GAZDÁLKODNI NEHÉZ IDŐKBEN

E heti tanulmányunk: 1Krónika 21:1-14; 2Krónika 20:1-22; 2Péter 3:3-12; 1János 2:15-17; Jelenések 13:11-17

Időnként úgy tűnik, mintha a világ megtébolyult volna: háborúk, vérontás, bűnözés, erkölcstelenség, természeti csapások, világjárványok, gazdasági bizonytalanság, korrupt politika és így tovább. Az egyes emberek és a családok erős késztetést éreznek arra, hogy először a saját megélhetésükre összpontosítsanak. Ennek megfelelően sokan biztonságot keresnek a bizonytalan időkben, ami természetesen érthető.
Az élet nehézségei rengeteg figyelmet igényelnek tőlünk naponta. Adósságot kell törlesztenünk, gyereket kell nevelnünk és fenn kell tartanunk az otthonunkat. Mindehhez idő és megfontolás kell. Természetesen szükségünk van ruhára, ételre és lakásra. Jézus ezekről az alapvető létszükségletekről beszélt hegyi beszédében, majd kijelentette: „Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek  először  Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:32-33).
Nehéz időkben mindennél jobban meg kell tanulnunk az Úrra támaszkodni! Van ezzel kapcsolatban néhány, bibliai elveken alapuló konkrét lépés, amit követnünk kell.

 Március 18–25. – Az ifjúság imahete
 

EGW idézet:

Isten nem akarja, hogy népét legyőzze az aggodalom. Az Úr nem fog becsapni bennünket, és nem mondja: „Ne féljetek, utunkon nincsenek veszélyek.” Ő ismeri a próbákat és a veszélyeket, és nyíltan beszél róluk. Nem áll szándékában gyermekeit kiemelni a bűnös és gonosz világból, viszont állandó menedéket biztosít számukra. – That I May Know Him, 225. o.

Isten ismeri a szükségleteinket, és kész gondoskodni azokról. Az Úrnak gazdag tárház áll a rendelkezésére, hogy bármilyen helyzetben elláthassa gyermekeit. Ha ez így van, akkor miért nem bízunk benne? Értékes ígéreteket adott gyermekeinek, de viszonzásul hűséges engedelmességet vár el. Nincs olyan teher, amit ne tudna átvenni, nincs oly sötétség, amit ne tudna szerteoszlatni, nincs olyan gyengeség, amit ne tudna erővé változtatni, nincs olyan félelem, amit ne tudna megnyugtatni, és nincs olyan értékes óhaj, amelyet ne tudna teljesíteni. – That I May Know Him, 224. o.

Mégse veszítsük el bátorságunkat, ha kísértés támad ránk. Ha nehéz helyzetbe jutunk, gyakran kételkedünk Isten Lelkének vezetésében. Jézust viszont Isten Lelke vezette a pusztába, hogy Sátán megkísértse. Ha Isten megengedi a próbákat, akkor ezzel javunkat szolgáló célja van. Jézus nem élt vissza Isten ígéreteivel, nem kereste önként a kísértést, és nem esett kétségbe, amikor jött a kísértés. Mi se cselekedjünk másképp. „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek” (1Kor 10:13). Így szólt: „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásidat! És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50:14–15) – Jézus élete, 126. o.

Ne veszítsük el békességünket akkor sem, ha nem tudjuk próbáink miértjét! Bármilyen igazságtalanul bánnak velünk, ne gerjedjünk haragra! A bosszúálló lelkülettel önmagunknak ártunk, Istenbe vetett bizalmunkat elveszítjük, és a Szentlelket megszomorítjuk. Mellettünk egy tanú áll – egy mennyei követ –, aki zászlót bont ellenségünk előtt, és az igazság Napjának fényes sugaraival zár körül minket. Sátán ezen nem hatolhat át. E szent fénypajzsot nem tudja áttörni.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy miközben a világ gonoszsága nő, mi elkerülhetjük a nehézségeket! De éppen ezek a nehézségek űznek bennünket a magasságos Isten fogadótermébe. Attól kérhetünk tanácsot, akinek bölcsessége végtelen.
Az Úr így szól: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején” (Zsolt 50:15). Arra szólít, hogy mondjuk el neki problémáinkat, és azt, hogy szükségünk van segítségére. Arra hív, hogy legyünk mindig készek az imádkozásra. Amikor nehézség támad, küldjük fel hozzá őszinte, buzgó könyörgésünket! Kitartó imádkozásunkkal arról teszünk bizonyságot, hogy szilárdan bízunk Istenben. Hiányérzetünk buzgó imádkozásra késztet, és könyörgésünk megindítja Istent. – Krisztus példázatai, 171–172. o.

1. Olvassuk el 2Krón 20:1-22 szakaszát! Milyen fontos lelki alapelveket szűrhetünk le ebből a történetből önmagunkra nézve, bármilyen küzdelmek között is legyünk?

Jósafát uralkodása vége felé Júdát támadás érte. A király bátor és vitéz ember volt. Éveken át fejlesztette a seregét és megerősítette a városait, így kész volt szembeszállni szinte bármilyen ellenféllel. Ám a válság idején nem a saját erejében, hanem Isten hatalmában bízott. Az Urat kereste és országos böjtöt hirdetett. Az emberek a templom udvarán gyűltek össze, ahogy Salamon is megemlítette az imájában, hogy úgy tegyenek, ha veszéllyel találják magukat szemben. Júdában minden férfi az Úr elé állt a feleségével és a gyermekeivel. Azért imádkoztak, hogy Isten keltsen zavart az ellenségeik között és dicsőítse meg a nevét. Majd a király elmondta: „Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (2Krón 20:12).
Miután Istenre bízták magukat ebben a helyzetben, az Úr Lelke szállt Isten emberére, aki azt mondta: „Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem Isten… Nem is kell nektek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és meglátjátok, hogyan szabadít meg titeket az Úr” (2Krón 20:15-17, ÚRK).
A következő nap kora reggel a király összehívta az embereket. A léviták kórusa állt elől, hogy Istent dicsőítsék énekben. Jósafát buzdította a népet: „Bízzatok az Úrban a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek” (2Krón 20:20). Majd a kórus énekelni kezdett, az ellenségeik pedig egymásnak estek, senki „sem menekült meg” (2Krón 20:24) közülük. A júdabeli férfiaknak három napba telt csak az, hogy összegyűjtsék a hadizsákmányt, aztán a negyedik nap énekelve tértek vissza Jeruzsálembe.
Természetesen ugyanaz az Isten szabadította meg őket, akit mi is szeretünk és imádunk, a hatalma pedig ma is éppen olyan nagy, mint annak idején volt. Most arra hív bennünket is az Úr, hogy bízzunk benne és vezetésében.

