Ellentmondó szakaszok?

Text de memorat

„Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn 5:39)

„Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről” (1Pt 3:15) – figyelmeztet Péter. Pál hozzáteszi: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük” (2Tim 4:23, ÚRK). Mivel ez a helyzet, nemcsak a könnyen magyarázható szakaszokat kell megnéznünk, hogyan illeszkednek a hitelveinkhez, hanem azokkal is foglalkoznunk kell, amelyeket általában felhasználnak a hitünktől eltérő tanításra.
Eközben kövessük Jézus ösztönző példáját! „Maga Krisztus nem erőltette az igazság egyetlen szavát sem, hanem mindig szeretettel beszélt arról… Sohasem volt durva, sohasem szólt szükségtelenül egyetlen szigorú szót sem, sohasem okozott szükségtelenül fájdalmat érzékeny lelkeknek. Nem bírálta az emberi gyöngeségeket” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 291. o.).
Ezen a héten néhány fejtörést okozó szakaszt fogunk tanulmányozni, amelyekkel mások a lélek halhatatlanságát akarják igazolni. Erősítsék a meggyőződésünket ezek az elmélkedések, és segítsenek, hogy kedvesen tudjunk felelni azoknak, akik megkérdőjelezik ezt a meghatározó tanítást!
 
November 26. – Az erőszak megelőzésének napja

EGW idézet:

Napjainkban a halottak állapotával kapcsolatos kérdésben elengedhetetlenül szükséges a Szentírás és a „meg van írva” kijelentés helyes értelmezése. Isten Igéje szerint a halottak semmit sem tudnak, és mind gyűlöletük, mind szeretetük elveszett. A biztos prófétai szóhoz kell folyamodnunk, és el kell ismernünk annak tekintélyét. Ha jól ismerjük a Szentírást, nem esünk csapdába, amikor Sátán nagy ereje megmutatkozik a földön, és nem fogjuk az ő csodáit Istennek tulajdonítani, mivel az Ige kijelenti, hogy a kísértő, ha lehetséges, még a választottakat is el akarja ejteni. Ne engedjük ki kezünkből a Szentírást. Ha Sátánnak sikerül elhitetnie veled, hogy Isten Igéjében vannak ihletettséget nélkülöző kijelentések is, akkor a kísértő máris kész csapdába ejteni a szívedet. Ne érezzük magunkat biztonságban, de ugyanakkor ismernünk kell az igazságot. – Advent Review and Sabbath Herald, 1888. december 18.

A csalás  minden  fajtája  terjed. Isten  Igéjének  legvilágosabb  igazságait ember alkotta elméletek tömege borítja. Halálos tévedéseket tárnak az emberek elé, mint igazságokat, amelyek előtt meg kell hajolniuk. Az egyszerű, igaz istenfélelmet betemetik a hagyományok.
A lélek természetes halhatatlanságának tana olyan tévedés, amellyel az ellenség csalja meg az embert. Ez a tévtan majdnem egyetemes.
Ez az egyik hazugság, amelyet az ellenség zsinagógája koholt, Babilon egyik mérgezett itala. „Mert az ő paráznaságának haragborából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ővele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből  meggazdagodtak.  És  hallék más szózatot a mennyből, amely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból.” (Jel 18:3–4) – Evangelizálás, 247. o.

A halottak állapotára, illetve arra, hogy a lélek nem halhatatlan, nagy figyelmet kell fordítani, nehogy mély zavart és félreértést okozzon, amivel aztán végképp bezárul a későbbi kutatás ajtaja. Amikor megszólítjuk az emberi elmét, nagy szükségünk van a bölcsességre még akkor is, ha a reménység bizonyítékaival rendelkezünk… És mi ez a reménység, amiről bizonyságot kell tennünk? Az örök élet reménysége Jézus Krisztus által… Túlságosan sokat időztök saját gondolataitoknál és tanaitoknál, de így a hitetlen ember szíve nem tud meglágyulni. Ha megpróbáltok hatni rá, olyan, mintha hideg vasat próbálnátok formálni. […] Állandó bölcsességre van szükségünk, mert tudnunk kell, hogy mikor beszéljünk, és mikor maradjunk csendben. Mégis azonban,  amikor  az örök élet reménységéről beszélünk, teljes bizonyosságunk legyen. Amikor az emberi szívet megindítja és engedelmessé teszi Jézus szeretete, akkor fel fogja tenni a kérdést: „Uram, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” – Letter 12, 1890.
 

