Reménység az Ószövetségben

Az ószövetségi reménység nem a lélek halhatatlanságának görög elképzeléseiben gyökerezik, hanem a holtak végső feltámadásának bibliai tanításában. Mégis hogyan lehet újból életre kelteni a már nem létező emberi testet, amit elhamvasztottak, vagy másképpen enyészett el? Miként nyerheti vissza azonosságát, létét az, aki talán már évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt meghalt?
Ezek a kérdések vezetnek az élet titkáról való elmélkedéshez. Életben vagyunk, élvezzük az életet, amivel Isten nap mint nap kegyelmesen megajándékoz. Nem vagyunk tisztában az élet keletkezésének természetfeletti mikéntjével, de azt tudjuk, hogy kezdetben Isten az Ige hatalma által hozott elő életet az élettelenből (1Mózes 1; Zsolt 33:6, 9). Tehát ha először teremthetett életet a semmiből (latinul ex nihilo) a földön, miért kételkednénk abban, hogy képes újjáteremteni az ember életét és visszaadni eredeti identitását?
Ezen a héten arról fogunk elmélkedni, hogyan bontakozott ki a végső feltámadás fogalma az ószövetségi időkben. Főként Jób kijelentéseire, néhány zsoltárra, valamint Ézsaiás és Dániel próféciáira összpontosítunk majd.

Október 22. – A Prófétaság Lelkének szombatja

EGW idézet:

A menny kapui fokozatosan tárulnak ki Isten gyermekeinek befogadására. A dicsőség Királyának ajkáról  pedig  csodálatos  zeneként  csendül fel az áldás: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” (Mt 25:34) Ezek után üdvözlik a megváltottakat az Úr Jézus által számukra készített otthonokban. Ott többé nem kell együtt élniük a föld gonosz, hazug, bálványimádó hitetlenjeivel és tisztátalanjaival, hanem azokkal fognak együtt lakozni, akik  Isten  kegyelme  által  legyőzték  Sátánt,  és  tökéletes jellemre tettek szert. Minden bűnre való hajlam és minden hiányosság, ami itt a földön nehézséget okozott, el lesz távolítva Krisztus vére árán, és a megváltottak együtt osztoznak ama dicső ragyogásban, amely messze meghaladja a Nap ragyogását. – Lift Him Up, 54. o.

Ábrahám hitte, hogy Izsák a megígért fiú. És hitte, hogy Isten határozott utasítását hallotta, amikor azt mondta neki, hogy fel kell áldoznia Izsákot. Nem kételkedett Isten ígéretében, mert meg volt győződve, hogy a gondviselő Isten, aki fiút adott az idős Sárának, és aki most azt kéri, hogy vegye el a fiú életét, újra életet adhat fiának, és Izsákot visszahozhatja a holtak közül. […] Amikor Ábrahám felemelte a kezét, hogy megölje a fiút, Isten angyala – aki tanúja volt Ábrahám hitének a Mórija felé vezető úton – a mennyből szólt a pátriárkához: „Ábrahám! Ábrahám! … Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.” (1Móz 22:11–12) – Spiritual Gifts, 3. köt., 106–107. o.

Ó, milyen drága az Isten ígéreteibe vetett hit és reménység azok számára, akik ezen a földön elveszítették a szeretteiket, de most az örök élet lehetősége nyílik meg számukra. Reménységükkel szorosan kapaszkodhatnak az eljövendő, láthatatlan valóságokba. Krisztus első zsengeként támadt fel a halálból. Reménység és hit erősíti meg az embert, hogy végig tudjon menni a halál árnyékán, és bízzon abban, hogy a feltámadás reggelén örök életre fog feltámadni. Ó, Isten mennyországa, a boldogok és áldottak otthona! Ott minden megváltott arcáról le lesznek törölve a könnyek. Amikor Krisztus visszajön, „hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben” (2Thessz 1:10), győzelmet arat a halál fölött, és többé nem lesz betegség, fájdalom és halál! […] Az Életadó az első feltámadásban hívja elő a megváltottakat, majd egy magasztos pillanatban megszólal a trombita, és hatalmas embertömeg jön elő sírjából az örök győzelemre. Minden alvó szent, aki megismerte Isten nevét, drágakincsként lesz megőrizve. – That I May Know Him, 362. o.

1. Olvassuk el Jób 19:25-27 szakaszát, majd vessük össze Jn 1:18 és 1Tim 6:16 verseivel! A pátriárka mikorra várta, hogy meglátja Istent, és milyen körülmények között?

