Halottak feltámasztása a kereszt előtt

Text de memorat

„Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt.” (Jn 11:25-26)

A feltámadásra vonatkozóan eddig vizsgált ószövetségi utalások nagyrészt egyes emberek váradalmait fejezték ki (Jób 19:25-27; Zsolt 49:16; 71:20; Zsid 11:17-19), illetve ígéreteket közöltek a jövőre nézve (Dán 12:12, 13). Az ihletett feljegyzések azonban olyan esetekről is beszámolnak, amelyekben halottak feltámadtak. 
Mózes feltámadása volt az első (Lk 9:28-38; Júdás 9). Az izraeli királyok korában szintén feltámadt a sareptai özvegyasszony fia (1Kir 17:8-24) és a súnemita asszony fia (2Kir 4:18-37). Földi élete során Krisztus feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát (Lk 7:11-17) és Jairus lányát (Lk 8:40-56), majd pedig Lázárt (János 11. fejezet). Mózes kivételével ezek az emberek mind halandó testben támadtak fel, később aztán újból meghaltak. Ezek az esetek szintén megerősítik a bibliai tanítást a holtak öntudatlan állapotáról (Jób 3:11-13; Zsolt 115:17; 146:4; Préd 9:7, 12). Egyáltalán nem említ állítólagos túlvilági tapasztalatot egyik nevezett beszámoló, mint ahogy a feltámadás bármelyik másik bibliai története sem.
A hét során alaposabban megfigyeljük a Krisztus halálát és feltámadását megelőző feltámadásokat.
 
Október 29. – A Sola Scriptura napja

EGW idézet:

Ábrahám feltétlen engedelmessége az egyik legszembeszökőbb példája a hitnek és Istenre támaszkodásnak a Szentírásban. Csupán a puszta ígérettel a legparányibb külső bizonyíték nélkül – hogy leszármazottai örökölni fogják Kánaánt – Ábrahám követte az utat, ahova Isten vezette, teljesen és szívből eleget téve a feltételeknek, bizonyos lévén, hogy az Úr hűen teljesíti ígéretét. Az ősatya ment, ahol Isten kijelölte kötelességét; egyetlen gondolattal telepedett bálványimádó nemzetek közé: „Isten szólt; engedelmeskedem a hangjának; ő majd megvéd.” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 524. o.

Minden teremtett lény Isten akarata és hatalma által él. Mindenki az Isten Fiában való életből nyeri életét. Bármennyire tehetséges és sokra is képes valaki, életét az élet Forrásától nyeri. Krisztus az élet kútfeje. Csak akié egyedül a halhatatlanság, aki a világosságában és életben lakozik, az jelentheti ki: „Van hatalmam letenni azt [életemet], és van hatalmam ismét felvenni azt…” (Jn 10:18) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 301. o.

Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról; Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk  származhat,  személyes  Megváltóként  fogadja  el  Őt,  és  érdemeit a  miénkké  teszi.  Sokan  egyfajta  véleménynek  tekintik  a  hitet.  A  megmentő hit egyesség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit – élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzedelmes hatalommá válik. […] Krisztus hűségének megvallása a  menny  választott  eszköze,  melylyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen  értékes elismerése,  ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o.

1. Milyen bizonyítékát találjuk Lk 9:28-36 és Júd 9 verseiben annak, hogy Mózes testben támadt fel?

Egyes alexandriai egyházatyák úgy érveltek, hogy Mózes halálakor két Mózes is volt: az egyik lélekben élt, a másik testben halott volt; az egyik Mózes a mennybe szállt az angyalokkal, a másikat eltemették a földön (lásd Origenész beszéde Józsué 2:1 alapján. Alexandriai Kelemen, Stromata 6.15). A lélek mennybemenetelének és a test eltemetésének megkülönböztetése talán logikusnak tűnhet azoknak, akik a halhatatlan lélek görög fogalmában hisznek, csakhogy ez a gondolat nem szerepel a Bibliában. Júd 9 verse megerősíti Mózes testben történt feltámadásának bibliai tanítását, mert a vita „Mózes teste felett”, nem pedig az állítólag élő lelke miatt folyt.
5Móz 34:5-7 szakaszából tudjuk, hogy Mózes százhúsz évesen halt meg, és az Úr Moáb földjén temette el egy völgyben, egy elrejtett helyen, de nem maradt sokáig a sírban. „Krisztus maga jött le a mennyből azokkal az angyalokkal, akik eltemették Mózest, és előhívta az alvó szentet… Most először szándékozott Krisztus életet adni a holtnak. Mikor az élet fejedelme és a fénylő angyalok a sírhoz közeledtek, Sátán féltette hatalmát… Krisztus nem bocsátkozott vitába Sátánnal… mindent Atyjára bízott, mondván: »Dorgáljon meg téged az Úr« (Júd 9)… A feltámadás mindörökre bizonyossá lett. Sátántól elragadták a zsákmányt, a megholt igazak ismét élhetnek” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 446–447. o.).
Mózes feltámadásának világos bizonyítéka Jézus megdicsőülésekor mutatkozott meg. Megjelent Illés prófétával együtt, aki nem halt meg, hanem elváltozott, elragadtatott (2Kir 2:1-11). Mózes és Illés beszélgetett Jézussal (lásd Lk 9:28-36). „És íme, két férfi beszélt vele, Mózes és Illés, akik megjelentek dicsőségben, és a Jeruzsálemben bekövetkező haláláról beszéltek” (Lk 9:30-31, ÚRK). Félreérthetetlen módon mutatja be ez a szakasz, hogy Mózes megjelenése bizonyítja Krisztus győzelmét, amit a bűn és a halál felett készült aratni. Mózes és Illés, nem pedig a „lelkük” jelent meg Jézus mellett (hiszen Illés nem is halt meg)!
 

