ADAKOZÁS JÉZUSNAK

E heti tanulmányunk: 5Mózes 16:17; 1Krónika 16:29; Zsoltárok 116:12-18; Márk 12:41-44; 14:3-9; 2Korinthus 9:6-7
A tized mellett ott vannak az adományok is, amelyeket abból a kilencven százalékból adunk, ami a tulajdonunkban marad, miután visszatérítettük a tizedet Istennek. Innentől kezdődik a nagylelkűség. Isten népe különféle adományokat adott, így bűnért való áldozatot, amit Isten kegyelméért adtak, vagy hálaáldozatot, amivel kifejezték köszönetüket az Úr védelméért, a tőle kapott egészségért, a jólétért és megtartó hatalmáért. Voltak továbbá a szegényeknek, illetve az istentisztelet háza építésére és fenntartására adott adományok is.
Amikor felmérjük, hogy mennyi ajándékot is kaptunk az Úrtól, akkor kezdünk úgy tekinteni az adományunkra, mint ami több csupán annál, hogy fizetünk a parkoló aszfaltozásának vagy a kórus egyenruhájának a költségeire. Arra válaszul hozzuk az ajándékainkat, amit Isten értünk tett, legfőképpen Jézus áldozatával. „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19)! Tehát akár a helyi gyülekezetről, akár az egyházterületről, akár a világszéles egyházról legyen szó, az egyház a mi ajándékainkat arra használja fel, hogy előbbre vigye Isten ügyét. Ezen a héten azt vizsgáljuk meg, hogy mit mond a Biblia az adakozásunkról Isten művének földi igazgatása szempontjából.

EGW idézet:

Nem azért fogadja el bárki áldozatát, mert szükséget szenved, hanem mert nekik, a szolgáinak válik javára, ha megadják Istennek, ami az övé. Elfogadja, mint a hálás engedelmesség áldozatát. Elvárja és szívesen fogadja aranyunkat, ezüstünket, mint elismerést, hogy minden, amink van, és amik vagyunk, az övé. Elvárja és elfogadja időnk és tehetségeink jó kihasználását, mint az iránta szívünkben élő szeretet gyümölcsét. Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál. Tiszta szeretet nélkül a legtökéletesebb áldozat is túl szegényes, hogy Isten elfogadhassa. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 652. o.

Az önzetlen bőkezűség az ősgyülekezetet örömmel árasztotta el; a hívők tudták, hogy fáradozásaikkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az evangélium eljusson mindazokhoz, akik még a sötétségben élnek. Jótékonyságukkal bizonyították, hogy nemhiába nyerték el Isten kegyelmét, mert csakis a Lélek általi megszentelődés hozhatta létre ezt az áldozatkészséget! Mind a hívők, mind a hitetlenek előtt ez a kegyelem csodáját jelentette.
A lelki fejlődés és jólét szorosan összefügg a keresztényi bőkezűséggel. Krisztus követői örvendjenek annak a kiváltságnak, hogy életükben megnyilvánulhat Megváltójuk irgalmassága. Amiként áldozatot hoznak az Úrnak, úgy biztosak lehetnek afelől, hogy kincsük előttük jár a mennyei kapuk felé vezető útjukon. – Az apostolok története, 344. o.

Krisztust kell képviselnünk ezen a földön tisztaságot, jóságot, igazságot, irgalmat és együttérzést tanúsítva szóban és tettben. Isten gyűlöli a fösvénységet és a kapzsiságot, melyek az önzés és a bűn vadhajtásai, és mindent tönkretesznek maguk körül. A durva és faragatlan viselkedést a Szentírás határozottan elítéli, mivel azzal az ember Istent gyalázza. „Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, amitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (Zsid 13:5) „Azért, miképpen mindenben bővölködtök, hitben, beszédben, ismeretben és minden buzgóságban és hozzánk való szeretetben, úgy e jótéteményben is bővölködjetek.” (2Kor 8:7) „A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” (Zsid 13:16). – Medical Ministry, 184. o.

A keresztényi jellem akkor éri el tökéletességét, ha a másokon segítés vágya állandóan ott él a hívők lelkében. Ha ennek a szeretetnek lehelete veszi körül őket, akkor „élet illatává válnak az életre” és Isten megáldhatja munkájukat.
Szeretni Istent mindenekfelett és önzetlenül egymást – ez a legjobb ajándék, amelyben mennyei Atyánk részesíthet. Ez a szeretet nem pillanatnyi fellángolás, hanem isteni alapelv, állandó erő. A meg nem szentelt szívben nem fakadhat, nem is teremhet meg benne. Csak abban a szívben találjuk meg, amelyben Jézus uralkodik. „Mi szeretjük Őt, mert Ő előbb szeretett minket.” Szívben, amelyet az isteni kegyelem megújított, minden cselekedet indítórugója a szeretet. A jellemet átalakítja, fékezi az ösztönöket, uralja a hajlamokat, és nemesíti a törekvéseket. Ha ezt a szeretetet szívünkbe fogadjuk, az életünket megédesíti, és nemesítő befolyást áraszt egész környezetünkre. – Az apostolok története, 551. o.
 

 

Azért szeretjük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Jézusra, nekünk adott csodálatos ajándékára válaszként adakozunk. Azt az üzenetet kapjuk, hogy „az Úrnak nincs szüksége a mi adományainkra, nem tudjuk gazdagabbá tenni az ajándékainkkal. »Bizony tőled van minden, és azokat adtuk most neked, amiket a te kezedből kaptunk« (1Krón 29:14, ÚRK) – mondja a zsoltáros. Isten mégis engedi, hogy kifejezzük hálánkat a kegyelméért, és önfeláldozással ugyanazt tegyük másokért. Egyedül így fejezhetjük ki az Úr iránti hálánkat és szeretetünket, nincs más mód rá” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 18. o.).
Amikor Jézusnak adjuk a „saját” pénzünket, az tulajdonképpen erősíti az iránta és mások iránti szeretetünket. A pénz tehát kifejezetten jó erő lehet. Jézus többet beszélt a pénzről és a gazdagságról, mint bármely más témakörről. Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma minden hat verséből egy a pénzről szól. Az az evangélium jó híre, hogy Isten meg tud minket szabadítani a pénz helytelen felhasználásától és a szeretetétől.
 

