A Föld újjászületése
Alapige: „Mert ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak.” (Ézs 65:17)
Egy tizenkét éves fiú elolvasott egy csillagászatról szóló könyvet, és másnap nem akart iskolába menni. Az édesanyja elvitte a családorvoshoz, aki megkérdezte: „Billy, mi a baj? Miért nem akarsz tanulni vagy iskolába menni többet?”
„Azért doktornő – felelte fiú –, mert a csillagászati könyvben olvastam, hogy a nap majd kiég, a földön pedig minden élet megszűnik. Semminek nem látom értelmét, végül minden el fog pusztulni.”
Az édesanyja hisztérikusan kiabálta: „Ne is törődj ezzel! Ne is törődj ezzel!” Az orvos elmosolyodott. „Billy, nem kell emiatt aggódnod – mondta –, mert mire ez bekövetkezik, már mindannyian régen halottak leszünk!”
Természetesen éppen ez az egyik probléma: végül úgyis mind meghalunk. Szerencsére nem kell halállal végződnie az életünknek! Épp ellenkezőleg!
Isten életet kínál nekünk, örök életet, az újjáteremtett világban.
EGW idézet:
Zarándok társaim! Még itt vagyunk a földi élet árnyai és zűrzavarai között. De Megváltónk nemsokára megjelenik, hogy szabadulást és nyugalmat hozzon. Lássuk meg hitben a jövő áldásait, ahogy Isten megrajzolta őket! Krisztus, aki meghalt a világ bűneiért, szélesre tárja az Éden kapuit mindazok előtt, akik benne hisznek. A harc nemsokára véget ér Krisztus győzelmével. Csakhamar meglátjuk Őt, akiben örök életünk reménysége összpontosul. Ha majd nála leszünk, semminek tűnik ennek az életnek minden próbája és szenvedése. […] Nézz fel, nézz fel, és növekedjék hited! Ez a hit irányítsa lépteidet azon a keskeny ösvényen, amely a város kapuin át a végtelenbe vezet, a megváltottak részére készített, kötelékektől mentes, dicsőséges jövőbe. „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5:7–8) – Próféták és királyok, 731–732. o.
Urunk feltámadása és menybemenetele biztos bizonyítéka Isten szentjei diadalának a halál és sír fölött, s ígéret, hogy nyitva áll a menny azok előtt, akik jellemük ruháit megmossák és megfehérítik a bárány vérében. Jézus az emberi faj képviselőjeként ment fel az Atyához, s Isten felhozza majd azokat, akik az Ő képmását tükrözik, hogy lássák és megosszák vele dicsőségét. A föld zarándokaira otthon, az igazak ruhája, a dicsőség koronája és a győzelem pálmái várnak. Minden, ami Isten gondviselésében zavaros volt előttük, világossá válik az eljövendő világban. A nehezen érthető dolgok magyarázatot nyernek. A kegyelem titkai föltárulnak előttünk. Ahol véges elménk csak zavart és megtört ígéreteket fedezett föl, a legtökéletesebb és leggyönyörűbb összhangot látjuk majd. Megtudjuk, hogy a végtelen szeretet rendelte el a legnehezebben elviselhető tapasztalatokat. Mikor rájövünk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgált, kimondhatatlan örömmel és a dicsőség teljességével fogunk örvendezni. – Bizonyságtételek, 9. köt., 286. o.
És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még dicsőségesebb dolgok tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét. Ahogy Jézus feltárja a megváltás kincseit és a Sátánnal vívott nagy küzdelem csodálatos eredményeit, a megváltottak szívét még nagyobb áhítat tölti be, és még mámorosabb örömmel pengetik aranyhárfájukat. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer hang cseng össze a dicsőítés hatalmas kórusában. – A nagy küzdelem, 678. o.
1. Olvassuk el Ézs 65:17-25 szakaszát! Milyen helyreállítást ígér itt az Úr?
Isten új teremtést és kezdetet ígér a következő szavakkal: „Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe” (Ézs 65:17, RÚF). Azt ígéri, hogy „Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre” (Ézs 65:18, RÚF). Abban a városban nem lesz többé sírás (Ézs 65:19). Az emberek általában jóval tovább élnek majd száz évnél, mielőtt meghalnának (Ézs 65:20). Munkájuk és gyermekeik megmaradnak, és örömük telik bennük (Ézs 65:21-23). Isten már azelőtt válaszol nekik, hogy hozzá kiáltanának (Ézs 65:24).
2. Ez igen szép kép, de miért nem így képzeljük el a végső helyreállítást, a végső reménységet?
Eddig azt látjuk, hogy az emberek sokáig élnek háborítatlanul az ígéret földjén. Ám ha tovább is élnek, még mindig meghalnak. Hol van a természet alapvető átváltozása, amire az új ég és az új föld teremtése után számítunk? A következő versben azonban ez áll: „A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az Úr” (Ézs 65:25, RÚF). Az oroszlánokhoz hasonló húsevő állatoknak több kell a vegetáriánus főzőtanfolyamoknál, hogy növényevőkké váljanak. Újjáteremtés szükséges ahhoz, hogy a világ visszaállhasson az eredeti ideális állapotába, amilyen azelőtt volt, hogy az Édenben felütötte a fejét a bűn.