Isten nem engedte meg Mózesnek, hogy belépjen a földi Kánaánba (5Móz 34:1-4), de elvitte a mennyei Kánaánba. Mit tanít ez Istenről, „Aki kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint” (Ef 3:20, ÚRK)?

EGW idézet: 

Egy pusztai sírba torkollott annyi esztendő küszködése, nyomasztó gondja. Ám aki „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Eféz 3:20), ilyen mértékben válaszolt szolgájának imájára. Mózes átment a halál országán, de nem kellett a sírban maradnia. Maga Krisztus hívta elő az életre. Sátán, a kísértő követelte Mózes testét a vétke miatt, de Krisztus, a Megváltó előhozta őt a sírból (vö. Júd 9). A  megdicsőülés  hegyén  Mózes  tanú  volt  rá,  hogy  Krisztus  győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak feltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak „nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra”, amikor „szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára”, és „e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (lKor 15:52–53). – Jézus élete, 421. o.

Az Atya Mózest és Illést választotta Krisztushoz küldött hírnökeként, hogy a menny ragyogásával dicsőítsék meg Őt. Azonkívül, hogy elbeszélgessenek közelgő győzelméről, mert régen ők is emberként éltek a földön. Ők is átestek emberi szomorúságon és szenvedésen, ezért együtt tudtak érezni Krisztus földi megpróbáltatásával. Illés Izráel látnokaként Krisztust képviselte, s feladata is bizonyos fokig hasonló volt az Üdvözítő munkájához. Mózes meg Izráel vezetőjeként valamikor Krisztus helyében állt, vele érintkezett, utasításait követte. Ezért az Atya trónja köré gyűlt seregből ők voltak legalkalmasabbak, hogy Isten Fiának szolgáljanak. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1096. o.

Krisztus azért jött le földünkre, hogy bemutassa Isten dicsőségét, és hogy az ember nemes jellemre tehessen szert az Ő helyreállító ereje által. Őnéki adatott minden hatalom és kegyelem. Szíve élő víznek kiapadhatatlan kútforrása volt, és mindig készen állt kiárasztani maga körül gazdag árjait. Földi élete azzal telt, hogy jót cselekedett mindenkivel, s tette ezt érdektelenül, feddhetetlenül. Tervei szeretetről és kedvességről tanúskodtak. Boldog volt, amikor követőiért többet tehetett, mint amit kérhettek vagy elgondolhattak. Szüntelenül azért imádkozott, hogy az igazság által megszentelődjenek, és mindig hittel imádkozott, tudva azt, hogy a megváltási terv már a világ megalapítása előtt megszületett. Tudta, hogy a mennyei evangélium jó híre eljut a világ minden tájára, és hogy a Szentlélek mindenható erejével felfegyverzett igazság győz majd a jó és rossz között dúló küzdelemben, és hogy egy napon a véráztatta zászló győztesen fog lobogni követőinek feje fölött. – That I May Know Him, 37. o.

2. Milyen hasonlóságokat, illetve különbségeket látunk az 1Kir 17:8-24 és 2Kir 4:18-37 szakaszában lejegyzett két feltámadás között?

A zsidókhoz írt levél 11. fejezetében azt olvassuk, hogy hit által „aszszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat” (Zsid 11:35), mint például a ma tanulmányozott szövegekben szereplő két történetben.
Az első eset (lásd 1Kir 17:8-24) Izrael legnagyobb hitehagyása idején volt, ami Akháb királynak és pogány feleségének, Jézabelnek a hatására következett be. Nagy aszály sújtotta a földet, Isten pedig meghagyta Illésnek, hogy menjen Sareptába, az Izrael területén kívül eső városkába. Ott találkozott egy szegény föníciai özvegyasszonnyal, aki éppen az utolsó adag ételt akarta elkészíteni magának és a fiának, mielőtt meghalnak. Azonban életben maradtak a liszt és az olaj megszaporításának köszönhetően, nem fogyott el az ételük az aszályos idő végéig. Az asszony fia később megbetegedett és meghalt. A kétségbeesett anya könyörgött Illésnek, aki az Úrhoz kiáltott. „Az ÚR meghallgatta Illés szavát, visszatért a gyermekbe a lélek, és föléledt” (1Kir 17:22, ÚRK).
A második feltámadás (lásd 2Kir 4:18-37) Súnemben, a Gilboa hegyétől délre fekvő kis faluban történt. Elizeus egy csoda folytán segített egy szegény özvegyasszonynak, hogy kifizethesse az adósságát, sok edényt megtöltött  olajjal  (2Kir  4:1-7).  Később  Súnemben  találkozott  egy  jómódú, gyermektelen családdal. A próféta mondta az asszonynak, hogy fiuk fog születni, és úgy is történt. A gyerek szépen növekedett, egészséges volt, egy nap azonban megbetegedett és meghalt. A súnemi nő felkereste Elizeust a Kármel hegyén, aki visszament vele, hogy megnézze a fiúcskát. A próféta kitartóan könyörgött az Úrhoz, és végül a gyermek életre kelt. Ezeknek az asszonyoknak eltérőek voltak a körülményeik, de egyaránt üdvözítő hit élt bennük. A föníciai özvegy igen nehéz időben látta vendégül Illés prófétát, amikor Izraelben nem volt számára biztonságos hely. A súnemi házaspár külön szobát építtetett, ahol Elizeus próféta megszállhatott, amikor a vidékükön járt. A két gyermek halálakor a szerető édesanyák Isten prófétáihoz fordultak, majd örömmel láthatták, hogy a fiúk újból életre keltek.
 

