünk belőle. „Mint a szarvas kívánkozik a folyó vizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten!” (Zsolt 42:2) – nekünk is így kellene vágynunk a lelki áldások után. Sokkal mélységesebb lelki éhségre van szükségünk, hogy elnyerhessük a menny által felkínált gazdag áldásokat. – Sons and Daughters of God, 121. o.

6. Miért bízott Isten olyan különös üzenetet a prófétára, hogy azt vigye el a népének, amikor újból szolgálatra szólította (Ézs 6:9-10)?

Nehogy azt gondoljuk, hogy Ézsaiás félrehallott valamit, vagy ez jelentéktelen üzenet lenne! Jézus is idézte ezt a szakaszt annak magyarázatára, hogy miért példázatokkal tanított (Mt 13:13-15).

Isten nem akarja, hogy bárki is elvesszen (2Pt 3:9). Ez magyarázza, miért küldte Ézsaiást Júda népéhez – illetve Jézust a világba. Nem pusztítani akar, hanem az örök megváltásra vágyik. Viszont amíg egyesek elfogadják a hívását, mások még elszántabban ellenállnak neki. Mindezek ellenére Isten tovább kérlel, még több és több lehetőséget ad a megtérésre. Csakhogy minél tovább áll ellen az ember, annál jobban megkeményedik. Így bizonyos értelemben Isten tetteitől keményedik meg a szívük, pedig Ő éppen meglágyítani szeretné a szívüket. Az Úr szeretete irántunk sosem változik, de a szeretetére adott egyéni válaszunk a döntő tényező.

A szolgálattevőnek, mint Mózesnek, Ézsaiásnak, Jeremiásnak, Ezékielnek vagy akár Krisztusnak az a szerepe, hogy tovább kérleljen, még akkor is, ha az emberek elutasítják az üzenetet. Az Úr ezt mondta Ezékielnek: „Akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele – hiszen engedetlen nép ez –, majd megtudják, hogy próféta volt közöttük” (Ez 2:5, RÚF). Istennek, valamint a szolgáinak is a szerepe elegendő lehetőséget biztosítani az embereknek ahhoz, hogy kellő fi yelmeztetést kapjanak (vö. Ez 3:16-21), még ha végül a pusztulást és a száműzetést választják is (Ézs 6:11-13).

7. Ennek fényében hogyan érthetjük Isten szerepét a fáraó szívének megkeményedésével kapcsolatban?

Isten azt mondja 2Móz 4:21 versében, hogy „én pedig megkeményítem az ő szívét”. Ez az első abból a kilenc esetből, amikor az Úr kijelentette, hogy megkeményíti a fáraó szívét. Azonban úgyszintén kilenc alkalom volt, amikor a fáraó keményítette meg a saját szívét (lásd például 2Móz 8:15, 32; 9:34). A fáraónak egyértelműen volt szabad akarata, különben nem keményíthette volna meg a saját szívét. Viszont Isten is megkeményítette a fáraó szívét, ami azt jelzi: Ő keltette azokat a körülményeket, amelyekre reagálva a fáraó meghozta  a  döntéseit,  hogy  elutasítja  az  Istentől  kapott  jeleket.  Amennyiben a fáraó nyitottan fogadta volna azokat, akkor nem megkeményedik, hanem meglágyult volna a szíve azoktól.

EGW idézet:

Urunk a gyümölcstelen hallgatókat kételkedőknek, felületeseknek és világiaknak nevezi. Ők nem képesek felfogni az igazság erkölcsi magasztosságát és annak megtapasztalását az emberi szívben. Nem rendelkeznek olyan hittel, amellyel legyőzhetik a világot, ezért a világ fog győzelmet aratni felettük. […] Csak az Istennel szoros kapcsolat nyitja meg az elmét, és nyújt felfogóképességet. Krisztus korában az emberek önként vállalták a vakságot, ők sem látni, sem hallani nem akartak, mert nem akarták meg érteni az igazságot. Jézus kijelentette, hogy ne lepődjenek meg azon, hogy hitetleneknek nevezte őket, hiszen már Ésaiás is jövendölt erről (Mt 13:13–15). – This Day With God, 361. o.

