LÁTNI A LÁTHATATLANT

Text de memorat

Alapige: „Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11:27).

A zsidókhoz írt levélben nem egyszerű kérdés a hit meghatározása.
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). Hogyan lehetünk biztosak abban, amit nem látunk? Mózes pontosan ezt mutatja be az alapigénkben: „Kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent” (Zsid 11:27, RÚF).
Még nehezebb, hogy nemcsak akkor kell „látnunk a láthatatlant”, amikor jól megy a sorunk, hanem főleg akkor, amikor minden rosszul alakul. Ehhez hitre van szükség, olyan keresztény hitre, amit Isten és országának igazsága alakít. Atyánk jóságának, Jézus neve hatalmának, a feltámadás erejének, illetve Isten könyörületének lényeges igazságai tesznek képessé arra, hogy szilárdan megálljunk, amikor az olvasztótégelyben vagyunk és kísértést érzünk minden dolog megkérdőjelezésére.
 

A hét dióhéjban: Melyek azok az igazságok Istennel kapcsolatban, amelyek még a legnehezebb helyzetekben is megtarthatnak bennünket?

EGW idézet

„Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5:4) Hit által tudunk túltekinteni a jelen fáradságain és nehézségein a jövőbe, ahol minden,  ami  most  nyomaszt  bennünket,  világos  lesz  előttünk. A hit látja Jézust, a mi Közbenjárónkat, amint az Atya jobbján áll. Hitben látjuk azokat a lakóhelyeket, amelyekért elment Jézus, hogy az Őt szeretőknek elkészítse azokat. A hit látja a győzők ruháját és koronáját, és hallja a megváltottak énekét. […]
A hit nem érzés. „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1) Az igazi hitnek semmi köze nincs az elbizakodottsághoz, amely fölött csak az győzhet, akinek valódi hite van, mert Sátán az elbizakodottsággal utánozza az igazi hitet. – Az evangélium szolgái, 259–260. o.

A legtöbb ember ma nem nélkülözik, de nem bízik az Úrban a jövőre nézve. Hitetlenséget tanúsítanak, kétségbeesés és bánat vesz erőt rajtuk valami előre nem sejtett szükség, baj miatt. Mások állandóan aggódnak, hogy ínségbe kerülnek, és gyermekeiknek úgyszintén nehézségeik támadnak, vagy súlyos körülmények közé jutnak, amikor Isten iránti szeretetüknek és hitüknek próbát kell kiállnia. Visszariadnak a megpróbáltatásoktól, és zúgolódnak az eljárás ellen, amelyet Isten választott megtisztításukra. Szeretetük nem bizonyul tisztának és tökéletesnek, hogy minden dolgot elviselhessen.
Isten népének hite legyen erős, tevékeny és állhatatos, „a reménylett dolgoknak valósága” (Zsid 11:1), akkor beszédük így fog hangzani: „Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt 103:2) – A megváltás története, 128–129. o.

Jézus nem azért szólít fel követésére, hogy azután elhagyjon bennünket. Ha életünket átadjuk szolgálatára, akkor többé nem fordulhat elő olyan helyzet, amiről Isten nem gondoskodott már előre. Bármilyenek is a körülmények, van vezetőnk, hogy irányítsa utunkat; bármilyen tanácstalanok vagyunk, van egy megbízható tanácsadónk; s bármilyen szomorúság, gyász vagy egyedüllét ér bennünket, van együtt érző barátunk. Még ha tudatlanságunkban tévedünk is, Krisztus nem hagy el. Hangja tisztán és világosan hallható: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” „Megszabadítja a kiáltó szűkölködőt, a nyomorultat, akinek nincs segítője.” (Jn 14:6; Zsolt 72:12)
„Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel tebenned bízik.” (Ésa 26:3) A Mindenható kinyújtja karját, hogy mindig tovább és tovább vezessen bennünket. Menjetek előre, mondja az Úr, segítséget küldök nektek. Nevem dicsőségéért kértek tőlem, és én megadom nektek. Aki kudarcotokra vár, meglátja majd, hogy szavam dicsőségesen győzedelmeskedik. „Amit könyörgésetekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.” (Mt 21:22) – Az evangélium szolgái, 263. o.
 

„Ha Isten valóban szeretne engem, akkor megtenné értem azt, hogy...” Vajon hányszor villant át ilyen gondolat az agyunkon? Végignézünk a helyzetünkön, majd eltűnődünk azon, hogy tényleg szeret-e bennünket Isten, mert ha szeretne, másképp állnának a dolgok.
Két gondolatmenet van, amitől gyakran kételkedni kezdenek az emberek Isten jóságában. Először is, ha a szívünk, az elménk vágyódik valami után, amit jónak tartunk, nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy az Úr mást akarna nekünk. Másodszor pedig akkor is kételkedhetünk a jóságában, ha a tapasztalatunk ellentmond a hitünknek. Amikor valami jónak tűnik, jól hangzik, esetleg jó érzést kelt vagy finom, akkor úgy képzeljük, hogy annak jónak is kell lennie. Tehát az ember haragudni kezd Istenre, ha az nem lehet az övé.
Ilyenkor lép színre a hit. Pontosan akkor lép működésbe, amikor arra érzünk kísértést, hogy kételkedjünk Istenben és a jóságában.
 

1. Róm 8:28-39 szakasza lenyűgöző, Isten irántunk való jóságáról szól. Mit találhatunk ezekben a versekben, ami megvéd attól, hogy kétségbe vonjuk az Úr jóságát?

