FULLASZTÓ HŐSÉG

Text de memorat

Alapige: „És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz” (Ézs 53:10).

Amikor a híres keresztény író, C. S. Lewis felesége haldokolt, Lewis a következőt írta: „Nem fenyeget engem (úgy hiszem) annak a veszélye, hogy nem hinnék többé Istenben. A valódi veszély az, hogy rettenetes dolgokat kezdjek elhinni róla. Nem attól rettegek, hogy arra a következtetésre jutok: »Tehát nincs is Isten«, hanem arra, hogy »Isten valójában ilyen«” (A Grief Observed. New York, 1961, HarperCollins Publishers, Inc., 6–7. o.).
Amikor valóban fájdalmassá válik a helyzet, némelyek teljesen elfordulnak Istentől. Mások számára Lewishoz hasonlóan az jelent kísértést, hogy megváltoztassák a bennük kialakult képet, és mindenféle rosszat gondoljanak Istenről. A kérdés az, hogy pontosan milyen forróvá válhat a helyzet? Mekkora hőséget kockáztat meg az Úr a népe esetében, hogy végül „az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek” (Róm 8:29)?

A hét dióhéjban: Vajon miért vállalja fel Isten annak kockázatát, hogy félreismerhetik, amikor azt akarja, hogy ismerjük meg és szeressük Őt? Mennyire hajlandó más képet láttatni magáról azért, hogy „a Fia ábrázatához” hasonlóvá formáljon bennünket?

EGW idézet

Isten megengedte, hogy szeretett Fia, kiben a kegyelem és igazság teljessége lakozott, leírhatatlan dicsőségű világából erre a bűnöktől megromlott és megmérgezett világra jöjjön, melyet a halál és átok homálya borít. Megengedte, hogy az Ő szerető keblét, a szent angyalok imádatát elhagyja, és helyette gyalázatot, megaláztatást és gyűlöletet, sőt még halált is szenvedjen. […]
Krisztus azonban nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébressze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem, nem! „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” érte (Jn 3:16). Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem ellenkezőleg: azért hozta az áldozatot, mert szeret bennünket.
Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe sülylyedt világra áraszthatta. Mert „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. – Jézushoz vezető út, 13. o.

Ézsaiás a templom udvarán látott látomásában tiszta képet kapott Izráel Istenének jelleméről. „…a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve…” különös fenségében jelent meg előtte. A próféta mégis megértette, hogy az Úr könyörületes. Akit „Magasságban és szentségben” látott, „a megtörttel és alázatos lelkűvel is” lakik, hogy megelevenítse „az alázatosak lelkét… a megtörtek szívét” (Ésa 57:15). […]
Amikor a próféta meglátta Istenét – mint a tarsusi Saul Damaszkusz kapujában –, nemcsak saját méltatlan voltáról kapott képet. Alázatos szívében az a bizonyosság ébredt, hogy Isten megbocsátott neki teljesen és ingyen. Megváltozott emberként kelt fel. Látta Urát. Megpillantott egy fénysugarat Isten jellemének szépségéből. – Próféták és királyok, 314. o.

Az ember elfelejti, hogy milyen Isten jelleme. Félreérti és félremagyarázza… Isten jellemét be kell mutatnunk. A világ sötétségében szét kell sugároznunk Isten dicsőségének fényét, jóságának, irgalmának világosságát. […]
A vm,őlegényre várakozók hirdessék az embereknek: „Ímhol Istenetek!” Az irgalmat hordozó utolsó fénysugár, a világnak kegyelmet hirdető utolsó üzenet Isten jellemének – a szeretetnek – megláttatása. Isten gyermekei mutassák meg Uruk dicsőségét! A saját életükkel és jellemükkel tegyenek bizonyságot arról, amit Isten hatalma tett értük! Az  igazság  Napjának  fénye  sugározzon  igaz  cselekedetekben:  az igazságot  hirdető  szavakban  és  szentségről  tanúskodó  tettekben! –    Krisztus példázatai, 415–416. o.
 

Olvassuk el Mózes első könyve 22. fejezetét! Isten váratlanul, minden magyarázat nélkül egyszer csak arra szólítja Ábrahámot, hogy égő áldozatként mutassa be a fiát. El tudjuk képzelni, hogyan érezhette magát Ábrahám? Elképzelhetetlen gondolat, hogy a szent Isten azt kérné tőlünk: áldozzuk fel a saját gyerekünket! Még ha Ábrahám elfogadhatónak tartotta volna is ezt a felvetést, mi lenne az örökséggel? Fiú nélkül oda az ígéret.