1. Olvassuk el 5Móz 28:1-14 és Mt 6:31-34 szakaszait! Ezek szerint mit fog értünk megtenni Isten, ha engedelmeskedünk neki? Önzés a részünkről, ha igényt tartunk az ígéreteire?

Az adományaink azt bizonyítják, hogy készek vagyunk áldozatot hozni Istenért. Mély lelki tapasztalat lehet az, ha kifejezzük, hogy teljesen átadjuk az életünket Istennek, az Urunknak. Mondhatjuk, hogy szeretjük az Urat, de a nagylelkű adományok segítenek kimutatni (és felerősíteni) a szeretetünket.
Az adományozó bízik a személyes Istenben, aki folytonosan gondoskodik minden szükségletéről, úgy, amint azt a legjobbnak látja. Az adományaink a meggyőződésünkből fakadnak, hogy bizonyosak vagyunk a Krisztusban nyert üdvösségben. Nem azért adakozunk, hogy kiengeszteljük Istent vagy az elfogadását kérjük. Az késztet adakozásra, hogy hit által már elfogadtuk Krisztust, a kegyelem és a megváltás egyetlen és elegendő Forrását.
 

2. Olvassuk el 2Kor 9:6-7 verseit! Mit mond itt nekünk az Úr? Mit jelent az, hogy „amint eltökélte szívében”? Hogyan tanulhatunk meg jókedvűen adakozni?

EGW idézet:

Örök jóléte javáért mindenki vizsgálja meg szívét, és használja fel minden Istentől kapott képességét. Egyikünk se feledje, hogy nincs ember, akinek a szíve indítékát az Úr ne látná tisztán. Gondosan leméri minden ember indítékát, mintha az ember sorsa ettől az egyetlen mérlegeléstől függne. Isteni erővel való összeköttetésre van szükségük, hogy megnövekedett, tiszta világosságban és értetemben részesüljenek, hogy okról okozatra tudjunk következtetni. Azzal kell ápolnunk értelmünk képességeit, hogy az isteni természet részesei leszünk, miután elmenekültünk a romlottság elől, mely a bűnös kívánság által uralkodik a világon. Mindenki gondosan fontolja meg az igazságot, hogy mennyei Atyánk igaz, s nincs olyan szándék, bármilyen szövevényes, nincs olyan indíték, bármilyen rejtett is, melyet az Úr nem ért meg világosan. Isten minden szív titkos szándékában olvas. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1160. o.

Ha gonosz lelkület ural, űzzétek ki azt a szívetekből. Kötelességetek mindent kiirtani a szívből, ami kárhoztat benneteket. A keserűséget gyökerestől ki kell tépni, különben kártékony befolyásával másokat is megmérgez. Ne engedjétek meg, hogy szívetek talajában ártalmas palánták maradjanak. Szüntelenül tartsatok önvizsgálatot, tépjétek ki a keserűséget, és ültessetek helyébe szeretetet. Jézust őrizzétek meg szentül a lelketekben. Krisztus a mi példaképünk. Ő helyről helyre járt, és jót cselekedett. Életével áldást jelentett mások számára. A szeretet szentelte és nemesítette meg minden tettét, és nekünk azt parancsolja, hogy kövessük a példáját. – That I May Know Him, 187. o.

A kereszténynek nem szabad megengednie, hogy az élet szükségletei miatt aggodalom és nyugtalanság zavarja meg a lelkét. Ha szereti Istent és engedelmesen elvégzi a rá eső részt, az Úr fog gondoskodni minden szükségletéről. Ne adjátok fel bizalmatokat Istenben, még ha verejtékkel is kell megkeresnetek a mindennapi kenyeret, mert gondviselésének nagy tervében az Úr napról napra megadja mindazt, amire szükségetek van. Krisztus e tanítása dorgálást jelent a hitetlen szív nyugtalan gondolatai, problémái és kételyei ellen. Senki sem adhat hozzá a testmagasságához, bármennyire is szeretné azt. Hasonlóképpen balgaság aggodalmaskodni a holnapi napért és annak szükségleteiért. Tegyétek a kötelességeteket, és bízzatok Istenben, mert Ő tudja, hogy mire van szükségetek. – Counsels on Stewardship, 227. o.

A magvetés – mind lelkiekben, mind földiekben – nagylelkűségre is tanít. Az Úr ezt mondja: „Oh, boldogok ti, akik minden vizek mellett vettek.” „Azt mondom pedig: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.” (Ésa 32:20; 2Kor 9:6) Minden vizek mellett vetni annyit jelent, mint Isten ajándékait állandóan továbbítani. Azt jelenti, hogy adjunk mindenütt, ahol Isten ügye és az emberiség nyomora segítségünket igényli. Ezzel nem leszünk szegényebbek. „Aki bőven vet, bőven is arat.” A magvető úgy sokszorozza meg a magot, hogy megválik tőle. Ez azokra is vonatkozik, akik hűségesen osztogatják Isten ajándékait. Miközben adnak, áldásokban gazdagodnak. Isten annyit ígért nekik, ami elég ahhoz, hogy állandóan adhassanak. „Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe.” (Lk 6:38)
A vetés és aratás még másra is tanít. Amikor Isten földi áldásait szórjuk, szeretetünk és együttérzésünk Isten iránti hálára és köszönetre indítja a megajándékozottat. A szív talaja alkalmassá válik a lelki igazság magvainak befogadására. Aki pedig magot ad a magvetőnek, ki is csíráztatja a magot, hogy gyümölcsöt teremjen az örök életre. – Krisztus példázatai, 85–86. o.
 

3. Olvassuk el 5Móz 16:17 versét! A százalék helyett milyen feltételt határoz meg Isten az adakozásunk alapjaként?

Az adományainkkal elismerjük és kifejezzük a hálánkat Istennek, hogy olyan bőséges ajándékokat adott nekünk az élet, a megváltás, a fenntartásunk terén, és mindenféle módon állandóan megáld bennünket. Tehát ahogyan azt a fenti igeszakaszban is jeleztük, az adományaink mértéke attól függ, amivel Isten megáldott bennünket. „És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lk 12:48).

