MEGHALNI, MINT A MAG

A gabonamag halálának lenyűgöző hasonlatával érzékeltette Jézus azt, amikor az ember aláveti magát Isten akaratának. Először is a mag a földbe hull. A gabonakalászból leeső mag nem irányítja, hová essen, a földet sem befolyásolja, ami körülveszi és betakarja.
Másodszor jön a várakozás. Amikor a gabonamag a földben hever, fogalma sincs, mit hoz számára a jövő. Nem tudja „elképzelni”, hogy mi jön majd, hiszen csupán egy gabonamag.
Harmadszor pedig következik a halál. A magból addig nem lehet búzakalász, amíg ott nem hagyja a biztonságos, kényelmes helyét. Meg kell „halnia”, azaz fel kell adnia azt, ami volt, mielőtt magból gyümölcstermő növénnyé válna.
 

A hét dióhéjban: Tudjuk, hogy Isten akarata a legjobb számunkra, mégis miért olyan nehéz ezt elfogadni? Milyen példát mutatott Krisztus az akarat alárendelésére? Hogyan alkalmazhatjuk a gabonamag párhuzamát saját magunkra?

Szeptember 10. – A nevelés napja (adományok)

EGW idézet

Aki Krisztus munkatársaként gyümölcsözni akar, annak először a földbe hullva meg kell halnia. Életét a világ ínségének barázdájába kell vetnie. Az önszeretetnek, az önérdeknek meg kell szűnnie. Az önfeláldozás törvénye: az önfenntartás törvénye is. A földbe temetett mag gyümölcsöt terem. Azután a termést elültetik, és az is megsokszorozódik. A gazda úgy őrzi meg a magot, hogy megválik tőle. Ez a szabály érvényes az emberi életre is. Adni: életet jelent. Aki Isten és embertársai szolgálatára szenteli életét, megőrzi önmagát. Aki a földön feláldozza életét Krisztusért, az megtartja az örök életre. – Krisztus példázatai, 86. o.

A föld művelői mindig szemtanúi ennek a példázatnak. Az ember évről évre úgy biztosítja gabonaszükségletét, hogy látszólag elszórja a legjobb részét. Egy időre a barázda alá kell rejteni, hogy az Úr felügyelje. Azután megjelenik a levél, majd a kalász, és végül a mag a kalászban. Ez a fejlődés azonban nem mehet végbe, ha a magot nem takarják el szem elől, nem rejtik el, és látszatra el nem veszítik.
A földbe temetett mag gyümölcsöt terem, s azt azután ismét elvetik. Így sokszorozódik meg a termés. Hasonlóképpen Krisztus halála a Kálvária keresztjén gyümölcsöt fog hozni az örök életre. Ezen az áldozaton való elmélkedés lesz a dicsősége azoknak, akik annak gyümölcseként örökké élni fognak. – Jézus élete, 623. o.

Korunkban sokan csak azért haladnak olyan lassan az istenes életben, mert Isten akaratát úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik, ahogy szeretnék. Mialatt saját vágyaikat követik, megnyugtatják magukat, hogy Isten akaratát cselekszik. Nem vívnak harcot önmagukkal. Egyesek ugyan időnként eredményt érnek el, s leküzdik élvvágyukat és kényelemszeretetüket. Őszinték és komolyak, de idővel elfáradnak az állandó erőfeszítés alatt. Ellustulnak, lanyhák arra, hogy a harcot naponként elölről kezdjék; a pihenés kívánatosabb, álmos szemeiket behunyják, engednek a kísértés hatalmának ahelyett, hogy ellenállnának.
Az Isten Igéjében adott tanítások nem engedik meg, hogy megalkudjunk a gonosszal. Isten Fia azért jött, hogy mindeneket magához vonzzon. Nem azért jött, hogy álomba ringassa a világot, hanem megmutassa a keskeny utat, amelyen mindenkinek járnia kell, aki végül is Isten városának kapuit elérni óhajtja. Gyermekeinek követniük kell lábnyomát, ha fel is kell áldozniuk kényelmüket vagy önző élvezeteiket. Kerüljön bármily fáradságba és szenvedésbe, állandóan harcolniuk kell önmagukkal. – Az apostolok története, 565. o.
 

1. Olvassuk el Fil 2:5-9 szakaszát! Milyen fontos üzenet van itt a számunkra?

A mai világ arra késztet, hogy saját magunknak követeljük ki és érvényesítsük a jogainkat. Mindez rendben is van, és gyakran így is kell ennek történnie. Ám Isten akarata arra is indíthat, hogy önként lemondjunk a jogainkról. Ennek örökre szóló hatását láthatjuk az Atyáért végzett  szolgálatunkban,  ahogyan  az  Jézus  életében  is  megmutatkozott. Nehéz és kellemetlen lehet a lemondás folyamata, ettől válik tűzpróbává.
Figyeljük meg, hogy Krisztus hogyan élt (Fil 2:5-8)! Ezek a versek azt a három lépésből álló folyamatot írják le, ahogyan Jézus alárendelte magát az Atya akaratának. Pál az elején figyelmeztet, hogy „az az indulat legyen meg bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is” (Fil 2:5).
A Fiú feladta az Atyával való egyenrangúságát, és az emberi lét korlátait felvállalva jött el a földre (Fil 2:6-7), hogy megváltson bennünket. Nem hatalmas, dicsőséget élvező  emberként érkezett, hanem mások szolgájaként (Fil 2:7).
Szolgaként nem élt békés és hosszú életet, hanem „engedelmes volt mindhalálig” (RÚF). Nem nemes, dicső halált halt: „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2:8, RÚF).
 

2. Életünk mely területein példa Jézus a számunkra? Alkalmanként miért kell lemondanunk a jogainkról, az egyenlőségről, még ha mindaz alapvetően jó és védelmezendő is? Hogyan magyaráznánk el ennek a logikáját? Most olvassuk el Fil 2:9 versét! Mit jelent alárendelni magunkat az Atya akaratának? Hogyan segít ez a vers ezt megérteni?