Nagyszerű történetek ezek, viszont hány és hány fel nem jegyzett eset volt, amikor nem következett be ilyen csoda! A hitünk szempontjából tehát miért különösen fontos a végidei feltámadás ígérete?

EGW idézet:

A szegénységtől sújtott otthonra nyomasztó éhség telepedett, mert fogytán volt az élelem. Illés érkezése épp azon a napon, amikor az özvegy attól tartott, hogy fel kell adnia a túlélésért vívott harcát, keményen megpróbálta az asszony hitét az élő Isten erejében és gondoskodásában. De épp ebben a nagy szorultságban tett bizonyságot a hitéről, és tett eleget az idegen utazó azon kérésének, hogy ossza meg vele az utolsó falat kenyerét. […] A sareptai özvegy megosztotta eledelét Illéssel, aminek az lett az eredménye, hogy oltalom alá került az élete és a fia élete is. Isten gazdag áldásokat ígér mindazoknak, akik a próbák és a nélkülözések közepette együttérzést tanúsítanak a szükségben levők iránt, és segítséget nyújtanak. – Conflict and Courage, 206. o.

Az anya azonban nem nyugodott meg addig,  amíg  Elizeus  maga  el nem ment vele. „Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak itt – mondta. Elindult tehát Elizeus, és ment az asszony után.” […] Amikor a házhoz értek, Elizeus bement a szobába, amelyben a gyermek feküdt. „Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz. Majd fellépett az ágyra, odafeküdt a gyermek mellé, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste. Azután néhányszor föl-alá járt a házban, majd ismét odalépett, és föléje hajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymásután, és felnyitotta a szemét.” Így jutalmazta meg Isten az asszony hitét. Krisztus a nagy Életadó, visszaadta fiát. Hasonlóképpen jutalmazza meg hűségeseit, amikor eljövetelekor a halál elveszti fullánkját, és Krisztus elveszi a sír hatalmát. Akkor visszaadja szolgáinak a gyermekeket, akiket a halál elvett tőlük. „Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai. Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma… Visszatérnek fiaid az ellenség földjéről. Reménykedhetsz a jövőben – így szól az Úr –, mert visszatérnek fiaid hazájukba.” (Jer 31:15–17) – Próféták és királyok, 238–239. o.

A Biblia beszámol róla, hogy Jézus „amerre csak járt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög hatalmában volt, mert az Isten volt vele” (ApCsel 10:38, ÚRK). Minden evangélium tele van olyan beszámolókkal, amelyek arról szólnak, hogyan segített Jézus megannyi rászorulónak, bajokkal küzdő embernek. A későbbiekben ezért is hitte el sok zsidó, hogy valóban Jézus a megígért Messiás. „Egész falvak és városok voltak, amelyekben többé nem volt hallható betegek sóhaja és panasza, mert azokon áthaladva minden beteget meggyógyított. Művei bizonyságot tettek isteni küldetéséről. Szeretet, irgalmasság és mélységes részvét nyilatkozott meg életének minden egyes cselekedetében. Szíve a könyörület bensőséges érzelmével kereste az embereket. Emberi természetet vett magára, hogy jobban megérthesse és megközelíthesse az ember szükségleteit. A legszerényebb és legmegvetettebb emberek sem féltek hozzá közeledni. Még a kisgyermekek is vonzódtak hozzá” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 9. o.).

3. Olvassuk el Lk 7:11-17 szakaszát! Milyen fontos különbséget látunk e mostani eset és a tegnap vizsgáltak között?

Galileai szolgálata alatt Jézus betegeket gyógyított és ördögöket űzött ki. Egyszer a követőivel Nain kapuja felé tartott, amikor ott éppen egy temetési menet haladt át. A vigasztalhatatlanul síró özvegyasszony fia nyitott koporsóban feküdt. Jézus a gyászoló anya iránti mély együttérzéssel szólította meg a nőt: „Ne sírj”, majd a koporsóban vitt, halott fiúhoz fordult: „Ifjú, néked mondom, kelj föl!” A fiatalember életre kelt, és Jézus az anyjához vezette (Lk 7:13-15). Jézus jelenléte teljes egészében megváltoztatta a helyzetet. A csoda szemtanúi közül sokan nemcsak azt mérték fel, hogy megdöbbentő dolog történt, hanem azt is, hogy különleges valaki jár közöttük. Úgy nevezték, hogy „a nagy próféta”.
A föníciai özvegy (1Kir 17:8-24) és a súnemi asszony (2Kir 4:18-37) segítséget kért, az egyik Illéstől, a másik Elizeustól, a naini özvegynek viszont Jézus kérés nélkül segített. Ezek szerint Isten akkor is gondoskodik rólunk, ha mi nem tudunk hozzá fordulni a kérésünkkel, vagy nem érezzük méltónak magunkat rá. Jézus meglátta a problémát és foglalkozott vele – ez annyira jellemző rá a szolgálatának egész idejében!
 

Az igaz vallás része az árvákról és az özvegyekről való gondoskodás (Jak 1:27). Mi nyilván nem leszünk képesek olyan csodákat tenni, mint Jézus, mégis hogyan segíthetünk a körülöttünk lévő szenvedőknek?