Itt Ézsaiás próféta könyve 65. fejezetében Isten folyamatként mutatja be az új ég és az új föld teremtését, olyan lépések sorozataként, ami Jeruzsálem újjáteremtésével kezdődik. Vessük össze Ézsaiás próféta könyve 11. fejezetével, ahol a Messiás igazságot hoz (Ézs 11:1-5)! Végül pedig béke lesz Isten világszéles szentségének hegyén. A 11. fejezetben használt képvilág nagyban hasonlít arra, ami a 65. fejezetben található: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik… az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek” (Ézs 11:6-7, RÚF). Bár Isten szentségének hegye a jeruzsálemi Sion heggyel kezdődik, az csak az előképe, a jelképe annak, amit az Úr ígér megváltott népének az új világban.
Tegyük fel, hogy a legtöbben hatvan, hetven, kilencven vagy száz évnél is tovább, akár egymillió évig élünk! Miért nem oldaná meg még ez sem az emberiség alapvető problémáját? Miért van az, hogy egyedül az örök élet a válasz a legmélyebb emberi szükségleteinkre?
EGW idézet:
A Biblia hazának nevezi a szentek örökségét (Zsid 11:14–16). Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és a partjukon hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvényekre, amelyeken az Úr megváltottai járnak. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba torkollnak. Isten hegyeinek fenséges ormai magasra emelkednek. A békés rónákon, az élő vizek mellett Isten népe, a sokáig zarándok és vándor nép otthonra talál. „Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban.” „Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget.” „Házakat építenek és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt... Kezeik munkáját elhasználják választottaim.” (Ésa 32:18; 60:18; 65:21–22) – A nagy küzdelem, 675. o.
Az újjáteremtett Földön a megváltottak azt a munkát végzik majd, amely Ádámot és Évát kezdetben boldoggá tette. Édeni életet élnek – a kertben és a mezőn. […] Ott minden tehetség tökéletesedik, minden képesség fejlődik, gyarapszik majd. A tanulás nem fárasztja elménket, nem meríti ki erőnket. Ott a legnagyobb vállalkozások is véghezvihetők, a legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetők. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új feladatok serkentik a lélek és a test képességeit. – Maranatha, 360. o.
Lehull szemünkről a fátyol, amely ma még elhomályosítja látásunkat, és meglátjuk annak a világnak a szépségeit, amelynek ragyogásából a hívő ma csak néhány sugarat képes felfogni. Milyen tág tere nyílik a tanulmányozásnak, amikor meglátjuk a mennybolt teljes szépségét, amit most apró részletekben csak távcsővel szemlélhetünk, s ahová a bűn legkisebb fuvallata sem érhet már, mert az egész Földet az Úr dicsősége ragyogja be. A tudomány művelője tanulmányozhatja majd a teremtést, és semmit sem talál, ami a gonosz törvénytiprására emlékeztetne. Hallhatja a természet hangjait, de sírás vagy jajszó nem töri meg az összhangot. Az ember a roppant világegyetemben és mindenben felismerheti Isten keze munkáját, és sem a földön, sem az égen nem lesz látható a romlás egyetlen nyoma sem. – Maranatha, 367. o.
3. Olvassuk el Ézs 66:1-19 szakaszát! Mi az alapvető üzenete ennek a résznek, ha arra a korra gondolunk, amelyben a próféta írt?
A prófétán keresztül Isten megismétli a kérést és figyelmeztetést, ami az egész könyvet áthatja: az Úr megmenti és helyreállítja az alázatosakat, akik rettegnek a beszéde hallatán (Ézs 66:2, 5). Ézs 40:1 verséhez hasonlóan itt is megvigasztalja őket (Ézs 66:13). Viszont az ellene lázadókat elpusztítja. Közéjük tartoznak a rituális képmutatók, akiknek az áldozatát elutasítja (Ézs 66:34; vö. Ézs 1:10-15), illetve azok, akik gyűlölik és megvetik hűségeseit (Ézs 66:5). Azokat is ide sorolhatjuk, akik szörnyű pogány szokásokat követnek (Ézs 66:17), és ez megesett még a jeruzsálemi templomban is (Ez 8:7-12).
4. Fordítsuk a figyelmünket Ézs 66:3 versére! Mit mond ez az igevers? Milyen lelki elvek jelennek itt meg? Hogyan fejezhetnénk ki ugyanezt a gondolatot a mai kereszténység és istentisztelet összefüggésében?
5. Miként vonzza Isten mágnesként a népeket magához (Ézs 66:18-19)?
Miután Isten elpusztította az ellenségeit, felfedi a dicsőségét (Ézs 66:14-16 és mágnesként vonzza az embereket Jeruzsálembe (vö. Ézs 2:2-4). „Jelet” (RÚF) állít fel közöttük, amit itt nem árul el, hogy mi lesz, de valószínűleg az Ézsaiás által említett utolsó jelre utal: Isten örömöt és békességet biztosít népének, helyreállítja a földjüket (Ézs 55:12-13). Az Úr megmutatja dicsőségét a pusztítás után népe helyreállításával, ez a vele való kapcsolat rendeződésének a jele, mint ahogyan az özönvíz után Noénak adta a szivárvány jelét (1Móz 9:13-17).
Olvassuk el Ézs 66:5 versét! Mit jelent rettegni a beszéde hallatán? Miért akarná az Úr, hogy rettegjünk ettől? Mit árul el a szívünk állapotáról, ha nem tesszük?