Az élet nem igazságos. Akkor látjuk ezt leginkább, amikor „jó emberek” szenvednek, miközben „gonoszoknak” jól megy a soruk (lásd Zsolt 73:12-17; Mal 3:14-18). Például Jób „feddhetetlen, igaz, istenfélő volt, és kerülte a rosszat” (Jób 1:1, ÚRK), Isten mégis hagyta, hogy Sátán többféle végzetes csapást is mérjen rá. Fizikailag: a testét fájdalmas fekélyek gyötörték (Jób 2:1-8). Anyagilag: nyájainak, vagyonának nagy részét elveszítette (Jób 1:13-17), meghaltak a háza népéhez tartozó szolgái, sőt a saját gyerekei is (Jób 1:16, 18-19). Érzelmileg: olyan barátok vették körül, akik korholták, hogy vétkeit be nem valló bűnösként mindazt meg is érdemli, ami rászakadt (Jób 4; 5; 8; 11 stb.). Még a felesége is kifakadt: „Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg Istent, és halj meg” (Jób 2:9, ÚRK)!
Jób mit sem tudott arról, hogy ő lett az Isten és Sátán közötti mély, kozmikus küzdelem epicentruma. A gyötrelmeitől lesújtva azon bánkódott, hogy miért kellett megszületnie, azt kívánta, bárcsak meg se született volna (Jób 3. fejezet). Úgy képzelte, hamarosan vége az életének, de rendületlenül bízott abban, hogy nem a halálé lesz az utolsó szó. Erős meggyőződéssel jelentette ki, hogy miután meghal, Megváltója egy nap majd megáll felette, és „testemben látom meg Istent” (Jób 19:25-27, ÚRK). „Ebben félreérthetetlenül felvillan a feltámadás gondolata” (The SDA Bible Commentary. 3. köt. 549. o.).
Nagyszerű reménység a rettenetes tragédiák közepette! A betegséggel, fájdalommal, anyagi összeomlással, társadalmi megvetéssel és érzelmi összetörtséggel küzdő Jób még akkor is képes volt előre tekinteni arra a napra, amikor majd feltámad a halálból és megláthatja szeretett Megváltóját! A pátriárkának a feltámadásra vonatkozó kijelentése ugyanolyan bizonyossággal volt teljes, mint ahogy évszázadokkal később Márta fordult Jézushoz: „Tudom, hogy [Lázár] feltámad a feltámadáskor az utolsó napon” (Jn 11:24). Jóbnak is hittel kellett igényelnie ezt az ígéretet, mint Mártának, aki aztán nem sokkal később hatalmas tapasztalatot is szerzett, és ez alátámasztotta hitét.
 

Hogyan tanulhatunk meg bízni Istenben az élet vérlázító igazságtalanságai között is?

EGW idézet:

A  második  adventről  szóló  üzenet  a  Szentírás  alapvető  tanítása.  Attól a naptól kezdve, hogy az első emberpár fájó szívvel elhagyta az Édent, a hit gyermekei arra várnak, hogy a Megígért eljöjjön, megtörje a pusztító hatalmát, és visszavigye őket az elveszett Paradicsomba. Az ősidők szent emberei sóvárogva várták, hogy a Messiás dicsőségben megjelenjen, és reménységüket  valóra váltsa. Éden lakóinak hetedik  leszármazottja, Énok, aki három évszázadon át Istennel járt a földön, megláthatta távolból a Szabadító jövetelét. „Ímé – mondta –, eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett.” (Júd 14–15) Jób pátriárka rendületlen bizalommal kiáltotta megpróbáltatásának  éjszakáján: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27) – A nagy küzdelem, 299. o.

Jézus hív, hogy lépjünk Ővele együtt az alázatos engedelmesség és teljes bizalom útjára… Ha szeretnénk végtelen korszakokon át Krisztussal együtt élni, miért ne választanánk Őt még ma, hogy legyen a legszeretettebb, legbizalmasabb barátunk, a legjobb és legbölcsebb tanácsadónk! Nagy előjogunk a naponkénti csendes, közeli és boldog együtt járás Jézussal. Nem kell megrettennünk, ha az utunk nézeteltéréseken és szenvedéseken vezet át. Olyan békességet szerezhetünk, amely felülmúl minden ismeretet, ennek azonban ára van – meg kell küzdenünk a sötétség hatalmaival, és komolyan kell vennünk az önzéssel és a bennünk gyökerező bűnnel megvívandó harcot. A kitartó és fáradhatatlan jóra törekvések által kivívott győzelmek nagyon értékesek lesznek Krisztus által, aki szeretett bennünket, és önmagát adta, hogy  megszabaduljunk minden bűntől, és megtisztuljunk Őelőtte, mint „kiváltképpen való nép, jó cselekedetekre igyekező”. – Lift Him Up, 98. o.

Az egész mennyet mélységesen foglalkoztatja a mi jólétünk,  és  az, hogy Sátán ne tudja átvenni felettünk az uralmat, és a jellemünket se rontsa meg a sajátjához hasonlóan. „Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtok gyökeret, sem ágat. És feltámad néktek, akik félitek az én nevemet, az igazságnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt, és kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt tulkok.” (Mal 4:1–2) – This Day With God, 123. o.
 

2. Olvassuk el a 49. zsoltárt! Miért volt olyan biztos a zsoltáros a végső feltámadásában (Zsolt 49:16), szemben azokkal, akik bizonyosság nélkül elvesznek (Zsolt 49:7-15)?

