Isten szerepében

Alapige: „Ímé Istenünk, akit mi vártunk és aki megtart minket! Ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!”(Ézs 25:9)

Miután a lelkész elmondta a büszkeségről szóló prédikációját, megvárta a gyülekezetből egy nő, aki jelezte, hogy valami komolyan zavarja, szeretné megvallani egy nagy bűnét. A lelkész megkérdezte, hogy milyen bűnről van szó.

„A nő azt felelte, hogy »A büszkeség bűne az. A minap egy órán keresztül ültem a tükör előtt a szépségemet csodálva.«

»Az nem büszkeség – felelte erre a lelkész –, inkább a képzelődés bűne«” (C. E. MaCartney, Paul Lee Tan, szerk. Encyclopedia of 7700 Illustrations: Signs of the Times. Rockville, Md., 1979, Assurance Publishers, 1100. o.)!

Amióta csak megfogant a bűn egy hatalmas angyal szívében, a büszkeség sosem veszi figyelembe a valóság határait (sem az angyalok, sem az emberek esetében). Azokban látszik ez meg a legjobban, akik lelki gőgöt táplálnak önmagukban. Ez elég sajnálatos jellemvonás bűnös teremtmények esetében, akik csakis azért találhatnak üdvösséget, mert Isten közbelépett értük.

A héten többek között a büszkeség és az önfelmagasztalás eredetét vizsgáljuk meg.

EGW idézet:

A büszkeség és becsvágy ösztönözte Lucifert arra, hogy zúgolódjon Isten uralma ellen, és hogy igyekezzen megdönteni azt a rendet, amelyet az Atya hozott létre a mennyben. Bukása után mindig az volt Sátán célja, hogy az irigység és elégedetlenség lelkületét, a pozíció és méltóság utáni vágyat töltse be az emberekbe. Így munkálkodott Kóré, Dáthán és Abirám elméjén is, hogy felkeltse bennük az önfelmagasztalás, irigység, bizalmatlanság és lázadás vágyát. Sátán vette rá őket arra, hogy elvessék Istent mint vezetőjüket, és ugyanakkor elvessék azokat az embereket is, akiket maga az Úr rendelt ki számukra vezetőkként. Nem vették észre, hogy miközben részt vettek a Mózes és Áron elleni zúgolódásban és lázadásban, tulajdonképpen magát a Mindenha tót káromolták. Olyan nagy volt a vakságuk, hogy igaznak hitték magukat, azokat pedig, akik hűségesen megrótták a bűneiket, Sátán eszközeinek tekintették. Vajon nem a Kóré pusztulását előidéző gonosz szellem uralkodik napjainkban is a világban? Széles körben elterjedt a gőg és a becsvágy, és aki ezeket dédelgeti magában, kitárja az ajtót az irigységért és hata lomért való törtetés előtt. Az ember elidegenedik Istentől, és öntudatlanul is beáll Sátán hadseregébe. – Pátriárkák és próféták, 403. o.

Ha az emberek anélkül indulnak neki saját útjuknak, hogy kikérnék Isten tanácsát, vagy ellenkeznek akaratával: az Úr elengedi őket, hogy keserű tapasztalataik beláttassák velük cselekedetük téves voltát, és bűnbánatra késztessék őket. Az emberi bölcsesség és kevélység csak hamar veszedelmes vezetőnek bizonyul. És előbb lesz átok, mint áldás az, amit az emberi szív Isten akarata ellenére megkíván. – Pátriárkák és próféták, 605. o.

A krisztusi élet fejlődését növekvő alázat jellemzi, ez pedig a növekvő ismeret eredménye. Aki egy Jézussal, minden bűntől eltávolodik. Isten félelmében hirdetem nektek: tudtomra adták, hogy közületek sokan nem fogják megütni az örök élet mértékét, mert hamis alapokra építenek. Isten magatokra hagy benneteket, „hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szíveteket”. Elhanyagoljátok a Szentírást. Lenézitek és elvetitek a bizonyságtételeket, mert megfeddik dédelgetett bűneiteket, és megzavarják önteltségeteket. Amikor valaki a szívébe zárja Krisztust, akkor az Ő képmása kerül felszínre az életében. Ahol valamikor büszkeség trónolt, ott most alázat uralkodik, szelídség, türelem enyhíti a természettől fogva romlott, féktelen jellem durva vonásait. A Jézus iránti szeretet a népe iránti szeretetben fog kivirágozni. Ez nem szeszélyesen változó, felfellobbanó, majd újra elhidegülő, hanem kitartó, mély és erős szeretet. A keresztény élete mentes lesz minden színleléstől, mesterkéltségtől, hamisságtól. Becsületes, igaz és magasztos élet ez: Krisztus szól minden szavából, Ő tűnik fel minden tettében. A benne élő Üdvözítő világossága ragyog át rajta. - Bizonyságtételek, 5. köt., 49. o.

Ézs 13:1 versének eleje a prófétát nevezi meg szerzőként (vö. Ézs 1:1; 2:1), bizonyára azért is, mert a könyve újabb szakaszát kezdi meg. A 1323. fejezetek a különböző nemzetek feletti ítéletek jövendöléseit tartalmazzák. Vessünk egy pillantást ezekre!

1. Miért Babilonnal kezdődik a különböző népek ellen szóló próféciák sora?

Ézs 10:5-34 szakasza már kimondta az ítéletet Asszíria felett, ami a legnagyobb veszélyt jelentette Ézsaiás idejében. Ézs 14:24-27 része röviden megismétli, hogy mi az Úr terve Asszíria legyőzésére, azonban a 13–23. fejezetek leginkább egyéb fenyegetésekre összpontosítanak, amelyek közt Babilon a legfontosabb. A gazdag és ősi kultúrával, vallási és politikai hagyatékkal bíró Babilon a későbbiekben olyan szuperhatalommá vált, ami legyőzte Júdát és elhurcolta a népét. Viszont Ézsaiás korában emberi szemszögből nézve nem volt egyértelmű, hogy Babilon fenyegetést jelentene Isten népe számára. A próféta szolgálata idejének nagy részében Asszíria uralta Babilont. Az asszír uralkodók több alkalommal is bevették a várost (Kr. e. 710, 702, 689 és 648) azután, hogy III. Tiglat-Pileszer Kr. e. 728-ban elfoglalta, és Púlu (vagy Púl; lásd 2Kir 15:19; 1Krón 5:26) néven Babilon királyává kiáltották ki. Babilon azonban később a térség szuperhatalmává vált, és Júda királyságát is legyőzte.