Imádkozzunk a Szentlélekhez bölcsességért! Kérdezzük meg: „A jogaim közül melyikhez ragaszkodom most, ami inkább akadályozza, hogy valóban alávessem magam Krisztus akaratának, szolgáljam a családomat, a gyülekezetemet meg a körülöttem levőket? Mennyire vagyok hajlandó kellemetlenséget elviselni azért, hogy még jobban állhassak mások szolgálatára?”

EGW idézet

Pál arra… biztat, hogy az az indulat legyen bennünk, „mely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2:4–8)
Pál… meg volt győződve arról, hogyha rá lehetne vezetni őket a menny Fensége által hozott csodálatraméltó áldozat átgondolására, az önzés eltűnne szívükből. Az apostol hosszasan időzik egyik pontnál a másik után, hogy valamennyire felfogjuk, milyen csodálatos az, ahogy a Megváltó leereszkedett a bűnösök érdekében. A figyelmet először arra irányítja, hogy Krisztus a mennyben Atyja kebelén volt. Azután bemutatja Őt, amint félreteszi dicsőségét, és önként kiteszi magát az emberi élet megalázó állapotának, vállalva egy szolga kötelezettségeit, engedelmes lévén halálig – és ami a legszégyenletesebb, legfelháborítóbb és leggyötrelmesebb – a kereszthalálig. – A nagy Orvos lábnyomán, 501. o.

Megmutatták nekem a valdenseket, s hogy mit kellett elszenvedniük vallásukért. Lelkiismeretesen tanulmányozták Isten szavát, és a rájuk ragyogó világosság szerint éltek. Üldözték és kiűzték őket otthonaikból. Elvették tőlük fáradságos munkával szerzett javaikat, házaikat pedig leégették. Ekkor a hegyekbe menekültek, és hihetetlen nélkülözéseket szenvedtek el. Tűrték az éhséget, hideget és mezítelenséget. Állatbőr volt az egyetlen ruházat, amire szert tudtak tenni. Szétszórtan, mégis együttesen énekeltek és dicsőítették Istent, amiért méltónak találta őket, hogy Krisztus nevéért szenvedjenek. Bátorították és vidították egymást, s még nyomorúságos menedékükért is hálásak voltak. Gyermekeik közül sokan megbetegedtek és belehaltak a hidegbe, éhségbe. A szülők mégis pillanatra sem gondoltak vallásuk feladására. Sokkal többre becsülték Isten szeretetét, jóváhagyását, mint a földi kényelmet és evilági gazdagságot. Istentől kaptak vigasztalást, s előre örültek jutalmuknak. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. köt., 371. o.

Isten… imádkozó, megbízható munkásokat kíván, akik minden vizek mellé vetnek. Akik így fáradoznak, azok meglepetten tapasztalják, hogy a Jézus nevével és erejével, eltökélten elviselt próbák mennyire megszilárdítják hitüket, mennyire megújítják bátorságukat. Bizonyosság és erő, vigasztalás és remény terem az alázatos engedelmesség ösvényén. Hanem akik semmit sem tesznek Jézusért, azok végül elveszítik a jutalmat. A gyönge kéz képtelen lesz megkapaszkodni a Mindenhatóban, a gyönge térd nem bír megtartani a veszedelmek napján. A bibliaolvasók és keresztény térítők elnyerik a dicső díjat, s hallani fogják: „Jól van, te derék szolga, menj be Urad örömébe.” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 76. o.
 

Sok keresztény őszintén keresi, hogy mi Isten akarata az életére nézve.
„Ha megtudhatnám, mi az Úr akarata velem kapcsolatban, mindent feláldoznék érte!” Ám még azután sem feltétlenül látjuk tisztán azt, hogyha ezt megígértük neki. Róm 12:1-2 verseiben találjuk meg a zavar okát. Pál leírja, hogyan ismerhetjük meg Isten akaratát. Kijelent egy igen fontos dolgot: először áldozatot kell hoznunk ahhoz, hogy megérthessük, mi az Úr akarata.
Olvassuk el Róm 12:1-2 verseit! Az apostol leírja, akkor tudjuk megvizsgálni, hogy „mi az Istennek… akarata” (Róm 12:2), amikor:
1)    igazán megértjük Isten irgalmasságát irántunk (Róm 12:1);
2)    élő áldozatként ajánljuk fel magunkat Istennek (Róm 12:1);
3)    az elménk megújul (Róm 12:2).
Csak a megújult elme képes igazán megérteni Isten akaratát. A megújuláshoz azonban előbb meg kell halnunk az énünknek. Nem volt elég az, hogy Krisztus csak szenvedett értünk, meg is kellett halnia.

3. Kérjük a Szentlelket, hogy mutassa meg, az életünk mely területein nem „haltunk” még meg teljesen! Minek a feladására vezet a Szentlélek, hogy élő áldozattá válhass az Úr számára?

Amikor az életünk egyes területein nem haltunk meg egészen az énünknek, Isten megengedi, hogy a tűzpróba azokra a részekre terelje a figyelmünket. Ugyanakkor a szenvedés nemcsak abban segít, hogy szembeszálljunk a bűnökkel, hanem betekintést is nyerünk abba, ahogyan Jézus odaadta magát értünk. Elisabeth Elliot így ír: „Talán akkor érthetjük meg a legjobban a keresztet, ha átadjuk Istennek azt, ami után a szívünk legmélyebben vágyódik… A saját keresztünk, ami ugyan összehasonlíthatatlanul kisebb a Megváltóénál, mégis lehetőséget ad arra, hogy a szenvedései közepette ismerjük meg Őt. Minden szenvedésünkben erre a közösségre hív bennünket” (Elisabeth Elliot: Quest for Love. GrandRapids, MI, 1996, Fleming H. Revell, 182. o.).