EGW idézet:
A menny megváltási terve olyan széles, hogy átfogja az egész világot. Isten szeretné az élet leheletét lehelni a porba sújtott emberiségbe. Nem engedi, hogy bárki is csalódjon, aki őszintén sóvárog valami szebb és nemesebb után, mint amit a világ kínál. Isten állandóan küldi angyalait azokhoz, akik – miközben a legcsüggesztőbb körülmények között élnek – hittel imádkoznak azért, hogy náluk erősebb hatalom vegye birtokba őket szabadulást, békességet hozón. Isten különböző utakon nyilatkoztatja ki önmagát, és olyan helyzetet teremt, amely bizalmat ébreszt bennük Krisztus iránt, aki önmagát adta váltságul mindenkiért, „hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait” (Zsolt 78:7). […] „Boldog az, akinek Jákob Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége.” (Zsolt 146:5) „Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok!” (Zak 9:12) A pogány földeken mindazoknak, akik szívük mélyén becsületesek, akik „becsületesek” a menny előtt, „világosság ragyog a sötétben” (Zsolt 112:4). Így szól Isten: „Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. Ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el.” (Ésa 42:16) – Próféták és királyok, 377–378. o.
Krisztusnak kedve telik benne, ha látszólag reménytelen nyersanyagot vesz kezébe, akiket Sátán lealjasított és eszközeiül használt, azokat most kegyelmének alattvalóivá teszi. Örül, ha megszabadíthatja őket szenvedésüktől és a haragtól, mely az engedetlenekre vár. Eszközzé teszi gyermekeit a munkájában és sikerében, ahol már ebben az életben is értékes jutalmat találnak. De mi ez ahhoz az örömhöz képest, ami a végső megismerés dicső napján vár rájuk? „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. Most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is ismert vagyok.” (1Kor 13:12) Krisztus munkásainak az a kiváltsága, hogy részt vehetnek Jézus örömhírében is. Az öröm, melyre maga Krisztus is sóvárogva vágyakozik, ott ég az Atyához intézett kérésében: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is én velem legyenek.” (Jn 17:24) – Bizonyságtételek, 6. köt., 308–309. o.
MISSZIONÁRIUSOK ÉS ISTENTISZTELETI VEZETŐK
6. Mit jelent az, hogy a túlélők különféle nemzetekből származó embereket visznek ajándékul az Úrnak (Ézs 66:19-20)?
A pusztítás túlélőit Isten elküldi a világ végére, azokhoz, akik nem ismerték Őt, hogy hírül vigyék „dicsőségemet a népeknek” (Ézs 66:19, RÚF). Ez az Ószövetség egyik legegyértelműbb missziós üzenete. Más szóval, nemcsak hívják az embereket a héberek népéhez, hanem a héberek közül is lesznek, akik elmennek más nemzetekhez és az igaz Istenről tanítják őket – ezt a gondolatot az Újszövetség kifejezetten tárgyalja. Ugyan létezett zsidó missziós tevékenység a fogságból való hazatérés és Krisztus ideje között (Mt 23:15), de a korai keresztények voltak azok, akik gyorsan és óriási léptékben terjesztették az evangéliumot (Kol 1:23).
Az izraelitákhoz hasonlóan, akik gabonájukból vittek áldozatot az Úrnak a templomba, a misszionáriusok is ajándékkal térnek vissza. Elhozzák Istennek „minden testvéreiteket minden népek közül” (Ézs 66:20). A gabonaáldozatok vérontás nélküli áldozatok voltak, ez a kép az Úr elé vitt megtérőket „élő áldozatként” mutatja be (vö. Róm 12:1). Embereket is lehetett Istennek szánt áldozatnak tekinteni, hiszen gondoljunk csak arra, hogy korábban a lévitákat felajánlották „mint Izráel fiai felmutatott áldozatát az Úrnak, hogy ők végezzék az Úr szolgálatát” (4Móz 8:11, RÚF)!
7. Mi a jelentősége annak, hogy Isten megígérte: „ezek közül is választok papokat és lévitákat” (Ézs 66:21, RÚF)?
A 21. versben az „ezek” szó az előtte levő versben az „összes nép” között levő testvéreikre vonatkozik. Pogányok, akik közül istentiszteleti vezetőket választ ki Isten a papok és léviták mellé. Forradalmi változás! Korábban az Úr kizárólag Áron leszármazottait hatalmazta fel arra, hogy papok legyenek, és csak Lévi törzsének többi tagjai segíthettek nekik. Pogányok nem válhattak a szó valós értelmében Áron vagy Lévi leszármazottaivá, de Isten majd közülük is felhatalmaz némelyeket erre a szolgálatra, ami korábban még a legtöbb zsidó számára is tiltott terület volt.
Olvassuk el 1Pt 2:9-10 szakaszát! Kinek írt Péter? Mit mondott? Milyen üzenetet közvetít nekünk, a mai „szent nemzetnek”? Vajon mi jobban állunk, mint az eredeti nép (2Móz 19:6)?