1. Olvassuk el Lk 16:19-31 szakaszát! Miért nem lehet valóságos leírás ez a történet a túlvilágról?

Vannak olyan teológusok, akik szerint Lk 16:19-31 szakaszát szó szerint kell érteni, a holtak állapotának bemutatásaként. Ez a nézet azonban számos, nem biblikus következtetéshez vezet, és ellentmond a már az eddigiekben tárgyalt több résznek. Szó szerint véve azt kellene mondanunk: a menny és a pokol olyan közel van egymáshoz, hogy a két helyen lévők elbeszélgethetnek (Lk 16:23-31). Azt is feltételeznénk, hogy míg a test a sírban nyugszik, az öntudatánál lévő lélek tovább él a túlvilágban, és van „szeme”, „ujja”, valamint „nyelve”, ami érzi a szomjúságot (Lk 16:23-24). Amennyiben ez a szakasz azt írná le, hogy milyen állapotban vannak az emberek a halál után, a menny bizonyára nem lenne az öröm és boldogság helye, mert a megváltottak közvetlenül figyelnék elveszett szeretteik végtelen szenvedését, sőt még beszélgethetnének is velük (Lk 16:23-31). Hogyan lehetne boldog a mennyben egy anya, aki látja szeretett gyermeke végtelen gyötrelmét a pokolban? Ilyen értelemben gyakorlatilag lehetetlen volna, hogy valóra váljon Isten ígérete, miszerint nem lesz többé szomorúság, sírás és fájdalom (Jel 21:4).
E következetlenségek miatt sok modern teológus olyan példázatnak tartja a gazdag és Lázár történetét, aminek nem lehet minden elemét szó szerint magyarázni. George E. Ladd nem adventista, itt mégis bizonyosan úgy fogalmaz, mintha az lenne. Elmondja, hogy ez a történet valószínűleg „egy példázat volt, amelyben [Jézus] egy korabeli zsidó gondolatot használt fel, nem akart a holtak állapotáról tanítást adni” (G. E. Ladd: The New Bible Dictionary. „Eschatology”, Grand Rapids, MI, Eerdmans, 1962, 388. o.).
A gazdag és Lázár történetében éles az ellentét a jól öltözött „gazdag ember” és a fekélyekkel borított „Lázár nevű koldus” (Lk 16:19-20) között. Ennek a történetnek az a tanítása, hogy 1) a jelenlegi státusz és társadalmi állás nem feltétele a jövőbeli jutalomnak, valamint 2) minden ember örök sorsa ebben az életben dől el, a túlvilágon már nem lehet azon változtatni (Lk 16:25-26).
 

„Ő pedig azt mondta neki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül” (Lk 16:31, ÚRK). A Biblia tekintélyével kapcsolatban milyen üzenetet szűrhetünk le magunknak Jézus komoly szavaiból, és mit tegyünk ennek nyomán?

EGW idézet:

A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja, hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, akkor újabb próbaidőt nem kap. Rajta múlik, hogy közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ez a példázat éles határt von az Istentől magát függetlenítő gazdag és az Istenben bízó szegény között. Krisztus megmutatta, hogy eljön az az idő, amikor a két osztály helyzete megfordul. E világ javait nélkülöző, de Istenben bízó és a szenvedésben béketűrő szegényeket egy napon azok fölé emeli, akik e világban a legmagasabbra jutottak, de nem adták át életüket neki. – Krisztus példázatai, 260. o.

Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a  halál  és  feltámadás közötti  öntudatos  állapot  tanát vallották. A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói  elé,  amelyben a maga valóságában  megláthatták,  milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel  arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét, mert mindazt, amije van, az Úrtól kapta kölcsön. Ha visszaél ezekkel az ajándékokkal, koldusabb és lesújtottabb lesz a legnyomorultabb, de Istent szerető és benne bízó embernél. – Krisztus példázatai, 263. o.

A gazdag ember történetének befejezése e föld történetének záró jeleneteit ábrázolja. A gazdag ember Ábrahám gyermekének mondta magát, de áthidalhatatlan szakadék – helytelenül formált jelleme – választotta el Ábrahámtól. Ábrahám szolgálta Istent, hittel és engedelmességgel követve szavát. A gazdag pedig nem törődött sem Istennel, sem a szenvedő emberiséggel. A közte és Ábrahám között tátongó szakadék az engedetlenség szakadéka volt. […] Amikor Isten hangjára a halottak feltámadnak, a gazdag az életében táplált vágyakkal és indulatokkal, vonzalmakkal és ellenérzésekkel lép elő a sírból. Isten nem művel csodát olyan ember újjáteremtéséért, aki nem akart megújulni, amikor erre minden lehetősége megvolt. […] Krisztustól tanulni annyit jelent, mint  felölteni  jellemét.  Aki  azonban nem értékeli és nem hasznosítja a földön kapott drága alkalmakat és megszentelő sugallatokat, az nem tudna részt venni a menny tiszta áhítatában. – Krisztus példázatai, 269–271. o.

Lk 23:43 az egyik bibliaszöveg, amit a legszélesebb körben próbálnak felhasználni a lélek halhatatlanságának bizonyítására: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (ÚRK). Szinte minden bibliafordítás (néhány kivétellel) hasonlóan közli ezt a verset, azt a benyomást keltve, hogy halála napján Krisztus együtt lesz a latorral a Paradicsomban. Ezen nem szabad meglepődnünk, mert olyan teológusok készítették ezeket a fordításokat, akik a lélek halhatatlanságának tanában hittek. Viszont valóban ez a szöveg legjobb fordítása?

2. Hasonlítsuk össze Lk 23:43, Jn 20:17 és 14:1-3 verseit! Annak fényében, amit Mária Magdalénának meg a tanítványoknak mondott Jézus, hogyan értsük az ígéretét, amit a bűnbánó latornak tett a kereszten?

A feltételezés, miszerint Krisztus és a lator már aznap a Paradicsomba (vagy a mennybe) ment, ellentmond annak, amit Jézus a feltámadása után Mária Magdalénának mondott, amikor is azt jelentette ki, hogy még nem ment fel Atyjához a mennybe (Jn 20:17). Ez a tévedés, vagyis hogy Jézus és a bűnbánó lator már aznap a mennybe ment, ellentmond annak is, amit Jézus a tanítványainak jelentett ki: csak a visszajövetelekor mennek majd a mennybe (Jn 14:1-3).
Lk 23:43 versében az a kérdés, hogy a „ma” (görögül szémeron) határozószót az utána következő létigéhez („leszek”), vagy pedig az előtte álló igéhez („mondom”) kell-e kapcsolni. Wilson Paroschi elismeri: „nyelvtani szempontból” gyakorlatilag lehetetlen eldönteni, hogy melyik a helyes. „Lukácsra azonban határozottan jellemző, hogy ezt a határozószót a megelőző igéhez kapcsolja. Lukács evangéliumában és Az apostolok cselekedeteiben a szémeron húsz előfordulása közül tizennégy esetben ez történik” (Wilson Paroschi: The Significance of a Comma: An Analysis of Luke 23:43, Ministry, 2013. június, 7. o.). Tehát Lk 23:43 legtermészetesebb olvasata ez: „Bizony mondom neked ma, velem leszel a paradicsomban.” Ebben az esetben a „Bizony mondom neked ma” kifejezésmód annak az üzenetnek a jelentőségét és komolyságát hangsúlyozza, hogy „velem leszel a paradicsomban.” Röviden, Jézus ott és akkor megígérte a latornak, hogy üdvözülni fog.
 