4. Olvassuk el Zsolt 116:12-14 szakaszát! Hogyan válaszoljunk a 12. versben feltett kérdésre? Hogyan illik bele a válaszba a pénz?

Hogyan fizethetnénk meg mindent valaha is Istennek az összes áldásáért? Az egyszerű válasz az, hogy sosem lennénk rá képesek. A legtöbb, amit tehetünk, hogy bőkezűek vagyunk Isten ügye és az embertársaink megsegítése érdekében. Amikor Jézus misszióútra küldte a tanítványait, ezt mondta nekik: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok” (Mt 10:8). Az adományaink hozzájárulnak a krisztusi jellem kialakításához. Az önzésünk szeretetté változik. Úgy kell törődnünk másokkal és Isten ügyével, ahogy azt Krisztus tette!
Mindig gondoljunk erre: „Úgy szerette Isten e világot, hogy… adta” (lásd Jn 3:16). Ezzel ellentétben – olyan biztosan, mint ahogy a nappal követi az éjszakát – minél többet gyűjtünk magunknak, annál önzőbbek leszünk és annál rosszabbul is érezzük magunkat.
Mi dönthetjük el, hogy mennyit adunk és kinek, de keresztény kötelességünk adakozni az Úrnak, és ennek vannak lelki, valamint erkölcsi következményei is. Kárt okozunk magunknak lelkileg, ha ezt elhanyagoljuk, talán többet, mint észrevesszük.
 

Mit árul el az adományunk és az adakozási kedvünk az Istennel való kapcsolatunkról?

EGW idézet:

„Ki-ki az ő képessége szerint adjon az Úrnak, a te Istenednek áldása szerint, amelyet ád néked.” (5Móz 16:17) A tized és az adományok bibliai rendszerében a különböző személyek által felkínált pénzösszegek eltérőek lehetnek az illető személy jövedelmével arányosan. A szegény ember tizede – másokéhoz viszonyítva – kisebb összeget tesz ki, adományait pedig a lehetősége szerint ajánlja fel. […]
Akire Isten nagyobb vagyont bízott, ha szereti és féli az Urat, kötelességének fogja tartani azt cselekedni, amire megvilágosult lelkiismerete indítja az isteni elvárásokkal kapcsolatosan. […]
Aki krisztusi lelkülettel bír, igyekszik örömmel behozni adományait az Úr tárházába. – In Heavenly Places, 304. o.

Amikor Jézus elküldte tizenkét tanítványát az első jótékonysági misszióútra, felhatalmazta őket, hogy hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket (Lk 9:2). Továbbá így szólt: „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” (Mt 10:7–8) Miközben „bejárák a falukat, hirdetvén az evangyéliomot, és gyógyítván mindenütt” (Lk 9:6), Isten áldása kísérte őket a munkájukban. A Megváltótól kapott küldetés eredményeképpen a tanítványok prédikálásából isteni megmentő hatalom lett, és nagyon sokan megismerték a Messiást.
A tanítványoknak adatott isteni küldetés érvényes minden hívőre az idők végezetéig. Akiket megérintett a mennyei ihletés, azok felhatalmazást kaptak az evangélium hirdetésére. Akik befogadják az életükbe Krisztust, azok elhívattak, hogy dolgozzanak embertársaik üdvössége érdekében. Ezért létesült az egyház, és mindazok, akik felvállalják e szent szolgálatot, meghívást kapnak, hogy Jézus Krisztus munkatársai legyenek. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 465–466. o.

Ne sajátítsátok ki magatoknak az isteni áldásokat úgy, hogy semmit sem adtok vissza az Úrnak. Krisztus által mindenünk megvan, Krisztus nélkül azonban csak nyomorúság és elkeseredés lenne a sorsunk. Válaszolunk-e arra a szeretetre, amelyet Jézus kiárasztott felénk? Isten gyermekének mindene meg van. Várhatnál-e ennél többet? Ha a keresztény nem elégedett ily örökséggel, akkor semmi sem teheti őt elégedetté. Javainkkal adósai vagyunk az Úrnak. Akkor tehát adjuk vissza az Adományozónak azt, ami az övé. Ne lopjuk meg Istent!
Aki olyannyira szerette az embert, hogy lejött az égi dicsőségből, mennyei trónjáról, és emberi természetet öltött isteni mivoltára, minden kétségen felüli bizonyítékokkal szolgált szeretetére vonatkozóan, és arra, hogy Isten szemében milyen óriási értékkel bír egy ember. Aki ezt a végtelen nagy áldozatot hozta értünk, most azt várja el, hogy becsüljük fel egy lélek értékét, majd vessük össze a földi nyereséget a  menny  elvesztésével,  a  mulandó  sikert  az  örökélet  elvesztésével. – In Heavenly Places, 305. o.
 

A Biblia nem határozza meg, hogy mi legyen az istentisztelet rendje, de úgy tűnik, legalább négy dolognak benne kell lennie. Az Újszövetségben ezek között van a tanulmányozás/igehirdetés, az imádság, a zene, illetve a tized és a hálaadomány.
Minden izraelita férfinak (és családnak) évente háromszor kellett megjelennie az Úr előtt Jeruzsálemben. „De üres kézzel senki se jelenjék meg az Úr előtt” (5Móz 16:16)! Más szóval, az istentiszteletnek részét képezte a tized és az adományok begyűjtése. Isten gyermekei a páska, a pünkösd és a sátoros ünnep idején vitték magukkal a tizedet és az adományokat. Nehéz lenne elképzelni, hogy bárki üres kézzel érkezett volna azokra az ünnepekre.
Másként megfogalmazva, az ókori Izrael istentiszteleteinek központi részét képezte a tized és hálaadományok befizetése. Isten imádata, őszinte tisztelete során nemcsak szóval, énekkel és imával fejezzük ki az Úr iránti köszönetünket és hálánkat, hanem azzal is, hogy bevisszük adományainkat a házába. Annak idején a templomba vitték, mi pedig az istentisztelet részeként a gyülekezetbe visszük azt szombaton (ami legalábbis az egyik módja a tized és a hálaadományok befizetésének).
 