Róm 8:32 versében van egy fontos logikai elem, ami kifejezetten sokat segíthet abban, hogy ne taglózzanak le minket a körülmények. „Ha Isten  nem  habozott  mindent  kockára  tenni  értünk,  amikor  elküldte a Fiát, hogy magára öltse a természetünket, és kitegye magát a legroszszabbnak is, akkor létezhet olyan, amit meg ne tenne értünk boldogan, szívesen” (az angol Message bibliafordítás alapján)? Hogyan is gondolhatnánk, hogy Isten elküldi Jézust meghalni értünk, majd utána kegyetlen és szűkmarkú lesz?
Vagyis a próbák keltette kételyeknél jobban kellene hatnia a gondolkozásunkra Isten gazdag kegyelmének, ami Krisztus halálában mutatkozik meg irántunk!
 

Hogyan lehet a kételyeknél nagyobb hatása ránk az igazságnak (Isten jóságának)? Gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy Isten odaadta értünk Jézust, aki meghalt helyettünk, és ez a felfoghatatlan nagylelkűség még ezernyi módon mutatkozik meg most is az életünkben! Hogyan hat ez a hitünkre?

EGW idézet

Krisztust az Atya jelenléte övezte, és csak az történt vele, amit a végtelen szeretet a világ áldására megengedett. Ez volt vigaszának forrása, és ez a mi vigaszunk is. Aki betöltekezik Krisztus Lelkével, az Krisztusban marad. Bármi éri, minden a Megváltótól jön, aki körülfogja jelenlétével; és csak az érheti, amit az Úr megenged. Minden szenvedésünk és fájdalmunk, minden megkísértetésünk és próbánk, minden bánatunk és bajunk, minden üldözés és nélkülözés, egyszóval minden a javunkra van. Minden élmény és körülmény Isten szolgája, amelyet az áldásunkra felhasznál. – A nagy Orvos lábnyomán, 488. o.

Isten szeretete széles, mély, teljes és mindent átható. Ez a szeretet emeli ki Sátán befolyása alól azokat, akiket a kísértő becsapott álnokságaival, továbbá bejárást biztosít az ígéretek szivárványával körülvett isteni trón elé.
Isten, a mi Atyánk a kormányzó… A mennyei alapelvek uralkodjanak a földön is, és ugyanaz a szeretet, amely áthatja az angyalokat, ugyanaz a tisztaság és szentség, amely uralja a mennyet, az mutatkozzon meg a lehető legjobban itt, a földön is.
Ha Istent Atyátoknak nevezitek, akkor elismeritek, hogy a gyermekei vagytok; engeditek, hogy bölcsessége vezéreljen, és mindenben Őnéki engedelmeskedtek, hiszen tudjátok, hogy a szeretete nem változó. Elfogadjátok az életetekre vonatkozó isteni tervet. Isten gyermekeiként mindennél jobban fog érdekelni az Ő tisztelete, az Ő jelleme, az Ő családja és az Ő műve. Legnagyobb örömötöket abban lelitek, hogy elismeritek és tisztességet szereztek az Atyával és az Ő családjával ápolt kapcsolatnak. Örültök annak, hogy bármily szerény hozzájárulásotokkal dicsőséget szerezhettek az Úrnak, és testvéreitek javát szolgálhatjátok. – The Faith I Live By, 65. o.

Amikor az Atya feláldozta Krisztusban önmagát a világ bűneiért, minden lélek ügyét magára vállalta. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32) Isten teljesíti a bátorításunkra és erősítésünkre adott ígéretét.
Krisztus legforróbb vágya, hogy örökségét megszabadítsa Sátán hatalmától. Mielőtt azonban külsőleg megszabadulhatnánk tőle, belső életünknek kell szabaddá válnia. Az Úr azért enged meg próbákat, hogy megtisztuljunk a földiességtől, önzéstől, jellemünk durva, Krisztustól idegen vonásaitól. Isten hagyja, hogy a szenvedés áradata elborítsa lelkünket, hogy megismerjük Őt és Jézus Krisztust, akit elküldött; hogy szívünk mélyéből vágyakozzunk megtisztulni minden szennytől, és a próbából tisztábban, szentebben és boldogabban kerüljünk ki. Sokszor önzéstől elsötétült lélekkel lépünk be a megpróbáltatások kohójába. Azonban ha türelmesen viseljük a súlyos próbát, Isten jellemét tükrözve kerülünk ki belőle. – Krisztus példázatai, 174. o.
 

Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt” (Jn 14:14).
Jézus már csak egy rövid időt tölthetett együtt a tanítványokkal. A támaszuk és bátorítójuk a mennybe készült, ők pedig kezdtek összezavarodni, tehetetlennek érezték magukat. Bár személyesen többé nem láthatták Jézust, lenyűgöző ígéretet kaptak tőle.
Olvassuk el Jn 14:1-14 részét! A 13-14. versek szerint Jézus azt ígérte, hogy megteszi, „akármit” is kérünk az Ő nevében. Emiatt szinte mindig úgy fejezzük be az imánkat, hogy „Jézus nevében, ámen.”
 

2. Vajon mit jelent, amikor ezt mondjuk? Mire gondolt Jézus, amikor arra bátorított, hogy így imádkozzunk? Milyen utalásokat találunk ezekben a versekben, amelyek segítenek megérteni szavai lényegét?

Amikor „Jézus nevében” mondjuk el a kérésünket, biztosak lehetünk benne, hogy a menny teljes gépezete a mi érdekünkben dolgozik. Nem feltétlenül  vesszük  észre,  hogyan  munkálkodnak  körülöttünk,  pedig a mennyei tróntól Jézus nevében elküldött angyalok épp azon fáradoznak, hogy teljesítsék a kérésünket.
Időnként arra számítunk, amikor Jézus nevében imádkozunk, hogy mire kinyitjuk a szemünket, minden megváltozik körülöttünk – csakhogy minden ugyanolyan marad. Bár Isten ereje drámai módon is megmutatkozhat,  mint  amikor  Jézus  lecsendesítette  a  vihart,  végezheti a munkáját csendben, észrevétlenül is, mint amikor megtartotta Jézust a Gecsemáné kertjében. Talán nem mindig történik hirtelen drámai esemény, de ez nem jelenti azt, hogy az Úr nem cselekszik értünk.
 