Olvassuk el a bűnbánó gonosztevő történetét (Lk 23:39-43), akinek Krisztus örök életet ígért, pedig bűnös volt és semmit sem ajánlhatott fel Istennek! Hogyan bontakozik ki ebben a történetben az egyedül hit általi megváltás nagyszerű igazsága? Milyen szempontból vagyunk mi is hasonlíthatóak a latorhoz? Miben különbözünk tőle?

EGW idézet:

A haláltusa hosszú órái alatt a becsmérlés és gúnyolódás szavai jutottak Jézus fülébe. Miközben ott függött a kereszten, csúfolódások és átkok hangjai szálltak fel hozzá. Vágyakozó szívvel figyelte, hogy nem hangzik-e el a hit kifejezése is tanítványai részéről. Sajnos, csak a csüggedt szavaikat hallotta: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt.” (Lk 24:21) Milyen üdítőek voltak azért az Üdvözítő számára  a  hitnek  és  a  szeretetnek  azok  a  megnyilvánulásai,  amelyekben a haldokló tolvaj részesítette. Mialatt a zsidó vezetők megtagadták Őt, és még a tanítványai is kételkedtek istenségében, ez a szegény tolvaj az örökkévalóság küszöbén Úrnak szólítja Jézust. Sokan készek voltak arra, hogy Úrnak mondják Jézust, amikor csodákat tett, és miután feltámadt a sírból. Azonban senki sem ismerte el Őt Úrnak, amikor haldokolva ott függött a kereszten, kivéve ezt a bűnbánó tolvajt, aki utolsó órájában menekült meg az örök haláltól. […] „Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23:43) Krisztus nem azt ígérte ezzel, hogy a tolvajnak már azon a napon vele kell lennie a paradicsomban. Ő maga sem ment azon a napon a paradicsomba. A sírkamrájában aludt, és a feltámadás reggelén azt mondotta: „Nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Jn 20:17) Az ígéretet azonban a keresztre feszítés napján, a nyilvánvaló vereség  és  sötétség  napján adta. „Ma”, miközben haldoklik a kereszten, mint gonosztevő, Krisztus biztosít egy szegény bűnöst arról, hogy „velem leszel a paradicsomban” (Lk 23:43). – Jézus élete, 750–751. o.

Jézus ezt mondta Máriának: „Ne illess engem, mert nem mentem még fel az Atyámhoz.” Mikor Krisztus halálban hunyta le szemét a kereszten, lelke nem ment a mennybe, mint sokan hiszik, máskülönben nem lenne igaz, amit mond: „Nem mentem még fel az Atyához.” Krisztus lelke a sírban szunnyadt testével, nem szárnyalt fel a mennybe, hogy külön élete legyen, s letekintsen a gyászoló tanítványokra, akik bebalzsamozták testét, melyből lelke – szerintük – elröppent. Amiből Jézus élete állt, minden ott maradt testével a sírboltban, s mikor előjött, egész lényként jött elő. Nem kellett visszarendelnie lelkét a mennyből. Hatalmában állt letenni életét, és hatalmában újra felvenni azt. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1150. o.

Az irgalmas Üdvözítő melletted áll, és kész segíteni. Elküldi a dicsőség összes angyalát hozzád, amikor harcolsz a bűnnel, így Sátán nem győzhet le. Krisztus… magára vette az emberi természetet, hogy leereszkedhessen a megkísértett emberhez. Megváltónk  pontosan  tudja,  hogyan kell segítenie a küzdelmeinkben. – In Heavenly Places, 263. o.
 

3. Olvassuk el Fil 1:21-24 és 1Thessz 4:13-18 verseit! Mit remélt Pál, mikor lesz „Krisztussal” (Fil 1:23), „az Úrral” (1Thessz 4:17)?

Pált az a szenvedély fűtötte, hogy „Krisztusban” (2Kor 5:17) éljen és majd a második advent után is „Krisztussal” legyen (lásd 1Thessz 4:17). Hitte: még a halál sem törheti meg a bizonyosságát abban, hogy a Megváltóhoz, az Úrhoz tartozik. Amint a Római levélben írta: „Sem halál, sem élet… nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van” (Róm 8:38-39, ÚRK). „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14:8). Pál ebben a biztos tudatban mondta a már meghalt hívőkről, hogy „elaludtak” (1Thessz 4:14) Jézusban, majd pedig Krisztus visszajövetelekor feltámadnak, örök életet kapnak (1Kor 15:16-18;  1Thessz 4:13-18).
Amikor az apostol megemlíti: „Kívánok elköltözni és Krisztussal lenni” (Fil 1:23, ÚRK), vajon arra célzott, hogy a halála után a lelke eltávozik és Krisztussal lesz, öntudata birtokában? Egyáltalán nem! Ebben a szövegben „Pál azt a vágyát önti szavakba, hogy szeretné hátrahagyni ezt a zaklatott életet és Krisztussal lenni, de nem tér ki az időre, ami a kettő között eltelhet. Nem tanít ez a vers olyasmit, hogy Pál arra számított volna: a halálakor a mennybe megy. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a jutalmát nem kapja meg a második adventig (2Tim 4:8)… Azt mondja, hogy az »eltávozása« (halála) után Krisztus visszajövetele lesz a következő, amiről tudni fog, amikor Krisztus feltámasztja a halottakat, és akkor »az Úrral« (1Thessz 4:17) lesz. Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a bibliai írók időnként együtt utalnak két olyan eseményre is, amelyek időben egymástól távol esnek” (Andrews Study Bible megjegyzése Fil 1:23 verséhez, 1555. o.).
Viszont miért akart Pál inkább meghalni, mint élni? Mert akkor végül minden bajától megpihenhet, nem kell többé elviselnie a fizikai szenvedést, teljesen biztos lehet abban, hogy a második adventkor megkapja az igazság koronáját (2Tim 4:6-8). Bizonyára nem akart meghalni, azt azonban tudta, hogy utána mi következik.
 