Olvassuk el Róm 12:1-2 verseit és imádkozzunk! Gondoljunk azokra a dolgokra, amelyekről le kell mondanunk ahhoz, hogy élő áldozatok lehessünk! Hogyan segít ez megérteni Jézus értünk vállalt szenvedését a kereszten? Hogyan lehetünk közösségben Krisztussal és a szenvedéseivel ennek az ismeretnek a birtokában?

EGW idézet

Akik Krisztus életszentségére törekszenek, azok a nagy üdvösség tárgykörével foglalkoznak. A Biblia az a tárház, amely az ember lelkivilágát jó táplálékkal ellátja. Elmélkednek Krisztus testté lételén, elmélkednek az érettük hozott nagy áldozat felett, hogy a kárhozattól megmeneküljenek, hogy bűnbocsánat, béke és örök megigazulás, szentség részeseivé lehessenek. A Lélek fellángol, ha e magasztos és felemelő tárgykörrel foglalkozik. Szentség és igazság, kegyelem és életszentség foglalkoztatják a gondolatokat. Az önző én elhal, ám Krisztus él szolgáiban. Ha az Igén elmélkednek, szívük lángra lobban ugyanúgy, mint a két tanítvány szíve, mialatt Emmausba mentek,  s  Krisztus  csatlakozott  hozzájuk, és megvilágosította előttük az Írásokban a Őrá vonatkozó szövegeket. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 87. o.

A menny nagyon olcsó, ha szenvedések árán elérhetjük. Legyünk önmegtagadók mindvégig, haljunk meg naponként az énnek; állandóan Jézusra tekintsünk s az Ő dicsőségét tartsuk állandóan szem előtt. Láttam, hogy azoknak, akik nemrég fogadták el az igazságot, tapasztalniuk kell, mit jelent Krisztusért szenvedni. Rögös pályán kell haladniuk, hogy végül megtisztulhassanak, és a szenvedések teszik majd őket alkalmasakká arra, hogy az élő Isten pecsétjét elnyerhessék. […]
Amint láttam, mivé kell lennünk, hogy a dicsőséget örökölhessük, és láttam, Jézus mennyit szenvedett, hogy ily gazdag örökséget szerezzen meg számunkra, imában könyörögtem, hogy alámerítkezhessünk Krisztus szenvedéseiben, hogy a küzdelmektől ne riadjunk viszsza, hanem türelemmel és örömmel viseljük el őket, tudván azt, hogy mit szenvedett érettünk Jézus, hogy szegénysége és szenvedése által gazdagokká tegyen. Az angyal így szólt: „Tagadjátok meg önmagatokat; gyorsan előre kell haladnotok!” Közülünk többeknek volt elég ideje az igazság elfogadására, s arra, hogy lépésről lépésre haladhassanak folyton előre. Minden lépés erőt adott a további lépés megtételére. De az idő már-már lejár, és amit mi azelőtt éveken át tanulhattunk, arra nekik csak néhány hónapjuk lesz. Nekik nagyon sokat kell elfeledni, és sok új dolgot megtanulni. – Tapasztalatok és látomások, 67. o.

Krisztus a példaképünk. Értünk lett szegény, hogy szegénysége gazdaggá tegyen minket. Azt tanította, hogy szeretetben és egységben kell összejönnünk. Fáradoznunk, amint Ő fáradozott, áldozatokat hoznunk, ahogy Ő hozott áldozatokat. Szeretnünk, mint Isten szereti gyermekeit.
Testvéreim, hogy Krisztusban az önmegtagadást gyakorolhassátok, álljatok készen a megtérésre. Öltözzetek egyszerűen, de ízlésesen. Ne költsetek magatokra többet, mint ami elkerülhetetlen. Legyen otthonotokban önmegtagadó persely, melybe beleteszitek a lemondás apró tetteivel megtakarított pénzt. Napról napra világosabban értsétek meg Isten szavát, s használjatok ki minden lehetőséget, hogy terjesszétek a tudást. Ne fáradjatok bele a jótettekbe, mert hisz Isten szüntelenül rátok árasztja áldását a világnak adott mérhetetlen ajándékával. Dolgozzatok össze az Úr Jézussal, s Ő megtanít szeretetének megfizethetetlen leckéire. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 131. o.
 

„Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3:10, RÚF).

Előfordult már, hogy hallottuk a Szentlélek halk és szelíd hangját, mégis figyelmen kívül hagytuk? Ezek után, amikor minden félresiklott, azt gondoltuk magunkban: Jaj nekem, miért is nem hallgattam rá? Sámuel első könyve leír egy történetet, amikor egy idős ember és a két fia nem hallgatott az Úrra, egy kisfiú azonban igen. Több határozott figyelmeztetést kaptak Istentől, mégsem változtattak az életükön, pedig meg kellett volna tenniük.

4. Olvassuk el a történetüket 1Sám 2:12–3:18 szakaszából! Milyen különbség válik nyilvánvalóvá azok között, akik nem hallgattak Istenre, illetve aki hallgatott?

Éli fiainak máson járt az eszük, nem az Úr dolgain. Miután Éli meghallotta az Úr üzenetét, nem tett mást azon kívül, hogy beszélt a fiaival. A fiúk pedig nyilván nem voltak hajlandók arra, hogy átadják az életük minden egyes részét Istennek, meghajoljanak az Ő akarata előtt. Menynyire másként éltek, mint a fiatal Sámuel!
Charles Stanley, a prédikátor, azt taglalja, hogy fontos nyitottá tenni magunkat Isten hangjának hallására. Ezt úgy nevezi, hogy „üresbe tenni a váltót.” Így ír: „A Szentlélek… nem azért szól, hogy információt adjon át nekünk. Azért szólít meg, hogy válaszoljunk neki. Azt pedig jól tudja: a saját terveink annyira lekötik a figyelmünket, hogy időpazarlás lenne bármi azzal ellenkező dolgot javasolnia. Ilyen esetben gyakran hallgat. Arra vár, hogy üresbe tegyük magunkat, és idővel engedelmeskedjünk neki” (Charles Stanley: The Wonderful Spirit-Filled Life. Nashville, TN, 1992, Thomas Nelson Publishers, 179–180. o.).
 