Olvassuk el Ézsaiás próféta könyve 13. fejezetét! Figyeljünk fel arra, hogy milyen szigorú a nyelvezete! Miért teszi ezt a szerető Isten, vagy engedi, hogy ilyesmi megtörténjen? Hiszen ártatlanok is szenvednek, nem igaz (Ézs 13:16)? Hogyan értelmezzük az Úrnak ezt a tettét? Mit mondanak ezek az igeszakaszok, illetve a Bibliában található többi hasonló vers Istennek a bűn és a gonoszság elleni haragjáról, dühéről? Nem elég bizonyíték a bűn szörnyűségére az, hogy a szeretet Istene így reagál rá? Ne feledjük, Jézus figyelmeztet így Ézsaiáson keresztül, Ő, aki megbocsátott a bűnösöknek, meggyógyította, kérlelte és bűnbánatra ösztönözte őket! Mi hogyan értelmezzük a szerető Isten jellemének ezt az oldalát? Tegyük fel magunknak a következő kérdést is: Vajon az Úr haragja a szeretetéből fakad? Ha igen, akkor hogyan lehet ez? Gondoljuk ezt végig egy másik oldalról! A kereszten Jézus magára vette a világ bűneit, jobban szenvedett mindenki másnál, még azoknál az „ártatlanoknál” is, akiket a népük bűnei miatt ért veszedelem. Hogyan segít választ találni ezekre a nehéz kérdésekre, ha Krisztus keresztjére gondolunk?

EGW idézet:

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, a birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és az események alakulását nagymér tékben emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalmak és indulatok minden pro és kontra ténykedése fölött, mögött és által meglátjuk a végtelen irgalmú Atya munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez a maga szándékát. – Próféták és királyok, 499. o.

Isten megkímélte a gyilkos Kain életét. Példájából láthatja a világ, mi lenne, ha a bűnös élve maradva folytathatná zabolátlan gonoszságát. Kain „vallásának” és példájának hatására utódai tömegesen süllyedtek bűnbe, amíg „megsokasult az ember gonoszsága a földön”, és „szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” lett. „A föld pedig romlott volt Isten előtt, és megtelt a föld erőszakoskodással.” (1Móz 6:5, 11) Isten irgalmas volt a világhoz, amikor kiirtotta Noé gonosz kortársait. Kegyelemből pusztította el Szodoma romlott lakóit is. Sátán meg tévesztő befolyására a gonosztevők rokonszenvet és csodálatot váltanak ki az emberekből, így másokat is szüntelenül lázadásra indítanak. Így volt ez Kain és Noé korában, Ábrahám és Lót idejében. Így van ez napjainkban is. Az Úr végül a világegyetem iránti irgalomból pusztítja el kegyelmének elutasítóit. – A nagy küzdelem, 543. o.

Sátán késztette arra a világot, hogy tagadja meg Krisztust. A gonoszság fejedelme felhasználta minden képességét és ravaszságát Jézus elpusztítására, mert látta, hogy a Megváltó irgalma és szeretete, könyörülete és szánakozó kedvessége mutatja be a világnak Isten jellemét. Az ördög Isten Fia minden igényét vitatta, és az emberek segítségé vel szenvedéssel és fájdalommal nehezítette meg az Üdvözítő életét. Az álbölcselet és hazugság, amellyel Sátán akarta gátolni Jézus munkáját, az engedetlenség fiainak gyűlölete, a kegyetlen vádak a példátlan jóságú élet ellen – mind mélyen gyökerező bosszúszomjból fakadtak. Az irigység és rosszindulat visszafojtott tüze, gyűlölet és bosszúvágy tört elő a Golgotán Isten Fia ellen, és az egész menny néma fájdalommal nézte a jelenetet. Jézus Krisztus, miután meghozta nagy áldozatát, felemelkedett a mennybe, de addig nem fogadta el az angyalok imádatát, míg el nem mondta a kérését: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” (Jn 17:24) Kimondhatatlan szeretettel és súllyal hangzott fel a válasz az Atya trónjáról: „Imádják Őt az Istennek minden angyalai!” (Zsid 1:6) Egyetlen folt sem volt Jézusban. Megalázkodása véget ért. Áldozatát befejezte, és olyan nevet kapott, amely minden név felett áll. – A nagy küzdelem, 501. o.

Ézs 13:2-22

A káldeus Nabolpolasszár Kr. e. 626-ban visszaállította Babilon dicsőségét, amikor királlyá koronáztatta magát. Ez volt a kezdete az Újbabiloni Birodalom dinasztiájának, amely (a Méd Birodalom mellett) szerepet játszott Asszíria legyőzésében. Nabolpolasszár fia, II. Nabukodonozor volt az a király, aki meghódította és elhurcolta Júda népét.

1. Hogyan esett el végül Babilon városa (lásd niel próféta könyve 5. fejezete)?               

A város örökre elveszítette a függetlenségét, amikor a perzsa Círusz elfoglalta Babilont a Méd-Perzsa Birodalom számára (lásd Dániel próféta könyve 5. fejezete). I. Xerxész Kr. e. 482-ben könyörtelenül leverte a perzsa uralom elleni lázadást a városban. Elvitette onnan a főisten, Marduk szobrát, és ismereteink szerint megrongált több erődítményt meg templomot is. Nagy Sándor Kr. e. 331-ben harc nélkül hódította el a perzsáktól Babilont. Tiszavirág-életű terve ellenére, hogy birodalma keleti fővárosává teszi, a város az évszázadok során egyre csak hanyatlott. Amikor a római Septimius Severus Kr. e. 198-ban rátalált, már egészen elhagyottan állt – ez lett a nagy város vége. Ma néhány iraki lakja egyes részeit, ám az ókori települést sosem építették újjá.