A 49. zsoltár említést tesz azoknak a hamis bizodalmáról, „akik gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekesznek” (Zsolt 49:7), „földjüket magukról nevezik el” (Zsolt 49:12, ÚRK), akik csak magukkal tesznek jót (Zsolt 49:19). Úgy tesznek, mintha örökre megmaradnának a házaik, mint ahogy a dicsőségük is (Zsolt 49:12, 18). Balgán megfeledkeznek arról, hogy dicsőségük szertefoszlik, ők maguk is elvesznek, hasonlóan az állatokhoz (Zsolt 49:13). „Mint a juhok, úgy kerülnek a sírba, a halál legelteti őket… Alakjukat elemészti a sír, nem lesz lakásuk” (Zsolt 49:15, ÚRK).
Jób évszázadokkal korábban kijelentette: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza” (Jób 1:21; vö. 1Tim 6:7). A zsoltáros rámutat, hogy a bolondok és a bölcsek egyaránt meghalnak, „és gazdagságukat másoknak hagyják” (Zsolt 49:11).
Viszont alapvető a különbség közöttük. Egyik oldalon vannak a bolondok, akik elvesznek, noha a saját múlandó javaikkal és teljesítményeikkel próbálják biztosítani magukat. Velük szemben a bölcsek az emberi történelem folyamán és a halál fogságán túllátva a szemüket a fényes jutalomra szegezik, amit Isten tart fenn a számukra (1Pt 1:4). A zsoltáros ilyen gondolati megközelítéssel, bízva mondja el: „De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni” (Zsolt 49:16, RÚF).
Az ószövetségi reménységgel összhangban ez a kijelentés nem azt sugallja, hogy a zsoltáros lelke a halála idején azonnal a mennybe röppenne. Egyszerűen azt fejezi ki, hogy nem marad örökre a sírban. Eljön majd az idő, amikor Isten megszabadítja a halálból és a mennybe viszi.
Ez is a jövőbeli feltámadás biztos voltát mutatja be, most pedig reményt, bizonyosságot és tartalmat hoz az életünkbe. A bölcsek jutalma tehát összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb annál, mint amit rövid életük alatt a balgák felhalmozhatnak maguknak, ráadásul örökre megmarad.
 

Mi mindenben láttuk már, hogy hiábavaló az embernek a gazdagságában vagy a teljesítményeiben bízni? Hogyan védhet meg ettől a hibától, ha a keresztre figyelünk?

EGW idézet: 

Krisztus magáénak vall mindenkit, aki hitt az Ő nevében. A halandó testben lakozó Lélek éltető ereje minden hívő lelket egybeköt Jézus Krisztussal. A Jézusban hívő szentek kedvesek az Ő szívének, mert életük el van rejtve Krisztussal az Istenben. Az Életadó parancsa így szól majd: „Serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!” (Ésa 26:19) […] A Megváltó bennük lakozó hatalma által, és mert az isteni természet részeseivé lettek, Isten előhívja őket a halottak közül. –  Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 271. o.

Az Istennel szoros kapcsolatban állók talán nem virágzók a földi élet dolgaiban; gyakran súlyos próba éri, szenvedés, szerencsétlenség, nyomorúság sújthatja őket. Józsefet megrágalmazták, üldözték, mert megőrizte erényét és becsületességét. Dávidot, Isten választott hírnökét ragadozó vadként üldözték gonosz ellenségei. Dánielt az oroszlánok vermébe lökték, mert igaz és tántoríthatatlan volt Isten iránti hűségében. Jóbot megfosztotta világi javaitól, s úgy sújtotta le testében, hogy rokonai és  barátai  irtóztak  tőle.  Mégis  megtartotta  feddhetetlenségét és Isten iránti hűségét. […]
Az isteni hatalom ereje általi emberi állhatatosság példái tanúságok a világnak Isten ígéretei hűségéről – az Úr maradandó jelenlétéről és fenntartó kegyelméről. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 525. o.

Pedig oly kimondhatatlan volt az emberért hozott áldozat, hogy a legélesebb eszű ember sem tudja felfogni. Mégis azok, akik állítják, hogy részesülnek e mennyei áldásokban, melyeket ilyen kifejezhetetlen áron szereztek meg nekik, túl önzők, hogy tényleges áldozatot hozzanak Istenért. Gondolatuk csak a világ, a világ, meg a világ. A 49. zsoltárban olvassuk, hogy „gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekszenek. Senki sem válthatja meg atyafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek.” Ha mindenki eszében tartaná, és valamennyire értékelni tudná Krisztus kimondhatatlan áldozatát, akkor bűnösnek tartanák magukat aggodalmaskodásuk és végtelen önzésük miatt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 197. o.

3. Olvassuk el a 71. zsoltárt! Mire utalt a zsoltáros, amikor kérte Istent, hogy hozza fel „a föld mélységéből” (Zsolt 71:20)?