5. Olvassuk el 1Krón 16:29, Zsolt 96:8-9, 116:16-18 részeit! Hogyan alkalmazhatjuk a mi istentiszteleteinkre ezeket az elveket?

Isten  gyermekeiként  kiváltságunk,  lehetőségünk  és  felelősségünk, hogy beadhatjuk adományainkat, ugyanis ránk bízta földi ügyei intézésének felelősségét. Amennyiben az Úr gyerekeket adott nekünk, akiket neki nevelhetünk fel, fontos bemutatni nekik, milyen öröm tizedet és hálaadományt befizetni a szombatiskola és az istentisztelet alatt. Egyes helyeken az emberek online vagy egyéb módon fizetik be a tizedet. Bárhogyan is tesszük, a tized és hálaadományok visszatérítése az istentiszteletünk részét képezi.

Mi a tapasztalatunk a tizedfizetés és a hálaadományok istentiszteleti szerepével kapcsolatban? Hogyan hat az Úrral való kapcsolatunkra ez a gyakorlat?

EGW idézet:

„Isten a jókedvű adakozót szereti.” (2Kor 8:7) Akik szeretik Istent, bőkezűen és jókedvvel adakoznak, hogy ezzel dicsőségét szolgálják… Készséges engedelmesség és tiszta szeretet kössön az oltárhoz minden Istennek ajánlott áldozatot, mert Ő gyönyörködik az ilyen adakozásban. Ám akik sajnálják, amit adnak, azok csak megbántják az Urat. Amikor a gyülekezet vagy az egyes hívek szeretet nélkül hozzák áldozataikat, sőt inkább korlátozni szeretnék a munkánk fejlesztésére fordított költségeket, akkor félreérthetetlenül bizonyítják, hogy nincs élő kapcsolatuk Istennel. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 269. o.

Éppolyan kötelességünk Istent  teljes  szívből,  őszintén dicsőíteni, mint imádkozni. Meg kell mutatnunk a világnak és a mennyei lényeknek, hogy értékeljük Istennek a bukott emberiség iránti csodálatos szeretetét, és egyre nagyobb áldásokat várunk végtelen tárházából. […]
Isten ajándékokat ad nekünk, hogy mi is adhassunk, és adományaink útján ismertté tegyük jellemét a világ előtt. A zsidó üdvrendben az ajándékok és adományok az istentisztelet lényeges részét képezték. Izrael népe azt a tanítást kapta, hogy minden jövedelme tizedét a szentély szolgálatára szentelje. Ezenkívül bűnért való áldozatot, önkéntes áldozatot és hálaáldozatot is kellett adniuk. Annak idején ezek képezték az evangélium munkájának anyagi alapját. Isten ma sem vár el tőlünk kevesebbet, mint ősi népétől. – Krisztus példázatai, 299–300. o.

Lehet, hogy az imaház, ahová összegyűlünk, nagyon szerény hely, de ez nem jelenti, hogy Isten kevésbé ismeri el azt. Ha lélekben, igazságban és szentségben imádjuk Őt, akkor ez lesz számunkra a menny kapuja. Ha azon a helyen Isten csodálatos műveit emlegetik, ha kifejezik szívük háláját imában és énekben, akkor a mennyei angyalok is csatlakoznak az Istent dicsőítők hálaadáshoz. Ezek a gyakorlatok verik vissza Sátán hatalmát. Elűzik a zúgolódást és a siránkozást, így Sátán teret veszít. – In Heavenly Places, 288. o.

A zsoltáros mondja: „Adjatok az Úrnak tiszteletet és dicséretet! Adjátok az Úrnak neve tiszteletét, imádjátok az Urat szent ékességben… Zengedezzetek az Úrnak, ti hívei! Dicsőítsétek szent emlékezetét!”
Isten ránk árasztott irgalommal teljes áldásaiban végtelen szeretetének számtalan bizonyítékát találjuk, és olyan gyöngéd irgalmat, amely felülmúlja egy édesanya ragaszkodó szeretetét megátalkodott gyermeke iránt… János apostolhoz hasonlóan felkiálthatunk: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” – Reflecting Christ, 284. o.
 

6. Olvassuk el Mk 12:41-44 szakaszát! Milyen üzenetet szűrünk le ebből a történetből, akár szegények, akár gazdagok vagyunk? Milyen elvet tanít ez a rész, és hogyan alkalmazhatjuk az Istennel való személyes kapcsolatunkra?

Jézus és a tanítványai a templom udvarán voltak, ahol a kincstár perselye is állt, és figyelték azokat, akik az adományaikat hozták. A Mester elég közelről látta az özvegyet, aki két rézpénzt dobott be, minden pénzét odaadta. „Jézus azonban értette az indítékát. Az asszony hitte, hogy Isten rendelte el a templomi szolgálatot. Mindent meg akart tenni azért, hogy hozzájárulhasson annak fenntartásához. Azt tette, amire képes volt, és örök időkre fenn kellett maradnia az eset emlékének és örömének. A szívéből jött az adomány, aminek az értékét nem a pénz mennyisége, hanem az asszony Isten iránti szeretete és műve iránti érdeklődése adta” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 175. o.).
Egy másik igen jelentős pont, hogy ez volt az egyetlen ajándék, amit Jézus valaha megdicsért – pedig az asszony annak a vallási közösségnek adta, ami hamarosan ezután elutasította Őt, továbbá nagy mértékben eltért az elhívásától, küldetésétől.
 

7. Olvassuk el ApCsel 10:1-4 részét! Miért keresett fel egy római századost egy angyal? A férfinek melyik két tettét jegyezték fel a mennyben?

Úgy tűnik, a mennyben nemcsak az imáinkat hallgatják meg, hanem még az ajándékaink indítékait is feljegyzik. A nevezett szakasz megjegyzi, hogy Kornéliusz nagylelkű adakozó volt. „Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6:21). A százados szíve követte az adományait. Kész volt többet megtudni Jézusról. Az imádság és a jótékonyság szoros kapcsolatban áll az Isten és az embertársaink iránti szeretetünkkel, és ki is fejezi azt. Ez az Úr törvényének két nagy alapelve: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat” (Lk 10:27). Az első az imádságban mutatkozik meg, a második a jótékonyságban.