Babilonnak Ézsaiás próféta nyve 13. fejezetében leírt végzete után felszabadulnak Jákób leszármazottai, akiket addig elnyomott (Ézs 14:1-3). Az pecsételte meg a város sorsát, amikor Círusz Kr. e. 539-ben bevette. Bár nem pusztította el, mégis ez jelentette számára a vég kezdetét, többé nem fenyegette Isten népét.

A 13. fejezet isteni ítéletként mutatja be Babilon bukását. Isten eszközei voltak a harcosok, akik bevették a várost (Ézs 13:2-5). Az ítélet idejét az Úr napjaként említi a próféta (Ézs 13:6, 9, RÚF). Isten haragja olyan hatalmas, hogy kihat a csillagokra, a napra, a holdra, az égre és a földre is (Ézs 13:10, 13). Vessük össze ezt a részt Bírák nyve 5. fejezetével! Debóra és Bárák énekében az áll, hogy az Úr lépéseitől reng a föld és elered az eső (Bír 5:4). Bír 5:20-21 szakasza szerint a természet világa a csillagokkal együtt küzd az idegen elnyomó ellen.

Képzeljük el, hogy valaki akkor olvassa Babilonban Ézsaiás próféta könyv13. fejezetét, különösen a 19-22. verseket, amikor a város a virágkorát élte! Butaságnak és lehetetlennek érezhette volna, amit olvasott. Ma melyek azok a még be nem teljesedett próféciák, amelyek lehetetlennek tűnhetnének a számunkra? Viszont miért volna bolondság a részünkről kételkedni bennük?

EGW idézet:

"Hirtelen esett el Babilon, összeomlott...” „Pusztító tör Babilonra, elfogják vitézeit, összetörik íjukat, mert a megtorlás Istene, az Úr bizonyosan megfizet. Lerészegítem vezetőit, bölcseit, helytartóit, elöljáróit és vitézeit. Örök álmot alusznak, és nem ébrednek föl – így szól a Király, akinek seregek Ura a neve.” „Csapdába ejtettelek, meg is vagy már fogva, Babilon, észre sem vetted! Rád találtak, és megragadtak, mert az Úr ellen mertél harcolni! Kinyitotta fegyvertárát az Úr, előhozta haragja fegyvereit. Mert munkája van az Úrnak, a seregek Urának a káldeusok országában.” „Ezt mondja a seregek Ura: Nyomorgatták Izrael fiait Júda fiaival együtt. Akik fogságba hurcolták, ott tartják őket, nem akarják elbocsátani. De megváltójuk erős, seregek Ura a neve. Győzelemre viszi ügyüket, nyugalmat hoz a földre; Babilon lakóira azonban rettegést.” (Jer 51:41; 50:23, 46; 51:8, 56–57; 50:24–25, 33–34) Tehát „Babilon széles várfalát teljesen lerombolják, és magas kapui tűzben égnek el”. Így szüntette meg Jahve, a seregek Ura véget vet „a kevélyek  gőgjének,  az  erőszakosok  gőgösségét”  megalázza.  Így lett „Babilon, az országok ékessége, a káldeusok fenséges dísze” Szodomához és Gomorához hasonlóan örökre átkozott hely.  „Nem  telepszik le ott többé senki, nem lakik ott senki a jövő nemzedékek során. Nem sátoroz ott az arab, nem deleltetnek ott pásztorok, hanem pusztai vadak tanyáznak ott..., és baglyokkal telnek meg házaik. Struccok laknak majd ott, és démonok szökdelnek ott. Hiénák üvöltöznek kastélyaikban, gyönyörű palotáikban sakálok, mert hamar eljön az ideje, nem késnek napjai.” „Bölömbikák tanyájává teszem, vadvizes mocsárrá, és elsöpröm pusztító seprűvel – így szól a seregek Ura.” (Jer 51:58; Ésa 13:11, 19–22; 14:23) – Próféták és királyok, 532. o.

A cselekvés színterére lépő nemzetek azért foglalhatják el helyüket a földön, hogy megmutatkozzon, betöltik-e a „Vigyázó” és a „Szent” szándékát. A prófécia felvázolta a világ nagy birodalmainak – Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország és Róma – emelkedését és útját. Mindegyiküknél – mint a kevésbé hatalmas nemzeteknél is – a történelem megismételte önmagát. Mindegyiknek volt próbaideje, mindegyik kudarcot vallott, dicsősége megfakult, hatalma elmúlt. A nemzetek elutasították a mennyei elveket, és ezzel saját pusztulásukat munkálták. De minden korszakban megnyilvánult az isteni, mindent legyőző akarat. – Próféták és királyok, 535. o.

Ézsaiás 14

A város bukása után (13. fejezet) megszabadul Isten népe (Ézs 14:1-3). Ézs 14:4-23 szakasza pedig jelképes értelemben gúnyolja Babilon királyát (lásd még Mik 2:4; Hab 2:6). Ez természetesen költői eszköz, nem vehetjük szó szerint, ugyanis halott királyok köszöntik társukat a halál országában (Ézs 14:9-10), ahol férgek és pondrók lepik el a fekvőhelyét (Ézs 14:11). Az Úr egyszerűen így közölte a fennhéjázó királlyal, hogy megalázzák őt, ahogy a többi büszke uralkodóval is történt előtte.

Hogyan vonatkozhatna Ézs 14:12-14 szakasza Babilon királyára?

Babilon királyai nem szenvedtek önbizalomhiányban (Dániel próta könyve 4-5. fejezete). Ám még a legönteltebb jellemen is túltesz, ha valaki a Felségeshez akar hasonlóvá lenni (Ézs 14:14). A királyok általában megalázkodtak az isteneik előtt, amelyekkel szoros volt a kapcsolatuk. Kiváló példa erre a babiloni újév ünnepének ötödik napja, amikor az uralkodónak le kellett tennie minden királyi jelvényét, mielőtt Marduk szobra elé lépett, hogy megerősítést nyerjen királyi tisztségében.