EGW idézet:

Részvétteljes Megváltónk szeretettel és rokonszenvvel figyel. Kész meghallgatni imádat, és megadja a szükséges segítséget. Ismeri minden anyai szív terhét, és minden szükségben a legjobb barát. Örökkévaló karja támogatja az istenfélő, hűséges édesanyát. Amikor a földön tartózkodott, olyan édesanyja volt, aki szegénységgel küszködött, akinek sok gyötrő gondja és baja volt, ezért együtt érez minden keresztény édesanyával gondjaiban és bajaiban. Az a Megváltó, aki hosszú utat tett meg azért, hogy enyhítse egy asszony gyötrődő szívét, akinek leányát gonosz lélek szállta meg, meghallgatja az édesanyák imáját, és megáldja gyermekeit.
Krisztust – aki visszaadta az özvegy egyetlen fiát, amikor temetni vitték – ma is meghatja a vergődő édesanya fájdalma. Aki a részvét könnyeit hullatta Lázár sírjánál és visszaadta Máriának és Mártának eltemetett testvérét; aki megbocsátott Mária Magdalénának; aki megemlékezett édesanyjáról, miközben haláltusájában függött a kereszten; aki megjelent a síró asszonyoknak és követeivé tette őket, hogy hirdessék a feltámadt Megváltó első örömhírét – ma is az édesanyák legjobb Barátja, mert kész segíteni nekik életük minden helyzetében. – Boldog otthon, 204. o.
Aki Nain kapujánál a bánatos anya mellett állt, az a ravatalnál síró minden gyászolóra odafigyel. Fájdalmunk részvétet kelt benne. Szerető, könyörületes szívének gyöngédsége változatlan. Szava, mely életre hívta azt a halottat, ma sem kevésbé hatékony, mint amikor a naini ifjúhoz szólt. Ezt mondja: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28:18) Ezt az erőt nem csökkenti az évek múlása, nem meríti ki túláradó kegyelmének szüntelen gyakorlása sem. Élő Megváltó Ő mindenkinek, aki hisz benne. – Jézus élete, 319. o.

Akkor azonban, mikor a 16 éves nemes szívű Henrikünk is meghalt, és a mi kedves énekesünket a temetőbe kísértük, és már nem hallottuk reggeli énekét, házunk kihalt. A szülők és a két hátra maradt fiú sínylette meg legjobban a csapást. De Isten megvigasztalt bennünket veszteségeinkben, és mi hittel, bátran harcoltunk tovább a műben, melyet ránk bízott, abban a reményben, hogy gyermekeinket, kiket a halál elragadott tőlünk, viszontláthatjuk majd az örök hazában, hol halál és betegség nem lesz többé. – Életünk és munkánk, 165. o.

Viseljük szívünkön mások fájdalmát, nehézségét, baját! Osztozzunk nagyok  és  kicsinyek,  gazdagok  és  szegények  örömében  és  gondjában!
„Ingyen vettétek – mondja Krisztus –, ingyen adjátok.” (Mt 10:8) Környezetünkben élnek nyomorult, megpróbált emberek, akiknek szükségük van megértő szavakra és tettekre. Mindenütt vannak özvegyek, akik segítségre és együttérzésre szorulnak; árvák, akikért Krisztus felelőssé teszi követőit. Nagyon sokszor érzéketlenül elmegyünk mellettük. Lehet, hogy kopottak, faragatlanok, és látszólag semmi kedves vonás nincs bennük. Akkor is Isten tulajdonai. Áron vette meg őket, és éppoly értékesek szemében, mint mi. Ők is Isten nagy családjához tartoznak, és a keresztények Isten sáfáraiként felelősek értük. – Krisztus példázatai, 386. o.
 

A Jézus halála és feltámadása előtti feltámadások nem csak egy meghatározott népcsoportra vagy társadalmi osztályra korlátozódtak. Minden  bizonnyal  Mózest  tarthatjuk  Isten  népe  legnagyobb  vezetőjének (5Móz 34:10-12), tőle eltérően a szegény föníciai özvegyasszony nem is volt izraelita (1Kir 17:9). A súnemi nő előkelő volt (2Kir 4:8). A naini özvegynek csak egy fia volt, ő lehetett az egyetlen támasza (Lk 7:12). Jairus valószínűleg Kapernaumban volt a zsinagóga egyik elöljárója (Mk 5:22). Kulturális hátterüktől és társadalmi helyzetüktől függetlenül mindanynyian részesültek Isten életadó hatalmának áldásában.

4. Olvassuk el Mk 5:21-24 és 35-43 verseit! Mit tudhatunk meg a halálról Krisztus szavaiból: „A gyermek nem halt meg, hanem alszik” (Mk 5:39)?

Jairus tizenkét éves lánya betegen feküdt otthon, ezért a férfi felkereste Jézust, könyörgött neki, hogy menjen el hozzájuk és érintse meg gyógyító kezével. Ám mielőtt hazaérhettek volna, szomorú hírt kapott:
„Leányod meghalt, miért fárasztanád tovább a Mestert” (Mk 5:35, ÚRK)? Jézus ekkor így szólt a gyászoló apához: „Ne félj, csak higgy” (Mk 5:36, ÚRK)! Jairus valóban csak azt tehette, hogy teljes egészében Isten közbelépésére hagyatkozik.
Amikor a házhoz értek, Jézus az ott összegyűltekhez fordult: „Miért zajongtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem csak alszik” (Mk 5:39, ÚRK). A gyászolók kinevették, mert 1) tudták, hogy a kislány meghalt és 2) nem értették meg Jézus szavait. „A halállal kapcsolatosan Krisztus kedvelt fordulatának tűnik ez a vigasztaló hasonlat, amelyben az »alvás« jelképezi a »halált« ([Mt 9:24; Lk 8:52] lásd Jn 11:11-15 szakaszánál). A halál alvás, méghozzá mély alvás, amiből csak a nagy Életadó ébresztheti fel az embert, mert egyedül neki van kulcsa a sírhoz (lásd Jel 1:18; vö. Jn 3:16; Róm 6:23)” (The SDA Bible Commentary. 5. köt. 609. o.).
Akik látták a kislány feltámadását, „azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól” (Mk 5:42, RÚF). Nem is csoda! Most a halál még végleges, abszolút és látszólag visszafordíthatatlan. Minden bizonnyal fantasztikus, az egész életüket megváltoztató tapasztalat lehetett a feltámadást a saját szemükkel látni.
 