Olvassuk el 2Krón 20:20 versét! Hetednapi adventistaként milyen különleges jelentőséget tulajdonítsunk ennek a bibliaversnek?

EGW idézet:

Jósafát bátor vitéz volt. Éveken keresztül erősítette a sereget és a városokat. Jól felkészült bármely ellenséggel szemben. Ebben a válságban mégis emberi erőre támaszkodott. Pedig Júda nem a fegyelmezett katonasága és a megerősített városai által, hanem Istenbe vetett élő hit által remélhette a győzelmet a pogányok fölött, akik azzal kérkedtek, hogy meg tudják alázni Júdát a többi nép előtt. […]
Jósafát bizalommal mondhatta volna az Úrnak: „Szemeink tereád tekintenek.” Éveken keresztül tanította a népet, hogy bízzon abban, aki a múltban számtalanszor beavatkozott, hogy megmentse választottait a teljes pusztulástól. És amikor az ország veszélybe sodródott, Jósafátnak most sem kellett egyedül megállnia: „És a Júdabeliek mindnyájan állanak vala az Úr előtt, gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal egyetemben.” (2Krón 20:13) Együtt böjtöltek és imádkoztak. Közösen könyörögtek az Úrhoz, hogy nehezítse meg az ellenség dolgát, hogy Jehova neve felmagasztaltassék.
Isten volt hajdan Júda erőssége, és ma is Ő népének az erőssége. Nem kell hadvezérekben bíznunk, és ne helyezzünk embereket Isten helyébe. Jusson eszünkbe, hogy az emberi lény ki van téve a bukás és a tévedés kockázatának, és az Úr a legerősebb mentsvárunk, akinél van minden hatalom. Minden helyzetben tudnunk kell, hogy övé a küzdelem. Tartalékai határtalanok, és a látszólagos lehetetlen helyzetek teszik majd még dicsőségesebbé a győzelmet. – Conflict and Courage, 217. o.

Amikor Sátán álnokságaira figyel az elménk, a bizalmatlanságunkkal és zúgolódásunkkal meggyalázzuk Istent. Ha úgy viselkedünk, mint halálraítéltek, hamis bizonyságot teszünk Istenről. Az Atya egyszülött és szeretett Fiát adta, hogy meghaljon érettünk, s ezzel a legnagyobb tisztességet szerezte az emberiségnek, mivel Krisztusban a bűn által megrontott kapcsolat helyreállhatott, és az ember újból érintkezésbe kerülhetett a mennyel.
Te, aki kételkedsz Isten kegyelmében, nézz Isten Bárányára, a fájdalmak Férfiára, aki magára vette a szenvedéseidet, és keresztre lett szegezve a bűneidért! Ő a barátod. Meghalt a kereszten, mert szeretett. A tehetetlenségeid szenvedést okoznak neki, ezért Isten trónusa elé vezet téged. Miért nem telik be a szíved reménységgel, szeretettel és hálával, látva az Ő kimondhatatlan nagy szeretetét? Örömteli lesz-e az Úrért végzett szolgálatod? – That I May Know Him, 224. o.

Az ígéret önmagában értéktelen, ha nem győződtem meg arról, hogy az ígéret adója teljes mértékben képes teljesíteni azt, mivel korlátlan hatalommal rendelkezik. […]
Semmivel sem bántjuk meg jobban Istent, mint azzal, hogy nem bízunk az Ő szavában. Az érzelmekben sosem érdemes bízni. Az érzelmek által életben tartott és táplált vallás értéktelen. Isten Igéje az az alap, amelyre teljes bizonyossággal támaszkodhat a reménységünk, és az Isten Igéjében vetett hit által leszünk kitartóak, erősek, és gyökerezünk meg a korszakok Kősziklájában. – This Day With God, 156. o.

Dávid király bölcsebb is lehetett volna. A legjobb barátja, Jonatán tapasztalatából tudnia kellett volna, hogy nem számít, sok vagy kevés katonája van-e. Ugyanis ha szövetséges kapcsolatban állunk Istennel, Ő képes győzelemre vezetni. A Biblia feljegyzi 1Sám 14:1-23 részében, hogy Saul fia, Jonatán és a fegyverhordozója a filiszteusok egy teljes helyőrségét legyőzte – az Úr segítségével. Amikor azonban Dávid király nagy nehézségbe került, ennek – és Isten népe történelmében sok más tapasztalatnak – ellenére engedett Sátán kísértésének, és a saját erejében és találékonyságában kezdett bízni.

2. Olvassuk el 1Krón 21:1-14 részét! Miért döntött Dávid úgy, hogy megszámlálja Izrael népét és a seregét? Miért tiltakozott ez ellen Joáb, a hadsereg parancsnoka? 

Figyeljük meg, hogy a katonák megszámlálása Sátán ötlete volt! Megkísértette Dávidot, hogy a saját erejében bízzon, és ne Isten gondviselésétől tegye függővé a védelmét. Joáb, Izrael seregeinek parancsnoka igyekezett lebeszélni Dávidot arról, hogy megszámlálja Izraelt, mert már látta, hogyan munkálkodik Isten az országért. A király viszont ragaszkodott hozzá, hogy végrehajtsák a népszámlálást. A tette veszedelembe sodorta a nemzetet, ahogy az a szövegből is kiderül.
Soha senki nem bízott hiába Istenben. Természetesen jól készítsük fel magunkat, amikor az Úrért vonulunk csatába! Készüljünk fel alaposan! Van egy idézet, amit Cromwell Olivérnek (1599-1658), a brit hadvezérnek tulajdonítanak. Csata előtt mondta a seregének: „Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!” Más szóval, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, de végső soron tartsuk észben, hogy egyedül Isten adhat győzelmet!
Az adott helyzetünkben nagy lehet a kísértés, hogy a kormányokban vagy a bankszámlánkban bízzunk. Ám amikor a Bibliában említett válságok közepette az emberek Istenbe vetették a bizalmukat, Ő megjutalmazta a hitüket és gondot viselt róluk.
Használjuk ki a mostani időt arra, hogy rendezzük a kapcsolatunkat az Úrral, kerüljünk ki az adósságból és nagylelkűen kezeljük azt, amit kaptunk!
 