Olvassuk el újból Jn 14:1-14 részét! Képzeljük el közben azt, hogy Jézus közvetlenül, szemtől szemben beszél velünk! Milyen reményt és bátorítást meríthetünk ezekből az ígéretekből? Ugyanakkor tegyük fel magunkban a következő kérdést is: „Mi gátolja bennem azt, hogy beteljesedjenek az életemben ezek az ígéretek? Milyen változásra kell eltökélnem magam?”

EGW idézet

„Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” (Jn 14:13–14) „Az én nevemben…” (Jn 14:14) Krisztus azt parancsolta meg tanítványainak, hogy így imádkozzanak. Krisztus követőinek Krisztus nevében kell megállniuk Isten előtt. Az érettük hozott áldozat által válnak értékessé Isten előtt. A Megváltó nekik tulajdonított igazsága teszi őket becsesekké Isten előtt. Krisztusért az Úr megbocsát mindazoknak, akik félik Őt. Az Úr nem látja meg bennük a bűn rosszaságát. Ellenkezőleg, felismeri bennük a Fiúhoz való hasonlatosságukat, akiben hisznek.
Az Úr csalódik, mikor népének tagjai kevésre értékelik önmagukat. Az Úr azt akarja, hogy választottai azon ár szerint értékeljék önmagukat, mely árat érettük a Golgotán lefizetett. Isten vágyakozik utánuk, kívánja őket, különben nem küldötte volna el Fiát azzal az igen sokba kerülő megbízással, hogy váltsa meg őket. Az Úrnak feladata van számunkra, és nagyon tetszik neki, ha gyermekei a legmagasabb igényekkel lépnek eléje, csak azért, hogy minél nagyobb mértékben megdicsőíthessék az Ő nevét. Nagy dolgokat várhatnak el az Úrtól, ha hisznek az ígéreteiben. – Jézus élete, 667–668. o.

Semmit sem ér vallásról beszélni hétköznapi módon, imádkozni lelki éhség és élő hit nélkül. A Krisztusba vetett névleges hit, amely Őt csak mint a világ Üdvözítőjét fogadja el, a lelket soha nem gyógyítja meg. Az a hit, amely az üdvösséghez vezet, értelmi helyeslése az igazságnak. Aki teljes ismeretre vár, mielőtt hitét gyakorolná, nem kaphat áldást Istentől.
Nem elég, hogy higgyük, amit mondanak Krisztusról, nekünk Krisztusban kell hinnünk. Csak az a hit használ, amely befogadja Őt, mint személyes Megváltót, aki érdemeit nekünk tulajdonítja. Sokan a hitről úgy beszélnek, mint egy véleményről. A megmentő hit azonban egy esemény, amely által azok, akik Krisztust elfogadják, Istennel lépnek szövetségre. Az igazi hit élet. Az élő hit az erő növekedését jelenti, és bizalmat, amely által a lélek győztes hatalommá lesz. – Az evangélium szolgái, 260–261. o.

[A tanítványok] gyakran összegyűltek és imáikat Jézus nevében küldték az Atyához. Tudták, hogy a mennyben, Isten trónja előtt áll legfőbb szószólójuk és pártfogójuk. Leborulva, szent alázattal imádkoztak, és megemlékeztek ígéretéről, hogy: „amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben; kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen” (Jn 16:23–24). Hitük mindjobban megerősödött abban a magasztos tudatban: „Krisztus az, aki meghalt, sőt, aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8:34)
Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszintén megalázták magukat, és töredelmesen beismerték hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztusnak halála előtt mondott szavaira, s azok értelme most sokkal világosabb lett előttük… Csodálatos életének eseményei elevenen, megkapóan vonultak el lelki szemeik előtt; és ha tiszta, megszentelt életére gondoltak, úgy érezték, hogy csekélység minden fáradozásuk és minden áldozatuk, ha életükkel bizonyságot tehetnek Krisztus drága jelleméről. – Az apostolok története, 35–36. o.
 

A feltámadás az emberiség tehetetlenségének problémáját szólítja meg. Amikor Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról gondolkodunk, gyakran úgy magyarázzuk, hogy a törvény szempontjából az Ő halála rendezte el az Istennel való kapcsolatunkat. Ez természetesen igaz is.
Ugyanakkor a feltámadás az üdvösség másik oldalára is rámutat. Krisztus feltámadása nemcsak azért fontos, mert megmutatja, hogy egy nap mi is fel fogunk támadni, hanem így Ő az Atya jobbjára ült, az erő és a hatalom székébe. Ugyanez az erő ma számunkra is elérhető!
 

3. Pál Ef 1:18-23 szakaszában Isten hatalmáról beszél. Mit tanítanak ezek a versek a feltámadás erejéről? Milyen reményt és ígéreteket találunk itt magunkra nézve?

Pál azért imádkozik, hogy az efézusiak megértsenek néhány dolgot, amit igazából csak isteni segítséggel lehet felfogni: 1) van remény az átformálódásra és az örök jövőre, amire Jézus hívott el bennünket; 2) megértjük, hogy milyen erőt fejt ki az érdekünkben Jézus.
Az apostol ezután megpróbálja leírni annak az erőnek a lenyűgöző voltát. Mi is ugyanezt tapasztalhatjuk, ami nemcsak feltámasztotta Jézust a sírból és újból életre keltette, hanem az Atya jobbjára, a hatalom székébe is ültette.
Pál viszont még nem áll meg itt. A feltámadás révén Jézus nem akármilyen hatalmat kapott, hanem erőt arra, hogy uralkodjon és mindent megadhasson a népének, bármire is legyen szükség – az örökkévalóságon át!
 