Számunkra is különösen jelentőségteljes Jézus bátorítása: „Ne félj, csak higgy” (Mk 5:36, ÚRK)! Hogyan tehetjük ezt meg még rémítő helyzetekben is, amikor a legfontosabb kitartani a hitben?

EGW idézet:

Még útban voltak, amikor egy küldönc  furakodott  Jairushoz  a  tömegben, és hírül adta, hogy leánya meghalt, ne fárassza többé fölöslegesen a Mestert. E szavakat Jézus is meghallotta. „Ne félj – mondta –, csak higgy, és megtartatik.” (Lk 8:50)

Jairus közelebb húzódott a Megváltóhoz, és együtt siettek a főember házába. A fizetett siratók és síposok már ott voltak, a levegőt betöltötte lármájuk. A tömeg, a zűrzavar bántotta Jézus lelkét. Így intette csendre őket: „Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik.” Az emberek méltatlankodva fogadták az idegen szavait. Látták a gyermeket a halál karmai közt, megvetően nevettek hát Jézuson. […]
Jézus az ágyhoz lépett, kezébe vette a gyermek kezét, és lágyan, az otthon meghitt nyelvezetével ejtette ki e szavakat: „Leányka, néked mondom, kelj föl!” (Mk 5:41)
Az élettelen testen azonnal remegés futott végig. Az élet lüktetése visszatért. Az ajkak mosolyra nyíltak. A leány nagyra nyitotta szemét, mint álom után, s csodálkozva nézte a körülötte álló csoportot. Felkelt, szülei magukhoz ölelték, sírtak örömükben. – Jézus élete, 342–343. o.

A keresztény előjoga az a tudat, hogy Jézus valóban köztük él. „A győzedelem,  mely  legyőzte  a  világot,  a  mi  hitünk.”  „Minden  lehetséges  a hívőnek. S bármit kérünk is imában, ha hisszük, hogy megkapjuk, úgy is lesz.” Ez a hit áthatol a legsötétebb fellegen, elhozza a fény és reménység sugarait az ellankadt, csüggedező léleknek. Ezen hit és bizalom hiánya  zúdítja  ránk  a  tanácstalanságot,  kétségbeejtő  félelmeket  s  gonosz gyanakvást.  Isten  hatalmas  dolgokat  visz  véghez  népéért,  ha  teljesen belé helyezik bizalmukat, „Valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel.” Akkor a tiszta és igaz vallásosság megvalósul az életükben. Krisztus az erő soha meg nem szűnő forrása lesz, valós segítség a nyomorúság minden idején. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 139. o.

Isten hangja hallatszott: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged.” (Jer 31:3) „Örök irgalmassággal könyörülök rajtad.” (Ésa 54:8) Ó, mily csodálatos szeretet, hogy Isten kész eltávolítani minden kételyre okot adó tényezőt vagy emberi félelem és gyengeség állította kérdőjelt, hogy megfoghassa a hittel felé nyújtott remegő kezet azért, hogy a számos ígéret biztosítása révén segíthessen bízni Őbenne… Tehetett-e volna többet az Úr hitünk megerősítése végett? – That I May Know Him, 262. o.
 

5. Olvassuk el Jn 11:1-44 szakaszát! Lázár betegsége és halála hogyan „dicsőítette meg” Jézust (Jn 11:4)?

A halálról szólva Jézus itt is az alvás metaforáját használja: „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt” (Jn 11:11). Az emberek azt hitték, szó szerint alvásra gondolt (Jn 11:11-13), ekkor Ő világosan elmondta, hogy úgy értette: „Lázár meghalt” (Jn 11:12-14, ÚRK). A férfi már négy napja halott volt, mire Jézus Betániába érkezett, a teste oszlásnak indult (Jn 11:17, 39). Ennyi idő elteltével a test már bomlani kezd, szaga is van, tehát Lázár vitathatatlanul halott volt.
Így amikor Jézus kijelentette Mártának: „Feltámad a te testvéred” (Jn 11:23), Márta kifejezte hitét a végső feltámadásban. Jézus azonban ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt” (Jn 11:25-26)? Később még hozzáfűzte: „Nemde megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Isten dicsőségét” (Jn 11:40, ÚRK)? Márta hitt és meg is látta Isten dicsőségét testvére feltámadásakor.
A Bibliában az áll, hogy Isten a szavával teremtett életet (1Móz 1:2030; Zsolt 33:6), és a szavával újjá is képes teremteni azt, amint Lázár esetében történt. Egy rövid imádság után Jézus így szólt: „Lázár, jöjj ki” (Jn 11:43)! A körülötte álló emberek ott és akkor meglátták Isten életadó hatalmának bizonyítékát, azt az erőt, ami szavával életre hívta a világunkat és ami az idők végén felkelti a halottakat, feltámasztja őket.
Lázár feltámasztásával Jézus bizonyította, hogy képes legyőzni a halált. Mi lehetne ennél nagyobb megnyilvánulása Isten dicsőségének számunkra, akik elkerülhetetlenül a halálba tartunk?
 