1. Isten miért kérte ezt az áldozatot Ábrahámtól? Mi volt ennek az értelme, ha Ő mindent tud?

Nem volt véletlenszerű sem Isten kérése, sem annak időzítése. Az volt a célja, hogy a lehető legmélyebb gyötrelmet váltsa ki belőle, mert „Isten akkorra tartogatta Ábrahám utolsó és legsúlyosabb próbáját, amikor az évek terhe már megviselte, és aggodalom, küzdés nélküli nyugalomra vágyott” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 115. o.). Vajon egy tébolyult Isten próbája lett volna ez? Egyáltalán nem! Ábrahámnak azért „kellett elviselnie a lelki gyötrelmet e félelmetes próba sötét napjaiban, hogy saját tapasztalata által felfogjon valamit abból a hatalmas áldozatból, amelyet a végtelen Isten hoz az ember megváltásáért” (i. m. 120. o.).
Ez csupán egy próba volt. Isten egyáltalán nem akarta, hogy Ábrahám megölje a fiát. A történet rávilágít valami nagyon fontos dologra azzal kapcsolatban, ahogyan az Úr időnként munkálkodik. Kérhet tőlünk olyat, amit nem akar, hogy megtegyünk. Kérheti: menjünk oda, ahová egyáltalán nem akarja, hogy megérkezzünk. A lényeg, hogy számára nem a cél a fontos, hanem az, amit tanulunk, miközben átformál bennünket az út.
Jézus talán Ábrahám esetére gondolhatott, amikor a következőt mondta a zsidóknak: „Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meg­ látja az én napomat; látta is, és örült” (Jn 8:56). Ábrahám kimaradhatott volna ennek a megismeréséből, Sátán szavának tulajdonítva elhessegethette volna a gondolatot. A megmaradásának és az egész folyamatból való tanulásának viszont az volt a kulcsa, hogy ismerte az Úr hangját.

Honnan ismerjük Isten hangját? Honnan tudjuk, hogy Ő szól hozzánk? Milyen úton-módon közli velünk az akaratát?

EGW idézet

Mi a kísértés? Az az eszköz, mellyel az Úr azokat teszi próbára, akik Isten gyermekeinek vallják magukat. Azt olvassuk, hogy Isten megkísértette Ábrahámot, később meg Izráel fiait. Vagyis olyan körülményeket engedett meg, melyek próbára tették hitüket, s arra vezették őket, hogy tőle kérjenek segítséget. Isten megengedi, hogy kísértések érjék ma népét, és megértsék, hogy Ő a segítőjük. Ha közel húzódnak hozzá, amikor kísértés éri őket, megerősíti őket, hogy el tudják viselni a kísértést. De ha engednek az ellenségnek, ha nem húzódnak közel mindenható segítőjükhöz, a kísértő legyőzi őket. Ezáltal elkülönülnek Istentől. Nem nyújtanak bizonyítékot rá, hogy Isten útján járnak. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1094. o.

Ábrahám próbatétele a legsúlyosabb volt, ami embert érhet. Ha elbukott volna a vizsgán, nem jegyezték volna fel róla, hogy ő a hívők atyja. Ha nem tett volna eleget Isten parancsának, a világ elveszítette volna a fenntartás nélküli hit és engedelmesség ihlető példáját. Azért adta Isten e leckét, hogy végigragyogjon a korszakokon, s mi is megtanulhassuk, hogy semmi sem túl becses, hogy Istennek adjuk. Amikor minden ajándékra, mint az Úréra tekintünk, melyet az Ő szolgálatában kell hasznosítanunk, elnyerjük a mennyei áldást. Add vissza az Úrnak a rád bízott tulajdont, s Ő majd többet bíz rád. Tartsd meg magadnak tulajdonodat, akkor nem nyersz jutalmat ebben az életben, és az eljövendő élet jutalmát is elveszíted.
Izsák feláldozását Isten annak előrevetítésére tervezte, hogy fel kell áldoznia Fiát. Izsák előképe volt Isten Fiának, akit Isten áldozatul engedett bemutatni a világ bűneiért. Ábrahám emlékezetébe akarta vésni az emberek megváltásának örömüzenetét; hogy világossá tegye az igazságot, és hitét is kipróbálja, elvárta Ábrahámtól, hogy megölje szeretett fiát. Ábrahámnak a sötét és félelmetes próba alatt elviselt gyötrelme azért történt, hogy a bukott ember megváltásának terve mélységes mély benyomást tegyen rá. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1094. o.

Isten hírnökeinek ma is épp oly hitre és bizonyosságra van szüksége. Mégis sokan, akiket az Úr fel tudna használni, nem mennek előre, minden más fölött azt az egyetlen hangot hallva, egyetlen hangnak engedelmeskedve. A rokonokkal és barátokkal való kapcsolat, a régi szokások és társaság gyakran olyan mély hatással vannak Isten szolgáira, hogy az Úr csak kevéssé tudja oktatni őket, csak kevés ismeretet tud közölni szándéka felől; s gyakran idő múltán félreteszi őket, s másokat hív helyettük, akiket ugyanígy vizsgál meg. Az Úr sokkal többet tenne szolgáiért, ha teljesen neki szentelnék magukat, többre becsülve szolgálatát minden rokoni, földi kapcsolatnál. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 524. o.
 

Hóseás története komoly tanulságokat rejt. Egészen elképesztő volt a próféta helyzete. Gómer, a felesége elment otthonról, majd gyerekei születtek más férfiaktól. Isten arra szólítja fel Hóseást, hogy bár Gómer hűtlen lett hozzá, vegye vissza a feleségét, és teljes mértékben mutassa ki iránta a szeretetét. Ez a történet Isten és Izrael esetét példázta. Az izraeliták elhagyták az Urat, más istenekkel csalták meg. Isten viszont továbbra is szerette őket, és ki akarta fejezni irántuk a szeretetét. Vessünk csak egy pillantást az Úr módszereire!

Olvassuk el Hós 2:1-12 szakaszát! Mit mond Isten, mivel fogja visszavonzani magához a népet? Milyen lehet ezeket megtapasztalni?