Vajon mit érthetett Stanley azon, hogy „üresbe tegyük magunkat”? Az Isten iránti nyitottság tekintetében mi minden akadályozza gyakran, hogy „üresbe tegyük magunkat és aztán engedelmeskedjünk neki”? Mi kell ahhoz, hogy fogékonyak legyünk az Úr hangjára, és eltökélten engedelmeskedjünk útmutatásának?

EGW idézet

Éli jó, tiszta erkölcsű ember volt, de nagyon elnéző, nagyon engedékeny. Isten nemtetszését váltotta ki, mert nem erősítette meg jellemének gyönge pontjait. Senkit sem akart megbántani, nem volt benne erkölcsi bátorság, hogy megrója és megintse a bűnt. Két fia alávaló ember volt, de mégsem távolította el őket tisztségükből. Fiai megszentségtelenítették Isten házát. Éli tudott róla, bánkódott is nagyon miatta, mert a tisztaságot és szent életet szerette; de nem volt benne erkölcsi erő elnyomni a gonoszságot. Szerette a békét, az egyetértést, így egyre érzéktelenebb lett a tisztátalansággal és bűnnel szemben. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 516. o.

Sámuel prófétát életének első három évében az édesanyja megtanította különbséget tenni a jó és rossz között. Minden ismerős tárgy segítségével, ami körülvette, igyekezett gondolatait a Teremtőre irányítani. Fogadalmáért – hogy fiát az Úrnak adja – nagy önmegtagadás árán, gyermekét Éli főpap gondozásába helyezte, hogy az Isten házának szolgálatára nevelje… Sámuelt korai neveltetése indította arra, hogy megőrizze istenfélő becsületességét. Mekkora volt Anna jutalma! Milyen hűségre buzdít az ő példája! – Gyermeknevelés, 197. o.

Isten azért adott szemet az embernek, hogy lássa törvényének csodálatos voltát. Azért adott halló fület, hogy meghallja üzenetét, melyet prédikátorai szólnak. Beszélőképességet pedig azért adott az embernek, hogy hirdesse Krisztust, mint a bűnbocsátó Megváltót. Az ember szívével hiszi el az igazságot és szájával tesz vallomást az üdvösségről.
Mindnyájan őrizzük érzékszerveinket, nehogy Sátán győzelmet nyerjen felettük, mert azok a lélekhez vezető utak.
Hűségesen kell őrizned szemedet, füledet és minden érzékszervedet, ha uralni akarod értelmedet, és meg akarod akadályozni, hogy hiábavaló és romlott gondolatok beszennyezzék lelkedet. A kegyelem ereje tudja egyedül e kívánatos munkát elvégezni.
Sátán és angyalai arra törekszenek, hogy bénulttá tegyék érzékszerveinket, hogy az intéseket, a figyelmeztetéseket és a dorgálásokat ne halljuk meg, vagy ha meg is halljuk, ne hassanak szívünkre, és ne újítsák meg életünket. – Boldog otthon, 401. o.

Isten elvárja, hogy mindannyian legyünk önfeláldozó munkások. Az igazság minden része gyakorlatilag alkalmazható mindennapi életünkre. Boldog, aki meghallja, de meg is tartja az Úr szavát. Nem elég hallanunk, cselekednünk kell, meg is kell tennünk. A parancsolatok cselekvésében nagy jutalom rejlik. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 59. o.

Amikor Éva az Éden kertjében bűnbe esett, az nem csupán azért történt, mert kételkedett Isten szavában. Azt hitte, elég bölcs ahhoz, hogy ő maga döntse el, mi a jó és mi a rossz, ez volt a baj gyökere. A saját ítélőképességében bízott. Amikor Isten Igéje helyett az egyéni döntésünkre hagyatkozunk, rengeteg problémát okozunk magunknak. Saul története bemutatja az önelégültséghez vezető folyamatot, illetve az utána gyorsan következő tragédiát. Sámuel felkente Sault az Úr által kiválasztott királynak (1Sám 10:1), majd pontos útmutatást adott neki (1Sám 10:8), aminek azonban Saul nem engedelmeskedett.

5. Olvassuk el a történet következő részét 1Sám 13:1-14 részéből! Mit tett Saul, ami a bukásához vezetett?

Három lépésben haladt a király az önelégültség felé vezető úton, igen hamar azután, hogy trónra lépett. Az a baj, hogy önmagában véve egyik lépés sem rossz, mégis magukban hordozták a tragédia magvait, mert Saul Isten nélkül tette meg azokat. Figyeljük meg a sorrendet!
1)    Saul azt mondta: „láttam”, hogy szétszéledt a sereg, és Sámuel nem volt ott (1Sám 13:11). A király nyomás alá került, és az alapján értékelte a történteket, amit a saját szemével látott.
2)    A „láttam” után elmozdult afelé, hogy „azt mondám”. Azt mondta, hogy  a  filiszteusok  rájuk  fognak  támadni  (1Sám 13:12).  Amit a helyzettel kapcsolatban a saját szemével látott vagy sejtett, annak alapján beszélt.
3)  Az „azt mondám” után az érzései felé mozdult el: úgy érezte, hogy áldozatot kell bemutatnia (1Sám 13:12). Saul érzéseit tehát az alakította, amit gondolt.
Mindannyian jártunk már így: a saját emberi meglátásunkra hagyatkoztunk, ami alapján a földi gondolkozásunkban bíztunk, tehát az egyéni érzéseinkre támaszkodtunk, majd ezek szerint is cselekedtünk.

Miért lehetett könnyű Saulnak a saját értékítéletét követnie, amikor Isten egyértelmű utasításai még a fülében csengtek? Miért próbálunk magunkra hagyatkozni, noha tudjuk, hogy törékenyek vagyunk és hiányosak az ismereteink? Mit tehetünk, hogy jobban bízzunk az Úr parancsolataiban, mint önmagunkban?