Ugyan kinek a fejében nem fordult már meg a gondolat, különösen nehéz időkben, hogy milyen jó lenne a szemünket lecsukva meghalni, a következő tudatos pillanatunkban pedig már Krisztussal lenni? Hogyan világítja meg ez a gondolat azt, amit Pál a Filippiben élő hívőknek mondott?

EGW idézet:

Mikor Pál apostol Krisztus kinyilatkoztatása által üldözőből kereszténynyé lett, kijelentette, hogy olyan volt, mint egy idétlen gyermek. Ettől kezdve Krisztus lett számára minden mindenben. „Nekem az élet Krisztus” – mondta. Ez a legtökéletesebb rövid megfogalmazása a Szentírásban annak, hogy mit jelent kereszténynek lenni. Ez az evangéliumi örömüzenet teljes igazsága. Pál megértette, amit sokan nem fogtak fel. Milyen erőteljesen komoly és buzgó is volt az apostol. Szavai bizonyítják, hogy gondolatai Krisztusra összpontosultak, és egész élete Urával szövődött egybe. Életének Krisztus volt a szerzője, a támasza és a forrása. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 903. o.

„Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4:8) Pál mindig a dicsőség koronáját tartotta szem előtt, de nem csupán a sajátját, hanem minden emberét, aki sóvárogva várja Krisztus eljövetelét. Azonban  őt  a Jézus  Krisztus  által megszerzett győzelem  tette méltóvá a koronára. Jézus nem azt várja el, hogy törtessünk a jutalom elnyerésére, hanem a jövendőbeli jutalomtól függetlenül töltsük be Isten akaratát. – Lift Him Up, 343. o.

A halálra vezető ösvény mentén fájdalmak és büntetések, bánat és csalódás követik egymást. Isten szolgái figyelmeztetnek a helytelenségekre, és Isten nehézzé teszi a gondatlanok és az önfejűek számára, hogy romlásba döntsék életüket. Az örök életre vezető meredek ösvény mellett az öröm forrásai üdítik fel a megfáradtakat. A lélek valódi öröme akkor kezdődik, amikor Krisztus, a dicsőség reménysége, kiformálódik az emberben. Ha most azt az ösvényt választod, amelyen Isten vezet, és a kötelesség útjára lépsz, akkor a Sátán által felnagyított nehézségek el fognak tűnni előled.
Nincs biztonságos ösvény azon az egyen kívül, mely előre  haladva egyre tisztábbá és biztosabbá válik. A lábak időnként megcsúszhatnak a legbiztonságosabb ösvényen is. Ahhoz, hogy félelem nélkül járhass, kezeddel szilárdan Krisztusba kell kapaszkodnod. […]
Tekints Pálra! Hallgasd meg napjainkig hangzó szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4:7–8) Ez Pál győzelmi csatakiáltása. Milyen lesz a tied? – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 169. o.
 

4. Olvassuk el 1Pt 3:13-20 verseit! Hogyan prédikált Krisztus „a tömlöcben lévő lelkeknek… a Noé napjaiban” (1Pt 3:19-20)? Lásd még 1Móz 4:10!

A lélek halhatatlanságában hívő bibliamagyarázók általában rámutatnak, hogy Krisztus „a tömlöcben lévő lelkeknek” prédikált (1Pt 3:19), míg a sírban nyugodott. Szerintük a testétől különvált lelke a pokolra szállt, ott prédikált az özönvíz előtt élők testetlen lelkeinek. Ez a képzeletszülte ötlet azonban bibliai szempontból elfogadhatatlan, mert a halottak számára már nincs újabb lehetőség az üdvösségre (Zsid 9:27-28). Miért prédikált volna tehát Jézus azoknak, akiknek nem volt több lehetősége az üdvözülésre? Ugyanakkor az a leglényegesebb, hogy ez az elgondolás ellentétes a bibliai tanítással, miszerint a halottak egészen a végső feltámadásig öntudatlan állapotban maradnak a sírban (Jób 14:10-12; Zsolt 146:4; Préd 9:7, 12; 1Kor 15:16-18; 1Thessz 4:13-15).
Továbbá ha ez a vers valóban azt mondaná, hogy miközben Jézus teste a sírban volt, Ő leszállt a pokolra és prédikált a vízözön előtt élt gonoszoknak, vajon csak ők hallották volna az üzenetét? Nem égett több elkárhozott a pokolban rajtuk kívül? Miért csak az özönvíz előttiek hallották a prédikációját? Annak sincs értelme, ha azt mondanánk, hogy Krisztus a bukott angyaloknak prédikált, akik Noé korában engedetlenek voltak. Azt olvashatjuk a „tömlöcben lévő lelkekről”, hogy engedetlenek voltak „egykor” (1Pt 3:19-20), a gonosz angyalokat viszont úgy említi a Biblia, mint akik ma is engedetlenek (Ef 6:12; 1Pt 5:8). A bukott angyalokat Isten „a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartotta” (Júd 6, ÚRK), anélkül, hogy újabb lehetőségük lenne az üdvösségre. Figyeljük meg, a 20. vers úgy utal a „tömlöcben lévő lelkekre” (1Pt 3:19), mint akik engedetlenek voltak Noé napjaiban. Ebben a szövegben a lélek (görögül pneuma) szó fordul elő, ami az Újszövetségben másutt (1Kor 16:18; Gal 6:18) élő emberekre vonatkozik, akik képesek meghallani és elfogadni az üdvösségre hívó szót. A „tömlöc” vagy „börtön” (ÚRK, RÚF) szó itt nyilván nem szó szerint a börtönre utal, hanem a bűn börtönére, amibe a bűnöktől meg nem tisztult emberi természet került (Róm 6:1-23; 7:7-25).
Krisztus a vízözön előtt élt konok embereknek Noé által prédikált, akinek Isten útmutatást adott (Zsid 11:7). Noé a kortársai között „az igazság hirdetője” (2Pt 2:5) volt. A Pétertől idézett vers azzal kapcsolatos, hogy mit jelent a hűséges élet, nem a holtak állapotára vonatkozó magyarázat.