Soroljuk fel, hogy életünknek mely területein van szükségünk a feltámadt Krisztus erejére! Amikor végeztünk, imádkozzunk azért, hogy Isten ereje megmutatkozzon mindezekben! Ugyanakkor mit tehetnénk jobban, milyen jobb döntéseket hozhatnánk meg azért, hogy ez az erő még szabadabban dolgozhasson bennünk?

EGW idézet

A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza, azért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta Őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet, amelyet letett ember voltában, ismét felveszi, és az emberiségnek adja. „Én azért jöttem – mondta –, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Jn 10:10) […]
Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd az Ő egyházát is, és megdicsőíti azt vele minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. – Jézus élete, 786–787. o.

Remélhetünk, örvendezhetünk. Közbenjárónk a mennyei szenthelyen könyörög értünk. Bocsánatot és békét nyerünk érdemeiért. Meghalt, hogy lemoshassa bűneinket,  igazságos  tetteibe  öltöztethessen, és alkalmassá tegyen a mennyei életre, ahol majd örökké világosságban lakhatunk. Kedves testvérem, ha Sátán reménytelenséggel, lehangoltsággal, kétségekkel akarja átitatni gondolkodásodat, állj ellene sugallatainak! Beszélj neki Jézus véréről, amely megtisztít minden bűntől. Egyedül nem menekülhetsz a kísértő hatalmától, de reszket és visszavonul, ha hivatkozol a drága vér érdemeire. Hálásan fogadod-e a Jézustól kapott áldásokat? Elveszed-e az üdvösség feléd nyújtott poharát, segítségül hívod-e az Úr nevét? […]
Sokkal erőteljesebb lenne imánk, ha Isten szerető gondoskodása több hálát és dicséretet visszhangozna bennünk. Egyre gazdagabbá válnánk Isten szeretetében, és többet  is  ajándékozna  nekünk,  amiért dicsőíthetnénk  Őt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5.  köt., 316–347. o.

Az igazi hit életet jelent, és ahol élet van, ott növekedés is van. Az élet, amit Jézus ad, nem is lehet más, csak egyre gazdagabb. Az élő hit az olyan életerő és bizalom növekedését jelenti, amely által a lélek győztes erővé válik. Aki abból a vízből iszik, amelyet Jézus kínál, az élő víznek kútfejévé válik, és az örökéletre tör elő, noha nem egy kézzel készített forráshoz, hanem egy rejtett forráshoz kapcsolódik. Olyan ő, mint a soha ki nem apadó forrás, amely közvetlen kapcsolatban van a kiapadhatatlan életforrással.
Az Urat nem dicsőíti az az ember, aki vallja, hogy keresztény, belül mégis üres. Az ilyen tévesen képviseli Istent. Csak az életben és a jellemben megmutatkozó  Krisztus  nyilatkoztathatja  ki  a  Mindenhatót a világnak. Az Isten és Jézus Krisztus ismeretében megújult lélek bizonyítja, hogy mennyei élettel töltekezett be, és mindezt a folyton gyarapodó, élő tapasztalatai igazolják, amelyeket az által szerzett, aki mindeneket betölt. – That I May Know Him, 227. o.
 

Vannak, akik az otthonuk falára kiakasztanak egy táblát, amin ez áll: „Minek imádkoznánk, ha aggódhatunk is?” Nevetünk ezen, mert tudjuk, milyen gyakran aggódunk, ahelyett, hogy Istenhez fordulnánk és letennénk elé, ami nyomaszt. Valaki egyszer ezt mondta: Amikor minden szál összegubancolódik, adjuk Istennek az életünket, hogy Ő kisimíthassa! Az Úr bizonyára arra vágyik, hogy ezt megtehesse értünk. Elképesztő módon mi mégis képesek vagyunk addig ragaszkodni a gondjainkhoz, amíg a húr szinte elpattan. Miért várunk addig, amíg kétségbe esünk, mielőtt Istenhez mennénk?
 

4. Olvassuk el 1Pt 5:7 versét, ami Zsolt 55:23 versét idézi! Mi az alapvető üzenete a számunkra? (Lásd még Mt 6:25-33 szakaszát!)

1Pt 5:7 verse igen egyszerű. Nincs elrejtve benne semmi titok, úgy kell érteni, ahogy le van írva. A vetni azt jelenti, hogy eldobni, eladni, tehát többé nem fáj és nem okoz gondot. Természetesen nem vethetjük csak úgy bárhová a terheinket. Az aggodalmaink nem foszlanak el a ködben, mennyei Atyánk elé kerülnek, aki megígéri, hogy mindent elrendez. Ezt mondja Jézus Máté evangéliumában. Nem az a gond, hogy ez nehéz lenne, hanem inkább túl egyszerűnek tűnik. Túl jónak látszik ahhoz, hogy igaz legyen.
Annyi minden okoz szorongást. Lehet munkahelyi nyomás vagy nem várt kritika. Talán azt érezzük, hogy mások nem kívánják a társaságunkat, nem szeretnek bennünket. Betegség vagy anyagi jellegű aggodalom is nyomaszthat. Gondolhatjuk azt is, hogy nem vagyunk elég jók Isten szemében. Hihetjük azt, hogy nem kaptunk bűnbocsánatot. Bármi is legyen az indok, talán azért is kapaszkodunk a problémainkba, mert úgy gondoljuk, hogy mi jobban el tudjuk azokat rendezni, mint bárki más. Péter viszont arra bátorít, hogy ezt gondoljuk át! Azért nem kell aggódnunk, mert Isten törődik velünk. Viszont foglalkoztatja-e Őt az életünk annyira, hogy közbe is avatkozzon, amikor válás fenyeget, vagy amikor teljesen haszontalannak érezzük magunkat? A Biblia szerint Isten törődik velünk, és Ő bármilyen helyzetet megváltoztathat.
 