EGW idézet

Saul, bár a gilgáli nehéz helyzetben nem állta ki a hitpróbát, hanem megszentségtelenítette Isten szolgálatát, hibáját még jóvátehette volna. Adott is neki az Úr másik alkalmat arra, hogy megtanuljon feltétel nélkül hinni és engedelmeskedni szavainak.
Amikor a próféta megfeddte őt Gilgálban, nem látta be a hibáját. Sőt úgy érezte, igazságtalanság történik vele, és mindenféleképpen menteni igyekezett viselkedését. Ettől az időtől kezdve nem is igen érintkezett a prófétával. Sámuel szerette Sault, mintha saját fia lett volna, és Saul is nagyra becsülte őt, de nem tudta elfogadni dorgálását, s ezért amennyire lehetett, kerülte. – Pátriárkák és próféták, 627. o.

Amikor Saul király lett, igen szerény véleménye volt önmagáról, és szívesen vette az oktatást. Abban az időben még sem ismerettel, sem tapasztalattal nem rendelkezett, ellenben igen komoly jellemhibái voltak. De Isten Szentlelkét adta neki tanácsosul és vezetőül, emellett olyan körülményeket teremtett számára, amelyek között megszerezhette volna az uralkodáshoz szükséges képességeket. Ha alázatos szívvel az isteni bölcsesség által vezettette volna magát, akkor tisztességgel és sikerrel tölthette volna be a számára kijelölt magas méltóságot. […]
Sault azonban beképzeltté tette a magas méltóság; hitetlenségével és engedetlenségével megrövidítette Istent az Ő dicsőségében. Bár elhívatása idején alázatos és szerény volt, de az eredmények elbizakodottá tették. Legelső győzelme már életre keltette benne azt a kevély magabízást, ami azután veszte is lett. A jábes-gileádbelieket felszabadító háborúban tanúsított vitézsége és katonai tehetsége lelkesedéssel töltötte el népét, amely megkülönböztetett tisztelettel adózott neki, és elfeledte, hogy ő is csak eszköz volt Isten kezében. Saul pedig, bár kezdetben Istennek tulajdonította a dicsőséget, később magának követelte azt. Így szem elől tévesztette Istentől való függőségét, és máris eltért szívében az Úrtól. A Gilgálban elkövetett vakmerőségnek és szentségtörésnek maga készítette el az útját. Ez a vak elbizakodottság utasíttatta vissza vele Sámuel feddését is. Istentől küldött prófétának ismerte el Sámuelt, tehát a dorgálást még akkor is elfogadhatta volna, ha nem is látja be vétkességét. Ha pedig hajlandó lett volna bűnét meglátni és beismerni, ez a keserű tapasztalat támasza lett volna a jövőben. […]
Amikor Saul az Isten Lelke által küldött feddést visszautasította, kitartott konok önigazolásában, és elvetette az utolsó eszközt is, amelylyel megszabadulhatott volna önmagától. Önként szakadt el Istentől, s így isteni segítségben és vezetésben nem is lehet része, amíg bűnét beismerve vissza nem tér az Úrhoz. – Pátriárkák és próféták, 632–633. o.

 

Ahogy tegnap láttuk, nem sikerül alávetnünk magunkat Isten akaratának, ha a saját erőnkre hagyatkozunk. Viszont az is lehetséges, hogy más dolgokkal próbáljuk meg helyettesíteni Őt. Vannak, akik elmennek vásárolni, amikor rosszkedvűek, remélve, hogy az felvidítja őket. Mások kevésnek érzik magukat, ezért hírnévre törekednek. Némelyek a házassági problémáik miatt valaki más felé fordulnak, másutt keresnek meghittséget és izgalmat. Több ilyen dolog csökkentheti a ránk nehezedő nyomást, ugyanakkor nem oldják meg a problémát, és arra sem tanítanak meg, hogy legközelebb hogyan kezeljük jobban a helyzetet. Erre egyedül csak az Úrtól származó természetfeletti erő képes. A baj az, hogy sokszor nem Istenre, hanem pótlékokra hagyatkozunk.
Íme néhány pótlék, amelyre Isten helyett támaszkodnak az emberek:
1)    Emberi logika vagy múltbeli tapasztalat, amikor pedig új isteni kijelentésre lenne szükség.
2)    Egyes problémákat igyekeznek elhessegetni, holott isteni megoldás kellene.
3)    Menekülés a valóság elől és az Úr kerülése, amikor inkább vele kellene beszélni és isteni erőt kérni.
Zakariás próféta könyve segít arra összpontosítani, ami igazán számít, amikor kísértést érzünk, hogy pótlékokhoz folyamodjunk. Sok évnyi távollét után a foglyok végre visszatértek Babilonból, és egyből elkezdték újjáépíteni a templomot. Csakhogy ádáz ellenállásba ütköztek (ennek hátterét Ezsdrás 4-6. fejezeteiben találjuk). Zakariás tehát bátorító üzenettel ment Zorobábelhez, az építési munkálatok vezetőjéhez.
 

6. Olvassuk el az üzenetet Zakariás 4. fejezetében! Mit ért Isten azon, amit Zak 4:6 versében találunk? Hogyan befolyásolhatja az építkezési munkák befejezését a Szentlélek? Ezek szerint milyen kapcsolat van a Szentlélek és a gyakorlati teendőink között?

Isten nem akadályozta meg a templomépítéssel szembeni ellenállást, Zorobábelt sem kímélte meg annak feszültségétől, és minket sem fog mindig megvédeni a küzdelmektől. Amikor akadályokba ütközünk, az Úr felhasználhatja a tűzpróbákat arra, hogy megtanítson bennünket csak rá hagyatkozni.