Hós 2:2-3

Hós 2:5-7

Hós 2:8-9

Hós 2:10

Ez a történet két fontos kérdést vet fel azt illetően, hogy mit tapasztalunk Istennel, amikor megtérésre vezet bennünket. Az első veszély, hogy nem vesszük észre a háttérben való fáradozását. Amikor Izrael nehéz és fájdalmas tapasztalatokon ment át, nem lehetett könnyű nekik felismerni, hogy az Úr a megváltásukon munkálkodik. Vajon Isten vezet bennünket, amikor szúrós tövisek zárják el az utunkat, vagy annyira be vagyunk kerítve, hogy nem is látjuk, merre tartunk (Hós 2:6)? Megeshet, hogy Atyánk van az események középpontjában, amikor minden eltűnik, ami létszükségletünk volna, vagy amikor megszégyenülünk (Hós 2:9-10)? Az igazság az, hogy bármit is érzünk, az Úr állandóan a megtérésünkön fáradozik, mert annyira szeret bennünket. Másodszor pedig megvan annak a kockázata is, hogy félreértjük Istent, amikor a munkáját végzi. Talán felismerjük, hogy tesz valamit, de az esetleg nem tetszik nekünk. Könnyű azzal vádolni, hogy kegyetlen, nem lép közbe és nem viseli a gondunkat, amikor fájdalmat érzünk és szégyelljük magunkat. Ám Isten mindig igyekszik megújítani bennünket szeretetének szövetségén keresztül.

2. Olvassuk el Hós 2:14-23 részét! Mit fed fel ez a szakasz Istenről? Kérjük a Szentlelket, hogy mutassa meg nekünk, ha elfutottunk volna tőle az életünk valamelyik területén! Minek várnánk meg a tűzpróbát, ha már meggyőződtünk róla, hogy éppen azt tettük? Mi gátolja, hogy már most átadjunk mindent az Úrnak?

EGW idézet

Az Úr azonban nem mondott le addig Izráelről, amíg minden lehetőt meg nem tett, hogy újra hűségre bírja. A hosszú, sötét évek alatt, amikor egyik uralkodó a másik után vakmerően egyre mélyebb bálványimádásba sodorta Izráelt, Isten egyik üzenetet a másik után küldte bűneibe visszaeső népének. Prófétái által megadott minden lehetőséget arra, hogy feltartóztassák a hitehagyás áradatát, és visszatérjenek hozzá. A birodalom kettészakadását követő években élt és munkálkodott Illés és Elizeus. Az ország hallotta Hóseás, Ámos és Abdiás meleg szeretettel áthatott kérlelését is. Isten sohasem hagyta Izráelt bűntől megmentő hatalmát hirdető nemes szívű tanúbizonyságok nélkül. Néhányan még a legsötétebb órákban is hűségesek maradtak mennyei Urukhoz, és a szent Isten előtt feddhetetlenül éltek a bálványimádás közepette. Ezek a hűségesek a szent maradékhoz tartoztak, amely által Jahve örökkévaló terve megvalósul. – Próféták és királyok, 108. o.

Sokan siránkoznak, hogy az Úr Jézus valahol túlságosan távol van. De ki távolította el Őt? Nem a bűneitek szakítottak el titeket Jézustól? Ő nem hagyott el, hanem ti hagytátok el Őt, mert más dolgokat kedveltek inkább. Amikor elcsatangoltok tőle, amikor elcsábít benneteket a kísértés hangja, és a hiábavaló dolgok iránti érzelmekbe kapaszkodtok, akkor az a veszély fenyeget benneteket, hogy elveszítitek a békét, a bizalmat és a hitet Istenben. Ilyenkor Sátán azt sugallja, hogy Jézus elhagyott. De vajon nem ti hagytátok el Őt? […]
Sokan gondolják, hogy Jézus Krisztus és a megváltási terv valami ködös, érthetetlenészavaroselméletcsupán. Hamindigaz Úrlettvolna a figyelmük középpontjában, mint Dávidnak, akkor lábaik szilárdan állnának a sziklán. Tekintsetek az értetek felfeszített Jézusra! Szemléljétek, ahogy szenved a bűneitekért, és amikor imádkoztok, térjetek meg, és buzgó vágy égjen bennetek meglátni a Megváltót, aki megbocsátja a bűnöket, és kész áldását adni, ha hálával fordultok felé. Maradjatok minél szorosabban Jézus mellett! – Our High Calling, 30. o.

Teljes szívvel függjünk Isten Fiától, hogy üdvösséget, bölcsességet és lelki erőt nyerhessünk. Ha nem szeretjük buzgón Istent és az embereket, és ha nem függünk állandóan Krisztus megszentelő kegyelmétől, amely megújít, és isteni változást eredményez a jellemünkben, ha a szavaink, a magatartásunk és a tetteink nem ezt a változást tükrözik –    akkor a munkánk nem lesz sikeres. […] Még több hitre van szükségünk, és egyáltalán nem kell bíznunk önmagunkban vagy saját erőnkben. Még jobban kell bíznunk abban, amit az Úr szeretne mindannyiunkban elvégezni, ha mi előkészítjük előtte az utat. Érezzünk kimondhatatlan vágyat az Istennel való közösség iránt. Imádkozzunk még buzgóbban. Ha keresitek az Urat, megtaláljátok Őt, ha teljes szívvel és minden erőtökkel keresitek Őt. – The Upward Look, 333. o.
 