EGW idézet:

Az özvegyasszony adakozását, mert két fillérjét – egész vagyonát – Isten perselyébe helyezte, megörökítette az evangélium. Bátorítja azokat, akik bár szegénységgel küzdenek, adományukkal Isten munkáját óhajtják támogatni. Jézus a tanítványok figyelmét erre az asszonyra irányította, aki „az ő egész vagyonát” odaadta (Mk 12:44). Többre értékelte az asszony filléreit, mint azok adományát, akiknek alamizsnája nem igényelt tőlük semmiféle önmegtagadást. Fölöslegük csekélyke részét adták; az özvegy azonban lemondott legégetőbb szükségletéről is, hogy adományát elvigye. Bizalmát Istenbe vetette, hogy megadja mindennapi kenyerét. Róla mondotta az Üdvözítő: „Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony többet vetett, hogynem mind a többi, akik a perselybe vetettek vala.” (Mk 12:43–44) Azt tanította ezáltal, hogy Isten az adományt nem az összeg nagysága szerint értékeli, hanem az adakozó helyzetéhez és indítékához mérten. – Az apostolok története, 342. o.

Az igazságot elfogadók többnyire a világ szegényeihez tartoznak, ez azonban ne jelentse azt, hogy elhanyagolják kötelességeiket, amelyek az értékes világosság elfogadásával együtt járnak. A szegénység ne akadályozza őket a mennyei kincs gyűjtésében. A gazdagok által elérhető áldások nekik is rendelkezésükre állnak. Ha a birtokukban levő keveset hűségesen használják fel, akkor mennyei kincsük hűségük arányában szaporodik. Adományaikat nem az összeg nagysága, hanem az indítékok teszik kedvessé Isten előtt.
Mindenkit tanítsatok arra, hogy a Mesterért annyit kell tenni, amenynyire képesek vagyunk, és örömmel visszaadni azt, ami az övé, a nyert áldások arányában. Visszakéri jogos tulajdonát, bevételünk tizedét, legyen az sok vagy kevés. Aki ezt visszatartja, meglopja Őt, tehát nem is várhatja Isten kezeinek áldását. A szabad akaratú, rendszeres adományozást tanítsátok akkor is alaposan, ha a gyülekezet többsége szegény sorsú testvérekből áll. Isten be tudja váltani ígéreteit!… Segélyforrásai kimeríthetetlenek, ha készek vagyunk véghezvinni akaratát. Ha látja, hogy a tizedfizetés kötelezettségét készségesen gyakorolják, bölcs előrelátással nyitja meg az utat a lehetőségeink gyarapodásához. Aki Isten rendeléseit a rendelkezésére álló csekély eszközökkel betartja, éppoly gazdag jutalmat nyer, mint aki bőséggel adakozik. – Az evangélium szolgái, 222. o.

Némelyek természettől fogva nem áhítatosak, ezért művelniük kell magukban a szokást, hogy szemügyre vegyék életüket és indítékaikat, s külön táplálják magukban a vallásgyakorlatok és titkos ima szeretetét. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 513. o.
 

Kutatások kimutatták, hogy az emberek vagyonának csupán kilenc százaléka folyósítható, és csak abból tudnak hirtelen adakozni. A készpénzt, csekket, megtakarítást, pénzpiaci alapot stb. tartják általában likvid tőkének, legalábbis azok, akiknek van ilyenük. A vagyonunk legtöbb részét „befektettük” ingatlanba, így az otthonunkba, az állatállományunkba (ha vidéken élünk) vagy egyéb, nem likvid eszközökbe.
A likvid és a nem likvid eszközök százalékai közötti különbséget úgy is ábrázolhatjuk, hogy ezer kis pénzérmét teszünk két külön befőttesüvegbe. Tíz pénzérme jelképez minden egyes százalékot. Tehát lenne kilencven érménk egy kis üvegben, ami a likvid eszközök kilenc százalékát jelképezné, illetve kilencszáztíz érme egy nagy befőttesüvegben, ami a nem likvid eszközök kilencvenegy százalékát jelentené.
A legtöbben a kis perselyből, a likvid eszközökből adják az adományaikat vagy hozzájárulásaikat. Ez a bankszámlájukról vagy a pénztárcájukból érkezik. Ám amikor az embert kifejezetten lelkesíti valami, akkor
„a nagy üvegből” ad. Sok efféle történetet találunk a Bibliában.
 

8. Olvassuk el Mk 14:3-9 és Jn 12:2-8 szakaszait! Kik voltak a fő szereplők Simon vacsoráján? Mennyit ért Mária ajándéka? Miért kente meg ekkor Jézust?   

Mária ajándéka háromszáz dénárt ért – egy teljes év bevételét. Ez minden bizonnyal a „nagy üvegből” adott ajándék volt. Júdás annak az összegnek a kicsivel több, mint a harmadáért árulta el Krisztust – harminc ezüstpénz „kis üvegből” való ajándékáért (Mt 26:15). Valódi szeretetet és elköteleződést igényel az, hogy „nagy üveges” ajándékot adjunk a befektetéseinkből. Ám amikor Júdáshoz hasonlóan kapzsivá válunk, akkor szinte a semmiért eladhatjuk a lelkünket.
Barnabás munkáját és tetteit huszonnyolc alkalommal említi meg az Újszövetség. Legfőbbképpen Pál apostol útitársaként, illetve nagy miszszionáriusként tartjuk őt számon. Ám mindennek az alapját az őt említő első szakaszban találjuk. ApCsel 4:36-37 verseiben az adományáról olvasunk, ami valóban „nagy üveges” adakozás volt. Milyen hatásos példa ez Krisztus szavaira: „Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6:21)!
 

Az adományozás miért éppen olyan fontos az adakozónak, mint a kedvezményezettnek?