Hogyan tarthatunk helyes egyensúlyt aközött, hogy megtesszük, ami módunkban áll, ugyanakkor minden tekintetben bízunk az Úrban, például az anyagi biztonság kérdésében is?

EGW idézet:

Amikor Dávid jólétnek örvendhetett, többé már nem volt meg benne az az alázat és Isten iránti bizalom, amely élete első szakaszát jellemezte. Büszkén tekintett a királyságára, összehasonlította a nép jelenlegi jólétét uralkodásának kezdeti időszakával, amikor Izrael még kis számú, erőtlen nemzet volt, és a sikert magának tulajdonította. Ezzel a hiúságát elégítette ki, csakhogy az ördög kísértésébe esett, aki rávette, hogy tartson népszámlálást, amivel összehasonlíthatja a korábbi gyenge nemzet helyzetét azzal a jóléttel, amire jutottak uralkodása alatt. Az Úr azonban nem nézte jó szemmel azt, hogy határozott parancsait ily módon áthágja. A népszámlálással csak azt érte volna el, hogy az izraeliták a nép nagy számában bízzanak Isten helyett.
A népszámlálás még be sem fejeződött, amikor Dávid rájött, hogy hatalmas bűnt követett el Isten ellen. Belátta tévedését, megalázkodott az Úr előtt, és bevallotta, hogy oktalanul cselekedett. Ám megtérése későn következett be. Az Úr már üzenetet küldött hűséges prófétája által, és megadta Dávidnak a lehetőséget, hogy ő maga válasszon büntetést magának. Ekkor Dávid még egyszer bebizonyította, hogy bízik az Úrban. Úgy döntött, hogy inkább essen az irgalmas Isten kezébe, mint a gonosz emberek kezébe. – Spiritual Gifts, 4a, 92. o.

Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban anélkül, hogy e világból valók lennének. Ő nem azért jött, hogy részt vegyen csalóka élvezeteiben, nem azért jött, hogy szokásainak hódoljon, vagy fondorlataival éljen; Ő azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát, megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bármilyen legyen élete, fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az igaz hit, az igaz vallás erejét.
Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik ki a keresztény jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Az erős kísértés, ha Isten kegyelme által kitartunk és elviseljük – türelmet, éberséget, állhatatosságot, mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztény hit diadala az, hogy képesíti követőit szenvedni, és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját. – Az apostolok története, 467. o.

Ha Istenhez fordultok segítségért és bölcsességért, akkor hitetek soha nem szégyenül meg. […]
Állíthatják, hogy Isten különös bölcsességet ad azoknak, akik fontos felelősséget töltenek be. Ez igaz, és ha alázatosan járnak előtte, akkor munkájukban segít nekik; azonban a ti munkátokat is segíti, ha ugyanazzal a lelkülettel keresitek Őt. Ha az Úr gondviselésében fontos dolgot bízott rátok, akkor alkalmassá is tesz, hogy ezeket a terheket hordozzátok, ha hitben erőért könyörögtök. Ha tanácsára bízzátok magatokat, akkor nem fogja megengedni, hogy korlátolt ítéletekkel tökéletlen terveket és téves döntéseket hozzatok. – Az evangélium szolgái, 417–418. o.

Mihez kezdjenek a hetednapi adventisták nehéz időkben? Húzzuk meg magunkat a túlélés reményében? Nem, tegyük épp az ellenkezőjét! Mivel tudjuk, hogy közeleg a világ vége és Krisztus második eljövetele, arra akarjuk felhasználni a vagyonunkat, hogy másoknak is bemutassuk az evangélium örömhírét, így ők is megtudhassák, mit készített Isten az Őt szeretőknek. Tisztában vagyunk vele, hogy a földön nemsokára minden el fog égni.

3. Olvassuk el 2Pt 3:3-12 szakaszát! Mit fejez ki ezzel Péter?

Isten Igéjéből tudjuk: az Úr nem küld kamionokat a költözéshez, hogy a mennybe szállíthassuk a dolgainkat. Minden elég a végső tűzben, amikor a bűn és a gonosz összes nyoma örökre elpusztul – kivéve a sebeket Krisztus kezén.
Mihez kezdjünk tehát a javainkkal? „Most van itt az ideje annak, hogy testvéreink csökkentsék, ne pedig növeljék a vagyonukat! Szebb országba készülünk, a mennyeibe. Ne a földiekre összpontosítsunk, hanem igyekezzünk annyira összetömöríteni a dolgainkat, amennyire csak lehet” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 59. o.)!
Persze Ellen White ezt több mint egy évszázada írta, de az elv megmarad: az idő mindig rövid, hiszen rövid az életünk. Mit mondhatunk hatvan, nyolcvan, vagy akár száz évről (ha jó géneket örököltünk és vigyázunk az egészségünkre) az örökkévalósághoz képest? Az életünk már azelőtt véget érhet, hogy elolvassuk az e heti tanulmányt. A következő dolog pedig, amiről tudni fogunk, már Jézus második adventje lesz. (Ez aztán gyors, nem igaz?)
Hetednapi adventistaként mindig éljünk az örökkévalóság fényében! Természetesen fontos keményen dolgozni azért, hogy gondoskodjunk önmagunkról és a családunkról. Ha pedig Isten gazdagsággal áldott meg bennünket, semmi baj nincs azzal, ha most élvezzük azt, feltéve, ha nem válunk önzővé, és nagylelkűen viszonyulunk a szükségben lévőkhöz. Ugyanakkor mindig észben kell tartanunk, hogy bármit is gyűjtünk itt össze, az mind átmeneti, mulandó, sőt, ha nem vigyázunk, lelki romláshoz vezethet!

Mit változtatnánk az életünkön, ha tudnánk, hogy Jézus tíz éven belül visszajön? És ha ez csak öt vagy három év lenne?

EGW idézet:

Az emberek messzire eldobják maguktól az Úr eljövetelének a gondolatát. Csak nevetnek a figyelmeztetéseken. Gőgös felfuvalkodottsággal ilyeneket mondogatnak: „Minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva” (2Pt 3:4). […]
A világon minden mozgásban, háborgásban, nyugtalanságban és izgalomban van. Az idők jelei vészjóslóak. Az eljövendő események előrevetítik árnyékukat. Isten Lelke visszavonul a földről. A tengeren és a földön egymást követik a szerencsétlenségek. A viharok, földrengések, tüzek, áradások, gyilkosságok egyre gyakoribbak. Ki ismeri a jövendőt? Hol van a biztonság? […]
Évszázadokon át ünnepélyesen hangzanak hozzánk az Olajfák hegyéről Urunk intő, figyelmeztető szavai: „De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti  szívetek  dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap… Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!” (Lk 21:34–36) – Jézus élete, 635–636. o.