Ézsaiás prófétanyve 14. fejezetéhez hasonlóan Ezékiel próta könyve 28. fejezete is egy város uralkodójával azonosítja az istenkáromló gőgöt. A személy leírása itt is túlmutat a földi uralkodón, Isten célkeresztje még élesebb képet mutat: a büszke hatalmasság ott volt az Éden kertjében, felkent, oltalmazó, avagy védelmező kerubként Isten szent hegyén, tökéletes volt teremtése napjától fogva, amíg végül bűn nem fogant meg benne. Ezek után az Úr kivetette a mennyből, és végül majd a tűzben pusztul el (Ez 28:12-18). Emberre vonatkoztatva a szöveg jelképes, retorikai fordulatai értelmüket vesztenék. Jel 12:7-9 része viszont említést tesz egy hatalmas lényről, akit az angyalaival együtt kitaszítottak a mennyből: akit… Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget (Jel 12:9, RÚF). Ő az, aki az Édenben Évát is megtévesztette (Mózes első nyve 3. fejezet). Sátán magasra tört képzeletével: „…ezt mondtad: Isten vagyok én, Isten lakóhelyén lakom, a tenger közepén! Pedig csak ember vagy, nem Isten” (Ez 28:2, RÚF). A halála bizonyítja majd, hogy valóban nem Isten. Sátán a tűz tengerében pusztul el, soha többé nem kísértheti majd a világegyetemet (Jel 20:10).

Vessük össze Ézs 14:13-14 szakaszát Mt 11:29, Jn 13:5 és Fil 2:5-8 verseivel! Mit árulnak el ezek a versek Isten és Sátán jellemének eltérő voltáról? Hogyan tekint az Úr a büszkeségre, az önteltségre és a hatalmas uralomvágyra?

EGW idézet:

Csodálatos  hatalommal  és  dicsőséggel  rendelkező  lényként  szállt szembe Istennel… Lucifer mint tündöklő kerub állt Isten színe előtt. Az összes teremtett lény közül ő volt a legfontosabb és a legfőbb szereplő az Úr szándékainak a világmindenség számára való kinyilatkoztatásában. Miután vétkezett, ámító hatalma még félrevezetőbb és jellemének leleplezése még nehezebb volt kiemelt helyzete következtében, amellyel az Atyánál rendelkezett. Isten olyan könnyen el tudta volna pusztítani Sátánt és követőit, amilyen könnyedén egy kavicsot dobunk a földre. Ő azonban nem tette. A lázadást nem erőszakkal akarta leverni. A kényszerítő hatalmat csak az ördög uralma alatt találhatjuk meg. Isten alapelvei mások, nem ilyen rendszerre épül az uralma. Az Ő tekintélye a jóságon, irgalmon és szereteten nyugszik. Ezeknek az alapelveknek az alkalmazása fejezi ki az Ő akaratát. Az Úr uralkodása erkölcsös uralom, az igazság és a szeretet benne az uralkodó hatalom. – Jézus élete, 758–759. o.

Isten maga szemlélteti e példázat tanítását az emberekkel és angyalokkal való bánásmódjával. Amikor Sátán, a csaló a mennyben vétkezett, még a hűséges angyalok sem látták tisztán a jellemét. Az Úr nem pusztította el őt azonnal. Ha elpusztította volna, a szent angyalok megkérdőjelezték volna Isten igazságosságát és szeretetét. Olyan lett volna az Atya jóságával szembeni kétely, mint a bűn és jaj keserű gyümölcsét termő rossz mag. A Mindenható azért kímélte meg Lucifert, hogy a bűn szerzőjének jelleme teljesen lelepleződjön. Hosszú századok óta az Atya mélységes fájdalommal szemléli azt a képet, amelyet a gonoszság működése nyújt, és meghozta végtelen áldozatát a Golgotán, mert nem akarta, hogy Sátán bárkit is megtévesszen. A konkolyt nem lehet a drága mag veszélyeztetése nélkül kiszakítani. Vajon mi ne legyünk olyan türelmesek embertársainkkal, mint a menny és a föld Ura Sátánnal?! – Krisztus példázatai, 72. o.

A szelídség értékes kegyelmi ajándék, amely, ha szívünkbe fogadjuk, készségessé tesz bennünket arra, hogy türelemmel viseljük a szenvedéseket és a megpróbáltatásokat. A szelíd ember türelmes, és arra törekszik, hogy minden körülmények között boldog legyen. Aki szelíd, az mindig hálás, boldogsága hálaéneket ébreszt a szívében. A szelídek megtorlás nélkül szenvedik el a csalódást és a rosszat. […] Isten szemében nem az tesz naggyá téged, ha minél magasabbra igyekszel felkapaszkodni, hanem a jóság és a hűség, amely biztosítja számodra a mennyei angyalok védelmét. Példaképünk, Jézus majdnem harminc évig élt a világ számára ismeretlen, dombok között rejtőző galileai városban. Az egész angyalsereg készen állt parancsai teljesítésére, Ő mégsem törekedett nagyságra vagy felmagasztaltatásra. Ácsként dolgozott, másokat szolgálva. Ezáltal megmutatta, hogy a menny nagyon közel lehet hozzánk hétköznapi munkáink végzése közben is, és angyalok vigyáznak azok lépéseire, akik Isten parancsai szerint élnek. – Az én életem ma, 56. o.

Ézsaiás 14. fejezete gúnyolja Sátánt, aki a bukott „fényes csillag [az egyik angol fordítás szerint „Lucifer”], hajnal fia (Ézs 14:12), és Babilon királyával hozza összefüggésbe. Miért? Vessük ezt össze Jel 12:1-9 szakaszával, ahol a Sátánként azonosított sárkány el akar pusztítani egy gyermeket már a születése idején. Jel 12:5 versében egyértelművé válik, hogy Krisztus az a gyermek. Csakhogy Heródes király próbálta Őt még kisgyerekként megölni (Máté 2. fejezet). A sárkány Sátán a Heródes által jelképezett római hatalom is egyben, mivel az ördög emberi eszközök útján dolgozik. Tehát az ördög testesíti meg a babiloni király és a tíruszi fejedelem mögött megbúvó hatalmat is.