EGW idézet:
Megváltónkhoz hasonlóan azért vagyunk ezen a világon, hogy Istennek szolgáljunk. Azért vagyunk itt, hogy Istenhez hasonlókká váljunk jellemben, és szolgáló életünkkel kinyilatkoztassuk Őt a világnak. Ahhoz, hogy Isten munkatársaivá legyünk, ahhoz, hogy képmására átformálódjunk, és be tudjuk mutatni jellemét, jól kell ismernünk Őt. Úgy kell megismernünk, ahogy kinyilatkoztatja önmagát. Az istenismeret minden igazi műveltség és minden igazi szolgálat alapja. Ez az egyedüli valóságos védelem a kísértés ellen. Egyedül ez tehet bennünket jellemben Istenhez hasonlóvá. Ez az az ismeret, amire szükségük van mindazoknak, akik embertársaik felemelkedésén dolgoznak. A jellem átalakulása, az élet tisztasága, a szolgálat hatékonysága, a helyes elvekhez való ragaszkodás – mind az igaz istenismeret függvénye. Ez az ismeret elengedhetetlen mind a jelen, mind az eljövendő életre felkészülésben. – A nagy Orvos lábnyomán, 409. o.
Krisztus nem ismer olyan faji, nemzeti vagy rangbeli sajátosságot, amely feltétele volna annak, hogy valaki országa polgárává válhasson. Királyságába való felvétel nem a gazdagság vagy valamilyen nagyszerű örökség függvénye. Ennek az országnak azok az alattvalói, akik Lélektől születtek. Krisztus a lelki értékeket tartja szem előtt. Országa nem e világból való. Alattvalói az isteni természet részesei, akik „megmenekültek a romlottságtól, amely kívánság által van e világban”. Ezt Isten kegyelme tette lehetővé számukra. Krisztus nem gondolja, hogy gyermekei alkalmasak lennének országára, ezért alkalmassá teszi őket isteni hatalma által. […] Krisztus láthatatlan hatalommal vonja őket magához. Ő, az élet világossága, betölti őket saját Lelkével. […] Ahogyan a szolga mesterére tekint, a Krisztus szeretetének köteleivel vont emberek is úgy néznek szüntelenül hitük szerzőjére és bevégzőjére. Jézusra tekintve és rendeléseinek engedelmeskedve növekednek Isten és az általa elküldött Jézus Krisztus ismeretében. Jellemük így változik el fokról fokra az Ő hasonlatosságára, mígnem olyannyira elkülönülnek a világtól, hogy ez mondható el róluk: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (1Pt 2:9–10) – Isten csodálatos kegyelme, 52. o.
Isten nem akarja, hogy komorak, türelmetlenek vagy könnyelműek és tréfálkozók legyünk. Sátán jól kigondolt terve az, hogy az embereket az egyik szélsőségből a másikba taszítsa. Isten azt szeretné, ha a világosság gyermekeként vidám, boldog lelkületet ápolnánk, „hogy hirdessük annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el bennünket” (1Pt 2:9). – Boldog otthon, 432. o.
Izrael „papok birodalma és szent nép” volt (2Móz 19:6), és a papok egy csoportját elkülönítették, hogy istentiszteleti vezetőkként képviseljék őket. A jövőben viszont pogányok is lehetnek ilyen vezetők (Ézs 66:21).
8. Hogyan hat a hívők új közösségére ez a változás (lásd Mt 28:19; ApCsel 26:20; Gal 3:28; Kol 3:11; 1Tim 3:16)?
Isten „új világrendjében” a pogányok nemcsak csatlakozni fognak Isten népéhez, hanem egyenrangú társai lesznek a zsidóknak a hívők közösségében, amely „királyi papság” lesz. Így gyakorlatilag fölöslegessé válik a zsidók és a pogányok megkülönböztetése.
10. Mikor teljesedett be Ézsaiás próféciája?
„Nincs zsidó, sem görög… mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal 3:28-29) – hirdette Pál, a pogányok apostola.
Nem önelégült felsőbbrendűségi érzésre ösztönöz az, hogy az ígéret örökösei és így a „szent papság” tagjai lehetnek. Inkább arra utal, hogy a zsidókkal együtt hirdethetik „Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2:9; vö. Ézs 66:19).
A pogányok felemelkedése nem jogosította fel a zsidókat arra, hogy panaszkodjanak, mintha Isten igazságtalanul adná nekik is ugyanazt a jutalmat. Ugyanakkor a pogányok sem bánhattak tiszteletlenül zsidó testvéreikkel, ahogyan a nap későbbi részében felvett munkások sem nézhették le azokat, akik előbb álltak munkába (lásd Mt 20:1-16). Isten először a zsidókra bízta a beszédét (Róm 3:2), hogy ők legyenek kinyilatkoztatásának csatornái. Pál ezt írta a pogányoknak: „Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, ne dicsekedj az ágakkal szemben” (Róm 11:17-18, RÚF).
A kereszt és az evangéliumi misszióparancs fényében miért utálatos Isten szemében mindenféle lelki, etnikai vagy politikai felsőbbrendűség képzete? Tartsunk önvizsgálatot! Vajon felsőbbrendűnek tartjuk magunkat lelki vagy etnikai téren másoknál? Ha igen, akkor meg kell térnünk!