Isten ezt jelentette ki a fáraóval kapcsolatban: „Én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet.” (2Móz 4:21) Az Úrnak nem kellett természetfeletti hatalmát felhasználnia a  király  szívének megkeményítéséhez. Ő mennyei hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta a fáraónak, de az uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen a világosságra. Elvetette a végtelen Isten hatalmának bemutatását, és még határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magja, amelyet elhintett, akkor hozta meg a gyümölcsét, amikor megvetette az Úr első csodáját. Amikor tovább merészelt menni a maga útján, és folyton tovább tartott konoksága, a szíve is egyre jobban megkeményedett, míg elsőszülött fiának halott arcába nem tekintett. Isten szolgái útján szól az emberekhez, figyelmezteti, inti és meg dorgálja őket bűneikért. Az Atya mindnyájunknak alkalmat ad arra, hogy kiigazítsuk tévedéseinket, mielőtt azok meghatároznák és meg szilárdítanák jellemünket. Ha azonban nem engedjük meg, hogy segítsen, ha nem akarunk megjavulni, akkor a szent hatalom és erő nem lép közbe saját tevékenységünk ellensúlyozására. Könnyebbnek találjuk azt az utat, amelyet már egyszer végigjártunk, és megkeményítjük a szívünket a Szentlélek befolyásával szemben. A világosság további elvetése eredménytelenné és hatástalanná teszi az erőteljesebb befolyást is. – Pátriárkák és próféták, 268. o.

Ugyan próbára tesz a sötétség hosszú éjjele, mégis könyörületből késik a reggel, mert ha a Mester megérkezne, sokakat készületlenül találna. Isten nem akarja, hogy népe elvesszen, azért a hosszú késés. Mégis a hűségeseknek a reggel érkezése, a hűtleneknek meg az éjjel beköszöntése már közvetlenül előttük áll. Az Úr népe az éber várakozással és virrasztással bizonyítsa rendkívüli jellemét és a világtól való elszakadását. Mi várakozó álláspontunkkal bizonyítsuk, hogy valóban idegenek és vándorok vagyunk a földön. A világ szerelmesei és a Krisztust szeretők között olyan szembetűnő a különbség, hogy lehetetlen észre nem venni. Egyrészt a világiak halálosan komolyan veszik a világi kincsek megszerzését, Isten népe viszont nem szabja magát a világhoz, hanem buzgó, éber virrasztásával bizonyítja, hogy átalakult. Nem a föld az otthona, hanem jobb, mennyei hazára vár. – Bizonyságtételek, 2. köt., 193. o.

Ellen G. White: Isten csodálatos kegyelme, „Szeráfok a trón körül” című fejezet.

„A bűnös szokások annyira elterjedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor már-már elvesztette bizalmát és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek. Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Sodoma és Gomora sorsára jut. Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ézsaiás visszariadt a felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta, hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. Jól tudta, hogy konok ellenállással fog találkozni. Feladatát reménytelennek látta, amikor a reá bízott nép nyakasságára és hitetlenségére gondolt. Felismerte, milyen alkalmatlan a helyzet megoldására. Eldobja-e reményt vesztve megbízatását, és hagyja, hogy Júda zavartalanul imádja bálványait? Ninive istenei uralják a földet, dacolva a menny Istenével” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 191. o.)?

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

Ezékiel 4–10; Evangelizálás, 11. fejezet, Munka a világvárosokban, „New York” c. alfejezet

1. Hol jelenik meg az egy szó szerinti évet jelentő profetikus nap fogalma?
2. Milyen vágóeszközt javasoltak a prófétának a borotválkozáshoz?
3. Mi az, ami nem mentheti meg az embereket az Úr búsulásának napján?
4. Hol olvashatunk arról, hogy jegyet tesznek a hűséges emberek homlokára?
5. Hol kell megalapítani az adventista nevelési és egészségügyi központokat?

Prófétai szolgálatának kezdetén Ézsaiás látomást kap az Úr szentségéről. Hasonló tapasztalata volt Mózesnek is, amikor Isten felhívta őt a Hórebre (2Móz 3:5–6). Magyarázd meg az alábbi kijelentést: A szentség Isten alapvető tulajdonsága, ugyanakkor munkájának pecsétje és hírnökeinek jele.