Miért utal „Babilon” a későbbiekben Rómára (1Pt 5:13), illetve A jelenések könyvében szereplő gonosz hatalomra (Jel 14:8; 16:19; 17:5; 18:2, 10, 21)

Róma és a Jelenések Babilonja egyaránt büszke, könyörtelen és Isten népét elnyomó hatalmat jelképez, mint amilyen a valóságos Babilon volt. Figyeljünk fel különösen Jel 17:6 versében arra, hogy részeg a szenteknek és Jézus vértanúinak vérétől” (RÚF)! Már maga a „Babilon” név is az Isten elleni lázadás gondolatát hordozza magában. Babiloni nyelven babili a neve, ami annyit tesz: „az istenek kapuja”, és arra utal, hogy az istenek világába enged bebocsátást. Vessük ezt össze 1Mózes 11. fejezetével, ahol az emberek azért építették Bábel tornyát (Babilont), hogy saját erejükből emelkedjenek fel arra a szintre, ahol már nem kell semmiért számot adniuk Istennek!

Nem más ez, mint Isten háza és amenny kapuja” (1Móz 28:17, RÚF) – mondta Jákób, amikor felébredt az álomból, amiben a mennyet a földdel összekötő létrát látta. Isten háza a menny kapuja, azaz az isteni világba ad belépési lehetőséget. Jákób Bételnek (RÚF) nevezte el a helyet, ami azt jelenti, hogy Isten za”. A menny bételi és babiloni kapuja az isteni világhoz való hozzáférés két ellentétes módját jelképezi. Jákób létrája a mennyből származott, Isten fentről mutatta meg. Viszont Babilont a tornyaival és lépcsős templomaival emberi kéz építette, lentről felfelé. Az egymással ellentétes irányok az üdvösség felé törekvés két, egymástól eltérő útját jelölik: az Isten által biztosított kegyelmet és az emberi erőfeszítéseket. Minden igaz vallás az alázatos bételi modellen alapszik:

Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által (Ef 2:8-9, RÚF). Minden hamis „vallás”, így a törvényeskedés és a „világias” humanizmus is a büszke babiloni modellre épül. Olvassuk el Jézusnak a farizeusról és a vámszedőről szóló példázatát (Lk 18:9-14), ami szemlélteti a két megközelítés ellentétes voltát!

EGW idézet:

A „Babilon” szó a „Bábel” kifejezésből ered, és zűrzavart jelent. Babilon a Szentírásban a hamis vagy hitehagyó vallások különböző formáit jelöli. Jelenések könyve 17. fejezetében egy asszony ábrázolja Babilont. A Biblia az egyházat szimbolizálja ezzel a képpel: az erényes asszony a tiszta, a gonosz asszony pedig a hitehagyó egyházat jelképezi. – A nagy küzdelem, 381. o.

Az Úr tudta, milyen bűnös hatások fogják Jákóbot körülvenni, és a rá váró veszélyekről is tudott. Irgalmában feltárta a jövőt a bűnbánó menekült előtt, hogy megértse Isten rá vonatkozó tervét, és hogy felkészüljön a kísértésekre, amelyek utolérik, amikor egyedül lesz a bálványimádók és cselszövők között. […] Ebben a látomásban Jákób előtt feltárult a megváltás terve, jóllehet nem teljesen, csak annyira, amennyire akkor szüksége volt. Az álmában megjelent titokzatos létra ugyanaz volt, mint amelyre Krisztus a Nátánaellel folytatott beszélgetésében utalt. Azt mondta: „Meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” (Jn 1:52) Az Isten uralma elleni lázadás előtt az Úr és az ember között közvetlen kapcsolat volt. Ádám és Éva bűne azonban elválasztotta a földet a mennytől,  és  az  ember  többé  nem  társaloghatott  alkotójával. A világ mégsem maradt reménytelenül magára. A létra Jézust ábrázolja, aki összekapcsolja a földet a mennyel. Ha nem hidalta volna át saját érdemeivel a bűn által vájt szakadékot, a szolgáló angyalok nem tudtak volna érintkezni az elbukott emberrel. Krisztus kapcsolja össze a gyenge és tehetetlen embert a végtelen erő forrásával. […] Jákób az éjszakai mély csendben ébredt fel álmából. A látomás fénylő alakjai eltűntek. Csak a magányos dombok elmosódó vonalaival és a fölé boruló csillagfényes éggel találkozott most a tekintete. De az az ünnepélyes érzése volt, hogy Isten van vele. Láthatatlan jelenléte töltötte be a pusztaságot. „Bizonyára az Úr van e helyen – mondta –, és én nem tudtam… Nem egyéb ez, hanem Istennek háza és az égnek kapuja.” (1Móz 28:16–17) – Pátriárkák és próféták, 184, 187. o.

Lehet szerény az imaházunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogja Isten elismerését elnyerni. Ha lélekben, igazságban és a szentség szépségében imádjuk Őt, akkor az a ház a menny kapuja lesz számunkra. Amikor Isten csodálatos dolgait ismételgetik, amikor énekkel és imával fejezik ki a szív háláját, akkor mennyei angyalok csatlakoznak az Urat dicsőítő hálaadáshoz. Az ilyen imádat legyőzi Sátán erejét, eltávolítja a zúgolódást és a panaszt, így teret veszít a kísértő. Isten arra tanít, hogy gyűljünk össze az Ő házában, és ápoljuk a tökéletes szeretetet. A föld lakói így válhatnak képessé abban az otthonban való lakozásra, amit Krisztus készít az Őt szeretőknek, akik majd szombatról szombatra és hónapról hónapra össze fognak gyűlni a szentélyben, hogy a legválasztékosabb dallamokkal adjanak örök hálájuknak hangot a megöletett Bárány iránt. – In Heavenly Places, 288. o.

 

Miért hasonlít Ézsaiásnak a föld pusztulásáról szóló leírása (Ézsaiás 24. fejezet) ahhoz, amiről János ír a Krisztus második eljövetelét követő ezer év eseményeiről szólva (A jelenések könyve 20. fejezet)?

Ézsaiás 1314. fejezeteiben a valódi Babilon egyes jellemzői későbbi hatalmakra is ráillenek, „Babilon királya pedig az emberi uralkodónak a sátáni lángelmével való egységét jelöli. Így Babilon bukásának az üzenetét (Ézs 21:9) később is meg lehet ismételni (Jel 14:8, 18:2), Sátán pedig csak Krisztus második eljövetele után pusztul el (Jel 20:10). A történelmi Babilon megsemmisülése az Úrnak [ítéleti] napja (Ézs 13:6, 9) volt, de ismét közeleg az Úrnak nagy és rettenetes napja (Jóel 2:31; Mal 4:5; vö. Zof 1:7).