EGW idézet:
Isten szándéka az volt, hogy kegyelme a pogányok ésa zsidók között is megnyilvánuljon. Ezt világosan tanítják az ószövetségi próféciák. […] Izráel maradékát Pál a nemes olajfához hasonlítja, amelyből néhány ág kitöretett. A pogányokat ellenben a vadolajfa ágainak mondja, amelyek a nemes törzsbe beoltattak. „Ha pedig” – írja a pogány hívőknek – „némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának, ne kevélykedjél az ágak ellenében; ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állsz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj: Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét; azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol.” (Róm 11:17–22)
Hitetlensége, valamint az érdekében hozott mennyei terv elvetése miatt vesztette el Izráel, mint nép összeköttetését Istennel. Isten a törzsről levágott ágakat újból egyesítheti a nemes gyökérrel – Izráellel, a maradékkal, akik hűek maradtak atyáik Istenéhez. – Az apostolok története, 376–377. o.
„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által… Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3:26, 28) Az egység titka a Krisztusban hívők egyenlőségében rejlik. A szakadásokat, a nézeteltéréseket és a viszályokat a Jézustól való elszakadás okozza. Krisztus a középpont, aki felé mindenkinek vonzódni kell, mivel minél közelebb vagyunk a középponthoz, annál közelebb leszünk egymáshoz érzelmekben, kedvességben és szeretetben, s így fejlődhet a jellemünk, és válhatunk hasonlóvá Jézus Krisztushoz. Isten nem tesz különbséget ember és ember között. […] Azáltal, hogy Ő a Teremtő, minden ember egyetlen családhoz tartozik, és mindannyian egyek a megváltás révén. Krisztus eljött, hogy lerontson minden válaszfalat… és hogy minden ember szabadon járulhasson Isten elé. Az Ő szeretete oly széles, oly mély és oly nagy, hogy mindenhová elér. – That I May Know Him, 99. o.
Jézus életének bizonyságtétele olyan vallást alapított, melyben nincs társadalmi különbség, amelyben a zsidó és a pogány, a szabad és a szolga közös testvériségbe olvad, és Isten előtt egyenlő. Utazásait nem befolyásolták politikai kérdések. Nem tett különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között. Szívét az élet vizére szomjazó lélek ragadta meg. Senki mellett sem ment el értéktelennek tartva őt, hanem igyekezett minden léleknek gyógyírt adni. Bármilyen emberek között járt, az időnek és alkalomnak megfelelően tanított. Az ember ember iránt tanúsított minden hanyagsága, minden sértése, csak még inkább tudatára ébresztették, hogy az Ő isteni-emberi szeretetére szorulnak. A legdurvább emberben, a legreménytelenebbnek látszó esetekben is igyekezett reményt ébreszteni. Eléjük tárta, hogy feddhetetlenné és ártatlanná válhatnak. Olyan jellemre juthatnak el, mely Isten gyermekeivé teszi őket. – Bizonyságtételek, 9. köt., 191. o.
„MEGMARADNAK UTÓDAITOK ÉS A NEVETEK IS” (Ézs 66:22-24, ÚRK)
10. Olvassuk el Ézs 66:22 versét! Mit üzen nekünk ez az igevers? Milyen reményt találunk benne?
Ézsaiás próféta könyve egyik legcsodálatosabb ígéretét Ézs 66:22 versében találjuk. Olvassuk el fi yelmesen! Az új égen és földön örökre megmaradnak az utódaink, mint ahogyan a nevünk is. Többé nem fogja senki kitörölni, levágni, kiszedni vagy gyökerestül kihúzni. Ez az örök élet ígérete az újjáteremtett világban, ahol nem lesz bűn, halál, szenvedés. Új ég és új föld lesz, végleg, teljes mértékben beteljesedik minden, amiben keresztényként hiszünk, Krisztusnak a kereszten, értünk vállalt áldozatának köszönhetően.
11. Miért említi Ézs 66:23 verse az újholdat (RÚF) és a szombatot az új égről és az új földről szóló leírásban?
Többféleképpen is megvizsgálhatjuk ezt a nehéz szöveget, de közelítsük meg így: Isten az áldozati rendszer léte előtt teremtette meg a szombatot (1Móz 2:2-3). A szombatünneplés része volt a szertartási rendnek, de nem függött attól. Ezért megszakítás nélkül folytatódik a helyreállítás időszakán át egészen az új földig. A Bibliában nincs arra utaló jel, hogy az áldozati rendszer mellett szabályos istentiszteleti napnak tekintették volna az újholdat. Elképzelhető azonban, hogy majd az új földön ezek is istentiszteleti napok lesznek (nem feltétlenül a heti szombathoz hasonló pihenőnapok), talán az élet fájának havonkénti ciklusához illeszkedve (Jel 22:2). Bármit is jelentsen pontosan Ézs 66:23 szakasza, a lényege az, hogy Isten népe az egész örökkévalóságon át imádja majd Őt.
12. Vajon miért végződik Ézsaiás próféta könyve azzal a komor képpel, hogy a megváltottak letekintenek a lázadók holttesteire, akiket Isten elpusztított (Ézs 66:24)?
Ézsaiás próféta könyve kora társadalmának szánt felrázó figyelmeztetésként bemutatja az ellentétet a babiloni pusztítás hűséges túlélői és a pusztulásra jutó lázadók között. Nincs itt szó örökké tartó kínlódásról. A lázadók meghalnak, „tűz” végez velük, a pusztítás lángja pedig akkor alszik ki, amikor elvégezte feladatát, hogy elkezdődhessen Jeruzsálem újjáteremtése. Nem lesz többé sírás vagy fájdalom, „mert az elsők elmúltak” (Jel 21:1-4; vö. Ézs 65:17-19). Új, örök életet kapnak mindazok, akiket Isten megváltott a földről.