Olvassuk el Jn 11:25-26 verseit! Az egyik sorban Jézus a hívők haláláról beszél, a következőben pedig kijelenti, hogy soha nem halnak meg. Mire tanít itt Jézus? Miért különösen fontos világosan látni, hogy a halál öntudatlan alvás, ha ezt meg akarjuk érteni? Jézus szavai miért keltenek erős reményt bennünk, akik a sír felé tartunk?

EGW idézet:

Ha Krisztus a betegszobában lett volna, Lázár nem hal meg, mert Sátánnak  nincs  hatalma  felette.  Az  Életadó  jelenlétében  a  halál  nyilai  nem érhették volna Lázárt. Jézus engedte, hogy Lázárt elragadja a halál, és a gyászoló nővérek lássák testvérüket a sírban. Tudta, hogy amikor halott bátyjuk arcába néznek, a Megváltóba vetett hitük súlyosan meg lesz próbálva. Ezért megmetszette az ágakat, hogy azok még több gyümölcsöt hozzanak. Tudta, hogy a várható nehéz küzdelemnek köszönhetően hitük csak még nagyobb fénnyel ragyog majd. – Isten fiai és leányai, 92. o.

„Vegyétek el a követ” (Jn 11:39) – mondta Krisztus. Márta azt gondolta, hogy csak egy pillantást szeretne vetni a halottra, s ellenkezett, mondván, hogy a testet már négy napja eltemették, s romlásnak indult. Ez az állítás még Lázár feltámasztása előtt hangzott el, így Krisztus ellenségei nem mondhatták, hogy csalás történt. Azelőtt a farizeusok hamis állításokat szivárogtattak ki Isten erejének csodás megnyilatkozásait  illetően.  Mikor  Krisztus  életre  keltette  Jairus  leányát,  így  szólt:
„A gyermek nem halt meg, hanem alszik.” (Mk 5:39) Minthogy csak rövid ideig volt beteg, és halála után rögtön feltámadt, a farizeusok elhíresztelték: a gyermek nem halt meg, Krisztus maga mondta, hogy csak elaludt. Azt a látszatot próbálták kelteni, hogy Krisztus nem tud betegséget gyógyítani, hanem a vak véletlen játszott közre csodáiban. Ebben az esetben azonban nem tagadhatták, hogy Lázár halott. – Jézus élete, 534. o.

Mivel Krisztus egy volt az Atyával, engesztelést szerezhetett a bűnre, és megválthatta az embert, de nem a bűnben, hanem a bűntől. […]
A hűségeseket Isten a következő szavakkal fogja megszólítani: „Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” Akkor majd a megváltott seregből egy győzedelmes hang tör elő: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” Ó, bárcsak megértenénk ezt a témát, és e csodálatos esemény fontosságát!
„Aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” Megeshet, hogy Isten választottai elesnek a harcmezőn, de számukra a halál csak alvás, pihenés, mígnem visszajön Jézus, hogy föltámassza őket, és együtt lehessenek vele örök dicsőségben. – The Upward Look, 272. o.


 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, „Mózes halála” c. fejezet; Próféták és királyok, „Szigorú dorgálás”, „A békesség fejedelme” c. fejezetek; Jézus élete, „A százados”, „A hit érintése”, „Lázár, jöjj ki!” c. fejezetek.

„Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet. »Akié a Fiú, azé az élet« (1Jn 5:12). Krisztus istensége az örök élet biztosítéka a hívő számára. »Aki hisz énbennem – mondta Jézus –, ha meghal is, él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt« (Jn 11:25-26)? Krisztus itt előretekint második eljövetelének idejére. Akkor a meghalt igazak feltámadnak romolhatatlanságban, az élő igazak pedig elragadtatnak a mennybe, anélkül, hogy megízlelnék a halált. A csoda, mellyel Krisztus feltámasztotta Lázárt a halálból, minden meghalt igaz feltámadását jelképezi. Szavai és cselekedetei által Jézus a feltámadás Szerzőjének jelenti ki magát. Ő, aki hamarosan kereszthalált halt, ott állt a halál kulcsaival a sír legyőzőjeként, és kinyilvánította: joga és hatalma van, hogy örök életet adjon” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 447. o.).
 

Naponkénti tanulmányozásra: 2Sám 9–15; Ellen G. White: Az imádság, 8. fejezet (a „Szüntelen imádkozzatok!” bekezdésig)
 

1.    Ki evett mindig a király asztalánál?
 

2.    Ki bátorított kit a nemzet és Isten városainak védelmére?

 