A ránk háruló felelősségek nem jelentéktelenek. Szükségérzetünk még közelebb vonz Istenhez, kötelességtudatunk pedig nagyobb erőkifejtésre és buzgóbb imádkozásra késztet. Ennek érdekében szükség van munkálkodásra, hitre és szüntelen imára. Erőt! Erőt! Kiáltsunk nagy erőért. Az erő a rendelkezésünkre áll, csak meg kell ragadnunk, és az Ige alapján Istenhez kell járulnunk. Állítsuk munkába a hitünket, kapaszkodjunk erősen az ígéretekben, és küzdjünk, hogy Isten ruházzon fel az Ő kegyelmével. A tanulás sem lényeges, lángelmére sincs szükség, és az ékesszólás is elmaradhat, de Isten meghallgatja az alázatos és megtört szív imáját. És amikor meghallja az imát, nincs olyan földi gát, amely akadályt képezhetne. Isten ereje tehet bennünket hatékony munkásokká. – This Day With God, 187. o.

Hiszitek-e teljes szívetekből, hogy az Úr eljövetele közel van,  és hogy nekünk kell a világgal közölni az utolsó kegyelmi üzenetet, azt a kegyelmi üzenetet, amelyhez hasonlót az Úr még sohasem küldött a bűnös világnak? Vajon oly példát adunk-e, amilyet kell? Bizonyságot teszünk-e életünkkel és eljárásunkkal egész környezetünknek arról, hogy várjuk Urunknak és Üdvözítőnknek dicsőséges eljövetelét, annak a Jézus Krisztusnak eljövetelét, aki halandó testünket elváltoztatja, s az Ő megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá? Félek, hogy ezeket az igazságokat nem hisszük úgy, és nem vagyunk velük úgy tisztában, mint ahogy kellene. […]
Angyalok vesznek körül és őriznek minket; mi azonban gyakran elszomorítjuk őket, mert könnyelmű beszélgetéseket folytatunk, gondtalanul tréfálkozunk, vagy közömbösen viselkedünk az igazság ügye iránt. Néha összeszedjük ugyan magunkat és megfeszítjük erőnket, hogy győzzünk, azonban mindig újra visszaesünk előbbi hanyag állapotunkba. Képtelenek vagyunk a bűnös kísértéseknek ellenállni, nem tudjuk legyőzni a szenvedélyeket, s nem álljuk ki aranynál drágább hitünknek próbáját. Nem szenvedünk Krisztusért, és nem örvendünk a megpróbáltatásoknak.
Ó, milyen nagymértékben hiányzik belőlünk a keresztényi szilárdság, hogy Istent elvből szolgáljuk. Ne a saját tetszésünket keressük, hanem igyekezzünk minden cselekedetünkkel, szavunkkal Őt dicsérni. – Tapasztalatok és látomások, 111. o.
 

Jézus példázatai és tanításai, a Biblia szereplőinek történetei és Ellen G. White tanácsai egyértelműen arra mutatnak, hogy nem lehet csak félig-meddig elkötelezni magunkat Krisztus mellett. Vagy az Úr oldalán állunk, vagy nem.
Amikor egy írástudó megkérdezte Jézustól, hogy melyik parancsolat a legnagyobb, Ő ezt felelte: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Mk 12:30). Amikor mindent Krisztusnak adunk, akkor semmi nem marad más úrnak. Ennek ez a rendje, és így is kell lennie.
 

4. Olvassuk el Mt 6:24 versét! Hogyan tapasztaltuk ezeknek a szavaknak az igazságát?

Figyeljük meg, Krisztus nem azt mondta, hogy nehéz egyszerre Istent és a pénzt szolgálni, vagy legyünk óvatosak, hogyan szolgáljuk mindkettőt. Kijelentette, hogy ez lehetetlen. Kész. Ennek némi félelmet és rettegést kell keltenie bennünk (Fil 2:12).

5. Olvassuk el 1Jn 2:15-17 szakaszát! Hogyan mutatkozik meg a világban ez a három dolog? Általában miért alattomosabb a veszély annál, mint gondolnánk?

Nem csoda, hogy Pál ezt írta: „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3:2)! Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, mert a világ dolgai mindig körülvesznek, minden egyes nap. Erősen csábít „mindaz, ami a világban van”. Komolyan vonz az azonnali jutalmazás vágya, mindig ott suttog a fülünkbe, vagy rángatja az ingünk ujját, vagy teszi ezt is, azt is. Vajon soha nem érez még a leghűségesebb keresztény sem valamennyi szeretetet az iránt, „ami a világban van”? Még akkor is a földi dolgok hatása alá kerülünk, ha tudjuk, hogy egy nap minden elmúlik. Viszont nem kell engednünk, hogy ezek a dolgok feltétlenül elfordítsanak bennünket az Úrtól, és ez jó hír.

Olvassuk el 2Pt 3:10-14 részét! Hogyan hasson ez a gondolat az életmódunkra, beleértve azt is, ahogyan a forrásainkat kezeljük?

EGW idézet:

A krisztusi elhívás az áldozatkészségre és a feltétel nélküli önmegtagadásra az énünk keresztre feszítését jelenti. Ha válaszolni akarunk az elhívásra, akkor teljes hittel kell bíznunk tökéletes Példaképünkben, és meg kell értenünk, hogy kötelességünk Őt képviselni a világ előtt. Aki Krisztusért munkálkodik, úgy kell munkálkodnia, ahogy Ő tette. Az Ő életét kell élnie. Számára az isteni elhívás a feltétel nélküli odaadásra a legfontosabb dolog lesz a világon. Nem szabad megengedni semmilyen földi kapcsolatnak vagy érdeknek sem, hogy eltántorítsa annak bizonyításától, hogy szívében hit, tisztelet és hála lakozik, és hogy az élete szolgálatot jelent. Lelkesen és fáradhatatlanul kell együtt munkálkodni Istennel annak érdekében, hogy veszendő lelkeket mentsen meg a kísértő hatalma alól.
Akik ilyen kapcsolatot ápolnak Krisztussal, szüntelenül tőle tanulnak, és keresztényi életük folyamatosan fejlődik. Jönnek majd próbák és nehézségek, amelyek által még jobban megismerik Krisztus akaratát és útját, viszont imádkozni és hinni fognak, és ezen gyakorlatok által növekszik a hitük. – The Upward Look, 235. o.