EGW idézet:

Az Úr százhúsz év próbaidőt adott nekik, s ez alatt Matuzsálem, Noé és Isten sok más szolgája által hirdette nekik Igéjét. Ha hallgattak volna e hű tanúk bizonyságtevéseire, ha bűnbánatot tartottak volna s visszatérnek hűségükhöz, Isten nem pusztította volna el őket. […] „Isten Fia azért jelent meg, hogy meghiúsítsa az ördög műveit.” Krisztus Noé napjaiban is kivette részét a küzdelemből. Az Ő hangja szólt a figyelmeztetés üzenetein át az ősvilág lakosaihoz, figyelmeztetve, intve, hívogatva. Krisztus százhúsz év próbaidőt adott az embereknek, mely alatt megtérhettek volna. Azonban a Sátán ámításait választották, ezért odavesztek az özönvíz hullámaiban. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1088. o.

A meg nem bánt és el nem hagyott bűnökre nem lesz bocsánat. Ezek bent maradnak a mennyei könyvekben, és tanúskodnak a bűnös ellen az ítélet napján. Mind a nappali fényben, mind az éj sötétjében elkövetett bűnök nyilvánvalóak és leplezetlenek a Bíró előtt.  Isten  angyalai tanúi voltak minden bűnnek, és feljegyezték őket a mennyei könyvekbe. A bűnt lehet titkolni, tagadni, leplezni apa, anya, feleség, gyermekek és barátok előtt; lehet, hogy egyáltalán nem gyanítja senki sem, de a menynyei lények előtt leplezetlen. A legsötétebb éj sötétje, minden álnok, titkos mesterkedés sem képes egyetlen gondolatot sem eltakarni az Örökkévaló elől.  Isten  pontos  feljegyzést  őriz  minden  hamis  számvetésről és minden tisztességtelen ügyről. Őt nem téveszti meg a kegyesség látszata. Tévedhetetlenül ítéli meg a jellemet. Az embert megtévesztik a romlott szívű emberek, de Isten átlát minden álruhán; Ő olvas az ember szívében. […] Miként a művész sima tábláján az arc, a jellem is hűen és tévedhetetlen pontossággal rajzolódik ki a mennyei könyvekben. Mégis milyen kevéssé érdekli az embert az a feljegyzés, amelyre mennyei lények tekintete esik. Ha a látható és láthatatlan világot elválasztó lepel fellebbenhetne, és az ember láthatná, amint egy angyal feljegyez minden szót és tettet, amely az ítéletkor ismét előkerül, naponta mennyi szó maradna kimondatlanul és mennyi cselekedet elvégezetlenül! – A nagy küzdelem, 486–487. o.

5. Olvassuk el Jel 6:9-11 verseit! Hogyan kiálthatnak a meghalt mártírok „lelkei” „az oltár alól”?

Az ötödik apokaliptikus pecsét felnyitása szokatlan látványt mutat. A meghalt mártírok lelkei metaforikus  értelemben  bosszúért  kiáltottak Istenhez az oltár alól (Jel 6:9-11). Egyes magyarázók ezt az „oltárt” a hetedik pecsét alatti füstölőáldozati oltárral (Jel 8:1-6) azonosítják. Viszont Jel 6:9-11 szakaszában a „vérre” (nem pedig a „tömjénre”) tett utalás alapján ez inkább az égőáldozati oltárra vonatkozik, amire ráöntötték az áldozati állat vérét (3Móz 4:18, 30, 34 ). Az áldozati állatok vérével szokták meghinteni az oltárt, így szimbolikus értelemben a mártírok vérét az oltárra öntötték, amikor az életüket vesztették, mert hűségesek maradtak Isten Igéjéhez és Jézus bizonyságtételéhez (Jel 6:9; lásd még 12:17; 14:12). Az oltár alatti „lelkek” szintén jelképesek. Szó szerint véve arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a mártírok nem élveznek teljes boldogságot a mennyben, mert még mindig bosszúért kiáltanak. Ez aligha hangzik úgy, mintha örülnének az üdvösségük jutalmának. A bosszúvágy nyomorúságossá teheti az ember életét, de még a halálát is?
Arra  is  fontos  emlékeznünk,  hogy  János  nem  valós  képet  kapott a mennyről. „Nincsenek ott fehér, vörös, fekete vagy fakó lovak hadakozó lovasaikkal. Jézus nem megöletett bárányként jelenik meg, a kés vágásától vérző sebbel. A négy fenevad nem valóságos szárnyas állatokat jelent, a leírásban szereplő jellemzőkkel… Így nincsenek »lelkek« sem a mennyben az oltár alatt. Az egész jelenet képies, szimbolikus ábrázolás” (The SDA Bible Commentary. 7. köt. 778. o.). Ezt írta George E. Ladd, aki nem adventista (és ismét úgy hangzik, mintha adventista szerző fogalmazta volna): „Jelen esetben [Jel 6:9-11] az oltár nyilván az áldozati oltár, ahová az áldozat vérét öntötték. János a mártírok lelkét az oltár alatt látta, aminek azonban semmi köze nincs a holtak állapotához vagy a közbülső állapotban lévő helyzetükhöz. Ez egyszerűen szemléletes bemutatása annak, hogy Istenük nevéért mártírhalált haltak” (A Commentary on the Revelation of John. Grand Rapids, MI, 1972, Eerdmans, 103. o.).