Mi miatt aggódunk most? Létezik olyan, ami túl nehéz volna az Úr számára, bármennyire valóságos vagy nyomasztó is legyen az? A legnagyobb gondunk az lehet, hogy hisszük, hogy ismeri a helyzetünket, és képes is azt megoldani, abban viszont már nem hiszünk, hogy úgy fogja megoldani azt, ahogyan mi szeretnénk. Gondolkodjunk el ezen, és nézzük meg, hogy mennyiben igaz ez a saját életünkben!

EGW idézet

Az Úr szeretné, ha értékelnénk a csodálatos megváltási tervet, ha felismernénk Isten gyermekeiként kapott szent kiváltságunkat, ha hálás szívvel engedelmeskednénk neki. Vágyik arra, hogy megújultan és boldogan szolgálnánk Őt minden nap. Szeretné, ha szívünk túlcsordulna a hálától, mert beírta nevünket az élet könyvébe, amely a Bárányé, és mert reá –aki törődik velünk – vethetjük minden gondunkat. Azt mondja, hogy örvendezzünk, mert az Úr öröksége vagyunk, mivel a Krisztus igazságát kifejező fehér palástot viseljük, és megvan az a boldog reménységünk, hogy Megváltónk nemsokára eljön.
Éppoly kötelességünk Istent teljes szívből, őszintén dicsőíteni, mint imádkozni. Meg kell mutatnunk a világnak és a mennyei lényeknek, hogy értékeljük Istennek a bukott emberiség iránti csodálatos szeretetét, és egyre nagyobb áldásokat várunk végtelen tárházából. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk áldott tapasztalatairól. Amikor a Szentlélek különleges mértékben árad ránk, nagyobb örömünk lesz az Úrban, és sokkal eredményesebben szolgálunk, ha beszélünk gyermekei iránti jóságáról és értük tett csodáiról.
Ezzel a módszerrel leküzdhetjük Sátán hatalmát. Megszabadulhatunk a zúgolódó, panaszkodó lelkülettől, és a kísértő csatát veszít. Kialakulnak bennünk azok a jellemtulajdonságok, amelyek a föld lakóit alkalmassá teszik a mennyei életre. – Krisztus példázatai, 299–300. o.

Kedvesen biztatta a küszködőket: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11:29)
Krisztus e szavakat minden emberhez szólta. Mindegyikük megviselt, megterhelt, akár tudja, akár nem. Mindenkire nehezednek olyan terhek, amelyeket csak Krisztus tud levenni róluk. A legsúlyosabb nyűg a bűnteher. Megsemmisülnénk, ha azt  egyedül  kellene  hordanunk. De a bűntelen lény helyünkbe lépett, és „az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté” (Ésa 53:6). […]
A gond és fájdalom terhét is Ő hordozza. Hív, hogy adjuk át neki minden gondunkat, mert Ő szívén visel minket. […]
Jézus őrködik feletted, Isten remegő gyermeke! Sátán megkísért? Jézus megszabadít. Gyenge vagy? Ő megerősít. Tudatlan vagy? Ő megvilágosít. Megsebeztek? Ő meggyógyít. Az Úr, aki „elrendeli a csillagok számát”, „meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket” (Zsolt 147:4, 3).
Bármi aggaszt és bánt, ügyedet tárd az Úr elé, és akkor erőt kapsz a próbák elviseléséhez. Szorult helyzetedből és nehézségeidtől való szabadulásra is módot találsz. Minél gyengébbnek és tehetetlenebbnek érzed magad, annál erősebb leszel az Ő erejében. Ha súlyosabbak a terheid, annál áldottabb lesz a nyugalom, amikor átadod ezeket a terheket a teherhordozónak. – A nagy Orvos lábnyomán, 71–72. o.
 

Igen fájdalmas arra gondolni, hogy senkit sem érdekel, mi történik velünk. Az azonban kifejezetten nyugtalanító, ha úgy érezzük, hogy Isten­ nek nincs fogalma arról, sőt nem is érdekli, mi van velünk. A Babilonba száműzött júdeaiaknak úgy tűnt, hogy Istent nem foglalkoztatja a helyzetük. Még mindig távol voltak az otthonuktól, és úgy érezték, hogy a bűnük miatt az Úr továbbra is elfordult tőlük. Ézsaiás viszont vigasztalta őket. A 40. fejezet gyönyörű szakasz, amiben a próféta gyengéden szól népéhez Istenről: „Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti” (Ézs 40:11). Ám mivel hosszú idő eltelt, a száműzöttek azon tűnődnek, hogy Hol vagy, Urunk? Nem látjuk jelét annak, hogy itt lennél, vagy foglal­ koztatna téged a helyzetünk!

5. Olvassuk el Ézs 40:27-31 részét! Hogyan mutatja be Istent Ézsaiás? Hogyan akart ezzel a jellemzéssel felelni arra, amit a nép Istenről képzelt: „Elrejtett az én útam az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem” (Ézs 40:27)?

Eszter könyvében is olvasunk olyan emberekről, akik szintén úgy tartották, hogy Isten előtt rejtett az útjuk. A könyv egyszer sem említi az Urat, a történet egészében viszont kibontakozik a drámai helyzet, kitűnik, hogyan lépett közbe Isten azért, hogy megmentse népét a visszavonhatatlan törvénytől, amit az elpusztításáért hoztak. Ez a történet nem csupán a múltbeli eseményeket írja le, hanem jelképezi a jövőt is, amikor Isten népét újból üldözni fogják és törvényt hoznak az elpusztítására (Jel 13:15). El tudjuk képzelni, mennyire könnyű lenne arra a következtetésre jutni ilyen rettenetes helyzetben, hogy az Úr elhagyta a népét? Csakhogy nem szabad félnünk! Ugyanaz az Isten, aki megmentette a választottjait Eszter történetében, újból megmenti majd őket a végső válság során.