A 49. zsoltár megható módon fejezi ki a feltámadás reményét, szemben a vagyonukban bízók balga váradalmával. A 71. zsoltár írója Istennél keres biztonságot és reményt, amikor ellenségek veszik körül, hamisan vádolják és azt állítják, hogy Isten elhagyta (Zsolt 71:10-11).
A megpróbáltatások idején Dávid vigaszt és bizonyosságot nyer, mert felidézi, hogyan viselte gondját Isten a múltban. Először is tudja, hogy Ő tartotta meg születésétől fogva, Ő hozta elő anyja méhéből (Zsolt 71:6). Azt is kijelenti, hogy ifjúságától kezdve az Úr tanította (Zsolt 71:17).
A zsoltáros könyörög, mint aki biztosan tudja, hogy mindig Isten volt a sziklája, az erőssége: „Légy sziklaváram, ahova menekülhessek szüntelen” (Zsolt 71:3). „Ne vess el engem az én vénségemnek idején; mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem” (Zsolt 71:9)! „Oh Isten, ne távozzál el tőlem! Én Istenem, siess segítségemre” (Zsolt 71:12)! „Sok bajt és nyomorúságot láttattál velem, de ismét megelevenítesz, és a föld mélyéből is újra fölhozol engem” (Zsolt 71:20, ÚRK) – fűzi még hozzá.
A „föld mélyéből” kifejezés érthető szó szerint, utalásként Dávid jövőbeli, fizikai feltámasztására. A szövegösszefüggés azonban talán inkább a zsoltáríró mély depresszióját érzékelteti egy hasonlattal: mintha el akarná nyelni a föld (vö. Zsolt 88:6; 130:1). Elmondhatjuk tehát, hogy ez „elsősorban képletes kifejezés, ugyanakkor céloz a testi feltámadásra is” (Andrews Study Bible megjegyzése Zsolt 71:20 verséhez, 726. o.).
Végeredményben fontos belekapaszkodni abba, hogy legyünk bármilyen helyzetben, Isten ott van, gondoskodik rólunk. Végső soron a reménységünk nem erre az életre, hanem az eljövendőre összpontosul, az örök életre, amire majd Jézus feltámaszt visszatérésekor.
 

Mindenkinek vannak rettenetesen elkeseredett pillanatai. Mit változtat ilyenkor, ha felidézzük, ahogyan korábban segített az Úr tovább küzdeni hittel, még ha Ő távolinak tűnt is?

EGW idézet:

Dávid kérte  az Urat,  ne hagyja  el idős  korában. Mi  oka lehetett ezért könyörögni? A legtöbb idős ember boldogtalan volt, mivel jellemük roszszabb vonásai együtt növekedtek idős korukkal. Ha természetüktől fogva zsugorik és más tulajdonát kívánók voltak, még inkább ilyenné váltak, mikor megöregedtek. […] Előretekintve öreg korára, attól tartott, hogy Isten elhagyja, s ő is olyan boldogtalan lesz, mint más idős emberek, akiknek viselkedésére felfigyelt; s ki lesz téve az Úr ellenségei gyalázatának. Ezzel a teherrel lelkén esedezik buzgón (Zsolt 71:9, 17, 19). […] Ha az ilyenek az Isten által nekik szánt helyet foglalnák el, az utolsó napjaik a legboldogabbak lehetnének… Az időseknek félre kellene tenniük az aggodalmakat és terheket, s a lehető legboldogabban tölteni idejüket a mennyre való érlelődéssel. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1148. o.

Dávid kora óta egy király sem tett olyan sokat Isten országának építéséért a hitehagyás és a csüggesztő körülmények idején, mint Ezékiás. A haldokló király hűségesen szolgálta életében Istenét, és erősítette a nép bizalmát Jahvéban, mint legfőbb Urukban. Most  úgy  könyörgött, mint Dávid: […] „Mert te vagy Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta.” „Ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” „Ó Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre!” „Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.” (Zsolt 71:5, 9, 12, 18) Akinek „…nem fogyott el irgalma” (Sir 3:22), meghallgatta szolgája imáját. […] Júda királya, visszakapva erejét, énekszóval  dicsőítette Jahvét  jótéteményeiért. Megfogadta, hogy hátralevő napjait a királyok Királyának készséges szolgálatában tölti. Az a hálás elismerés, amellyel  megvallotta, hogy Isten könyörülettel bánt vele, követendő példa mindenki számára, aki éveit Alkotója dicsőségére akarja szentelni. – Próféták és királyok, 340–342. o.