A keresztény élete nem mindig békés. Súlyos küzdelmeket kell megvívnia. Erős kísértések támadják őt. „A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen.” Minél közelebb érünk a föld történelmének végéhez, annál veszélyesebbek az ellenség támadásai. Tüzesebbek és gyakoribbak a rohamai. Aki ellene áll a világosságnak és igazságnak, az keményebbé, ellenállóbbá válik, és egyre keserűbbé azok ellen, akik Istent szeretik, s megtartják parancsait.
A Szentlélek befolyása nem más, mint Krisztus élete a lélekben. Nem látjuk szemünkkel Krisztust és nem beszélünk vele, Szentlelke mégis olyan közel van hozzánk. A Szentlélek mindenkiben és mindenki által munkálkodik, aki befogadja Krisztust. Akik ismerik a Lélek bennük lakozását, megtermik a Lélek gyümölcseit – szeretetet, örömöt, békét, hosszútűrést, gyöngédséget, jóságot,  hűséget. – A  Te  Igéd  igazság, 6. köt., 1111. o.

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is, Ővele együtt, megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:2–4)
Széles látókörrel kell rendelkeznünk a Megváltóról, aki „Úr és Krisztus”. Néki adatott „minden hatalom”, hogy azoknak adja, akik hisznek az Ő nevében. Mi nem csak részben ismerjük el, hogy Krisztusnak jogában áll elvárni az imádatunkat és az engedelmességünket, mint ahogy a tökéletes hitet is a részünkről. […]
Őrizzétek meg a krisztusi fegyelmet! Engedjétek, hogy az Ő Igéje vezéreljen. Szívleljétek meg tanácsát: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11:29)
Buzgón imádkozom, hogy a gyülekezeteink mindenütt végezzenek komoly munkát a bizonyságtevés és a bűn elhagyása tekintetében. „Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való” (2Pt 1:3). De milyen eszközökkel?
„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18) – This Day With God, 290. o.

A Biblia fájdalmas képet fest a Jézus második eljövetele előtti világról. Dániel beszél arról, hogy „nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt mindmáig, amióta népek vannak” (Dán 12:1, ÚRK). Figyelembe véve, hogy milyen nehéz idők voltak már a múltban, bizonyára igen rossz az, amire itt utal. A jelenések könyve szintén arra mutat, hogy nehéz idők állnak be Krisztus visszatérése előtt.

6. Olvassuk el Jel 13:11-17 szakaszát! Az anyagi kérdések hogyan illeszkednek a végidei üldözés képébe?  

Nem adhatunk és nem vehetünk? Az életünknek mekkora része forog ma az adás-vétel körül? Egy bizonyos értelemben a munkánk is azt jelenti, hogy eladjuk az időnket, a képességeinket és a javainkat azoknak, akik meg akarják venni. Ha nem adhatunk és nem vehetünk, akkor nem is tudunk részt venni a társadalom életében. Elképesztő nyomás nehezedik azokra, akik hűségesek maradnak. Sőt, minél több az ember pénze, annál nagyobb az érdekeltsége a világban, legalábbis az anyagi javakat tekintve, így bizonyára nagyobb is lesz a nyomás a világhoz való igazodásra. Hogyan készülhetünk fel erre? Most ezt úgy tehetjük, hogy nem vagyunk a pénzünk és a világ dolgainak a rabszolgái. Ha most nem kötődünk azokhoz, akkor abban az időben sem kötnek majd annyira, amikor le kell mondanunk róluk ahhoz, hogy hűségesek maradhassunk.

7. Olvassuk el 5Móz 14:22 versét és a 23. vers utolsó részét is! Mit kellett Isten népének tennie minden évben a terméssel? Miért kérhette ezt az Úr tőlük?

Isten Mózesen keresztül elmagyarázta: azért is rendelte el a tizedfizetési rendszert, „hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben” (5Móz 14:23). Zsolt 31:20 versének költői párhuzamában azt is látjuk, hogy az istenfélelem rokonértelmű a bizalommal.
„Mily bőséges a te jóságod, amelyet a téged félőknek tartogatsz, és részelteted benne a hozzád menekülőket az emberek fiai előtt” (ÚRK).
Ezek a párhuzamos sorok azt mutatják, hogy az Úr félelme a belé vetett bizalmat jelenti. Tehát az értelmezésünk szerint Isten azért rendelte el a tizedfizetés rendszerét, hogy megvédjen az önzéstől, és a benne való bizalomra bátorítson, mert Ő gondoskodni fog rólunk. A hűséges tizedfizetés ugyanakkor nem garantálja, hogy az ember végig hűséges marad, de aki nem fizeti hűségesen a tizedet, minden bizonnyal a kudarcra készíti fel magát.

EGW idézet:

Gyors ütemben közeledünk a ponthoz, mikor a gonoszok gonoszsága betelik. Isten próbaidőt szab ki a nemzeteknek. Világosságot és bizonyítékot küld, mely megmenti őket, ha befogadják. De ha elutasítják, mint a zsidók elutasították, fölháborodás és büntetés fog lesújtani rájuk. Ha az emberek nem hajlandók elfogadni az áldást, s inkább a sötétséget választják, mintsem a világosságot, akkor le kell aratniuk választásuk következményeit. „Mert az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát. S fölmutatja a föld a vért és el nem fedi megöletteit többé.”
A magát kereszténynek valló keresztény világ megy előre, mint régen a zsidó nép, a bűnösség egyre magasabb fokára, figyelmeztetést figyelmeztetés után utasítva vissza, elvetve az „így szól az Úr” kijelentést, miközben emberek meséinek adnak hitelt. Az Úr hamarosan felkel haragjában, s kitölti büntetéseit azokra, akik a Noé korabeli világ bűneit ismétlik meg… Isten hosszútűrésével, türelmével és kegyelmével kapcsolatos igazság az, hogy régóta halogatja büntetéseit, nem teszi a büntetést kevésbé szigorúvá, amikor az végül is elérkezik. – A Te Igéd igazság, 4. köt., 1143. o.