EGW idézet:
Az új Jeruzsálem, a megdicsőült új Föld fővárosa „ékes korona… az Úr kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén”. „Benne volt az Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz.” „A népek az ő világosságában fognak járni és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket.” Ezt mondja az Úr: „Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel.” (Ésa 62:3; Jel 21:11, 24; Ésa 65:9) Isten városában nem lesz éjszaka. Nem lesz szükségünk pihenésre. Senki nem fárad el Isten szolgálatában, sem nevének dicsőítésében. Mindig frissek leszünk, mint reggel, és a reggelnek soha nem lesz vége. „És nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra, mert az Úr Isten világosítja meg őket.” (Jel 22:5) A nap fényét fölöslegessé teszi az a ragyogás, amely nem fájó és nem vakít, pedig túlszárnyalja a déli verőfényt. A szent várost Isten és a Bárány dicsősége el nem halványuló fénnyel árasztja el. A megváltottak az örök nappal világosságában fognak járni. – Maranatha, 356. o.
„Minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja: A királyi széken ülőé, és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.” (Jel 5:13) A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. – A nagy küzdelem, 678. o.
Teremtéskor a szombat meg lett szentelve. Az emberért elrendelt szombat eredete még abból az időből származik, amikor „együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). A szombat nem csak Izrael népének adatott, hanem az egész világnak. Édenben az embernek lett bemutatva a Tízparancsolat többi előírásaihoz hasonlóan, ezért örökérvényűen kötelező. Jézus mondta a törvényről, amelybe belefoglaltatik a negyedik parancsolat is: „Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik…” (Mt 5:18) Amíg lesz föld és ég, a szombat is a Teremtő hatalmának jele marad. Ám amikor majd az új Földön újból virágba borul az Édenkert, akkor Isten szent nyugalomnapját mindenki meg fogja ünnepelni a nap alatt. Az új Föld lakói „szombatról-szombatra” eljönnek „engem imádni, szól az Úr” (Ésa 66:23). – The Faith I Live By, 37. o.
„És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még dicsőségesebb dolgok tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét. Ahogy Jézus feltárja a megváltás kincseit és a Sátánnal vívott nagy küzdelem csodálatos eredményeit, a megváltottak szívét még nagyobb áhítat tölti be, és még mámorosabb örömmel pengetik aranyhárfájukat. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer hang cseng össze a dicsőítés hatalmas kórusában. »Minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja: A királyi széken ülőé, és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké« (Jel 5:13).
A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet” (i. m. 577–578. o.).
KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
Ámos 4 – Abdiás 1; Evangelizálás,„Látogatás házról házra” c. alfejezet
1. Mire buzdítja Isten Izraelt?
2. Mivé tették az ítéletet és az igazság gyümölcsét?
3. Mit fognak keresni az emberek tengertől tengerig vándorolva, és nem találják meg?
4. Mit tilt meg az Úr Edomnak?
5. Mit kell tennünk azokért az embercsoportokért, amelyekhez nem lehet eljutni a nyilvános evangelizációk által?
Tanulmányozásra: Ézsaiás 65–66. fejezetei.
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Ézsaiás 63. fejezetétől a könyv végéig arról a dicsőséges jövőről olvasunk, amelyet Isten tartogat az Ő gyermekei számára, annak ellenére, hogy oly gyakran megszegik Urukkal kötött szövetségüket.
Amint látni fogjuk, Isten végidei népe között vannak Jeruzsálem határain kívül élő emberek is. A könyv végének egy másik fontos témája a mindent helyreállító Teremtő Istennel foglalkozik. Az új földről és új égről szóló üzenet ígéretet jelentett a babiloni fogságból hazatérő népnek, de ennek eszkatológiai beteljesülése is lesz az idők végén.
Heti tanulmányunk három témája a következő: (1) Vezető és Megváltó;
(2) Az Úr megváltottjai; (3) Az újjáteremtő Isten.
II. MAGYARÁZAT
Vezető és Megváltó
Ézsaiás 63. fejezete a könyv egy új szakaszát nyitja meg. Egy vitéz harcost mutat be, „aki ékes öltözetében, ereje sokaságában büszke” és „igazságban szól, elégséges a megtartásra” (Ézs 63:1). Ruhái azért foltosak, mert vér „fecscsent” rájuk (3. vers). „Lőn nékik megtartójuk” (8. vers). Hasonló kép tárul elénk Jelenések 19:13 versében is: „És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve »Isten Igéjének« neveztetik.”
A fejezet az Üdvözítő további tulajdonságait is megemlíti: Ő az, aki vezeti gyermekeit, ahogy a Mózes idejében is tette (63:12–13). A fejezet vége felé pedig ezt olvassuk Róla: „Te, Uram, vagy a mi Atyánk, megváltónk, ez neved öröktől fogva” (16. vers).
A következő részben a szerző megemlíti, hogy Isten olyan csodálatos dolgokat tett, amelyekre nem számított az Ő népe (Ézsaiás 64:2). Majd újból kijelenti: „Uram, Atyánk vagy Te!” (7. vers).