Amikor levertség telepszik a lélekre, ez még nem  bizonyítja,  hogy Isten megváltozott. Ő tegnap és ma és örökre ugyanaz. Akkor vagy bizonyos Isten kedvezésében, mikor érzed az igazságosság Napjának sugarait. De mikor felhők suhannak lelked fölé, akkor sem szabad elhanyagoltnak érezned magad. Hited hatoljon át a homályon. Szemed legyen nyílt, akkor egész tested tele lesz fénnyel. Tartsd magad előtt Krisztus kegyelmének gazdagságát. Gyűjtsd kincsként a szeretete által nyújtott leckéket. Legyen a hited, mint Jóbé, aki kijelentette: Ha megöl is bízom benne. Ragadd meg mennyei Atyád ígéreteit, s emlékezz előző bánásmódjára irántad és szolgái iránt; mert az Istent szeretőknek minden javára válik. – Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 496. o.
 

Az Újszövetség sokat foglalkozik a halottak feltámadásával, és amint láttuk, ez a gondolat az Ószövetségben is megjelent. Az akkori korban élő emberek ugyanazt a reményt látták maguk előtt a feltámadásról, mint mi. Mártát szintén ez a reménység éltette Jézus napjaiban (Jn 11:24). Vitathatatlan, hogy a zsidók akkoriban is tudtak az utolsó napon történő feltámadásról, még ha nem is mind hittek benne (lásd ApCsel 23:8).

5. Hogyan írja le a feltámadás reményét Dániel próféta könyvének 12. fejezete?

Dán 12:1 úgy nevezi Mihályt – akinek kilétét sokan vitatták –, hogy „a nagy fejedelem”. Dániel próféta könyvében minden nagy látomás csúcspontján feltűnik Krisztus és az országa, így az adott szakasz esetében is szükségképpen ez a helyzet. Ebben a prófétai könyvben még más utalásokat is találunk erre az isteni személyre: „a seregnek fejedelme” (Dán  8:11),  „fejedelmek  fejedelme”  (Dán  8:25),  „Messiás-fejedelem” (Dán 9:25), végül pedig „Mihály, a nagy fejedelem” (Dán 12:1). Ezért Mihályt is Krisztussal kell azonosítanunk.
Az eddig vizsgált ószövetségi szakaszok (Jób 19:25-27; Zsolt 49:16; 71:20; Ézs 26:19) egyöntetűen az igazak feltámadásáról szólnak. Dániel
12. fejezete azonban említi az igazak és a gonoszok feltámadását is. Amikor Mihály felkel, „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán 12:2).
Krisztus visszatérésekor külön feltámadnak bizonyos emberek, hűségesek és hűtlenek. „Sírok nyílnak meg, és »sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra« (Dán 12:2). Azok, akik a harmadik angyal üzenetébe vetett hittel haltak meg, megdicsőülten jönnek elő sírjukból, hogy meghallják, amikor Isten békeszövetséget köt törvénye megtartóival. Azok is, »akik Őt általszegezték« (Jel 1:7), akik gúnyolódtak és nevettek Krisztus haláltusáján, és akik a leghevesebben támadták igazságát és népét, feltámadnak, hogy meglássák Krisztus dicsőségét és a hűségesek és engedelmesek megdicsőítését” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 544–545. o.).

EGW idézet:

A nemzetek emelkedéséből és bukásából – ahogy azt Dániel és Jelenések könyve megvilágítja – meg kell tanulnunk, hogy milyen értéktelen a pusztán külső és földi dicsőség. Nyomtalanul elmúlt Babilon minden hatalmával és ragyogásával… Elenyészett, „mint a mező virága!”  (Jak 1:10)  Csak  az  maradhat  meg,  ami  beleilleszkedik  Isten  tervébe,  és  az Ő jellemét tükrözi. Egyedül Isten elvei állandóak és maradandóak mindabból, amit világunk ismer.
Ha figyelmesen tanulmányozzuk, hogy Isten miként viszi véghez szándékát a nemzetek történelmében, és hogyan váltja valóra az eljövendő dolgokról szóló kinyilatkoztatásait, jobban megértjük a látható és láthatatlan dolgok igazi értékét és az élet igazi célját. Ha az időt az örökkévalóság fényében szemléljük, Dánielhez és társaihoz hasonlóan azért fogunk élni, ami igaz, nemes és maradandó. Ha ebben az életben megtanuljuk Urunk és Megváltónk országának alapelveit, annak az áldott országnak az elveit, amely örökkön örökké megmarad, akkor Krisztus eljövetelekor beléphetünk vele oda, hogy polgárai legyünk. – Próféták és királyok, 548. o.

Padlásszobákból és  viskókból, börtönökből és vesztőhelyekről, hegyekről és pusztaságokból, barlangokból és tengerparti üregekből fogja Krisztus magához gyűjteni gyermekeit. A földön szűkölködtek, bánkódtak, gyötrődtek. Milliók tértek megbélyegezve a sírba, mert nem engedtek Sátán csalásainak. Földi törvényszékek Isten gyermekeire a leggonoszabb bűnözőknek kijáró büntetést szabták. De közel van már az a nap, amikor Isten lesz a „bíró” (Zsolt 50:6), és a földi ítéleteket viszszájukra fordítja. „Népe gyalázatát eltávolítja.” Fehér ruhát kapnak, és „hívják őket szent népnek, az Úr megváltottainak” (Ésa 25:8; Jel 6:11; Ésa 62:12). – Krisztus példázatai, 179. o.