Krisztus követője gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem tudja egyszerre Istent is szolgálni és evilági foglalatosságait is folytatni. Talán úgy tűnik, hogy az Isten egyszerű követelményei iránti engedelmesség egyidőben lehetetlenné teszi a  megélhetés  biztosítását… Ha megismerjük szavának hatalmát, akkor nem fogjuk követni Sátán sugallatait, hogy élelmet szerezzünk vagy az életünket megmentsük. Csak ezt fogjuk kérdezni: „Mit kíván Isten? Mit ígér?” Ennek tudatában engedelmeskedünk akaratának, és bízunk ígéreteiben.
A Sátánnal való küzdelem végső nagy összecsapásában azok, akik hűségesek Istenhez, minden földi ellátást nélkülözni fognak. Mivel nem hajlandók Isten törvényét áthágni, hogy engedelmeskedjenek a földi hatalmaknak, nem vehetnek, és nem adhatnak. Végül halálra  ítélik őket (lásd: Jel 13:11–17). Ám az ígéret így szól az engedelmeseknek: „Az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy.” (Ésa 33:16) – Jézus élete, 121. o.

A bátorság, a lelkierő, a hit és az Isten megmentő hatalmába vetett feltétlen bizalom nem egy pillanat műve. E mennyei eredetű tulajdonságok megszerzéséhez évek tapasztalata szükséges. Isten gyermekei már előzőleg a szent életre való törekvéssel és az igazsághoz való szilárd ragaszkodással pecsételték meg  sorsukat.  Számtalan kísértés közepette tudták, hogy szilárdan ellen kell állniuk, máskülönben elbuknak. Érezték, hogy súlyos kötelesség vár rájuk. Azt is tudták, hogy bármelyik órában felszólítást kaphatnak, hogy tegyék le fegyverzetüket. S ha életük anélkül zárulna le, hogy feladatukat nem végezték el, az örök veszteségük lenne. Buzgón elfogadták a menny világosságát, akár az első tanítványok Jézustól.
Régen, amikor pusztákba és hegyekbe űzték az őskeresztényeket, amikor földalatti börtönökben haltak meg éhség, hideg, kínzások miatt, amikor a vértanúhalál látszott az egyetlen kiútnak szorongatott helyzetükből, még örvendeztek is, hogy Isten méltónak találta őket arra, hogy szenvedjenek az értük megfeszített Krisztusért. Ragyogó példájuk megnyugvás és bátorítás lesz Isten népének, akik majd olyan nyomorúságos időben élnek, amilyen még sohasem volt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 213. o.
 

„A pénz szeretete, a vagyonszerzés vágya aranyláncként kötözi az embert Sátánhoz” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 34. o.).
Valójában a kereszténység kezdete óta egyetlen korban sem dúskált az egyház annyira a gazdagságban és a földi javakban, mint a világ nagy részén ma. A kérdés a következő: de milyen áron? Az efféle gazdagság bizonyára kihat a lelkiségünkre – ráadásul nem jó irányban. Mégis hogyan lehetne másképp? Mikor táplálta a gazdagság és az anyagi jólét az önmegtagadás és az önfeláldozás keresztény erényeit? Könnyebb nem szeretni a világot és annak dolgait, ha arra jövünk haza, hogy több az étel a hűtőben, mint amennyit meg tudnánk enni, egy vagy két kocsink van, évente elmegyünk nyaralni, az interneten vásárolunk, és a legújabb számítógépet meg okostelefont mondhatjuk magunkénak? Bár sok egyháztagnak nincs ennyi luxusban része, sokaknak igen – méghozzá a saját lelküket veszélyeztetve. Most itt nem kifejezetten a „gazdagokról” beszélünk, azaz a milliomosokról vagy a még gazdagabbakról. Ők legalább tudják, hogy gazdagok, és ha úgy döntenek, hallgathatnak a Biblia figyelmeztetéseire. Inkább azokról beszélünk, akik javarészt a középosztályhoz tartoznak, akik okostelefonok, iMac­ek, légkondicionálók és városi terepjárók között abban a tévhitben élnek, hogy nem okozhat nekik gondot a gazdagság, mivel csak a „középosztályban” vannak. Ezért igaz az, hogy a tizedfizetés hatásos lelki ellenszer lehet a gazdagság veszélyeivel szemben, még azok számára is, akik nem kifejezetten „gazdagok”.

Naponkénti tanulmányozásra: Neh 3–9; Ellen G. White: Az imádság, 17. fejezet

1.    Hogyan használták a kezüket a kőfalon munkálkodók és a teherhordók?

2.    Hányan ettek Nehémiás asztalánál?

3.    Milyen büntetés járt azoknak, akik elveszítették az azonosságukat igazoló papírjaikat?

4.    Milyen étrendet ajánlott Nehémiás, Ezsdrás és a papság az Úr napjára?

5.    Hová vezetnek a családi áhítat keretében elmondott imák?

Mindenekelőtt Isten országát kell keresnünk (Mt 6:34), mivel Isten mindenek Teremtője és Fenntartója (1Móz 2:7; Zsolt 119:91). Ő a mi Pásztorunk (23. zsoltár), Segítőnk a nyomorúság idején (Zsolt 46:2). Jobb benne bíznunk, mint az emberekben (Zsolt 118:8; 17:5).
A nemzeti válság idején Jósafát Istenben és az Ő prófétáiban bízott (2Krón 20:20). Isten maradékának is ilyen hittel kell rendelkeznie, és ez így is lesz (Jel 12:17; 19:10; 2Tim 3:14–17). Az isteni hatalomba vetett hit elősegíti az egyház lelki biztonságát és virágzását. Dávid azonban a mellette álló emberek számában bízott (1Krón 21:1–14), harctéri sikereinek garanciáját látta ebben (1Krón 21:5), és a következmények tragikusak voltak.
A Biblia azt tanítja, hogy az Istenbe vetett bizalom mellett bölcsességre is szükség van (Péld 6:8; 27:22), ezért elengedhetetlen, hogy szerénységről  és  mértékletességről  tegyünk  bizonyságot,  és  kerüljük  az erőfitogtatást (1Tim 2:8). Az anyagi javak felhalmozása indokolatlan aggodalmakat szülhet, ami beárnyékolja a boldogságot, és megnő a hit elvesztésének kockázata. Következésképpen vigyázzunk arra, hogy ne szeressük a világi gazdagságot, és főleg ne bízzunk benne jobban, mint Istenben (Péld 11:28; 1Tim 6:10).
A pénz bármikor elértéktelenedhet, és lesz idő, amikor vásárolni és eladni sem fogunk tudni (Jel 13:17). Végül tűz emészti meg a pénzt (2Pt 3:10–12), és vele együtt vész a világ szeretete, a test és a szemek kívánsága, ahogy az élet kérkedése is (1Jn 2:15–17). A tizedfizetésben és adományozásban tanúsított hűség az Istenhez való visszatérés egyik módja (Mal 3:7–8), amit szüntelenül gyakorolnunk kell (5Móz 14:22). Isten parancsának engedelmeskedve felkészülünk az előttünk álló nagy próbák idejére.