Mi az első reakciónk stresszhelyzetben? Evés? Filmezés? Ima? Meghajtjuk magunkat Isten előtt? Mit árul el a válaszunk rólunk, illetve arról, hogy mit kell megtanulnunk vagy min kell változtatnunk?

EGW idézet

Aki szem elől téveszti, hogy az élete Istentől függ, az biztosan elbukik. Olyan hatalmakkal küzdünk, amelyek erősebbek nálunk. Sátán és seregei állandóan figyelnek, hogyan kísérthetnek bennünket. Saját erőnkkel és bölcsességünkkel lehetetlen ellenállnunk, ezért biztosan vereséget szenvedünk, ha szívünket elidegenítjük Istentől, s helyet adunk az önfelmagasztalásnak és a képzelt függetlenségnek. – Az evangélium szolgái, 322. o.

Legyen Isten az egyedüli támaszod! Ha nem így teszel, akkor itt az ideje, hogy állj meg ott, ahol vagy, és változtass a dolgok menetén… Őszinte és éhező lélekkel kiálts az Úrhoz! Harcolj a mennyei hatalmakkal, mígnem győzelmet aratsz! Egész lényedet – lelkedet, testedet és szívedet – helyezd az Úr kezébe, és határozd el, hogy az Ő szeretetteljes eszköze leszel, akit az isteni akarat lelkesít, és akinek elméjét betöltötte a Szentlélek! […] Akkor majd tisztán fogod látni a mennyei dolgokat. Ha megengedjük elménknek, hogy még több időt töltsön Krisztussal és a mennyei dolgokkal, akkor erős késztetést és támogatást kapunk azon küzdelmekre, amelyeket az Úr nevében kell megvívnunk. A világ szeretete és a büszkeség erejét veszti, amint szemléljük a jobb ország dicsőségét, amely nemsokára az otthonunk lesz. Krisztus szépsége mellett a világ összes vonzalma hiábavalóságnak fog tűnni számunkra. – Sons and Daughters of God, 105. o.

Zorobábel  Jeruzsálembe ment,  hogy  az  Úr  házát  építse,  azonban nehézségek vették körül. Ellenfele „igyekezék megkötni Júda népének kezét és elrémíteni az építkezéstől”, „és megakadályozák őket erővel és hatalommal”. Az Úr azonban közbelépett értük, és az Úr háza elkészült. Aki hű az Úrhoz és művéhez, ugyanazokkal a cselszövésekkel fogja szembetalálni magát, mint amelyeket az ellenfél régen támasztott, hogy akadályozza Isten munkájának helyreállítását és felépítését – a nehézségek nagy hegyét, mely Zorobábel útján emelkedett. Sok emberi kitalálást használnak, hogy olyan emberek gondolkodásának és akaratának megfelelő terveket valósítsanak meg, amikkel az Úr nem fáradozik együtt. Ámde nem kérkedő szavak, szertartások sokasága bizonyítja, hogy az Úr együttmunkálkodik népével. Az emberi eszköz tettetett, hamis ereje nem dönti el a kérdést. Az Úr munkájával szembehelyezkedők ideig-óráig hátráltathatnak, mégis az a Lélek, aki az Úr munkáját vezette végig az úton, Ő fog ma is irányítani. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel, mondja a seregek Ura.”
Az Úr azt akarja, hogy az Ő erejével legyen erős minden lélek. Azt akarja, hogy Őrá tekintsünk, tőle kapjuk utasításainkat. – A Te Igéd igazság, 4. köt., 1179. o.

Jelenleg a kegyelem idejét éljük, a Szentlélek kitöltésének idejét. Kérjük áldásait. Ideje, hogy sokkal odaadóbbak legyünk. Ránk bízta Isten a fáradságos, de boldog, dicső művet, nevezetesen, hogy Krisztust kinyilatkoztassuk a sötétségben szenvedőknek. Hivatásunk, hogy a különleges, korszerű igazságokat hirdessük. Mindehhez a Lélek kiárasztására szorulunk. Imádkozzunk érte. Az Úr elvárja, hogy kérjük Tőle. Ez idáig még nem tettük teljes szívvel. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 511. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, „Éli és fiai” c. fejezet; „Saul vakmerősége” c. fejezet, Bizonyságtételek a prédikátoroknak, „Az Úrnak pere van népével” c. fejezet. 
Akkor tudjuk alávetni magunkat Isten akaratának, ha meghalunk a saját vágyainknak és törekvéseinknek. Ez nyitja meg a lehetőséget arra, hogy valóban mások szolgálatára legyünk. Nem élhetünk Istenért anélkül, hogy élő áldozatként folyamatosan figyelnénk a hangjára! Fel kell ismernünk, hogy milyen veszéllyel jár, ha önmagunkra, illetve Isten Igéje, hatalma helyett valamiféle pótlékra hagyatkozunk, ha valóban alá kívánjuk rendelni az akaratunkat az Atyáénak! Mivel a krisztusi élet lényege az Úr akaratának elfogadása, Isten megengedheti, hogy az olvasztótégely tanítson meg bennünket a ráhagyatkozásra.
„Éli hanyagságának esete nyilvánvalóvá vált minden apa és anya előtt az országban. Megszenteletlen szeretete következményeként, mivel nem volt hajlandó a nehezebb kötelességeket ellátni, learatta bűne gyümölcseit, a gyermekei elzüllöttek. Isten előtt vétkes mind a gonoszságot megengedő szülő, mind a kihágást elkövető gyermek. Az Úr nem volt hajlandó áldozatot, sem ajándékot elfogadni bűnük miatt” (Ellen G. White: Child Guidance. 276. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Ruth 2 – 1Sám 4; Ellen G. White: Az imádság, 3. fejezet

 