A 65. fejezetben a szerző Isten jellemének egy másik dimenziójába próbál betekinteni. Kinyilatkoztatja önmagát, egyes szám első személyben szólal meg: „Megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestenek” (65:1). E kijelentéssel összhangban Ézsaiás elérhető, megközelíthető Úrként mutatja be Istent:
„»Ímhol vagyok, ímhol vagyok« […]. Kiterjesztém kezeimet egész napon a pártos nép után” (1–2).
A 65. részben Ézsaiás Isten egy újabb figyelemreméltó tulajdonságát mutatja be. Ő az, aki a földön ítélkezik és büntet. „Nem hallgatok, csak ha előbb megfizetek, megfizetek keblükben: Vétkeitekért és atyáitok vétkeiért mind együtt, szól az Úr.” Az Urat elhagyóknak pedig ezt ígéri: „Kard alá számlállak”, és „megöl titeket az Úr Isten” (6–7, 11–12, 15).
Ézsaiás 66. részében is hasonló gondolatokkal találkozik a bibliaolvasó. Isten a világegyetem Szuverén Ura. „Így szól az Úr: Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya” (1. vers). Ez a kép Ézsaiás 6:1–3 verseiben is elénk tárul: „Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben.”
Majd a hangja hallatszik a templomból: „Az Úr, aki megfizet ellenségeinek” (Ézsaiás 66:6; vö. 65:6). A leírás itt Isten ellenségeinek végső megsemmisítését is említi, azokét, akik „így választák útjaikat, és lelkük utálatosságaikban gyönyörködött” (Ézs 66:3).
Ézsaiás 66:15–16 szakaszában a végső megsemmisítés részleteibe avat be a szerző: „Mert ímé, az Úr eljő tűzben, s mint forgószél az ő szekerei, hogy megfizesse búsulásában az Ő haragját, és megfeddését sebesen égő lánggal. Mert az Úr tűzzel ítél és kardjával minden testet, és sokan lesznek az Úrtól megöltek.”
Úgy tűnik, ezek a sorok a végső megsemmisítésre, az Úr legfőbb cselekedetére, ellenségei elleni igazságos és méltányos bosszújára utalnak. Ézsaiás a könyve végén az Úr ellenségei – az Úr ellen lázadók – teljes vereségére hivatkozik. A vég elérkezett, a győzelem beteljesedett: „És kimenvén, látni fogják azoknak holttesteit, akik ellenem vétkeztek, mert az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik, és minden test előtt borzadásul lesznek” (24. vers).
Az Úr megváltottjai
Ézsaiás 63. fejezete felfedi számunkra, hogy az Úr nagy napjának, Isten ítélete végrehajtása napjának két nagyon fontos következménye van: „Mert boszszúállás napja volt szívemben, és a megváltottaim esztendeje eljött” (4. vers). Népe számára az ítélet napja a megváltás napja lesz, az Úr ellen lázadók viszont Isten bosszújának napjaként élik majd meg azt a napot.
Vegyük szemügyre a megváltottak néhány tulajdonságát, amelyeket ez a fejezet megemlít. Ebbe a csoportba tartoznak az Úr mindenkori gyermekei, így hát az Ábrahám korában élők is (63:7–19). A 16. vers tanúskodik erről:
„Hiszen Ábrahám nem tud minket, és Izráel nem ismer minket, Te, Uram, vagy a mi Atyánk, megváltónk, ez neved öröktől fogva.” Az Ábrahámra való hivatkozás egyaránt utalhat a pátriárka lelki és szó szerinti utódaira.
Sajnos Isten népe megszegte a szövetséget, és hosszú időn keresztül folytatta bűnös életét. Ézsaiás mondja: „[…] álnokságaink, mint a szél, hordának el bennünket!” (Ézs 64:6). Ézsaiás könyve utolsó két fejezetében is hasonló képet kapunk Isten gyermekeiről: „pártos nép, mely nem jó úton járt gondolatainak nyomán” (Ézs 65:2); „nép, mely ingerel engem szemtől szembe, szüntelenül”, és „a gonoszt cselekedte szemeim előtt, és amit nem szerettem, azt választotta” (Ézs 65:3, 12). A téma az utolsó, 66. fejezetben is jelen van:
„[…] így választák útjaikat, és lelkük utálatosságaikban gyönyörködött […] és a gonoszt cselekedték szemeim előtt, és amit nem szerettem, azt választák” (66:3–4).
Mindezek dacára az Úr irgalommal tekint gyermekeire: „Így szól az Úr:
»Mint amikor mustot lelnek a fürtben, ezt mondják: `Ne veszesd el, mert áldás van benne!`, ekként cselekszem szolgáimért, és nem vesztek mindent el!«” (Ézs 65:8).
A „lel” igével fordított (Károli, a ford. megj.) héber ige alakja figyelemre méltó teológiai jelentőséggel bír. A „mustot”, amely Isten szolgálóinak szimbóluma, a megsemmisülés veszélye fenyegeti, de Isten irgalma újfent megnyilatkozik, és „megleli” hűségeseit. Nem gyermekei értéke, hűsége az, ami megmenti őket, hanem Isten irgalma.
A következő igevers is ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza. Az Úr ígéretet tesz: „És nevelek Jákobból magot, és Júdából, aki hegyeimnek örököse legyen” (Ézs 65:9). Isten még mindig tartja magát e fogadalmához. Ígéretének tartós voltát nem Jákob vagy Júda, hanem csakis Isten hűsége biztosítja. E szövetség keretében az utódok örökösökké válhatnak. Minden Isten irgalmának és hűségének, nem pedig az Ő népe cselekedeteinek az érdeme.