EGW idézet:

Kegyelmében Jézus megbocsátotta bűneit, előhívta szeretett fivérét a sírból, s Mária szíve csordultig telt hálával… Nagy, személyes áldozat árán vásárolt egy alabástrom szelence „drága nárdusból való kenetet” (Jn 12:3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét… Feltörte a kenetes szelencét, s tartalmát Jézus fejére és lábára öntötte, azután sírva letérdelt, könnyeivel öntözte Őt, s lábát megtörölte hosszú, leomló hajával. […]
Mária hallotta a bíráló szavakat. Szíve megremegett. Félt, hogy nővére is megfeddi szertelenségét. A Mester is azt hiheti, hogy meggondolatlan. Mentegetőzés, kifogáskeresés nélkül vissza akart vonulni, amikor Urának hangját hallotta: „Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt?” (Mk 14:6). Jézus látta, hogy a nő zavarba jött és elszomorodott. Tudta, hogy ezzel a szolgálattal háláját fejezte ki, amiért megbocsátotta bűneit, ezért könnyített a lelkén. Hangját a bíráló zúgolódás fölé emelte, és így szólt: „Jó dolgot cselekedett énvelem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük; de én nem leszek mindenkor veletek. Ő, ami tőle telt, azt tevé: előre megkente az én testemet a temetésre.” (Mk 14:6–8) – Jézus élete, 559–560. o.

Pál apostol prédikátori tisztségében állandóan azon fáradozott, hogy a gyülekezetekben az újonnan megtértek szívében felébressze a vágyat, hogy Istenért nagy dolgot cselekedjenek. Gyakran intette őket a bőkezű adakozásra. Amikor az efézusi vénekkel a régebben közöttük végzett munkájáról beszélt, ezt mondotta: „Mindenestül megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni… Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (Csel 20:35; 2Kor 9:6–7)
A macedóniai hívők majdnem valamennyien szegények voltak földi javakban; szívük azonban túláradt az Isten és igazsága iránti szeretettől, és örömujjongva áldoztak az evangéliumi munka támogatására. Ha a pogány gyülekezetekben általános gyűjtéseket rendeztek az ínséges zsidó hívők javára, a macedóniai megtértek bőkezűségét példaképül állították a többi gyülekezet elé. Az apostol a korinthusi hívőkhöz intézett levelében felhívta figyelmüket erre és felemlítette: „Istennek azt a kegyelmét, amelyet Macedónia gyülekezeteivel közölt, hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük, és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett.” (2Kor 8:1–2)
A macedóniai hívőknek ez az áldozatkészsége a teljes odaszentelődés következménye volt. Isten Lelkétől késztetve „önmagukat adták először az Úrnak” (2Kor 8:5), azután pedig készségesek voltak anyagi javaikból is gazdagon áldozni az evangélium művének fenntartására. –    Az apostolok története, 342–343. o.
 

Az emlékezés mennyei könyvében feljegyzik Isten családtagjainak pénzügyi hűségét is. „A jegyzőkönyvet vezető angyal hűségesen felír minden olyan adományt, amit Istennek adtak és a kincstárba helyeztek, illetve hozzáírja azt is, hogy mire használták fel azt. Isten szeme figyelemmel kíséri az ügyére adott minden egyes fillért, ahogyan az adakozó készségét vagy vonakodását is. A tetteik szerint jutalmazza meg azokat, akik önfeláldozó és megszentelt módon visszaadják neki azt, ami az Övé, ahogy azt kéri tőlük. Nem veszítik el a jutalmukat, akik őszinte lelkülettel, tekintetüket Isten dicsőségére szegezve hozzák meg az áldozatot, még akkor sem, ha az elkülönített összeget [mások] helytelenül használják fel, úgy, hogy nem éri el azt a célt, amit az adományozó szeretett volna – Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 518. o.).
„Kornéliuszhoz hasonlóan az imát az adakozással kell egyesítenünk. Az Úr emlékezni fog az imádságainkra és adományainkra. A hit cselekedetek nélkül halott, és élő hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Miközben imádkozunk, az imádságaink beteljesüléséért mindent oda kell adnunk, amit csak tudunk, a munkánkból és a javainkból is. Isten nem feledkezik meg rólunk, ha a hitünk szerint cselekszünk. Feljegyez minden szeretetből és önmegtagadásból fakadó tettet. Olyan utat nyit majd előttünk, amelyen kimutathatjuk a hitünket a tetteinkkel” (Ellen G. White cikke, Atlantic Union Gleaner. 1903. június 17.).
 

Naponkénti tanulmányozásra: 1Krón 29 – 2Krón 6; Ellen G. White: Az imádság, 13. fejezet, a Nehémiásról szóló résztől a fejezet végéig
 

1.    Milyen alkalommal történt meg Salamon másodszori királlyá tevése és felkenetése?      

2.    2Krón 2:17–18 versei alapján az Izrael földjén élő 153.600 idegen férfi körében hogyan oszlottak meg a feladatok?

 

3.    Hány arany gyertyatartó volt a templomban?      
 

4.    Mikor emelték fel a léviták a frigyládát?       
 

5.    Mikor foglalkoztatták Keresztelő Jánost a világ eseményei?

Mit ajánlhatunk fel Jézusnak cserébe azért, amit értünk tett (Zsolt 116:12–14)? Az isteni szövetség testünk, elménk, tehetségünk és minden javunk átadását kéri tőlünk (5Móz 8:18). Ez a szövetség csak akkor tartható tiszteletben, ha az ember teljes szívével, lelkével és minden erejével szeretetteljes kapcsolatban áll Istennel (5Móz 6:5).
Az istentiszteleten felajánlott pénzbeni adományok elköteleződésünk minőségét és Istent imádó voltunkat tanúsítják. Hitgyakorlatként ezen adományaink a hálánkat fejezik ki, és megerősítik a szeretetünket Urunk és az Ő ügye iránt.
A Szentírásban az adományokat a kapott áldásoknak megfelelően ajánlották fel, és nem egy bizonyos százalékarány alapján, amelynek köze nincs az adományozó anyagi jólétéhez (5Móz 16:17; Lk 12:48). Továbbá az Ószövetségben – önkéntes jellegük ellenére – az adományok lényegesek voltak a nagy istentiszteleti alkalmakon, amikor az imádók nem jelenhettek meg Isten előtt üres kézzel (5Móz 16:16).
Ebben az értelemben az imádat és az adományozás önkéntes cselekedet, viszont az első csak akkor elfogadott, ha a második kíséri. Az imádat és az adakozás tehát szívből jön, mindamellett kötelező is, abban az értelemben, hogy Isten iránti szolgálatunk lényeges részét képezi.
A szegény özvegy történetében (Mk 12:41–44) a testet öltött Ige időt szakított arra, hogy megfigyelje az adományozókat, megvizsgálta indítékaikat és az összegeket, amiket a templom perselyébe vetettek, Isten munkája előmenetelét segítendő (ApCsel 4:36–37; Mk 14:3–9). Isten angyalt küldött Kornéliushoz (ApCsel 10:4), amivel bebizonyította, hogy látja és elfogadja az őszinte adakozókat.