Ézsaiás próféta nyve 24. fejezetében a próféta szintén túltekint az ismert dolgokon egy olyan idő felé, amikor elpirul a hold, és megszégyenül a nap, mikor a seregek Ura uralkodik Sion hegyén és Jeruzsálemben” (Ézs 24:23). Ézsaiás kétségtelenül azt gondolta, hogy a látomás az általa ismert Jeruzsálemre vonatkozik, ám A jelenések könyve magyarázata szerint a prófécia tulajdonképpen csak az új Jeruzsálemben fog beteljesedni (Jel 21:2). „És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány” (Jel 21:23).

Isten valóban elpusztítja a gonoszokat?

Vessünk egy pillantást Ézs 28:21 versére, ami szokatlannak mondja az Úr pusztítását! Azért is szokatlan tőle, mert noha Isten nem akarja azt tenni, mégis mindenképpen végrehajtja ítéletét. Igaz, a bűn magában hordja az önpusztítás magvát (Jak 1:15). Mivel Istené az utolsó szó az élet-halál kérdésében, Ő határozza meg a végső pusztulás idejét, helyét és módját (A jelenések könyve 20. fejezet), ezért értelmetlen lenne amellett érvelni, hogy lényegében passzívan vet véget a bűn átkának, és csak engedi azt természetes úton megtörténni.

Ézsaiás 24–27. fejezeteiben azt látjuk, ami az egész Bibliában visszatükröződik: bármennyi is most a világon a szenvedés, a fájdalom és a pusztulás, Isten és a jóság végül győzelmet arat a gonoszság fölött. Ezek alapján egyedül mit tehetünk, ha mi is részesülni szeretnénk a végső győzelemben (Péld 3:57; Róm 10:9)?

EGW idézet:

Az emberek hajlamosak visszaélni Isten hosszútűrésével, és elnézésére számítanak. Van azonban az emberi bűnnek egy olyan határa, amikor eljön az idő Isten közbelépésére, melynek szörnyű következményei lesznek. „Hosszútűrő az Úr, és nagyhatalmú, és nem hagy büntetlenül.” (Náh 1:3) Isten hosszútűrése csodálatos, mert egy ideig féken tartja saját tulajdonságait, de ennek ellenére is biztosan eljön a büntetés. Minden egyes feslett évszázad haragot gyűjtött a harag napjára. Amikor az idő elérkezik, és a bűn kiteljesedik, Ő elvégzi szokatlan munkáját. A mennyei türelem határának átlépése szörnyű következményekkel fog járni, mert Isten haragja oly módon és erővel tör majd ki, amelyet a Biblia kegyelemmel elegyítetlennek nevez, és hatására pusztává lesz az egész föld. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 372. o.

Pál ezt írja: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból, megtartatsz. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10:6–10) Az üdvösségre vezető hit nem alkalmi hit, nem pusztán értelemmel való belátás, hanem amely a szív mélyén gyökerezik, és személyes Megváltójaként ragadja meg Krisztust, aki véglegesen képes üdvözíteni mindenkit, aki az Atyához jön általa. Nem valódi a hited, ha azt hiszed, hogy másokat üdvözíthet Jézus, de téged nem. Akkor nyilvánul meg valódi hit, amikor a lélek az üdvösség egyedüli reményeként kapaszkodik Jézusba. Ez a hit arra készteti a birtokosát, hogy lelkének minden szeretetét Krisztusra irányítsa. Értelme a Szentlélek irányítása alatt van, jelleme pedig az isteni hasonlatosság mintájára alakul át. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 391. o.

Indiából, Afrikából, Kínából, a tengeri szigetekről és az úgynevezett keresztény országok elnyomott milliói közül emberi jajkiáltás száll fel Istenhez. Nem marad sokáig megválaszolatlanul a kiáltás. Az Úr meg fogja tisztítani a földet az erkölcsi romlottságtól: nem vízözönnel, mint Noé korában, hanem tűzözönnel, amelyet ember nem képes eloltani. […] Padlásszobákból  és  viskókból;  börtönökből  és  vesztőhelyekről; hegyekről és pusztaságokból; barlangokból és tengerparti üregekből fogja Krisztus magához gyűjteni gyermekeit… „Népe gyalázatát eltávolítja.” Fehér ruhát kapnak. És „hívják őket szent népnek, az Úr megváltottainak” (Ésa 25:8; Jel 6:11; Ésa 62:12). – Krisztus példázatai, 179. o.

Ellen G. White: A Te Igéd igazság, 1118–1119. o.

„Feltételhez kötött az üdvösségünk? Sosincs feltétele annak, hogy Krisztushoz jöjjünk! És miután már hozzá tértünk, mi a feltétel? Az, hogy hit által teljes mértékben a keresztre feszített és feltámadt Megváltó vérének érdemeire kell hagyatkoznunk. Igazságban járunk, ha ezt tesszük. Akkor azonban nincs feltétel, amikor Isten hívja a világban levő bűnöst! Krisztus hívásával vonja őt magához, most pedig válaszolnia kell arra, hogy Istenhez mehessen. Miközben a bűnös szemléli a golgotai keresztre felemelt Krisztus képét, amit az Úr tár lelki szemei elé, olyan szeretetet érez, ami minden képzeletet felülmúl” (Ellen G. White: Manuscript Releases. 6. köt. 32. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

Ezékiel 32–38; Evangelizálás,„Dél és Kelet nagyvárosai” c. alfejezet (folytatás)

  1. Mit kellett tennie a prófétának egy gonosz emberért, és melyek voltak a küldetés teljesítésének vagy be nem teljesítésének következmény
  2. Ki volt az az egyetlen pásztor, akit az Úr az Ő juhai legeltetésére rendelt?
  3. Hol olvasunk arról, hogy új szívet és új lelket kapunk az Úrtól?
  4. Mely történelmi korban kel majd fel Góg Isten népe ellen?
  5. Hol bizonyult volna tévedésnek nagy épületek vásárlása vagy építése?