Ugyan ki ne kiáltott volna még igazságtételért (főleg igazságtalanság áldozatai közül), ami azonban még nem történt meg? Miért kell hittel bíznunk abban, hogy végül majd sor kerül a világból annyira hiányzó igazságtételre? Milyen vigasztalást találunk ebben a csodálatos ígéretben?

EGW idézet:

Mikor az ötödik pecsétet feltörték, János látomásban az Isten szaváért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért megöltek csoportját látta az oltár alatt. Ezután következik a 18. fejezetben leírt eseménysor, amikor kihívják Babilonból a hűségeseket és igazakat (Jel 18:1–5). – A Te Igéd igazság, 7. köt., 968. o. 

Isten mindig munkálkodott népéért a végszükség idején, amikor a pusztulás elhárításának reménye a leghalványabb volt. A gonoszok és az egyház ellenségeinek cselszövése Isten hatalmának és gondviselésének fensőbbsége alá van rendelve. Az Úr hatni tud az államférfiak szívére, el tudja terelni a hűtlen emberek haragját, az Istent, az Ő igazságát és népét gyűlölők dühöngését – mint ahogy a folyók medre is megváltozik, ha úgy rendeli. A hívők imája megmozdítja a Mindenható karját. Aki a csillagok rendjét megszabja, aki parancsol a tenger hullámainak, ugyanaz a hatalmas Teremtő lép fel népe érdekében, ha hittel kérik erre. Megzabolázza a sötétség erőit, míg a figyelmeztetés eljut a világhoz, és míg azok, akik hallgatnak a figyelmeztetésre, felkészülnek a küzdelemre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 452. o.

Az a tanítás, amely szerint nem kell Isten kívánalmainak engedelmeskedni, gyengíti az erkölcsi kötelezettség súlyát, és rányitja a gonoszság zsilipeit a világra… Sokszor a legaljasabb bűnözők, amikor vétségükért börtönbe kerülnek, olyan kiváltságokban, figyelmességben részesülnek, mintha irigylésre méltó, kitüntető teljesítményt értek volna el. A sajtó jellemüknek és bűncselekményüknek nagy reklámot csinál. Közhírré teszi vétkük felháborító részleteit, és ezzel másokat is elindít a csalás, lopás és gyilkolás útján. Sátán pedig ujjong ördögi mesterkedése sikerének. […] Számos bíróság is megvesztegethető. A hatalmasságokat a nyereség és az érzéki örömök utáni vágy sarkallja. Mértéktelenségükkel sokan annyira eltompították képességeiket, hogy Sátán csaknem korlátlanul uralkodik rajtuk. A jog tudósai megvesztegethetők, megtéveszthetők. Iszákosság, dorbézolás, indulatosság, irigység és mindenféle visszaélés előfordul azok között, akik részt vesznek a törvénykezésben. „Az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utcán, és az egyenesség nem juthat be.” (Ésa 59:14) – A nagy küzdelem, 585–586. o.

Mivelhogy a megtorlás késik, azért ugyanolyan bizonyos, mivel Isten hosszútűrésének is van határa. Elérhetik a hosszútűrés határát, s akkor Isten egész biztosan büntetni fog. Amikor az Úr kézbe veszi az elbizakodott  bűnös  eseteit,  nem  áll  meg,  míg  csak  teljesen  végére  nem  jár. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1166. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Krisztus példázatai, „Áthidalhatatlan szakadék” c. fejezet; Jézus élete, „Golgota” c. fejezet.

„A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja, hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, újabb próbaidőt nem kap. Rajta múlik, hogy közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 174. o.).
„Amikor az első keresztényeket hegyekbe és pusztaságokba száműzték, tömlöcökben hagyták meghalni éhen, hidegben, megkínozva, amikor úgy tűnt: egyedül a mártírhalál jelent kiutat a szorultságukból, annak örültek, hogy méltónak találtattak a szenvedésre Krisztusért, aki értük kereszthalált halt. Kiváló példájuk vigasztalást és bátorítást jelent majd Isten népének, akik olyan nyomorúságos időbe kerülnek, ami még soha nem volt” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 213. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 1Kir 13–19; Ellen G. White: Az imádság, 10. fejezet

 