 

Az imához hasonlóan az adományozás is hitből fakadó kötelezettség (ApCsel 10:4). Az Ótestamentumban voltak kötelező imádati adományok, mint például az engesztelési áldozatok vagy a templomi adó (3Móz 1–5; 2Móz 30:13–14). Voltak önkéntes adományok is, amelyek értékét és típusát nem szabályozta rendelet (2Móz 25:1–5). A Szentírásból azonban megtudjuk, hogy mind a kötelező, mind a jószántából hozott áldo­zatok lényegesek voltak az imádatban. Mégis, bármennyire is spontán tettről van szó, az adományozást – mint bármely más lelki cselekedetet – rejtett önző vágyak szennyezhetik be. Ahhoz, hogy Isten elégedett legyen, az adományozásnak nagylelkűnek kell lennie. Az adományozó vágyát ki kell egészítenie az adakozás örömének, amely a Szentlélek egy gyümölcse (2Kor 9:6–7; Gal 5:22).

A „szabad akaratból” kifejezés jelentése
A Biblia általában a „szabad akaratból”, vagy „akit a szíve hajt” kifejezéseket használja a spontán módon felajánlott adományok megnevezésére (2Móz 25:1–2; 2Kor 8:3). Az imádat szempontjából a spontán vagy önkéntes jelleg nem jelent feltétlenül választhatóságot. A bűnbeesés előtt a kötelezettségek teljesítése és az engedelmesség örömben és szeretetben megnyilatkozó szolgálatban öltött formát. A bűn tönkretette a kötelesség és az adakozó lelkület egységét, de a Szentlélek helyreállítja és újból tökéletes egységet alkot.
A  „szabad  akaratból”  kifejezés  jelentése:  saját  kezdeményezésből tenni valamit, anélkül hogy bárki kényszerítene rá. A Biblia általában azt mondja, hogy az áldásokkal vagy a kapott javak értékével arányosan az imádattal társított önkéntes adományok lényegesek voltak az imádat szempontjából. Lényegi természetüknek köszönhetően tehát az önkéntes adományok nem voltak opcionálisak, kivéve azt az esetet, amikor az illető személy úgy dönt, hogy nem szolgál az Úrnak.
Megtörténhet azonban, hogy nem minden önkéntes adomány tetszik Istennek, ugyanis a szabad akaratból történő adományozás mögött is rejtőzhetnek téves indokok. Az emberek adakozhatnak, mindenüket a szegényeknek adhatják, a testüket is felajánlhatják jószántukból a máglyára, és még sincs szeretet bennük (1Kor 13:1–3).
Másfelől a választhatóság fogalma általában egy opcionális lehetőséget, dolgot feltételez, amely felől szabadon döntheted el, hogy megteszed vagy sem. Az imádat kontextusában a fogadalomtételek választható cselekedetek voltak. Az adományok azonban részét képezték az engesztelésnek, megbocsátásnak, hálának és odaszentelődésnek. Következésképpen önkéntes jellege ellenére az adományozás nem lehet választható cselekedet az imádatban. A „szabad akaratból” felajánlott adományok szeretetteljes szívből és az Úr iránti örömteli engedelmességből származnak, ezért a legnagyobb és legjobb részt ajánljuk fel Neki mindabból, amink van.