Tanulmányozásra: Ézsaiás 13–14. és 24–27. fejezetei.

I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS

Ézsaiás 13. és 14. fejezetében a szerző az ítélet fogalmát elemzi, amely az Úr napjának témáját is magába foglalja. Az ítélet isteni kezdeményezés, amely szerencsétlenségek időszakát, vagy boldog tapasztalatok korát vetítheti előre. Az ítélet idegen nép (mint Ézsaiás 13. és 14. fejezetében), de Isten népe felett is elhangozhat. Ézsaiás 24. fejezete tudtunkra adja, hogy az Úr ítéletének egyetemes jellege van. A 25. és 26. fejezetek egy ének részei, amely ének Júda helyreállítását jelenti be, ugyanakkor eszkatológiai jelentést is tartalmaz a megváltottak számára az idők végezetén.
A 25. rész három egységre osztható: dicsőítés Istennek a győzelemért (25:3–5); ünnepi vacsora Isten megváltott népe számára (25:6–8); az Úr győzelme az ellenség felett (25:9–12). A 26. fejezet Isten üdvözültjeinek tulajdonságait mutatja be (a bűnös nép jellemvonásai helyett [lásd az 1. fejezetet]), és hangsúlyozza, hogy egyéb tulajdonságaik mellett a megváltottak hűségesek maradnak.
E heti tanulmányunkban szintén három fontos témát különböztetünk meg:
(1)    Isten ítéletei; (2) A győzelem biztosítéka; (3) A hűséges nép.

Isten ítéletei
 
II.    MAGYARÁZAT
 
Az ítélet gondolata a Biblia profetikus irodalmának ismétlődő témája. Az ítélet előidézheti a szerencsétlenségek idejének végét és a boldog lelki tapasztalatok korának kezdetét (Ézs 42:1), közelgő veszedelmekre figyelmeztethet, ahogy Ézsaiás 13., 14. fejezeteinek és az ezeket követő részeknek a jövendölései teszik. Az ószövetségi korokban az ítélet napjait „az Úr napja” kifejezéssel jelentették be, ahogy az Ézsaiás könyve első feléből is kiderül.
Az Úr napja a helyreállítás napja is lehet: „És lesz ama napon, hogy elhívom szolgámat, Eliákimot, a Hilkiás fiát, és felöltöztetem őt öltözetedbe, és öveddel megerősítem, és uralmadat kezébe adom, és ő lesz atyjuk Jeruzsálem lakosainak és a Júda házának; s az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki” (Ézsaiás 22:20–22).
Mindezek ellenére az Úr napja a megsemmisítés napja is lehet (lásd Babilon és Asszíria pusztulását Ézsaiás 13. és 14. fejezetében). Az ítéletnek („az Úr napjának”) negatív behatásai is lehetnek Júdára nézve (Ézs 2:12; 3:13–14, 18), de ez a szempont inkább az idegen nemzetek elleni ítéletek esetében nyilvánvalóbb.

Az ítélet Isten kezdeményezése: „Én parancsoltam felszentelt vitézeimnek, és elhívtam erőseimet haragomnak véghezvitelére, akik én bennem büszkén örvendenek” (Ézs 13:3). A héberben nem szokás főnévvel kezdeni a mondatot, hanem sokkal inkább az igével. Az eredeti szövegben az „Én” személyes névmás hangsúlyos formában szerepel. Másrészt az ítélet Isten, a Föld hatalmai felett Szuverén Úr fontos tulajdonsága. Ezt hangsúlyozza Ézsaiás 14:24 verse is: „Megesküdött a seregeknek Ura, mondván: Úgy lészen, mint elgondolám, úgy megy véghez, mint elvégezém.” Ézsaiás 13:3 versében a „vitézeimnek” szó héber eredetije Ézsaiás 9:6 versében is megjelenik, ahol az Úrra, az „erős Istenre” utal. Ezek a „vitézek” „az Úr haragjának eszközei” (Ézs 13:5).
Az ítélethez kapcsolódó másik fontos tényező a közelség. Példák: „Közel van az Úrnak napja” (Ézs 13:6); „Íme az Úrnak napja jő” (9. vers). A 4. vers egy támadásra kész hadsereg képét vetíti elénk: „A seregek Ura harci sereget számlál.” Isten haragjának napja lesz. Az Úr mondja: „Elhívtam erőseimet haragomnak véghezvitelére” (3. vers), „íme, az Úr napja jő kegyetlen búsulással és felgerjedt haraggal” (9. vers), „és megindul helyéről a föld is, a seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján” (13. vers).
Az Úr ítéletének egy másik figyelemreméltó eleme a végső elszámolás és a pusztítás napjának okára vonatkozik. „És meglátogatom a földön a bűnt, és a gonoszokon vétküket, és megszüntetem az istentelenek kevélységét, és az erőszakoskodóknak gőgjét megalázom.” (11. vers). Mind e bűnöket a szó szerinti és a lelki Babilon testesíti meg.
A győzelem biztosítéka
Annak ellenére, hogy Ézsaiás 13. és 14. fejezeteinek jövendölései Babilonra és Asszíriára összpontosítanak, a 14. rész végén az egész Föld a címzett: „Ez az elvégzett tanács az egész föld felől, és ez ama felemelt kéz minden népek fölött” (26. vers). Semmi kétség afelől, hogy az ézsaiási próféciák eszkatológiai vonatkozásai az egész világegyetemre vonatkoznak. A szerző továbbfejleszti ezt a gondolatot a 24. fejezetben: „Ímé az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, és elfordítja színét és elszéleszti lakóit!” (1. vers). „Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók” (6. vers), „és reá nehezedik bűne és elesik” (20. vers). Egyértelmű a tény, hogy ennek a kérdésnek nem a Földhöz mint a teremtés termékéhez, hanem a rajta elhatalmasodott törvényszegéshez van köze. Végül pedig a jó hír az, hogy „a seregek Ura uralkodik” (Ézs 24:23).
Ézsaiás 25 egy dicsőítő ének Istennek az Úr eszkatológiai napján megnyilatkozó könyörületéért. A fejezetnek három, egymástól jól elkülönülő szakasza van: (1) 1–5; (2) 6–8; (3) 9–12. Az első rész egy dicsőítő ének mindazért, amit az Úr az Ő népéért tett hosszú szenvedés és fájdalom után. Isten véghez vitte terveit tulajdon népével: „Uram, te vagy Istenem, magasztallak, dicsérem nevedet! Mivel csodát cselekvél, örök tanácsaid hűség és igazság” (1. vers). Ledöntötte népe sanyargatóinak hatalmát: „A városból kőrakást csináltál, az erős városból romot, az idegenek palotáját olyanná tetted, hogy nincs többé város” (2. vers). Ez a dicsőítő ének a győzelem miatti öröm és boldogság jele. Isten saját munkája folytán felmagasztaltatik.
A fejezet második egysége a 6. és a 8. igevers közötti szakasz, amely az Isten népe számára készített ünnepségről szól. Az Úr helyreállította az örömöt és a békét földjükön, véget vetett a nyomasztó szenvedésnek életükben, és eltemette fájdalmukat és könnyeiket. Elérkezett az ünneplés ideje: „És szerez a seregek Ura minden népeknek e hegyen lakodalmat kövér eledelekből, lakodalmat erős borból; velős, kövér eledelekből, megtisztult erős borból” (6. vers), és a szomorúságot örökre elűzi: „Elveszti [az Úr] a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orcáról” (8. vers).
A fejezet utolsó egysége a 9. verssel kezdődik, és a rész végéig tart. Ebben a szakaszban részletesebben elmagyarázza a szerző az első egység dicsőítő énekét, és az Úr felmagasztaltatik a megvalósításaiért, amelyekről az előbbiekben szó esett: „Ímé Istenünk, akit mi vártunk és aki megtart minket; ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!” (9. vers); „Magas falaid erősségét lerontja, megalázza, a földre, porba dobja” (12. vers). Ezért Isten népe így kiált fel: „Őrüljünk és örvendezzünk szabadításában! Mert az Úr keze nyugszik e hegyen” (25:9–10. versek).