Elolvastuk, hogyan írta le Ézsaiás a száműzötteknek Istent. Mi hogyan mutatnánk be Őt valakinek, aki úgy érzi, hogy az Úr eltűnt, magára hagyta? Hogyan tanítanánk meg a hit szemével nézni, hogy ne azt lássa, ami emberileg körbeveszi?

EGW idézet

A hit szaván fogja Istent, és nem azért könyörög, hogy a bekövetkező nehéz körülmények jelentőségét megértse. Sokan azonban kishitűek. Félénkek és gondterheltek. Mindennap Isten szeretetének bizonyítékai veszik körül őket, minden gondoskodásának gazdagságát élvezik, azonban nem veszik észre az áldásokat. A nehézségek, amelyekkel találkoznak, elválasztják őket Istentől ahelyett, hogy ezek által közelebb kerülnének Őhozzá. Nyugtalanságot keltenek és panaszkodnak miattuk.
Ennyire hitetlenek lennének? Jézus a barátjuk. Az egész menny munkálkodik jólétükért, ezért félelmük és aggodalmuk megszomorítja a Szentlelket. Ne azért higgyünk, mert látjuk vagy érezzük, hogy Jézus hall minket. Bízzunk ígéreteiben. Ha hitben közeledünk hozzá, akkor higgyük, hogy minden kérésünk Jézus szívéhez szól. Amikor áldásáért könyörgünk, higgyük, hogy megkapjuk tőle, és köszönjük meg neki.

Azután végezzük munkánkat, és bízzunk áldásaiban, hogy akkor adja meg azokat, amikor a legnagyobb szükségünk lesz rá. Ha megtanultuk ezt, akkor tudjuk meg majd, hogy imáinkat meghallgatja. Isten értünk
„végtelen bőséggel” cselekszik, „dicsősége gazdagságáért” és „hatalmas erejének munkája szerint” (Ef 3:20, 16; 1:19). – Az evangélium szolgái, 261. o.

Üldözéssel, kényelmetlenséggel és fáradtsággal szembesül az, aki Istenért munkálkodik. A bizonytalan és zavart szív néha az elkeseredés határára sodródik. Amikor ilyen ingerült állapotba kerül, akkor a szolga álljon meg, és pihenjen. Krisztus így hív: „Jertek el… valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egy kevéssé.” (Mk 6:31) „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja… De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ésa 40:29–31) […] „Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” (Ésa 27:14). „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (JerSir 3:26) – Lift Him Up, 263. o. 
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Próféták és királyok, „Eszter királyné kora” c. fejezet.

„Vajon nem ígérte meg Isten, hogy Szentlelkét adja azoknak, akik kérik tőle? Nem volna valóságos, igaz vezető a Lélek? Egyesek tartanak attól, hogy a szaván fogják az Urat, mintha ez pimaszság lenne a részükről. Azért imádkoznak, hogy az Úr vezesse őket, mégis félnek ígéretét igényelni és elhinni azt, amit tanultak róla. Ha alázattal és a tanításra nyitottan fordulunk a mennyei Atyához, tanulni vágyva, miért kételkednénk abban, hogy teljesíti az ígéreteit? Egy pillanatra sem szabad kételkednünk benne, ezzel szégyent hozva rá! Amikor igyekszünk megismerni akaratát, az lesz a munkában a mi részünk, hogy elhiggyük: ha teljesítjük akaratát, vezetni, irányítani fog és megáld. Talán kételkedünk magunkban, hogy helyesen értelmezzük-e a tanításait. Tegyük ezt is imáink tárgyává, és a végsőkig bízzunk benne, hogy Szentlelke elvezet terveinek és gondviselésének helyes értelmezésére” (Ellen G. White: Manuscript Releases. 6. köt. 225. o.)!
„A hit erősödik, amikor összetűzésbe kerül a kételyekkel és az ellene munkálkodó erőkkel. Az ilyen próbákban szerzett tapasztalat sokkal értékesebb a legdrágább ékkőnél” (Ellen G. White: 3Testimonies. 555. o.).


Naponkénti tanulmányozásra: Józs 19 – Bír 1; Ellen G. White: Az imádság, 1. fejezet, „A menny előíze” bekezdésig terjedő rész
 

1.    Mi történt Isten „jó szavával”, amit Izrael házának mondott?

2.    Milyen szokatlan dolog van feljegyezve a Bibliában arról a kőről, amely az Úr szent házában, a cserfa alá volt letéve?