Krisztus szeretné, hogy mindenki gazdagon részesüljön a mennyei kegyelemből. Azt akarja, hogy az Ő öröme lakozzon benned… Isten irgalmas keze nyugszik azok fölött, akik Őt keresik, de hatalma és haragja kiterjed azokra, akik elhagyják Őt, és a világ barátságában bíznak. […] Isten gyermeke tudni fogja, hogy ki a segítsége. Tudni  fogja,  hogy kiben bízhat teljes mértékben, és ha Krisztus segítségével elhagyja bűnét, akkor szent bizodalma lehet. Igen, szolgája csak Őbenne bízhat teljes bizonyossággal, félelem nélkül, Jézust szemlélve, elvárásainak engedelmeskedve, és félretéve mindent, ami a világhoz kötheti őt még akkor is, ha a világ előnyökkel kecsegtet vagy ellenáll. Sikere Istentől jön, és nem fogja elhagyni Őt, mivel nem befolyásolják sem a javak, sem a gonosz. –This Day With God, 354. o.
 

Ellen G. White: Próféták és királyok, „Látomások az eljövendő dicsőségről” c. fejezet.
A modern tudomány tanítása szerint minden anyag atomokból áll, amelyek még kisebb elemi részecskékből, kvarkokból és leptonokból tevődnek össze, ezeket tartják minden létező fizikai dolog építőköveinek. Amennyiben tehát a fizikai világ magvát a kvarkok és leptonok alkotják, vajon nem volna képes Isten, aki nemcsak megteremtette, de fenn is tartja a világot, egyszerűen újrakonfigurálni (újra alakzatba rendezni) a kvarkokat és a leptonokat, amikor eljön a feltámasztásunk ideje? Az ateista Bertrand Russel a feltámadás gondolatán gúnyolódva kérdezte, hogy mi történik azokkal, akiket kannibálok ettek meg, hiszen a testük már a kannibálokéba épült bele? Tehát ki mit kap meg a feltámadáskor? Feltételezhetjük, hogy az Úr egyszerűen előveszi valahonnan a kvarkokat és a leptonokat, a létezés alapvető építőkockáit, és a nála mindannyiunkról meglévő információ alapján helyreállít bennünket ezekből? Neki nincs szüksége az eredeti elemi részecskéinkre, Ő bármit képes megtenni. Valójában elég szólnia, és új kvarkok meg leptonok jönnek létre. Isten, aki megteremtette a világmindenséget, bárhogyan, de újjá tud teremteni bennünket, és megígérte, hogy ezt megteszi a holtak feltámasztásakor.
„Az első feltámadáskor az Életadó szólítani fogja megváltottait, de addig a dicsőséges óráig, amikor felharsan az utolsó trombitaszó és a hatalmas sereg előjön örök dicsőségre, Isten minden megpihent szentet biztonságban tart és drágakőként őriz, név szerint ismeri őket. Az életük idején bennük lakozó Megváltó hatalma által Isten előhozza őket a halálból, mert isteni természet részesei lettek” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 4. köt. 1143. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: 2Sám 2–8; Ellen G. White: Az imádság, 7. fejezet
 

1.    Abner mely szavai késztették az izraelitákat az egymás közti harc befejezésére?

 

2.    Hogyan ölte meg Isbósetet Rékáb és Bahana?
 

3.    Milyen hangszereken játszottak az izraeliták a frigyláda szállításakor?
 

4.    Mit tett Dávid az arannyal és az ezüsttel, amit a meghódított népektől vett el?
 

5.    Mit nem helyettesíthet az imádság?

Tanítói melléklet

 
A halál lesújtó, hideg, természetellenes dolog. Megfosztja az életet a bizonyosságtól és értelemtől, és hirtelen megszakítja a kapcsolatokat. A halál teljességgel logikátlan. Emberekként sosem voltunk arra hivatva, hogy meghaljunk. A bűn miatt halunk meg, egyedül a bűn miatt.
Mindazonáltal a bűnbeesés utáni Édenben, a sötétség és kétségbeesés közepette Isten helyet készített a reménység számára, amely fénylik ott, ahol nincs ok a továbbhaladásra, ahogy a hold és a csillagok is beragyogják a sötétséget. Ez a reménység Istentől ered, Aki megkereste Ádámot és Évát (1Móz 3:9), a kezdete pedig az a bejelentés, hogy elküldi a megígért Magot, Aki által majd legyőzi Sátánt. A reménység ajándék Istentől számunkra. Éva azt hitte, hogy az ő elsőszülött fia lesz az Üdvözítő (1Móz 41), a halált azonban a Messiás, Jézus Krisztus győzte le.
Az ótestamentumi egyház (ApCsel 7:38) végig ebben a reménységben élt: várta a Messiást és országának megalapítását. A feltámadás reménysége már a legősibb ószövetségi idők óta élt az emberekben. Jóbtól Dánielig számos bibliai író vallott erről.