3. Olvassuk el Jób 1:6-2:10 szakaszát! Mi váltotta ki Jób szenvedését?

Itt van valami megdöbbentő. Az angyalok Istenhez érkeznek, és Sátán is velük tart. Isten megkérdezi tőle, hogy merre járt, ő pedig így felel:
„Körülkerültem és át meg át jártam a földet” (Jób 1:7). Majd az Úr a következő kérdést teszi fel: „Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot” (Jób 1:8)? Magának a kérdésnek nincs nagy jelentősége, inkább annak van, hogy ki teszi fel. Nem az ördög mutat rá Jóbra, mint akit meg kellene vizsgálni, hanem Isten. Ő hívja fel Sátán figyelmét rá, mivel pontosan tudja, mi fog következni. Mindeközben lent a földön a férfinek fogalma sincs arról, hogy nemsokára milyen forró lesz a kemencéje. Egyértelmű, hogy nem az Úr, hanem az ördög okozta Jób szenvedését. Ugyanakkor nyilvánvalóan Isten adott engedélyt Sátánnak arra, hogy elvegye Jób vagyonát, a gyerekeit és a testi épségét is. Mennyiben számít, hogy Isten vagy Sátán okozta Jób szenvedését, ha az Úr adott erre engedélyt? Hogyan lehet igaz és szent, amikor kifejezetten engedélyt adott az ördögnek arra, hogy ilyen fájdalmat okozzon Jóbnak? Ez különleges eset lenne, vagy ugyanígy bánik velünk is ma?

4. Hogyan reagál Jób a megpróbáltatásokra Jób 1:20-21 verseiben?

Jób 1:20-21 verseiben a dicsőítés oldalát pillanthatjuk meg, ami segíthet a gyötrelmek között. Először is Jób elfogadja tehetetlenségét és kijelenti, hogy semmire nem támaszthat jogot: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza” (Jób 1:21). Másodszor elismeri, hogy még mindig Istené az irányítás: „Az Úr adta, az Úr vette el” (Jób 1:21). Harmadszor pedig Jób befejezésül megerősíti az Isten igazságosságába vetett hitét. „Áldott legyen az Úrnak neve” (Jób 1:21)!

Megpróbáltatáson megyünk épp keresztül? Kövessük a Jóbnál látott lépéseket! Hogyan segíthetnek ezek nekünk?
 

EGW idézet

A világunkban a gonoszság uralkodik. Mégsem minden szenvedés a romlott viselkedés következménye. Jóbról  világosan  olvassuk,  hogy az Úr engedte meg Sátánnak, hogy ártalmára legyen. Az ellenség megfosztotta őt mindenétől, családi kötelékeit széttépte, elvette tőle gyermekeit. Egy időre testét is undok fekélyek lepték el; súlyos szenvedés kínozta. Barátai eljöttek ugyan vigasztalni, de azt akarták beláttatni vele, hogy bűnös útjával maga felelős a szenvedéseiért. Jób védte magát, tagadta a vádat, megmondta nekik, hogy „nyomorult vigasztalók mindannyian”. Mivel Isten előtt vétkesnek és büntetést érdemlőnek akarták nyilvánítani, Jóbnak is súlyos próbát okoztak, és Istent is hamis megvilágításba helyezték. Jób mégsem tántorodott el hűségétől, és Isten megjutalmazta hű szolgáját. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1140. o.

A fájdalom ugyanazon poharát kell kiinnunk, amihez azonban a Krisztusban való öröm, nyugalom és béke vegyül. Ő az, aki mindent jóvá tesz. Mennyei Atyánk nem leli kedvét abban, hogy nekünk nehézséget okoz, és nem is örül, ha gyermekei szomorkodnak. […]
Ez a világ a megpróbáltatásaink, a nehézségeink és a fájdalmaink színtere. Azért vagyunk itt, hogy győzzünk az Isten által elénk állított próbákban. A kemencében a tűznek addig kell égnie, amíg a salak megsemmisül, mi pedig haladunk előre, mint a szenvedés kemencéjének tüzében megtisztult arany. A sokszor érthetetlennek tűnő szörnyű sötétségben felragyog a fény. „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21) Ez legyen a szíved kifejezésmódja. A kegyelem felhője lebeg a fejed fölött még a legsötétebb órában is. Az Úr oly sok jót tesz értünk, mint az esőcseppek sokasága, amellyel megáztatja és felüdíti a kiszáradt földet. Isten kegyelme árad ki rád. […]
Ha megnyílhatnának a szemeid, láthatnád mennyei Atyádat, amint szeretettel föléd hajol, és hallhatnád együtt érző szavakkal szólni hozzád, miközben teljesen összeomlottál a szenvedés és a nehézség súlya alatt. Maradj meg szilárdan az Ő erejében, mert csak itt van nyugalom számodra! – In Heavenly Places, 272. o.

A balesetekben és a tengeri vagy szárazföldi szerencsétlenségekben, a nagy háborúkban, a heves viharokban, jégesőben, árvizekben és forgószelekben, a hatalmas hullámokban és földrengésekben, mindenütt és különféle módon Sátán gyakorolja hatalmát. Ő teszi tönkre a begyűjtött termést, amit aztán éhség és szenvedés követ. Mindezek egyre gyakoribbak és egyre pusztítóbbak lesznek.
Sátán és hatalmas seregeinek ereje és gonoszsága joggal kelthet bennünk félelmet, ha nem Megváltónk sokkal nagyobb hatalmában keressük a menedéket és a szabadulást. Krisztus követője mindig biztonságban lesz az Ő figyelmes gondoskodása alatt. Erős angyalok küldetnek a mennyből a védelmére. A gonoszok nem hatolhatnak át az Úr gyermekei védelmére küldött őrségén. – The Faith I Live By, 328. o.
 