      

A nagy nyomorúság ideje szenvedéssel teli időszak lesz Isten népe számára (Zsolt 34:18–20; Jn 16:33), de nekünk akkor is ki kell tartanunk a hűségünkben (1Kor 4:2).

Az Istenbe vetett bizalom és a naponkénti felkészülés
Amint belépett a bűn ebbe a világba (1Móz 2:17), az életet elárasztotta a tövis és a tüske (1Móz 3:16–19), a nyomorgatás (Préd 4:1), a fájdalom és a gyötrődéssel végzett munka (Préd 2:22–23). Nekünk azonban bíznunk kell Istenben, növekednünk a hitben, hogy megerősödjünk az előttünk álló próbák idejére (Jer 12:5). Az Istentől való teljes függőség és az Iránta való hűség a naponkénti kis próbák között segít felkészülnünk a nagy megpróbáltatásokra. „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az” (Lk 16:10).
Tiszteld tehát Istent még ma hálaadományaiddal! Teljesítsd a fogadalmaidat (főként a keresztségkor tett ígéreteidet), mert Isten megmenti azokat, akik hűségesek Hozzá a nyomorúság és a próba idején (Zsolt 50:14–15). A „nyomorúság” kifejezés (héber tszarah) szó szerint „szorongattatást” jelent („nehézséget”, „viszontagságot”, „szerencsétlenséget”, „csapást”, „kínt”, „bánatot”), amely gazdagokat és szegényeket, hűségeseket és hűtleneket egyaránt érint. Nekünk azonban ígéretünk van arra, hogy Isten enyhíteni fogja a szenvedésünket, és akarata szerint válaszolni fog a kéréseinkre (1Jn 5:14).

Hűség a gazdagságban

Pénzügyeink néha álmatlanságot okoznak (Préd 5:12), vagyonunk vonzhatja a tolvajokat (Mt 6:19) és a hamis barátokat (Péld 14:20; 19:4),
telhetetlenséget és arroganciát szülhet (Préd 4:8; 5:10; Péld 28:11), kö­
zömbösséget mások iránt (Péld 18:23). Szívünk könnyen a gazdagság rabjává válhat (Zsolt 62:11). A csőd néha elkerülhetetlen és fájdalmas (Péld 5:14; 27:24), tehát bölcs dolog nem elfelejteni, hogy jobb a kevés az Úrnak félelmében, mint a sok a háborúságban (Péld 15:16).
Jósafát gazdag volt, hadsereg állt mögötte, de mindez mit sem ért a közelgő válság méretét tekintve: nagyobb volt bármilyen próbánál, amire emberileg felkészülhetett volna. Józsafát azonban bízott az Úrban és profetikus vezetésében, és élete története a nagy isteni szabadítás tanúbizonysága lett (2Krón 20:1–22). Ez a hihetetlennek tűnő történet hasznos tanulságot rejt magában az Adventista Egyház számára, hogy bízzon az Úrban és profetikus kinyilatkoztatásaiban (2Krón 20:20; Ef 4:11–13; Jel 12:17; 19:10).
Ellenpéldaként ott van Dávid, aki felfuvalkodottságával kiváltotta Isten elégedetlenségét. Élete során számos alkalommal megtapasztalhatta Isten gondviselését és oltalmát, mégis vétkezett Izrael megszámlálásakor azáltal, hogy nem tanácskozott a prófétával (1Krón 21:1–14). Megtörténhet, hogy úgy érezzük, nincs szükségünk prófétai útba igazításra. Milyen hamar rájövünk a meggondolatlanságunkra, amikor eluralkodik körülöttünk a káosz! Isten haragja és ítélete lesújtott a népre (2Sám 24:1; 1Krón 21:7, 11–12), ami azt bizonyítja, hogy a nép bizonyos mértékben részes volt a király bűnében.
A héber gondolkodásmódban végül Isten az, aki mindenek felett ellenőrzést gyakorol (Dán 4:35; Ézs 46:10). Még egy verebecske sem pusztulhat el az Atya tudta nélkül (Mt 10:29). Minden az isteni akarat és jóváhagyás szerint történik, ugyanakkor az egyéni választás és felelősség tiszteletben tartásával (2Sám 24:11–12; 5Móz 30:19). Amikor a fáraó megkeményítette a szívét (2Móz 8:15, 19, 32), a Biblia arra enged következtetni, hogy mindezt Istennek köszönhetően tette (2Móz 10:20, 27; 11:10), azaz Isten megengedte a fáraónak, hogy önmaga döntései mentén cselekedjen. Isten korlátozza a gonoszt, de végső soron a szóban forgó személy az, aki dönt, és választásáért vállalja a felelősséget.
A Dávid esetében a népszámlálás nem volt tiltott dolog, és bűnnek sem minősült (4Móz 1:2–3, 19). Abban a különleges kontextusban azonban Dávid mégis vétkezett (1Krón 21:8), mivel a bizalmát a katonai tekintély illúziójába fektette (1Krón 21:5) ahelyett, hogy kizárólag a hatalom igazi forrásában, Istenben bízott volna (Jer 17:5). A tanulság számunkra mindebből az, hogy Isten áll mindenek felett. Először hozzá kell fordulnunk tanácsért és segítségért.
Istenfélelem nélkül az ismeretnek, a hírnévnek, a testi szépségnek és a befolyásos pozíciónak negatív következményei lehetnek, például az egyén Isten segítsége és áldása nélkül tesz szert vagyonra. Következésképpen értékeljük mindennél jobban az isteni bölcsességet (Péld 2:1–6; 4:7; 8:11)!