 

Röviden vegyük át a feltámadás reménységére vonatkozó ószövetségi bibliaszövegeket: Jób 19:25–27
Kijelenthetjük, hogy nincs figyelemre méltóbb, ékesebben szóló szöveg az Ószövetségben a feltámadásról való személyes meggyőződésre, mint Jób 19:25–27 szakasza. Jób könyve egy rendkívüli, ékesszóló hitvallomás. Versei a test feltámadása reménységének egyik legszebb üzenetét tartalmazzák.
Itt található az a kijelentés, amelyet számos keresztény sírkövön olvashatunk: Jób hangot ad azon meggyőződésének, hogy halála után saját szemével látja meg Istent. Ez a Biblia legrégibb kinyilatkoztatása arról a reménységről, hogy mit tesz majd Isten a világ történelmének végén. Ezt mondta Jób: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él” (Jób 19:25). Ismeri Istent – az ő személyes Istenét –, aki él, s akit „Megváltó”-nak nevez (a héberben goel, azaz „megváltó rokon”, „védelmező”, „bosszúálló”, „oltalmazó”). Olyan volt számára Isten, mint Ruth számára Boáz (Ruth 4:14). Jób folytatja beszédét, és bizalommal kijelenti, hogy az ő Megváltója „utoljára az ő pora felett megáll” (Jób 19:25), hogy egy új életre támassza fel.
Sajnos az emberek csak a 25. verset ismerik és idézik, de a folytatás is legalább olyan fontos: „És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más. Az én veséim megemésztettek én bennem” (Jób 19:26–27). Figyeljük meg, hogy Jób egyes szám első személyben beszél! Határozottan hisz abban, hogy a saját szemével, hús-vér emberként fogja meglátni Istent, még akkor is, ha időközben meghal és nem marad már rajta hús. Nem is lehet szebben kifejezni ezt a reménységgel teljes hitet!

Zsolt 16:9–10
„Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztosságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a seolban [sírgödör, halál]; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Itt a héber seol kifejezést a „sír” szóval kellene fordítani, ahogy az számos más helyen történik a Bibliában. Összesen 66 alkalommal szerepel ez a szó a héber Szentírásban, és az esetek többségében a jelentése „sír(gödör)”. Mind a Törvény áthágói, mind az igazak a seolba jutnak (1Móz 37:35; 42:38; 44:29, 31; 4Móz 16:30, 33; 1Kir 2:6, 9; Jób 21:13; Zsolt 49:16; Zsolt 89:49; Préd 9:12; Ézs 14:9, 11, 15; 38:10; Ez 31:15–17). Emellett az Úr megváltja a hűségeseket a seolból (Hós 13:14); senki sem rejtőzhet el Isten elől a seolban (Zsolt 139:8; Ám 9:2), és semmilyen tevékenység nincs ott (Préd 9:12).
Egyetlen helyen sincs a Bibliában a seol föld alatti, sötét világként bemutatva, ahol a halottak élnek, vagy ahol az emberek lelkei vagy szellemei tovább folytatják létezésüket. A seol szó a halottak helyének, a sírhelynek a megnevezése. (Az angol nyelvű NIV Biblia-fordítás szövegében az esetek többségében a seol szó fordítása a grave/„sír” [57 alkalommal], de death/„halál” [5-ször], realm of death/„halottak lakhelye” [egy ízben], deepest depths/„mélységek mélysége” [egyszer], gates of death/„halál kapuja” [egyszer] és depth/„mélység” [egyszer] formában is megjelenik). Dávid örvend, hogy a halál után békében nyugszik majd, és nem feledkezik meg róla az Úr, hanem feltámad majd egy új életre anélkül, hogy megtapasztalná a végleges megsemmisülést (a sakhat jelentése: „pusztulás”, „felbomlás”, „rothadás”, „feneketlen mélység”).
 