„…rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat” (2Kor 1:8-9, RÚF).
Pál az Úr választott apostolaként többet szenvedett, mint a legtöbben, mégsem tört össze, sőt egyre erősebben dicsőítette Istent. Olvassuk el, hogy milyen nehézségeket sorolt fel 2Kor 11:23-29 szakaszában, majd pedig olvassuk el 1:3-11 verseit is!

5. Pál kijelenti 2Kor 1:4 versében: azért tapasztaljuk Isten könyörületét és vigasztalását, „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket” (RÚF). Mennyiben jelenthet a szenvedés elhívást a szolgálatra? Hogyan lehetnénk még inkább a tudatában ennek a lehetőségnek?

Isten rajtunk keresztül akar szolgálni a szenvedőknek. Ez azt jelenti, hogy előbb nekünk is át kell élnünk bizonyos fájdalmakat. Ezután nem elméletek alapján tudunk majd bátorítani, hanem úgy, hogy már tapasztaltuk az Úr együttérzését és vigasztalását. Ezt az elvet tanulhatjuk meg Jézus életéből is (lásd Zsid 4:15).
Pál nem azért írja le részletesen a nehézségeit, hogy sajnáljuk őt. Azért számol be minderről, hogy tudjuk, az Atya akkor is képes közbelépni, együttérzést és vigasztalást nyújtva, amikor a legmélyebbre kerültünk. Még ha életveszélyben lennénk is, sőt ha meg is kell halnunk, ne féljünk, mert Isten arra tanít, hogy egészen bízzuk rá magunkat! Bízhatunk benne, mert Ő „feltámasztja a halottakat” (2Kor 1:9).
Amint az apostol az evangélium hirdetésére tekint előre, tudja, hogy Isten a jövőben majd megmenti. Az a három szempont segít neki szilárdan megállni, amit 2Kor 1:10-11 verseiben említ. Először is Isten már bizonyított: „Ilyen nagy halálból megszabadított és szabadít minket” (2Kor 1:10). Másodszor Pál eltökélten összpontosít az Úr személyére:
„Akiben reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani” (2Kor 1:10). A harmadik pedig a hívők folyamatos közbenjárása: „Segítsé­ günkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel” (2Kor 1:11, RÚF).

Mit tanulhatunk meg Páltól, ami segíthet, hogy a küzdelmeink során ne essünk önsajnálatba?

EGW idézet

Ha Krisztust szemlélitek, ha a mennyei képmáshoz való hasonlóságra törekedtek, akkor az isteni jellemmel kapcsolatos felfogásaitok bővülni fognak; elmétek és szívetek pedig egyre magasabb szintre emelkedik, kifinomultabb és nemesebb lesz. Segítsétek az ifjakat, hogy magasztos dolgokra törekedjenek, és ne emberi bölcsességre támaszkodjanak, hanem úgy éljenek nap mint nap, mintha látnák a Láthatatlant, hiszen értelmes mennyei lények szemlélik őket. […]
Aki szüntelenül Istentől tette függővé az életét egyszerű hit és kitartó ima által, a mennyei angyalok társaságának fog örülni. Aki Krisztusba vetett hit által él, megerősíttetik és felemeltetik, képes lesz megharcolni a hit nemes harcát, végül pedig elnyeri az örök életet. – In Heavenly Places, 16. o.

Gyakran azok nyújtják a legnagyobb vigaszt mások számára, akik maguk is szenvedésen mentek keresztül. Ők mindenüvé napfényt visznek. A szenvedés megdorgálta és megnemesítette őket. A nehézség idején nem veszítették el Istenbe vetett bizalmukat, hanem még közelebb húzódtak az Úr oltalmazó szeretetéhez. Így élő bizonyságai Isten gyöngéd gondoskodásának, aki világossággá teszi a sötétséget, és megdorgál minket a saját érdekünkben. Krisztus a világ világossága. Nincs benne sötétség, csak ragyogás. Köszönjetek el a szomorúságtól, panaszkodástól! Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!
Abban a kiváltságban van részetek, hogy Krisztus kegyelme által ugyanazzal a vigasszal bátoríthattok másokat, amellyel Isten körülvett titeket… Mindenki próbáljon segíteni a mellette levőn! Ha így tesztek, már itt ízelítőt kaphattok a mennyből, és a jó befolyás érdekében angyalok munkálkodnak rajtatok keresztül. Igyekezzetek segíteni mindenhol, ahol csak tudtok. Műveljétek ki magatokban ezt a hajlamot, hogy Isten kegyelme gazdagon megnyugodhasson rajtatok! – Isten csodálatos kegyelme, 122. o.

A keresztény… érzi gyengeségét, ezért határozottan és élő hittel kapaszkodik Isten hatalmába, és győzni fog. Békéje nagy, mint ahogy öröme is, mivel ezek az Úrtól jönnek, és számára semmi sem értékesebb lelkének megalázásánál. Ezek igazolják, hogy az Úr az Ő Szentlelke által megérintette a szívét. A csodálatos gyógyulásnál sokkal hatalmasabb az a változás, ami végbemegy Isten gyermekeinek lelkében, akik harcolnak az emberi hibáik ellen, és legyőzik azokat. A menny olyan örömmel tekint rájuk, mely örömöt még a legcsodálatosabb látvány sem eredményez. A belső ember, a jellem a mennyei példaképre elváltozik. […]
Mindez csupán a golgotai keresztről áradó világosság révén valósulhat meg. A nagy megváltási terv keretén belül csak akkor nyer teljesességet és tökéletességet a törvény, ha a keresztre feszített és feltámadt Megváltótól áradó fényben kerül bemutatásra. Ám mindezt csak a lelkiekben érthetjük meg. Csak annak szívét lobbantja lángra, aki élő hittel, reménységgel és örömmel tekint a Golgotára, hiszen Krisztus az ő igazsága. Ilyen örömben csak azoknak lesz része, akik szeretik és megtartják Jézus szavait, hisz e szavak Isten szavai is. – Lift Him Up, 150. o.
 