3.    Hová temették el József csontjait?   

4.    Kiket „szorítottak fel a hegységbe” az emoreusok?

5.    Mit mondjunk el Istennek az imáinkban?

A hit 1Kor 13:13 három teológiai erényének egyike. A reménységhez hasonlóan a hit komplex valóság, és lelki, kapcsolati természetünk velejárója. Pál apostol a hitet a reménységgel és a nem látott dolgokkal összefüggésben határozza meg: „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). Lévén, hogy Isten láthatatlan, a hit az egyedüli út ahhoz, hogy Isten közelébe kerülhessünk (Zsid 11:6). Mindazonáltal, ahogy Zsid 11:1 verse is világosan kijelenti, az Istenbe vetett hit nem emberi képzelgés vagy az abszolútumba való önkivetítés. Ellenben a hit az isteni ígéretek és jövendölések teljesedésével növekszik. Bizonyítékokat találunk a teremtett világban, a menny gondviselésében, személyes és gyülekezeti életünk körülményeiben, a Fiú testet öltésében, velünk járásában, helyettünk vállalt halálában (Jn 1:1–3, 14; 3:16, 36), ami az Atya szeretetét bizonyítja, Jézus Krisztus feltámadásában, ami megerősíti számunkra, hogy Megváltónknak hatalma van a gonosz, a bűn, a szenvedés és a halál felett (Ef 1:18–21). E bizonyítékok alapján az életét a Bibliára alapozó keresztény hit által „látja” a láthatatlant.
Kétségek akkor keletkezhetnek bennünk, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Isten rendelkezik a legjobb megoldással a problémáinkra.
Hitünk legszilárdabb alapja Jézus, az Ő testet öltése, értünk hozott áldozata és feltámadása. Jézus a bizonyítéka annak, hogy Isten magára veheti bűnünket, szenvedésünket és halálunkat, hogy győztesekként kerüljünk ki életünk próbáiból.

Látjuk Istent
Mit jelent számunkra, keresztények számára látni Istent? Amióta a bűn elválasztott minket Istentől, és a szenvedés, a halál völgyébe taszított, vágyódunk látni Őt. De mit jelent a bűn kontextusában látni Istent? Jákob, miután felébredt a földet az éggel összekötő létráról szóló álmából, arra a következtetésre jutott, hogy „színről színre” látta Istent (1Móz 32:30). Mózesről is tudjuk, hogy az a próféta volt, akivel „beszéle az Úr színről színre” (2Móz 33:11; 4Móz 12:8; 5Móz 34:10). Mózes el is mondta Izrael népének, hogy „színről színre szólott veletek az Úr” (5Móz 5:4), majd megáldotta a népet, kérve Istent, hogy ragyogtassa az izraelitákra az Ő orcáját, áldja, óvja, gondviselésében, békéjében és kegyelmében vezesse őket (4Móz 6:25–27). Hasonlóképpen, amikor Mózes kifejezi a vágyát, hogy jobban megismerje Istent, az Úr biztosítja őt, hogy a jelenléte elkíséri a népet (2Móz 33:14). Mindezek ellenére Mózes vágyik egy még szemtől szembenibb találkozásra Istennel, és kéri Őt, hogy mutassa meg a dicsőségét (2Móz 33:18; lásd 2Móz 3:6). Isten elmagyarázza Mózesnek, hogy senki nem láthatja az Ő arcát úgy, hogy utána életben is maradjon (2Móz 33:20; lásd Ézs 6:5), valamint hogy az emberek csak azt „láthatják” Istenből, amit az Ő dicsősége megismerni enged: a nevét, a jóságát, a kegyelmét és az irgalmát (2Móz 33:19, 21–23).
Dávid is vágyott arra, hogy láthassa az Úr arcát. Mint Jób az ő szenvedésében (Jób 13:24), Dávid is azt érzi, hogy Isten mintha elrejtené előle az arcát (Zsolt 13:2; 27:9; 30:8; 44:25; 69:18; 88:15; 102:3; 143:7; lásd
továbbá 3Móz 20:3, 6; 5Móz 31:17–18). Dávid azonban bátorítást talál abban az ígéretben, mely szerint Isten nem rejti el az Ő arcát a szerencsétlenségben gyötrődő igazak elől (Zsolt 22:25; 24:6). A zsoltáríró még a bűn okozta bajban és szenvedésben is Istenben reménykedik, aki megszabadítja őt, és ráragyogtatja az Ő orcáját. Dávid tehát szüntelenül énekelheti: „Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, ó, Uram!” (Zsolt 27:8; lásd Zsolt 105:4; 119:58, 135).
Isten népének vezetőjeként Dávid tudta, hogy Izrael csak akkor részesül áldásban, ha Isten ráragyogtatja az Ő orcáját az izraelitákra (Zsolt 4:7). Nyilván, Jákobhoz és Mózeshez hasonlóan Dávid is átvitt értelemben érti Isten arcának meglátását. Ez a metafora Isten Szentlélek általi jelenlétét idézi a nép körében, felidézi továbbá az isteni megbocsátás, szabadulás, gondoskodás, védelem és áldás gondolatát, ami az egészséget, a békét, a jövendöléseket és a vezetést illeti a nép élete és küldetése során. Mindezek a fogalmak és tapasztalatok érzékelhetővé teszik Isten hit általi meglátását.
Természetesen nem láthatjuk meg Istent mennyei természetében. Mi a világegyetemben vagyunk; Isten velünk van, de emellett Ő transzcendens is, azaz a mi valóságunkon túli világban is jelen van. Végesek vagyunk, Isten viszont végtelen, bűnösök vagyunk, Isten pedig szent. Íme, miért nem láthatjuk Őt a saját valójában. Azt viszont igenis láthatjuk, amit Isten kinyilatkoztat önmagáról, és az nem más, mint a dicsősége a világegyetemben, amely az Ő alkotása és uralkodási területe. Kinyilatkoztatásai és gondviselése által felfedi előttünk szeretetét és gondoskodását irántunk. Ebből az okból kifolyólag Zsid 11:1, 6 verseiben Pál apostol arra a következtetésre jut, hogy a bűn kontextusában a hit Isten velünk való létezése bizonyítékainak és az erre utaló próféciai kinyilatkoztatásoknak a „látása”. A szeretet például olyasvalami, amit az anyagi világ távlatából nem láthatunk, viszont a szerető ember magatartásában megnyilvánul.
Másfelől, szó szerint „láthatjuk” Istent a testet öltött Jézus Krisztusban. Jézus, Isten lévén, emberré lett, hogy közöttünk lakozhasson, és „láthassuk” Isten „dicsőségét”, kegyelmét és igazságát (Jn 1:14; lásd Mt 1:23; Fil 2:6–9). Ez okból kifolyólag írja János apostol: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről. (És az élet megjelent, és láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál vala és megjelent nékünk.) Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal” (1Jn 1:1–3).
Azáltal, hogy bemutatta bizonyságtevését arról, amit tapintott, látott és hallott, János apostol azt szeretné, ha mi is részesei lennénk annak a tapasztalatnak, amelyet ő szerzett a Testet Öltött Igével. Ez a közösség egy másik utat nyit meg, fed fel előttünk, amelyen „megláthatjuk” Istent. A 34. zsoltárban Dávid felsorolja a félelmeit, kifejezve meggyőződését, hogy „az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül és kiszabadítja őket” (Zsolt 34:8), majd arra biztat, hogy „érezzük és lássuk meg”, hogy jó az Úr (9. vers). A Dávid által használt kifejezés Isten közeli ismeretére, személyes tapasztalatra utal. A keresztény tapasztalat során – miközben János bizonyságtevését olvassuk arról, hogy miként látta és hallotta a testet öltött Istent – a Szentlélek közreműködésével nekünk is személyesen „látnunk” kell Őt (Jn 14:16–18; 16:14; Róm 8:2–17). Ezen okból kifolyólag Dávid arra a következtetésre jut, hogy az az áldott ember, aki „Őbenne bízik” (Zsolt 34:9), ami Pál megfogalmazásában ekképpen hangzik: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é” (Róm 8:35).
És végül „látni” Istent a mi állapotunkban, azt jelenti, hogy Isten Igéje és a Szentlélek munkája által Isten gondviselésében és szeretetében részesülünk, érezni fogjuk a jelenlétét bennünk, szívünkben érezzük békéjét és a bizonyosságot, hogy Ő mindvégig velünk van. Ez a tapasztalat a hit.