1.    Mennyi ideig állt egymás mellett a szamár és az oroszlán 1Kir 13. fejezetében?
 

2.    Milyen kifejezést használ a Királyok könyvének szerzője Dávid és Betsabé viszonyának leírására?
 

3.    Mit evett Illés a Kérith patak partján, mikor és naponta hányszor?
 

4.    Mit evett Illés, mielőtt elindult volna a Hóreb-hegyre?
 

5.    Mit tanácsol Ellen White a hosszú és hangosan elmondott imádságokkal kapcsolatban?
 

E heti tanulmányunkban elemezzük azokat a bibliaszövegeket, amelyek egyesek szerint a lélek halhatatlanságának bizonyítékai. A következő igeszakaszokról van szó:
(1)    Lk 16:19–31 – Példázat egy gazdag és egy Lázár nevű szegény emberről. Habár egyesek azt állítják, hogy ez a példázat a halál utáni élet szó szerint értendő leírása, ha mélyebben megvizsgáljuk a szöveget, látni fogjuk, hogy Jézus ezt a parabolát inkább arra használta, hogy (a) értésre adja: a gazdagság nem szavatolja a mennybejutást, és (b) a Szentírás tanácsainak követésére biztassa az embereket.
(2)    Lk 23:43 – Jézus ezt mondta a keresztfán függő gonosztevőnek: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” Ha összevetjük ezt a szöveget azokkal az igei szakaszokkal, amelyekben Jézus azt állítja, hogy a feltámadás vasárnapján még nem ment fel az Atyához (Jn 20:17), illetve hogy mi csak akkor leszünk Vele, miután eljön, hogy magához vegyen minket (Jn 14:1–3), egyértelmű, hogy Jézus nem ígéri azt a mellette keresztre feszített latornak, hogy még aznap találkozni fognak a paradicsomban. Itt arról van szó, hogy a lator a feltámadás után csatlakozik Jézushoz és megy fel a mennybe. A mondat helyes olvasata ekképpen hangzik: „Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban!”
(3)    Fil 1:21–24 és 1Thess 4:13–18 – Pál azt mondja, hogy alig várja, hogy az Úrral legyen, de egyszerűen nem utal a halála és a feltámadása közötti periódusra.
(4)    1Pt 3:13–20 – A tény, hogy Jézus a „tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált… a Noé napjaiban” nem jelenti azt, hogy személyesen közvetített üzenetet a pokolba jutott, özönvíz előtt élt engedetlen embereknek. Jézus e kijelentése ellenben figyelmeztetés a bűn börtönére, amit a Szentlélek által Noé mondott a korában élő bűnös embereknek.
(5)    Jel 6:9–11 – A mártírok lelkeinek igazságért való kiáltása a teljesen égő áldozatok oltáráról nem szó szerint értendő. Nem szó szerinti lelkekről van szó, hanem jelképről: azok jelképéről, akiknek Isten iránti hűségük miatt meg kellett halniuk.
 