3.    Milyen ruhát viseltek a király lányai, míg szüzek voltak?
 

4.    Melyik hegyre ment fel Dávid és hogyan? Mit tett, amikor felért a csúcsra?
 

5.    Mit tegyünk, ha nem kapunk azonnal választ az imánkra?

E heti tanulmányunk Krisztus keresztre feszítése előtt feltámadt személyek esetét elemzi, éspedig:
1.  Mózes (Mt 17:3; Lk 9:30; Júd 9)
2.    A sareptai özvegy fia (1Kir 17:21–23) és a sunemita asszony fia (2Kir 4:32–37)
3.    A naini özvegy fia (Lk 7:14–15)
4.    Jairus leánya (Mk 5:40–42) 5.  Lázár (Jn 11:41–45)
Ezek közül az elhunyt emberek közül egyedül Mózes ment fel a mennybe, az összes többi feltámadt személy itt a földön folytatta életét. Mindenik feljegyzés külön-külön igazolja, hogy nincs élet („lélek”) vagy bárminemű létezési forma a halál után. Érdekes szempont, hogy a feltámadtak közül senki sem tesz említést valamely túlvilági tapasztalatról. Vajon nem lett volna elég emlékezetes egy ilyen élmény ahhoz, hogy beszéljenek róla utólag? A három özvegy fiainak lelkesen kellett volna mondaniuk: „Anya, nem hiszed el, mit láttam odaát!” – és a mennyben átélt tapasztalatukról szóló hír futótűzként terjedt volna el egészen a föld széléig. És egy másik jogos kérdés: miért jönne vissza valaki a földre, miután már járt a paradicsomban?
Mózes, aki elragadtatott a mennybe, nem test nélküli „szellem” volt vagy „lélek”, mivel ő testben támadt fel. A Krisztus és Sátán közötti vita
„Mózes testéről” szólt (Júd 9). Sátán sem, Jézus sem tesz említést élő lelkekről vitájuk során. Miért lett volna szükség testre, ha már létezett lélek? Nem volt szükség testre a lélek befogadásához, mivel a test maga Mózes volt. Később Mózes Illéssel együtt (aki úgy ragadtatott el a mennybe, hogy sosem halt meg) megjelenik Jézusnak a Színeváltozás Hegyén (Lk 9). Ezek a feljegyzések újfent bizonyítják, hogy a legjobb magyarázat a halálra az álom, nem pedig valamely test nélküli tapasztalat.

 
Elemezni fogjuk Lázár történetét, és részletesen megbeszéljük feltámadása körülményeit. Mielőtt a Mester és a tanítványok elindultak volna Betániába, Jézus beszélt nekik a halálról, amit álomként/alvásként jellemzett (Jn 11:11). A tanítványok megkérdezték Tanítójukat, hogy miért mennek Júdeába, hiszen az ottaniak már megpróbálták Őt megkövezni,
 