Ebben a negyedévben eddig a tűzpróba több olyan példáját vizsgáltuk meg, amelyeket Isten arra használ fel, hogy megtisztítson és Krisztushoz hasonlóvá tegyen bennünket. Ugyanakkor egyesek e példák láttán arra a következtetésre juthatnak, hogy az Úr követelődző hajcsár. Talán vannak, akik ezt mondják: „Tudjuk, hogy az Úr jót akar nekünk, ezek a példák azonban nem annyira a gondoskodásról és szeretetről árulkodnak, sokkal inkább zsarnoknak tűntetik fel. Határozott szándéka, hogy komoly nehézséget okozzon nekünk, és semmit sem tehetünk ellene.”
Igaz, hogy amíg a bűnös földön élünk, csak kevés történésnek értjük az okát. A mennyben sokkal többet értünk majd meg (1Kor 4:5; 13:12). Most azonban együtt kell élnünk azzal a feszültséggel, hogy hisszük: Isten jelen van és gondoskodik rólunk, még akkor is, ha nem esik minden túl jól. Ézsaiás igazán jól bemutatja ezt a feszültséget.
Olvassuk el Ézs 43:1-7 szakaszát! Isten a 2. versben azt mondja, hogy a népe tűzön és vízen megy majd át. Ezek szélsőséges veszélyek jelképei, de talán a Vörös-tengeren és a Jordánon való átkelésre is utalnak, amelyek ugyan félelmetes idők voltak, viszont új élet felé vezették a népet. Talán arra számítanánk, hogy az Úr kijelenti: megvédi övéit a nehézségektől, könnyebb út felé tereli őket. Ám a 23. zsoltár Pásztorához hasonlóan inkább azt mondja, hogy nem kell megrémülniük, amikor beköszöntenek a nehézségek, mert Ő velük van.

6. Tekintsünk vissza Ézs 43:1-7 részére! Írjuk le, Isten hogyan ígér vigaszt népének a tűz és a víz idejére! Milyen gondolati képet fest ez Istenről? Melyik ígéreteket kérhetjük magunkra nézve?

Három módon foglalhatjuk össze azt, amit megtanultunk eddig Isten olvasztótégelyeiről. Először is, Isten fullasztó hősége nem minket, hanem a bűnt pusztítja el. Másodszor nem az a célja, hogy elkeserítsen, inkább a megtisztításunkat szolgálja, hogy olyanok lehessünk, amilyennek eredetileg teremtett bennünket. Végül pedig Isten minden helyzetben állandóan és gyengéden gondoskodik rólunk – sosem hagy bennünket egyedül, bármi történjék velünk.

Mit tanítanak a következő versek Isten tetteiről és jelleméről? Zsolt 103:13-14; Mt 28:20; 1Kor 10:13; 1Pt 1:7 Hogyan tapasztaltuk már az életünkben ezeknek a valóságát?

EGW idézet

Miközben a pásztor sziklaszirteken, sűrű erdőkben és vad völgyekben vagy a vízpartokon elterülő bőséges legelőkhöz vezeti nyáját, ahogy magányos éjszakákon őrzi őket a tolvajoktól, vagy szánalommal ápolja a gyengéket és a betegeket, az élete eggyé válik nyájának életével. Szoros és gyöngéd kapcsolat fűzi gondoskodásának címzettjeihez. Legyen bármilyen hatalmas a nyáj, a pásztor akkor is ismeri mindegyik juhát. Mindegyiknek neve van, és a pásztor szólítására válaszolni fog.
Amint a földi pásztor ismeri juhait, úgy ismeri a mennyei Pásztor is a földön szétszéledt juhait. „Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 34:31) És így szól: „Neveden hívtalak téged, enyém vagy!” „Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ésa 43:1, 49:16) – Lift Him Up, 203. o.