Vizsgáljunk meg kettőt az említett igei szakaszok közül: (1) a gazdag és Lázár példázata (Lk 16:19–31), és (5) a mártírok lelkeinek bosszúért való kiáltása (Jel 6:9–11).
A gazdag és Lázár története (Lk 16:19–31)
Jézus azért beszélt a gazdag emberről és Lázárról, hogy hangsúlyozza, mennyire fontosak a választásaink, amelyeket életünk során meghozunk, korántsem azért, hogy információkat közöljön a halál utáni életről. Elköteleződésünk – akár Krisztusról van szó, akár másról –, nem változhat meg a halálunk után (Zsid 9:27).
Mi több, a példázat kiemeli: hogyha valaki nem engedelmeskedik a Szentírásnak, még az sem győzné meg, hogy higgyen, ha látna valakit feltámadni a halottak közül. Más szavakkal, ha egy embernek lehetősége van megismerni a Szentírás tanításait, de mégsem változtatja meg a magatartását, az sem győzné meg őt, ha valaki eljönne hozzá, és a rettenetes pokol gyötrelmeiről beszélne neki. Jézus világosan fogalmaz: két lehetőség van – vagy nyitott a szív Isten iránt, vagy megkövült és ellenáll; egyedül az Isten iránti engedelmesség az, ami megtéréshez és megváltozott élethez vezet (Ez 36:26–27). Nincs semmilyen mentségünk, mivel mindannyiunknak szükségünk van az Istent kinyilatkoztató Szentírásra (Lk 16:29–31).
A példázat szövegkörnyezetében semmi sem sugallja, hogy Jézus itt a halottak állapotáról beszélne. Ellenben az előző igeversben az önzésről, a tisztességtelen nyereségről és a hűséges sáfárkodásról prédikál. Majd rátér a gazdag  ember és  Lázár példázatára, amelyben hangsúlyozza, hogy a gazdagság nem szavatol boldog, mennyei örök életet. Más szavakkal, az örök élet Krisztus értünk végzett üdvözítő munkájának elfogadásán alapszik. Mózes és a próféták is mind a Messiásra mutattak előre.
Egyesek szerint ez a történet nem példázat, a kezdő sora sem erre utal: „Vala pedig egy gazdag ember…” Az ellenvetők szerint ha példázat lenne, azt tudatná velünk a szöveg. Ez a kifogás azonban nem állja meg a helyét, mivel vannak még a Bibliában ekképpen kezdődő példázatok, miként éppen az előző is, amely ugyanazokkal a szavakkal kezdődik:
„Vala egy gazdag ember…” (Lk 16:1).
A történet részletei sem bizonyítják, hogy itt égő pokolról van szó. Először is képtelenség lenne, hogy valaki, aki a pokol tüzében ég, egy vízbe mártott ujjtól felfrissüljön. Továbbá a menny és a pokol közötti kis távolság lehetetlenné tenné, hogy valaki boldog legyen a mennyben úgy, hogy bármelyik pillanatban beszélgethet a pokolban örökké égő szerettével. Így sosem teljesedhetne a Jelenések könyvének ígérete, miszerint a mennyben nem lesz többé fájdalom, sírás és könnyhullatás (Jel 21:4).
Hálásak lehetünk, hogy ez a példázat nem a valóságot mutatja be. Mi olyan Istent imádunk, Aki senkit sem kínoz egy örökkévalóságon át. Roy Gane három nagy problémát azonosít az örökké égő pokol kapcsán:
(a) „Vajon Isten enni adna a törvényszegőknek az élet fájáról, hogy élve tartsa őket a pokolban? Ha igen, akkor ez ellentmondana annak a bibliai tanításnak, miszerint kizárólag az üdvözülteknek van joguk enni erről a fáról (Jel 22:14). Vegyük figyelembe azt is, hogy a Teremtés könyve 3. fejezetében Isten megtiltotta a bűnbe esett Ádámnak és Évának, hogy megközelítsék az élet fáját, éppen azért, hogy ne élhessenek örökké (Jel 22:22–24), következésképpen az első emberpár meghalt (1Móz 5:5 – Ádám halála).
(b) Jelenések 20. fejezetében a törvényt megszegőket elpusztító tűz és kénkő tava a föld nagy részét elfoglalja az Új Jeruzsálem körül (Jel 20:8–10). Semmilyen utalás nincs a Jelenések utolsó két fejezetében arra, hogy a tüzes és kénköves tó az új föld örök valósága lenne.
(c) A tűz tavába vetettek elszenvedik a második halált (Jel 20:14–15; 21:8), következésképpen meghalnak, nem szenvednek örökké a véget nem érő pokolban” (Roy Gane: Atonement Forever in God’s New Heaven and New Earth – Salvation: Contours of Adventist Soteriology, 255–256. o.).
A mártírok lelkei (Jel 6:9–11)
Mivel megöletésre és vérre történik utalás, valószínű, hogy a teljesen égő áldozatok oltáráról, és nem a tömjénező oltárról van itt szó. Lévén, hogy az állatok vérét az oltár tövéhez öntötték, hasonlóképpen a szentek vérét is jelképesen áldozatként felajánlották Istennek. Az oltár alatt lévő szentek a hűséges bizonyságtevésük miatt haltak meg. Haláluk kétségkívül tragédia volt, mindazonáltal diadal is, hiszen Krisztusban haltak meg (Jel 14:13).
A „lelkek” nem bosszúért, hanem törvényes igazságért kiáltanak. „Azt kérik Istentől, hogy törvényes tárgyalást vezessen le, melynek nyomán az ítélet igazságot szolgáltat a vértanúságot szenvedett szenteknek” (Joel N. Musvosvi: Vengeance in the Apocalypse, Andrews University Seminary Doctoral Dissertation Series 17, 232. o.). A szenteket igazságtalanul üldözték, és végül életüket áldozták, mivel hűségesek maradtak Istenhez, és lelkesen hirdették az evangéliumot. Igazságért kiáltanak tehát, ugyanakkor azért is, hogy ily módon is nyilvánvalóvá váljon az igazságos és szent Isten jelleme.
Van néhány ok, amiért ezeket az Istenhez kiáltó szenteket nem szó szerinti „lelkekként”, hanem inkább az igazságért kiáltó szentek vérének jelképeként kellene értelmezni. Először is jelentőségteljes az a tény, hogy a teljesen égő áldozatok oltára a templom udvarán volt, ami Ranko Stefanovic szerint azt jelenti, hogy „az itt bemutatott jelenet nem a mennyben, hanem a földön játszódik” (Revelation of Jesus Christ: Commentary on the Book of Revelation, Andrews University Press, 2009, 244. o.). A külső udvar tehát a földet jelképezi. Ebből az következik, hogy „az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért megöletett” lelkek a földről kiáltanak Istenhez, nem lehetnek mennyben „élő” lelkek.
Továbbá miután a szentek megkapják a Krisztus igazságát jelképező fehér ruhát, azt a parancsot kapják, hogy „még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjukfiainak száma, akiknek meg kell öletniük, amint ők is megölettek” (Jel 6:11). A „pihenést” jelölő görög szó az eredetiben az anapauo, amelynek „megerősödés”, „megállás”, „halál” jelentése is van. A szó Jelenések 14:13 versében is megjelenik: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak (anapauo) az ő fáradtságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” Ez az embercsoport újra megjelenik a feltámadás alkalmával, a második eljövetelkor: „… és látám azoknak lelkeit, akiknek fejüket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért… és éltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20:4). Egyértelmű, hogy ez az a pillanat, amikor újra életre kelnek. Ők nem élő lelkek – ha nem így lenne, nem lenne szükség erre a kijelentésre a Szentírásban. Rövid ideig tartó pihenésük leírása – az „álom” fogalmával elegyítve, ami a Bibliában a halál gondolatát jelöli – segíti az olvasót megértenie, hogy a vértanúságot szenvedett szenteknek még egy kis ideig – Jézus második eljöveteléig – a sírjukban kell maradniuk.
Alkalmazás
1 A könyörtelen gazdag és Lázár példázatának központi  gondolata ez: megmaradni a Szentírás tanításai mellett, megengedni Isten Igéjének, hogy megváltoztassa életünket. Milyen tanításra van a legnagyobb szükséged a Szentírásból? A gazdagságra, fényűző életre vonatkozó nevelésre, vagy pedig más tanításokra? Talán az önzés okoz gondot, a mások tulajdona utáni vágyódás? Az élet mely területén van szükséged Isten erejére a változtatáshoz? Szakíts időt arra, hogy imában teljes valódat átadd Istennek!
2 Nem kívánatos sors a mártíromság. Jézus azonban ezt mondta: „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Mt 10:39). Megtörténhet, hogy annyira lefoglaljon életünk megőrzése, hogy megfeledkezzünk igazi küldetésünkről. Hogyan tehetjük Krisztus hirdetését életünkben az első helyre?
3 Mi a különbség az emberi bosszú és Isten bosszúja között? Mit tanulhatunk ebből a különbségből? Mit tegyünk, hogy jobban bízzunk Istenben, és teljesen Őrá hagyatkozzunk mindenben, ami az életünkben történik?