Az önkéntes adományozás, szemben a szükséges (nélkülözhetetlen) adományozással
Habár szükséges az adományozás, mégis önkéntes cselekedetről van szó. Az adományozás hiányának azonban súlyos lelki következményei lehetnek. Ezért a régi Izraelben az „adomány” szót a lelki életben alku tárgyát nem képező kötelesség megnevezésére használták. Íme néhány példa:
1.    A Messiás szolgálata önkéntes cselekedet. A héber nedabah szót (Zsolt 110:3, Károlinál „készséggel”, a ford. megj.) azok megjelölésére használták, akik megjelentek a Messiás előtt, hogy kifejezték tiszteletüket. Ugyanezt a szót használták a szabad akaratból felajánlott adományok – vagy egyszerűen adományok vagy áldozatok – megnevezésére is (4Móz 29:39).
Zsolt 110:3 versében a nép önszántából, lelkesen a Messiás rendelkezésére áll. Mindent, amit Istenért teszünk, a szabad akaratból történő adományozás lelkületében kell megtennünk.
2.    Az ünnepi adományok. A nedabah szót magának az adománynak a megnevezésére is használják, még azokban az esetekben is, amikor kötelező adományról van szó: „És tarts hetek ünnepét az Úrnak, a te Istenednek, a te kezednek szabad akarat szerint való adományával, amelyet ahhoz képest adj, amint megáldott téged az Úr, a te Istened” (5Móz 16:10). Annak ellenére, hogy önkéntes adományról volt szó, senki sem jelenhetett meg üres kézzel az ünnepen (16. vers). Továbbá az adományoknak egyenes arányban kellene lenniük a kapott áldással (10. vers). Tehát amikor a Biblia a „szabad akaratból” kifejezést használja, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezzel az adomány opcionális vagy fakultatív jellegére utal. Kivételt képez az az eset, amikor valaki úgy dönt, hogy nem szolgál többé az Úrnak.
3.    Hálaés engesztelésért felajánlott adományok. Az önkéntes adományok szükségesek voltak az Isten-imádat keretében és a szentélyben végzett szolgálatban, amint erről 3Móz 1–7 fejezeteiben is olvashatunk. Ebben az igeszakaszban az engesztelési, valamint a bűnért való áldozat önkéntes volt, akárcsak a teljesen égő áldozat és az ételadomány, többek között. Például, senki sem részesülhetett megbocsátásban, ha nem mutatott be előtte áldozatot, következésképpen szükséges, nélkülözhetetlen áldozatról volt szó.
4.    A tized mint felajánlás. A tized kötelező (Mal 3:8), de azt is jóakarattal kell visszafizetni: „Mivelhogy Izrael fiainak tizedét, amit felemelt áldozatul [héber terumah] visznek fel az Úrnak, adtam a lévitáknak örökségül” (4Móz 18:24; lásd a 19, 26 és 28 verseket is).
Ezért minősül Istentől való lopásnak a tized és az adományok elhozatalának elmulasztása vagy megtagadása (Mal 3:8). Ez nem lehet opció a megtért szív számára. „Isten a tizedet és az adományokat felelősségünk mértékeként írta elő” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 80–81. o.).
5. A templomi adó. A kötelező templomi adó is „adomány” (Károlinál „áldozat”, terumah) volt: „Mindaz, aki átesik a számláláson, húsz esztendőstől fogva felfelé, adja meg az áldozatot az Úrnak” (2Móz 30:14; lásd a 13. verset is).
Az előirányzott vagy önkéntes adományok elhozatala a Bibliában bizonyos kifejezések által van kifejezve: „Hozzátok be a tizedet” (Mal 3:10);
„Mindaz… adja meg az áldozatot az Úrnak” (1Móz 30:14); „Szólj az Izrael fiainak, hogy szedjenek nékem ajándékokat” (2Móz 25:2). Ezek a felszólító módban szereplő igék világosan mutatják, hogy Isten útmutatásait követni kell. Isten népe történetének minden korszakában az adományok/áldozatok elhozatala olyan kötelesség volt, aminek jó szívvel kellett eleget tenni.
Önkéntesen és jó szívvel A templomi adományokra (2Móz 25:1–2) vonatkozó elvek az összes adománytípusra érvényesek, akár önkéntes, akár kötelező adományról
van szó: mindet teljes szívvel kell elhozni az Úr házába. „Szólj az Izrael
fiainak, hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, akit szíve
hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat.”
1.    Ebben az igeszakaszban egy isteni parancs van megfogalmazva, továbbá a jóakaratú szív fontossága is meg van említve. Ha a parancs teljesítése nem jó szívvel történik, az adomány nem lesz elfogadva (2Kor 9:6–7). Mi több, ha az adományozó önszántából, jó szívvel adakozik, de a szívében nem teljes a szeretet (1Kor 13:1–3) és az öröm (2Kor 9:7), az adományozónak „semmi haszna abból” (1Kor 13:3).
2.    Isten a parancsolatai megtartására buzdít (5Móz 30:19), ugyanakkor megadja a választás lehetőségét: „Válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod” (5Móz 30:19), mert az engedelmesség az örömön és a jó szívvel elvégzett cselekedeteken alapszik (5Móz 28:47).
3.    Dávid felhívása Salamon templomának megépítésére nagyon jól szemlélteti a belső motiváció fontosságát: „Ha valaki még adni akar, szabad akarata szerint, töltse meg az ő kezét ma és adjon, amit akar az Úrnak” (1Krón 29:5). Az eredmény: „És örvendeze a sokaság, hogy szabad akaratukból adának; mert tiszta szívükből adakozának az Úrnak” (1Krón 29:9). Pál is hasonló elveket fogalmaz meg: „Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9:7). A szegény özvegy (Mk 12:41–44), a római százados (ApCsel 10:4) és Barnabás (ApCsel 4:36–37) nagylelkűen, a kapott áldásokkal arányosan, tökéletes, örömteljes szívvel adakozott. Ezek a bibliai szereplők azt bizonyítják, hogy a Szentlélek jó cselekedetekre buzdítja a szíveket.

Alkalmazás
1 Kérd meg csoportod egyik tagját, hogy olvassa fel Jer 17:9 versét. Jeremiás figyelmeztet, hogy az ember szíve csalárd. Tedd fel a csoportodnak a következő kérdéseket:
Adhat-e valaki jószántából, gesztusa mögött mégis büntetéstől való félelem, vagy társadalmi szokások rejtőzzenek? Magyarázzátok meg a válaszokat!
Lehet-e hivatkozni az adományozás „önkéntes” jellegére, amikor nem, vagy csak keveset adakozunk, hogy így nyugtassuk meg a lelkiismeretünket? Beszélgessetek erről a csoportban!
Olvassátok el az alábbi idézeteket, majd tedd fel a csoport tagjainak az
alábbi kérdéseket!
„Isten minden teremtményétől azt kívánja, hogy szeretetből szolgálja – amely szolgálat jellemének értékeléséből fakad. Nem örül a kikényszerített szolgálatnak. Ő mindenkinek szabad akaratot ad, hogy önként szolgálhassa Őt.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 34. o.).
„Krisztus nem tűrhet meg vetélytársat a lélekben, nem fogadhat el részleges szolgálatot. Csak önkéntes szolgálatot kíván, hogy a szív önként a szeretet kényszerének engedjen” (Ellen G. White: Jézus élete, 487. o.). Mit jelent a második idézetben az „önkéntes szolgálat a szeretet kény­
szere alatt” kifejezés? Miért egyedül ez a fajta szolgálat tetszik Istennek?
Hogyan alkalmazható az adományozás gyakorlatában ez az elv?
Hogyan tesz képessé a szeretet a parancsolatok megtartására (Préd 12:15) oly módon, hogy az tetsszen Istennek, és a szabadságunk se csorbuljon? Hogyan alkalmazható ugyanez az elv a tized és az adományok önkéntes felajánlásakor?
Az imák „szájamnak önkéntes áldozatai” (Zsolt 119:108). Önkéntes jellege ellenére az imádkozást folytatni kell.
Miben áll a folyamatos imádkozás és adományozás – mint imádati cse­lekedet – fontossága (ApCsel 10:4)?