Jézus feltámadása; szenvedésünk és halálunk
A feltámadás alapvető szerepet játszik a keresztény teodiceában, a gonosz eredetének, létezésének és sorsának magyarázatában. Három szempontot különböztetünk meg e tekintetben:
1.    A Biblia a feltámadást Istenbe vetett hitünk és reménységünk középpontjába helyezi. Pál apostol arra a következtetésre jut, hogy „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15:19). A gonosz és a halál együtt ér véget majd azok feltámadásával, akik bizalmukat Istenbe helyezték.
2.    A helyreállítást Jézus feltámadása – isteni mivoltának igazolása – szavatolja. Szabadulásunk egyedüli reménysége Isten, aki magára veszi bűneinket, és hatalma révén minket is feltámaszt. Ha Jézus nem támadt volna fel, nem bizonyult volna többnek embernél, akinek üdvösségre van szüksége, mi pedig megmaradnánk a bűneinkben, bűneink árának kifizetésére, azaz halálra ítélve (1Kor 15:12–17; Róm 6:23).
3. Isten feltámadásunkra tett ígérete a legjobb módja annak megmagyarázására, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést népe életében. Pál apostol írta: „Ne bizakodjunk magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat” (2Kor 1:9). Isten megengedheti magának úgymond, hogy jóváhagyja gyermekei életében a szenvedést és a halált, hiszen Ő teremtette őket, következésképpen feltámaszthatja, újrateremtheti őket.
Kétségkívül nemes gesztus lenne, ha az Istenben bízók életüket áldoznák az Ő ügyéért, akkor is, ha semmilyen lehetőségük sem lenne a feltámadásra. Egy ilyen végkifejlet azonban megfosztaná Istent az erejétől és a státuszától: Isten a semmiből alkotja meg teremtményét, akit egy újabb önző, alkalmatlan entitássá alakít a világegyetemben. A pártján álló emberek hiába áldozták volna fel az életüket, hiszen a végén semmit sem bizonyítottak volna az elvárásaival kapcsolatban. De mivel bebizonyította, hogy van hatalma feltámasztani, Isten megengedheti, hogy az Ő népe megtapasztalja a halált.
Csakhogy ez az érv egyedül Istenre vonatkozóan érvényes, mivel Ő az egyetlen, aki rendelkezik a feltámasztás hatalmával. Lévén, hogy a világegyetemben senki sem képes teremteni és feltámasztani, egyetlen emberi lény sem ölhet meg senkit – vagy engedheti meg, hogy emberek meghaljanak vagy megölessenek – úgy, hogy feljogosult legyen jóváhagyni ilyen szörnyűséges tetteket. Innen a hatodik parancsolat tiltása is, ami az embereket illeti (2Móz 20:13). A feltámadás fontosságának jobb megértése érdekében lásd Josh McDowell „Support of Deity: The Resurrection – Hoax or Fistory” c. tanulmányát (The New Evidence That De­ mands a Verdict, Nelson, Nashville, TN, 1999, 2. fejezet, 203–284. o.).

Alkalmazás
1  Vessétek gondjaitokat Istenre! – Péter apostol arra tanította az egyház tagjait, hogy vessék gondjaikat Istenre (1Pt 5:7), de ezzel nem a restségüket vagy a lelki felelőtlenségüket hagyta jóvá (2Pt 1:5–7). Jézus is azt tanácsolta tanítványainak, hogy ne aggodalmaskodjanak, hanem bízzanak Istenben (Mt 6:25–33), ugyanakkor bíztatta a keresztényeket, hogy legyenek szorgalmas és felelősségtudó emberek (Mt 24:45–51; 25). Hogyan értelmezhetjük helyesen ezeket a látszólag paradox bibliai igazságokat? Hogyan tehetnénk fogékonyakká a fiatalokat ezek iránt az elvek iránt?
2  Láttad-e Isten az életedben? Hogyan erősítette meg ez a tapasztalat a hitedet és a bizalmadat Istenben, a próbák között is?