A hűséges nép

Ézsaiás 26. fejezetének éneke az előző rész énekének kiegészítése. Főleg az első tíz vers egy fontos, a megváltottakkal kapcsolatos témát hangsúlyoz (amely téma elsősorban a babiloni száműzetésből visszatérő Júda népére alkalmazandó). E szakasz témája a hűség, a kérdés pedig ez: „Ki mehet be a kapukon a menyegzői vacsorára?”.
Az ének szerint a mennyei város egy erődítmény. És elhangzik a parancs:
„Nyissátok fel a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, a hűség megőrzője!” (2. vers). A nép nem bűnös nemzet többé (1. fejezet), hanem feddhetetlen nemzet. A „feddhetetlen” jelentésű héber kifejezés a saddiq, és a héber lexikon szerint több rétegű jelentéstartománnyal rendelkezik, éspedig: (1) feddhetetlen személy, aki helyesen viselkedik és sikeres az életben; (2) kegyes életű személy, (vagy) aki Jehova közösségéhez tartozik; (3) kegyes életű személy, aki örömét leli az Úr parancsolatainak megtartásában; (4) igazságos, helyesen cselekvő ember. Röviden, a saddiq szó igazságos, feddhetetlen és elkötelezett, odaszentelt életű személyt jelöl (lásd: Ludwig Koehler és Walter Baumgartner,
i.m., 3. köt., 1002. o.).
Ráadásul a 26. fejezet ezen versei több részletet is közölnek a megváltottak tulajdonságairól, és kiegészítik az előző gondolatok sorát: a hűséges továbbra is hűséges marad (2. vers, Károlinál: megőrzi a hűséget, a ford. megj.). A hűségesek egy másik jellemvonása, hogy bíznak az Úrban, amit a 3. és a 4. vers kétszer is hangsúlyoz: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik. Bízzatok az Úrban örökké.”
A megváltottak jellemzésekor Ézsaiás a 7. versben egy újabb szót vezet be. A héber yasar melléknévről van szó, amely egy „igazságos vagy korrekt embert” ír le (uo., 450. o.). Ézsaiás mondja: „Az igaznak ösvénye egyenes, egyenesen készíted az igaznak útját” (7. vers). A 8. és 9. versben újabb részletekre derül fény a hűséges, a megváltottak városába belépő nép tapasztalatára vonatkozóan: „Mi is vártunk Téged, ítéleted ösvényén, ó, Uram! Neved és emlékezeted után vágyott a lélek! Szívem utánad vágyott éjszaka, az én lelkem is bensőmben Téged keresett.”

III.    ALKALMAZÁS

1.    Az ítélet jelenete sokak számára rettenetes és félelmetes, mindazonáltal a közeli ítélettől való félelem sok esetben az Úr keresésére ösztönzi az embereket, és végül az üdvösség ösvényére lépnek. Milyen tanulságokat sajátíthatunk el az isteni ítélet Ézsaiás könyvében leírt jeleneteiből? A kérdés megválaszolása érdekében olvasd el Ézsaiás 24. fejezetét.
2.    Ézsaiás 25. fejezetéből tudhatjuk, hogy Isten már korábban bizonyságot tett hűségéről népének az ellenség igája alóli felszabadítása érdekében. Hatalmas ereje folytán győzni fog az ellenség felett.
Isten békében és örömben részesíti népét. Biztosította számára a győzelmet a múltban, és minket is győzelemre fog vezetni. Isten a mi győzelmünk, és mindenható ereje folytán felül kerekedhetünk a szenvedésen, fájdalmon és bűnön. Milyen reménységet nyújt számunkra ez a gondolat akkor, amikor a mennyei ünnepi vacsorára gondolunk, amelyet Isten szeretett népének készít?
3.    Ézsaiás 26. részében be vannak mutatva a megerősített mennyei város kapuin belépő emberek néhány tulajdonságai. Egyedül „az igaz nép” és a hűség megőrzői léphetnek be oda (Ézs 26:2). Figyelembe véve ezen igeversek üzenetét, hogyan írnád le hitéleted utolsó szakaszának tapasztalatát?