Ha bajba kerülünk, milyen sokszor hasonlítunk Péterre! A hullámokat nézzük, ahelyett, hogy tekintetünket a Megváltóra szegeznénk. Lábunk megcsúszik, a büszke vizek elöntik lelkünket. Jézus nem azért hívta Pétert, hogy elveszítse. Minket sem azért hív követésére, hogy azután megfeledkezzen rólunk. „Ne félj – mondja –, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izráelnek Szentje, a te megtartód. (Ésa 43:1–3)
Jézus ismerte tanítványai jellemét. Tudta, hitüknek milyen kemény próbát kell kiállnia. A tengeri események által meg akarta mutatni Péternek saját gyengeségét és azt, hogy biztonsága azon múlik, állandóan aláveti-e magát az isteni erőnek. A kísértés viharaiban csak akkor járhat bizton, ha tökéletes önmegtagadással a Megváltóra hagyatkozik. Péter éppen akkor volt gyenge, amikor erősnek hitte magát, és amíg fel nem ismerte gyengeségét, addig nem jött rá, hogy szüksége van a függőségi viszonyra Jézussal. Ha a tengeren átélt tapasztalatból tanult volna, akkor később hite nagy próbájában nem bukott volna el.
Isten naponta tanítja gyermekeit. Mindennapi körülmények között készíti fel őket, hogy elvégezzék feladatukat azon a szélesebb területen, melyet gondviselése számukra kijelölt. Ez az értelme a naponkénti próbáknak, melyek meghatározzák, hogy az élet nagy válságában győznek-e vagy veszítenek.
Akik nem ismerik fel állandó függőségüket Istentől, azokat leteríti a kísértés. Hihetjük, hogy biztos lábakon állunk, és sosem ingunk meg. Mondhatjuk magabiztosan: tudom, kiben hiszek, semmi sem ingathatja meg Istenbe és Igéjébe vetett hitemet. Sátán terve azonban az, hogy kihasználja öröklött és szerzett jellemvonásainkat, és megvakítsa szemünket, hogy ne lássuk szükségünket, hibáinkat. Csakis akkor járhatunk biztonságban, ha felismerjük gyengeségeinket, és szilárdan Jézusra tekintünk. – Jézus élete, 382. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, „A hit próbája” c. fejezet

„Isten mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. Ő tudja, mi kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon és viszszatükrözze szeretetének fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbrevitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja… Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy Őrá támaszkodjanak… Isten így éri el célját. Neveli, tanítja, fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a betöltésére, amiért képességeiket kapták” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 97. o.).
„Ha gondviselésében Isten arra hív bennünket, hogy próbákat viseljünk el, akkor fogadjuk el a keresztet és igyuk ki a keserű poharat! Emlékezzünk arra is, hogy az Atya keze tartja azt az ajkunkhoz! Bízzunk benne a sötétségben, ahogy a világosságban is! Vajon nem tudnánk elhinni, hogy mindent megad nekünk, ami a javunkat szolgálja?… Még a megpróbáltatás éjszakáján is hogyan tarthatnánk vissza magunkat attól, hogy hálával, dicsőítéssel emeljük fel a szívünket és a hangunkat, amikor felidézzük magunkban a Golgotán kifejezett szeretetét” (Ellen G. White: 5Testimonies. 316. o.)?

Naponkénti tanulmányozásra: 5Mózes 32 – Józs 4;
Ellen G. White: Evangelizálás, „Erő a munka befejezéséhez” c. alfejezet

1. Hány katona „kergethetne” tízezer ellenséges katonát?

2. Ki kapta a legjobb termést?

3. Milyen színű volt a kötél, amelyen Ráháb lakásából a kémek lemásztak?

4. Mikor tért vissza a Jordán vize a saját medrébe?

5. Kik által végezteti el Isten az evangélium erőteljes hirdetésének munkáját?

E heti tanulmányunk során több olyan bibliai példát elemzünk, amely segít megértenünk a szenvedés miértjeit és a fájdalom legyőzésének módozatait. Ábrahám annyira engedelmes volt Isten iránt, hogy kész volt feláldozni a saját fiát, amiből levonhatjuk a tanulságot, miszerint akkor is bízhatunk Istenben, ha a parancsai érthetetlenek számunkra. Hóseás fájdalmas házassági kapcsolata hűtlen feleségével egyrészt rávilágít Isten szenvedésére, amit elköteleződésünk, odaadásunk hiánya okoz, másrészt tudatosítja bennünk szüntelen jelenlétét az életünkben, továbbá arra irányuló törekvését, hogy helyreállítsa a kapcsolatot az eltévelyedettekkel és a hitüket elhagyókkal. Jóbnak az Úr iránti megingathatatlan hűsége – amely akkor sem ingott meg, amikor a felesége Isten megátkozására buzdította – felfedi előttünk azt a nagy igazságot, miszerint nem a szenvedés és a halál elkerülése a legfőbb célja ennek az életnek. Jóbbal együtt Pál arra tanít, hogy az Isten iránti szeretet és hűség, valamint az Isten országa és küldetése iránti elköteleződés a legörömtelibb tapasztalat a keresztény életében. Természetesen nem mindent értünk, viszont a keresztény rendelkezik Pál apostol lelki küzdelemről alkotott látásával:
„Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é?” (Róm 8:35).
Elemezzük a Biblia sokatmondó példáit a szenvedés kérdésében, amelyek segítenek megértenünk, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést az életünkben.
Lenyűgöznek Ábrahám és Izsák történetének jelenetei, a Mórija-hegyi tapasztalat és az a mód, ahogyan apa és fia túlélte a próbákat, levonta belőlük a tanulságokat, és növekedtek e tapasztalatok nyomán.