Megjegyzendő, hogy a „Jákob magva” és a „szolgáimért” kifejezések ellentétben állnak a Júdára utaló „ti” személyes névmással: „Ímé, szolgáim vigadnak szívük boldogságában, és ti kiáltani fogtok szívetek fájdalmában, és megtört lélekkel jajgatni fogtok” (14. vers).
A „Jákob magva” örökre megmarad. „Mert mint az új egek és az új föld, amelyeket én teremtek, megállnak én előttem, szól az Úr, azonképpen megáll a ti magvatok és nevetek” (Ézs 66:22). Ézsaiás ugyanazt a „mag”-ként fordított szót használja itt, mint a 65:9-ben.
Mindezek ellenére a „népekhez” tartozók csatlakozhatnak az Úr szolgáihoz, Jákob magvához, és „hirdetik dicsőségemet a népek között” (66:19). Izrael gyermekei csoportjának tagjaiként immár „elhozzák minden testvéreiteket minden népek közül ajándékul az Úrnak […] amint hozzák Izráelnek fiai az ajándékot tiszta edényben az Úrnak házába”, és az Úr „ezek közül is választ a papok közé, a Léviták közé” (Ézs 66:20–21). Ez egy közlemény a választott nép új dimenziójával kapcsolatosan, amely az egész világon élő embereket magába foglalja.
Az újjáteremtő Isten
Isten, teremtői minőségében – ez Ézsaiás könyvének egyik fontos témája, amivel kiváltképpen a 40. fejezet és a könyv vége foglalkozik: „Örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait” (Ézs 40:28). Úgy tűnik, hogy Ézsaiás Isten Teremtőként és Újjáteremtőként való bemutatásával Megváltói szerepét akarta hangsúlyozni. Isten, miután megteremtette a világot és az embert, nem feledkezett meg teremtményeiről. Ő a világegyetem és az emberiség Megteremtője, de Fenntartója és Megváltója is egyben. Ezért mondja az Úr: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én, és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást!” (Ézs 66:13).
Volt azonban egy sötét nap a történelemben, amikor Isten gyermekeit, az izraelitákat rabokként Babilonba száműzték. Családtagok szakadtak el egymástól, templomukat lerombolták, javaikat elkobozták, de Isten mindvégig velük maradt.
Babilonban néhányan elveszítették a reményt, hogy egy napon majd viszszatérhetnek Babilonba. Úgy érezték, hogy Isten örökre megfeledkezett róluk bűnös életük miatt (lásd az imádságot Dániel 9. fejezetében). Isten azonban ezt üzente nekik Ézsaiás próféta által: „Mert ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak; hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vigassággá teremtem, és az ő népét örömmé.” (Ézs 65:17–18).
Ha elemezzük az Úr népének tett ígéretet az Ézsaiás idejéből, láthatjuk, hogy az egy éppen rabságba vonuló népnek volt címezve. Isten előre megmondta, hogy évekig fognak raboskodni Babilon földjén – Babilon égboltja alatt –, viszont azt is megígérte, hogy „új egeket és új földet teremt, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak” (17. vers).
Ez a Teremtés könyve 1. fejezetének nyelvezete. Még a „teremt” igét is használja Ézsaiás. Van mégis egy fontos különbség a két szöveg között. Mózes első könyvében a „teremt” ige múlt időben szerepel, egy befejezett cselekvésre utal, míg Ézsaiásnál jelen időben, ami egy folyamatos vagy ismétlődő cselekvést feltételez. Más szavakkal: lehet, hogy Jeruzsálem ege és földje elvész, de Én új egeket és új földet teremtek nektek. Egy új Jeruzsálem épül fel a romok közül. Vissza fogtok térni a földetekre, és csodálatos tapasztalatban lesz részetek, olyannyira, hogy „a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak.”
Le sem tagadhatnánk ennek a profetikus üzenetnek az eszkatológiai dimenzióját. Jelenések 21 „új ege és új földje” ígéretének teljesedését látjuk benne. Ádám és Éva elveszítette saját egét és földjét, akárcsak Izrael a későbbiekben. De az Úr, a Teremtő megígérte, hogy újra egy csodálatos világot alkot szeretteinek.
III. ALKALMAZÁS
1. Ézsaiás 66:18 verséből idézzük az Úr szavait: „Eljő az idő, hogy minden népeket és nyelveket egybegyűjtsek, hogy eljövén, meglássák az én dicsőségemet.” E kijelentés egyértelmű következtetése, hogy az Úr hívei nemcsak Izrael népéből származnak, hanem más népekből is.
E következtetés fényében hogyan értelmezed Ézsaiás 19:24–25 szakaszát:
„Ama napon Izráel harmadik lesz Egyiptom és Asszíria mellett; áldás a földnek közepette, melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Egyiptom, és kezem munkája, Asszíria, és örökségem, Izráel!”?
2. Milyennek képzeled el az új eget és az új földet, amelyet Isten készít az Őt szeretőknek az idők végezetén? Olvasd el Jelenések 21:1–2 és 22:1–5 verseit.
Studiul 13, 20-26 martie