1. Mit kívántak a vének Boáznak, esküvője alkalmából?
 

2. Mi hozta meg Anna étvágyát, és űzte el arcáról a szomorúságot?
 

3. Mely szót felejtette el kimondani Sámuel, amikor először válaszolt az Úrnak?
 

4. Milyen betegségben szenvedett Éli 98 éves korában?
 

5. Mi történik minden őszinte imádsággal?

A halál elbűvölő elem minden vallásban. A biblikus kereszténységben a halálnak két jelentése van. Egyrészt a bűn következménye, „zsoldja”. Másrészt az életünk Isten oldalán a halállal kezdődik, a bűnnek való meghalással. Csak miután átéltük a bűnnek való meghalás tapasztalatát, örvendhetünk teljes mértékben az Isten országában kiteljesedő életnek. A bűnnek való meghalás segít szembeszállnunk a bűn következtében elkerülhetetlen halállal. Mindkét esemény Jézus értünk hozott áldozatának, halálának köszönhetően történhet meg.
A bűnnek való meghalás megteremti azt a keretet, amelyben a Szentlélek dolgozhat az emberben, benne lakozhat. Személyesen a Lélek végzi el jellemünk Jézus Krisztus képmása szerinti átalakulását, és ad erőt ahhoz, hogy áldozatok árán is szolgáljuk Istent és engedelmesek legyünk iránta.
Ha nem éljük át a bűnnek való meghalás tapasztalatát, továbbra is önző, bűnös életet fogunk folytatni, amely elkerülhetetlenül a halálhoz vezet.

A jó és gonosz tudásának fája (1Móz 2:9, 17)
Kicsit hosszú név ez egy fa megjelölésére. Isten azonban azért adta ezt a nevet az Éden-kert e fájának, hogy ezáltal életük megőrzésére tanítsa ősszüleinket: „A kert minden fájáról bátran egyél, de a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2:16–17).
Két fontos szempont körvonalazódik e téma kapcsán. Elsősorban, a bibliai szöveg nem utal semmilyen mérgező anyagra, amely a fa gyümölcsében lett volna, s amely megrontotta volna az ember elméjét. Ellenkezőleg, Isten mindent „jó”-nak és „nagyon jó”-nak teremtett, semmi sem volt hiányos, tökéletlen keze alkotásai között (1Móz 1:21, 31; lásd 1Móz 2:1-3). A bűn és a gonosz nem volt jelen Isten tökéletes művében, hanem Ádám cselekedete által „jött be a világra” (Róm 5:12). Amikor a kígyó megkísértette Évát, azt mondta neki, hogy ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, „megnyilatkoznak a szemeik, és olyanok lesznek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Móz 3:4–5). És akkor Éva „látá, hogy jó az a fa eledelre és kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék” (1Móz 3:6). A tiltott fa gyümölcse megkóstolá-

sának következménye az lett, hogy „megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek” (1Móz 3:7). Továbbá, a fa neve nem „Isten tudása-”, vagy általánosabban: „a tudás fája”, hanem „a jó és gonosz tudásának” fája, szorosabbá fűzve ezzel a név és az erkölcsiség fogalmának kapcsolatát.
A fa neve és 1Móz 2–3 fejezeteinek narrációja rámutat arra, hogy Ádám és Éva távlata változott meg, az, ahogyan ezt követően a dolgokat látták, a magatartásuk és az Istennel meglévő kapcsolatuk. Választásuk engedetlenség, erkölcsi lázadás volt Istennel szemben. A „jó és gonosz ismerete” mint bibliai kifejezés az erkölcsi érettségre vonatkozik, amikor valaki felnőtté és önállóvá válik, továbbá utalhat erkölcsi ítélőre is (lásd 5Móz 1:39; 2Sám 14:17; 1Kir 3:9; Ézs 7:16; Zsid 5:14). A jó és gonosz tudásának fájával kapcsolatos kérdés arra vonatkozik, hogy ki az ítélő, valamint ki az erkölcsiség forrása és mércéje. Azáltal, hogy megtiltotta e fa gyümölcsének fogyasztását, Isten meghatározta, hogy Ő maga az erkölcsiség legmagasabb mércéje a földön úgy, mint az egész világegyetemben. Ádám és Éva ettek a fáról, így hát eldöntötték, hogy ők az erkölcsiség forrásai. Egy dolog az, ha valaki erkölcsi érzékét gyakorolva és Isten kinyilatkoztatását követve megkülönbözteti a jót a rossztól (5Móz 30:14–16; 2Sám 14:17; 1Kir 3:9; Zsid 5:14), és teljesen más, ha saját magát az erkölcsiség forrásának és mércéjének tekinti, Isten kinyilatkoztatása és parancsa ellenére. Egy ilyen cselekedet felér azzal, hogy valaki saját magát Istennek tekinti, fellázad Isten ellen, a trónját kívánja maga számára.
Éppen ezt sugallta a kígyó is (1Móz 3:4–5), és pontosan ez az, amit Sátán is tett a mennyben, és tesz jelenleg is a földön (Ézs 14:13–14; Ez 28:2, 12–17). A kígyó tehát azt sugallta Évának, hogy a tiltott gyümölcs fogyasztása nyomán „megnyilatkoznak a szemeik, és olyanok lesznek, mint az Isten” (1Móz 3:5). „Olyan lenni, mint Isten” – ez nem azt jelenti, hogy isteni természettel rendelkeznünk, hanem azt, hogy saját erkölcsiségünk forrásai vagyunk, s mint ilyenek, magunk döntjük el, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ez a függetlenség abszolút bizalmat jelent saját magunk iránt, valamint függetlenséget Istennel szemben, lázadás, amely Isten behelyettesítését feltételezi önmagunkkal, vagy valaki (valami) mással.
Másodsorban és következésképpen, a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből való táplálkozás, az Isten elleni lázadás, valamint a trónjának elfoglalására tett próbálkozás halálhoz vezet. Ebből az okból kifolyólag Isten azonnal figyelmeztette Ádámot és Évát, hogy a parancsnak való ellenszegülés – a tiltott gyümölcs fogyasztása – halált okoz (1Móz 2:17). 
Isten az élet egyedüli forrása (1Móz 2:7; 5Móz 30:20; Jn 1:1–4; 4:13–14; 6:32–35; 11:25–27; 15:1–5; Róm 6:23; Kol 1:16–17). Azzal, hogy egy teremtett lény Isten uralkodói székébe vágyik, tulajdonképpen eltávolodik az élet egyedüli forrásától, azaz a halált választja.
De ez a halál nem közönséges halál, hanem akaratlagos elszakadás Istentől, döntés arról, hogy az ember többé nem kíván Isten vezetése szerint élni (1Jn 3:4; Ézs 14:9–10, 16; Ez 28:2, 9, 16–17). Ez az elválás a bűn és a halál lényege. Nem tudjuk, hogy Ádám és Éva mit gondoltak a „halál” szó hallatán, de minden bizonnyal sötét gondolatok kísértették őket. Mi azonban a bűn 6000 éves távlatából nagyon is jól tudjuk, mekkora tragédiát jelent a halál.