Ez a szöveg túlmutat Dávid tapasztalatán, és mély, messianisztikus
jelentősége van.
„A te szented” (a héberben khasid, „elkötelezett”, „hűséges”, „szent”), azaz a Messiás, Jézus Krisztus teste nem fog bomlásnak indulni a sírveremben, mivel három nap pihenést követően fel fog támadni az Ő sírjában (a seolban). Az Újtestamentum írói ezt a szöveget Krisztus feltámadásának prófétikus hirdetéseként idézik (ApCsel 2:25–28; 13:35).
Zsolt 49:10–16
A zsoltáríró ellentétbe állítja az emberek általános sorsát és az igazak jutalmát. Egyrészt minden ember meghal és a maga sírjába (seoljába) jut, mivel „még ha örökké élne is és nem látná meg a sírgödört [vagy a bomlást {sakhat}]” (Zsolt 49:10; vö. Zsolt 16:10; Zsolt 17:15). Másrészt pedig azoknak, akik szeretik az Urat és engedelmeskednek neki, az előbbiektől különböző sorsuk lesz. A költő ekképpen folytatja: „Csak Isten válthatja [padah, „megszabadít”, „megvált”] ki lelkemet a seol kezéből, mikor az megragad engem” (Zsolt 49:16). A román nyelvű BTF bibliafordítás még pontosabban tükrözi az eredeti héber szöveget: „Isten megváltja lelkemet a sírgödör hatalmától.”
Zsolt 71:20
„Sok bajt és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket.” A 71. zsoltár imádság Isten segítségéért az idős korban. Az Úr születésétől fogva a zsoltáríróval volt, és nagy dolgokat tett érte, ezért azt kéri Istentől, hogy óvja meg őt az ellenségtől. Isten azon túl, hogy helyreállítja a testi egészséget és erőt, képes fel is támasztani a holtakat. A zsoltáros reméli, hisz abban, hogy Isten kiemeli őt (a héberben ’alah, „felemel”, „felvisz”) a föld mélységéből (héberül tehom, ami szó szerint „[feneketlen] mélység”), ami valószínűleg a sírgödör figuratív körülírása. Következésképpen ez a költői kép a fizikai feltámadásra utal, amit a román nyelvű BTF-változat még jobban kifejez: „Újra életet adsz nekem, és kiemelsz a föld mélységéből.”
Zsolt 73:24
Aszáf, miközben az élet nagy dilemmáin elmélkedik, hogy például miért van jó dolguk a törvényszegőknek, és szenvednek az igazak, arra a következtetésre jut, hogy Isten támogatja és vezeti őt, biztosítja jövőjét és majdan feltámasztja az örök életre: „Tanácsoddal igazgatsz és az-
 
után dicsőségedbe fogadsz engem” (Zsolt 73:24). Isten értelmet ad jelenlegi életünknek, de ami ennél is fontosabb, a halál után is biztosítja a jövőnket. A „(magához) vesz” igével fordított héber kifejezés a laqakh, amely az Énokról szóló leírásban is szerepel (Isten magával ragadta őt a mennybe – 1Móz 5:24), ahogy Illés történetének leírásában is (2Kir 3, 9). 2Kir 2:1, 11 verseiben viszont az ’alah ige található („felemel”, „felvisz”).
Ézs 26:19
Ézsaiás próféta az úgynevezett „Kis Apokalipszisében” bemutatja és bizalommal hirdeti a feltámadás reménységét: „Megelevenednek halottaid, és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!” (Ézs 26:19). Dicsőséges reménység és ragyogó jövő lesz azok sorsa, akik hűségesen kitartanak az Úr mellett. Ez a bibliavers nagyon egyértelmű a halálból történő fizikai feltámadást illetően. Dániel próféta, amint látni fogjuk a következőkben, feltámadásról szóló kijelentését Ézsaiás szavaira alapozza.
Dán 12:2, 12
Dániel a feltámadás napjára mutat: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra”  (Dán  12:2). Isten ótestamentumi kinyilatkoztatása ebben a bibliaszövegben éri el csúcspontját. A halál álomhoz van hasonlítva, a halottak pedig feltámadnak: az Urat szolgálók elnyerik az örök élet jutalmát, a törvényszegők viszont örök halálra ítéltetnek.
Isten a fejezet végén biztosítja Dánielt, hogy új életre támasztja fel:
„Te pedig menj el a vég felé, és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén” (Dán 12:13). A halál olyan, mint az odaadással végzett munka utáni pihenés, amit az édes örökség átvétele követ: az örök élet Istennel.
Jónás 2:3
A feltámadásra történő utalás Jónás könyvében összefüggésben áll azzal, hogy a próféta három napot töltött a hal gyomrában. Jónás ezt a tapasztalatot úgy éli meg, mintha három napot a seolban töltött volna (Jón 2:3). Három nap és három éjjel után a hal kivetette magából – úgymond a seolból – a prófétát, aki ily módon lehetőséget kapott egy új élet elkezdésére. Így imádkozott a próféta: „A hegyek aljáig süllyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, ó, Uram, Istenem!” (Jón 2:7). Jézus a sírgödörben való tartózkodását Jónás tapasztalatához hasonlította (Mt 12:40). 
Hós 6:2
Hóseás próféta Izrael lelki ébredésére és Istenhez való visszatérésére utal, amikor a halálból az életre történő feltámadásról ír, ily módon szemlélteti Isten népének megújult életét.

Alkalmazás
1. Hogyan ébreszthetsz reménységet a szeretteiket gyászolók szívében?
2. A Biblia feltámadásra vonatkozó tanítása képes-e megváltoztatni a halállal és a csüggedéssel szembeni magatartásodat?
3. A második eljövetelbe vetett reménység hogyan javíthat kapcsolataid minőségén, legyen szó a házastársadról, szomszédaidról vagy a munkatársaidról?