Hűség a szegénységben
Az akkut pénzhiánynak káros következményei lehetnek. A szegényeket elnyomják (Zsolt 10:2), megvetik (Péld 14:20; 19:7) és kizsákmányolják (5Móz 24:14). Ezért a bölcsek kiegyensúlyozottságért imádkoznak (Péld 30:8). Isten a gazdagoknak és a szegényeknek is Ura (Péld 22:2). Nem veti meg a szegényeket nincstelenségük miatt, hiszen egyetlen Fia is szegényként jött a szűkölködők közé (2Kor 8:9), de a gazdagokat sem részesíti előnyben a vagyonuk miatt, lévén, hogy minden gazdagság az Övé (Agg 2:8). Azt viszont egyiktől is, másiktól is elvárja, hogy lelkiismeretesen sáfárkodjanak a rájuk bízott javakkal (1Kor 4:2; Jel 2:10).
Ne feledkezzünk meg arról, hogy azért bízunk az isteni segítségben, mert az Úr teremtette az eget és a földet (Zsolt 121:1–2). Melkisédek is ezt mondta, mielőtt megkapta Ábrahámtól a tizedet (1Móz 14:19–20), és emiatt a meggyőződés miatt utasította vissza a törvényszegő Sodoma gazdagságait (1Móz 14:22–23).

Az Istentől való függőség a tanulás tapasztalata

Az  ismeretszerzés  bibliai  módszerében  a  tanulás  fogalma  (héber lamad) magába foglalja az elméleti és a gyakorlati tudás elsajátítását, ahogy azt az ókori Izrael vallása is igazolja. Mózes ötödik könyve szerint a tanulás hallgatás (4:10), az elvek közösségi ismertetése (4:5, 14; 31:12), Isten szavainak éneklése (31:19, 22) és olvasás útján valósul meg (17:19). Továbbá az ismereteket akkor kellene átadni a gyermekeknek, amikor ülnek, úton vannak, lefekszenek és felkelnek (11:19), ezzel is bátorítva az Istennel való szövetséget és szoros közösséget (11:19).
A fentebb említett igeszakaszok összekapcsolják az elméleti tanulást a gyakorlati alkalmazással, azt sugallva ezzel, hogy a tanulás Isten igazságainak és az Isten­félelemnek a megtapasztalása útján megy végbe. Ebben az értelemben a tizedfizetés és adományozás isteni parancs volt, ahogyan ma is az, mivel ez a gyakorlat az Isten munkája iránti odaszentelődésre (Mal 3:8–10) és az Úr nevének tiszteletére, dicsőítésére (héber kabad) tanítja az embereket (Péld 3:9). Izrael vallásgyakorlatának tanulásra vonatkozó általános célja a családban végzett Isten­imádat és a jótékonyság támogatására szánt második tizedben is kifejezésre jut: „Hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben” (5Móz 14:23; lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 530–536. o.).

Hűség a végidőre való felkészülésben
A történelem utolsó napjaiban az emberek pénzszeretők lesznek. Tartsuk távol magunkat a befolyásuktól (2Tim 3:1–5), mert a telhetetlenség bálványimádásnak minősül (Ef 5:5). János figyelmeztet: a bálványimádók nem mennek be a szent városba (Jel 22:14–15). Eljön majd az idő, amikor törvény fogja megtiltani Isten gyermekeinek, hogy vásároljanak és eladjanak (Jel 13:11–17), és mindaz, amit valamikor visszatartottak Istentől, Babilon összes gazdagságával együtt a tűz martalékává lesz (Jel 18:10–16; 2Pt 3:3–10).
A halál nem várt esemény. A halottak nincsenek tudatában az idő múlásának, ezért a Jézus második eljöveteléig tartó állapot álom a szá­mukra (1Thess 4:13–14; 1Kor 15:52). Legyünk tehát tisztességesek mindenben, míg bennünk van még az élet lehelete. Az Úrban elhunyt hűségesek perspektívájából Krisztus második eljövetele ugyanolyan hirtelen lesz, mint a haláluk pillanata: egy szempillantásnyi idő. Azon a napon mindenki megkapja végső jutalmát „az ő cselekedete szerint” (Mt 16:27).
Éljünk szerényen, Istennel naponkénti közösségben, mivel nem tudjuk, mely órában jön el az Úr (Mt 24:42, 44)!

 
Az utóbbi időben nehéz napokat éltünk át (2Tim 3:1). Szem előtt tartva ezeket a nehézségeket, emlékeztesd a csoportod tagjait, hogy Isten két szent kötelesség teljesítését várja el tőlük: (a) tegyenek meg mindent Isten országának előrehaladásáért ezen a földön, és (b) őrizzék meg a hűségüket a próbák és üldözések idején.

Isten követői figyelmet fordítanak a mű előrehaladására
„Isten munkájának terjednie kell. Ha a nép engedelmeskedik az Ő tanácsának, nem lesz sok anyagi jó a birtokában, ami a végső próbaidő lángjainak martalékává válhatna. Addigra mindenki ott helyezte el a kincsét, ahol a moly és a rozsda nem tehet kárt benne. A hűségesek szívét többé semmi sem köti földi dolgokhoz” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 60. o.).
Hogyan lehetünk hűségesebbek a rendelkezésünkre álló anyagi eszközök tekintetében? Mit tegyünk annak érdekében, hogy ne tartsunk meg magunknak olyan dolgokat, amelyek a végső próbaidő lángjainak martalékává válhatnak?
Lót felesége visszanézett a hátrahagyott javakra, amelyektől a szíve képtelen volt elszakadni, és az élete tragikus véget ért (1Móz 19:26). Mit tehetünk azért, hogy a szívünk semmi világi dologhoz ne kötődjön?

Legyünk hűségesek a nehézségek közepette is!
„Ahol a világ Világossága elhalad, ott a nehézségben meglátszik a kiváltság, a zűrzavarban a rend, a látszólagos kudarcban a siker. A szerencsétlenségben észrevesszük az elrejtett áldásokat, a bajban pedig a kegyelmet” (Ellen G. White: Nevelés, 270. o.).
A hűségesek is átélnek hitet próbáló időket (Jn 16:33). Kérd meg csoportod egyik tagját, hogy mondja el, hogyan tanult meg teljesen Istenben bízni a próbák idején. Hogyan tanította meg őt ez a tapasztalat arra, hogy Isten mindent ellenőrzése alatt tart és a javára fordít? Miként erősítette meg ez a tapasztalat a hűségét és a bizalmát Istenben? A csoportból többen is megoszthatják tapasztalataikat.