A halál mint megoldás… a halálra
Van-e megoldás a halálra? Igen! És tudjuk is az evangéliumokból, hogy mi az: „Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6:23). Akkor tehát hogyan kapjuk meg az örök élet ajándékát? Paradox módon az örök élet ajándéka halál útján jut el hozzánk! Itt két haláltípus van megjelölve. Először is, Jézus Krisztus helyettünk és értünk halt meg; magára vette a mi halálunkat, és megajándékozott minket az örök élet reménységével (Jn 3:16; Róm 3:25; 5:8; 2Kor 5:21; 1Pt 1:18–20). Másodszor pedig a mi halálunkról is szó van. Ez a halál viszont nem a bűn büntetése vagy zsoldja; Jézus szenvedte ezt el helyettünk. Pontosabban, magával a bűnnel szembeni halálunkról van szó. A bűnnel szembeni halál akkor szükséges, ha az örök életre és Isten országára vágyunk. A bűn olyan erő, amely ellenőrzése alatt, Istentől elszakadva tart (Róm 7:18–20, 23– 24). Ahhoz, hogy megszabaduljunk a bűn hatalmától, meg kell halnunk a bűnnek, és élnünk kell Jézusért és a Szentlélekért (Róm 7:4–6). Ezt a halált jelképezi a keresztség (Róm 6:1–4).
Pál ennek a folyamatnak a legszebb leírását kínálja nekünk: „Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára a feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadt a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik, mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 6:5–11).
A „meghaltatok a bűnnek” kifejezés alatt pontosan azt kell értenünk, amit ez a kifejezés mondani akar. A Biblia itt nem azt mondja, hogy szó szerint kell meghalnunk a bűnnek. Nem a saját halálunkkal fizetünk a bűneinkért, nem tehetjük ezt. Nincs üdvösségszerző érdem a halálunkban. Az egyetlen szó szerinti halál, ami számít az üdvösségünk szempontjából, az a Jézus Krisztus halála a keresztfán. A Biblia nem azért használja ezt a kifejezést, hogy a világgal szembeni közöny gondolatát közvetítse, mint ahogy a buddhizmus teszi, például. Isten tökéletes világot alkotott, hogy örvendjünk neki és vigyázzunk rá (1Móz 1:26–28; 2:15). Meghalni a bűnnek tehát azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten uralmát és a Szentlélek munkáját az életünkben, és ellenállunk a bűn hatalmának (Róm 8:1–11). Örömmel engedelmeskedünk Istennek és szolgáljuk Őt. Átalakulunk annak a Krisztusnak a képmására és gondolatára, aki nem törekedett a hatalomra, hanem megalázkodott: lejött a földre, és magára vette természetünket – átvette a helyünket –, hogy megszabadítson minket (Fil 2:2–8).
Alkalmazás
1 Való igaz, hogy biztosítottak az alapvető emberi jogaink. A világ azonban, amelyben élünk, a bűn világa; bonyolult világ, amely a legtöbbször arra törekszik, hogy figyelembe se vegye, vagy lábbal tiporja a jogainkat. Olvasd el újra Fil 2:1–9 szakaszát. A Fiú testet öltése a tüzes kemencék tüzes kemencéje volt! Hogyan segít a Jézus példája keresztülmenni a bűn okozta különböző próbákon, azokon is, amelyek során alapvető emberi jogaid sérülnek? Mi számodra az a kulcsfontosságú elem ebben az igeszakaszban, amely megváltoztatja az élet próbáinak legyőzéséről alkotott nézetedet?
Sámuel története több mint valamely felszólítás meghallása, több mint auditív tapasztalat, melynek során szavakat rögzít az elme. Itt az engedelmesség és a felszólítás gyakorlatba ültetéséről van szó. A próféta neve is azt jelenti, hogy „Isten meghallgatott engem” (lásd 1Sám 1:20). Az Úr meghallgatta Annát, és irgalmat gyakorolt iránta (1Sám 1:17, 19–20, 27). Sámuel hallotta az őt megszólító Istent, és engedelmeskedett neki. Éli rájött, hogy az elején Sámuel nem ismerte fel Isten hangját, ezért megtanította neki, hogyan viszonyuljon Istenhez: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3:9). A könyv többi része, ahogy tulajdonképpen a teljes Szentírás is, a hallásról, engedelmességről vagy engedetlenségről szól: a történelem egy bizonyos szakaszában a nép már nem hallotta többé Isten hangját, ezért Isten sem hallotta meg népe kéréseit. Életünk nagy problémája, hogy jóllehet meghallgatjuk egymást és meghallgatjuk Istent (a kinyilatkoztatásait), nem zárjuk a szavait a szívünkbe, nem engedelmeskedünk Urunknak. Hogyan hallhatod jobban családod tagjainak kéréseit? Hogyan hallhatod meg jobban Isten tanácsait, és engedelmeskedhetsz a felhívásainak? Gondolkodj el három olyan módszeren, amelynek segítségével javíthatsz az emberekkel és Istennel fenntartott kapcsolatodon!