Jézus azonban azt válaszolta nekik, hogy oda kell mennie, mert „Lázár, a mi barátunk elaludt” (Jn 11:11). A tanítványok nem értették a Mester szavait, ezért Jézus még hozzátette: „Lázár megholt” (Jn 11:14).
A halál „álom”-nak, „alvás”-nak van nevezve mind az Ó-, mind az Újtestamentumban (Dán 2:2; ApCsel 7:60; 1Thess 4:13–14). Dán 12:2-ben olvassuk: „És sokan azok közül, akik alszanak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.” Ez a bibliavers a két feltámadásról beszél: az első feltámadásra a millennium előtt kerül sor, amikor mindazok, akik átadták életüket Jézusnak, feltámadnak és felvitetnek a mennybe; a második feltámadás az ezer év után lesz, és azoknak lesz részük benne, akik elutasították az Üdvözítő Jézus Krisztust (Jel 20:4–6). A hetednapi adventisták ezt különleges feltámadásként értelmezik: „Krisztus második eljövetelét egy különleges feltámadás előzi meg. Mindazok, akik a harmadik angyal üzenetébe vetett hittel haltak meg, ekkor támadnak fel, hasonlóképpen azok is, akik a leghevesebben harcoltak Isten népe ellen, hogy ily módon saját szemükkel láthassák az isteni ígéret teljesedését és az igazság diadalát” (Adventista Bibliakommentár, 4. köt., 878. o.; ld. A nagy küzdelem, 637. o.). István vértanú, akit halálra köveztek, ApCsel 7:60 verse szerint „elaludt” a halálos csapások következtében. Vigasz számunkra tudni, hogy amikor meghalunk, olyan, mintha csupán elaludnánk, és lesz majd felébredés ebből az „álomból”.
A betániai utazásra vonatkozóan Jézus ezt mondta tanítványainak:
„Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem őt” (Jn 11:11). Mivelhogy tisztázza: „alvás” alatt halált ért, Jézus nyilvánvalóan feltámadásról beszél. A jelek szerint azonban senki sem vette komolyan szavai jelentését mindaddig, míg meg nem történt a csoda. Tamást az aggasztotta, hogy mindannyiukat megölhetik, a csoda, amelyet bejelentett Jézus, korántsem hatotta meg. A görögben használt szó a „felkölt”, „felébreszt” fogalmának kifejezésére az exupnizo, és egyedül itt tűnik fel az Újszövetségben. Jelentése: „álomból”, „alvásból”. Ezúttal is egyértelmű a kapcsolat az álom/alvás és a halál között. Jézus úgy beszél Lázár feltámasztásáról, mintha mindössze alvásból való felébresztésről lenne szó.
Érdekességként jegyezzük meg, hogy Jézus megérkezésekor a két nővér ugyanazt mondja, jóllehet eltérő kontextusban: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (Jn 11:21, 32). Krisztus jelenlétében nincs helye a halálnak, mivel Ő az élet Forrása. Mártának és Máriának volt már alkalmuk látni Jézust, amint betegeket gyógyít, tudták, hogy képes visszaadni valakinek az életét. Más bibliai szakaszok is megerősítik, hogy „Isten elevenít meg mindeneket” (1Tim 6:13; ld. Jn 1:3–4; 5Móz 32:39; Neh 9:6). Isten jelenlétében tehát nincs halál. A halál nem Istentől származik. A bűnnel és a gonosszal együtt jelent meg a világ színterén, amikor Sátán elhatározta, hogy fellázad Isten szépségés szeretetteljes kormányzása ellen, és sajnálatos módon az emberek is követték a példáját. A bűn rombol és halált hoz. „Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm 5:12).
Miután  megérkezett  Betániába,  Jézus  először  Mártával  beszélget. Amikor azt mondja neki, hogy „feltámad a te testvéred” (Jn 11:23), Márta ezt válaszolja: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon” (Jn 11:24). Volt egy elképzelése a halál utáni életről, ugyanakkor a válasza egyértelműen azt bizonyítja, hogy nem hitt abban, hogy Lázár fel fog támadni az utolsó napi feltámadás előtt. Valószínű, hogy Mártának tudomása volt az özvegy fiának vagy Jairus lányának feltámadásáról, de talán nem gondolt arra, hogy Jézus érette is megtehette volna – vagy meg akarta volna tenni – ezt a csodát. Mindannyian lehetünk szkeptikusak Isten életünkben véghez vihető csodáival szemben, s gondolhatjuk azt, hogy a csodák csak a mások életében történhetnek meg.
Jézusnak azonban terve volt arra, hogy mindenkinek bebizonyítsa: az élet Tőle származik, mivel Ő „a feltámadás és az élet” (Jn 11:25). Így folytatta Jézus: „Aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal” (Jn 11:26). Hangsúlyozza továbbá, hogy végül a Benne bízók nem fogják megtapasztalni a második halált. Jézus feltámaszthatja azokat, akiket most és „az utolsó napon” kiválaszt.
Amikor meglátta Máriát és a tanítványokat sírni, Jézus „elbúsula lelkében és igen megrendüle” (Jn 11:33). A „megrendül” ige megfelelője a görög eredetiben az embrimaomai. A „mély megrendültség” mellett a szó jelenthet „figyelmeztetés”-t vagy „feddés”-t, és öt ízben jelenik meg az Újtestamentumban (Mt 9:30; Mk 1:43; 14:5; Jn 11:33, 38). János evangéliuma 11. fejezete előtt háromszor szerepel a szövegben ez a szó, ebből kétszer „megparancsol” (Károli: „megparancsola”, Mt 9:30), „erősen megfenyeget” (Károli) jelentéssel. Következésképpen amikor Jézus reakciója itt az embrimaomai („erős érzéseket él át”, „megrendül”), valószínű, hogy düh, felháborodás vett rajta erőt a bűn és annak következményei miatt. Jézus minden bizonnyal mélységesen tudatában volt annak, hogy világunkban a szenvedés és a halál a bűn okozata. Jézusnak a gonoszról és a veszteségekről szerzett ismerete és tapasztalata erős, nehezen megmagyarázható és megérthető érzéseket váltott ki. Amellett, hogy szomorú volt közeli barátai gyásza miatt, szomorúság gyötörte amiatt is, hogy az emberiségnek szenvednie kell a bűn és annak az egész világra kiterjedő következményei miatt.
Amikor Jézus nevén szólítja, Lázár kilép a sírból. Bámulatos! Jézusnak semmi mást nem kell tennie, mint beszélni! Akárcsak a teremtéskor: Jézus megszólal, és szavai nyomán megjelenik az élet. Ahogy kezdetben megteremtette a napot és a holdat, az állatokat és az embereket, ugyanúgy itt is életet teremt. Feltámaszt egy embert, tehát újrateremt. Ezzel szemben a bűn és a gonoszság pusztít, megsemmisíti a szépet és a jót Isten teremtett világában, ami azt jelenti, hogy a teremtés ellentéte.
Az evangélium jó híre arról szól, hogy Jézus meghalt értünk a keresztfán, hogy nekünk örök életben lehessen részünk: „Feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak” (1Kor 15:20). Feltámadásának köszönhetően minden lehetséges, így az igaz hitben megpihentek örök életre történő feltámadása is.
Amikor tudatták Jézussal, hogy Lázár beteg, a Megváltó ezt mondta tanítványainak: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia” (Jn 11:4). Habár Lázár valóban halott volt, halála ideiglenes volt (legalábbis abban a pillanatban). Jézusnak származott dicsőség Lázár halála folytán, mivel mindannyian tanúi lehettek életadó erejének. Jézus legyőzte a halált a kereszten, következésképpen másokat is feltámaszthatott, még golgotai áldozata előtt is, a keresztnek köszönhetően. A Biblia összefüggést tár fel a „Bárány” áldozata és a világ kezdete között: a „Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta” (Jel 13:8). A Bárány vére tette lehetővé a feltámadásokat.
Alkalmazás
1 Mit tanultál eddig a halott ember állapotáról? Írd le egy papírlapra! Válassz valakit a családodból vagy a baráti körödből, és magyarázd el neki, hogy mit tudtál meg eddig ebben a témában!
2 Miért fontos ismerni az igazságot, miszerint a halál olyan, mint az álom/ alvás? Ha valakinek nehéz elképzelnie, hogy valamely szerette nem a mennyben van most, hogyan vigasztalhatnád meg, mondván, hogy a halottak pihennek csupán, és semmiről sincs tudomásuk?
3 Isten újrateremt. A feltámadás Isten újrateremtő cselekedetének eredménye. Habár a bűn lerombol minket, Jézusnak terve van velünk: a feltámadás által újrateremt minket. Néhány ember feltámadt Jézus feltámadása előtt, előrevetítve ezzel a Megváltó kereszthalálát. Mit jelent számodra az, hogy Isten újrateremt téged?