Isten együtt szenved velünk
A XX. század második felében a folyamat-teológia egy új teodiceát javasolt, azaz egy új magyarázatát a  gonosz  eredetének  és  létezésének a szerető, mindenható és tökéletesen igaz Isten világában. A folyamat-teológia képviselői (főként John B. Cobb Jr.) egy olyan univerzumot képzelnek el, amelyet szabad és önteremtő lények alkotnak, amelyek egy állandóan változó világ építésének progresszív folyamatában vesznek részt. De mivel ezek a lények úgy hiszik, hogy Isten hatalma korlátolt, arra a következtetésre jutnak, hogy a rossz és a szenvedés valamiképpen ebből az összetett építkezési folyamatból eredt. Az egyetlen jó hír, amivel a folyamat-teológia szolgál, az, hogy Isten együttérző, együtt szenved a világegyetemmel. Nem tudja eltörölni a gonoszt, mivel nem hághatja át a szabadsághoz való jogunkat, viszont mindenkit arra buzdít ebben a világegyetemben, hogy a harmónia, a kreativitás és az örömök közti egyensúlyra törekedjen.
Isten együttérző szenvedésének témájával a folyamat teológusainak körén túl is gyakran foglalkoztak. A gondolat, hogy Isten velünk együtt szenved, lényeges az evangélium megértésében, de helyesen kell azt értenünk a Biblia igazságának fényében. A szenvedésben az emberrel együtt szenvedő Isten elméletének legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy ez a tézis önmagában teodiceává vált, amely kizárja a bibliai teodicea fontos szempontjait.
Bármennyire is újszerűek lennének ezek a gondolatok, a folyamat teológiája  és  annak  teodiceája  összeegyeztethetetlen  a  bibliai  kinyi­ latkoztatással, a Szentírásban hívő keresztények ezt nem fogadhatják el. Elbukott világunkban a szenvedés valóságos, elkerülhetetlen, és az is tény, hogy Isten együtt szenved velünk. De ez a valóság még nem minden. A folyamat teológiájával kapcsolatos problémák egyike az a spekuláció, miszerint a rossz bennerejlő módon kapcsolatban áll a teremtéssel, a folyamat teológiája természetéből adódóan evolucionista. Ezzel szemben a Biblia magyarázata erre a kérdésre az, hogy a rossz nem valami „természetes” dolog, nem tartozik a teremtett világ eredeti rendjéhez. A rossz ellenkezik Isten jellemével, jóságával, igazságosságával. Isten egy tökéletes világot teremtett, tökéletes természetet, tökéletes embereket és állatokat.
Az, hogy Isten szabadnak teremtett minket, nem teszi szükségessé a rosszat, ennélfogva a következő három szempont rendkívül sokatmondó: 1) a rossz, a gonosz a szabad lények – az angyalok és az emberek – szabadságából és erkölcsi képességeiből ered. 2) A gonoszság a természetet is megrontotta, de nem a természetből származik. 3) A gonosz nem örök vagy együtt-örök Istennel vagy a teremtett világgal (amely világ kezdetben tökéletes volt [és Istennek az is volt a célja, hogy örökké tökéletes maradjon]). A gonoszság annak köszönhetően jött létre, hogy az ember visszaélt a szabadságával, de Isten határozott, szeretetteljes közbelépése véget fog vetni a létezésének és a fenyegetésének.
Szerető természete folytán Isten valóban velünk együtt szenved, csatlakozik hozzánk a próbák tüzes kemencéjében, amely szenvedést mi okoztuk magunknak, a természetnek és Isten országának. Isten azonban nem tétlenül szenved, mint aki semmit sem tehet, mivel a rossz részét képezi a világegyetem megjelenése és fejlődő terjedése folyamatának. Nem! Isten cselekedett és folyamatosan cselekszik is a rossz kérdésének megoldásáért. A bűn legborzasztóbb következményét Isten vette magára Krisztus által. Határozottan cselekszik a gonoszság eltörlése érdekében, és minden embert hív, hogy fogadja el a kegyelmét: legyen készen viszszatérni az Ő országába, amelyből gyökerestől és örökre kiirtja a rosszat.

Izsák feláldozása
Isten parancsa Izsák feláldozására egyszeri, de több célú utasítás volt. Egyrészt, Isten Ábrahámhoz intézett felhívása a pátriárka megpróbálását szolgálta. Ellen G. White is ezt támasztja alá a Pátriárkák és próféták
c. könyvében: „Ábrahám hitének és Izsák engedelmességének próbájában mennyei lények voltak a szemtanúk. A próba sokkal keményebb volt, mint ami elé Isten Ádámot állította. Az ősszüleinknek szóló tiltó parancs iránti engedelmesség nem járt szenvedéssel, de az Ábrahámnak szóló parancs a legfájdalmasabb áldozatot követelte. Az egész menny csodálkozva és csodálattal figyelte Ábrahám rendíthetetlen engedelmességét. Az egész menny ujjongott Ábrahám hűsége láttán. […] Isten szövetsége, amelyet más világok értelmes lényei előtt esküvel erősített meg Ábrahámnak, azt tanúsította, hogy az engedelmesség jutalmat kap” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 155. o.).
Másrészt Isten parancsa több volt, mint próbatétel. Tulajdonképpen három célt követett: kinyilatkoztatás volt és jövendölés, valamint tipológiaként szolgált. Isten tanítani akarta Ábrahámot és az egész emberiséget az általa hozott áldozatról, melynek során a Fiát, Krisztust áldozta fel az emberiség megmentéséért (Jn 3:16). Ellen G. White is egyetért ezzel. Jézus élete c. könyvében ezt írta: „Ábrahám hőn vágyakozott látni a megígért Üdvözítőt. […] Látta Krisztust. Látta az Ő napját, és örült. Látomást kapott a bűnért hozott isteni áldozatról. Erre az áldozatra volt példa a saját tapasztalatában is. Parancsot kapott: ’Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, […] és áldozd meg […] égő áldozatul’ (1Móz 22:2). Az áldozati oltárra helyezte az ígéret fiát, a fiút, akiben minden reménye összpontosult. Amikor aztán ott állt az oltárnál felemelt késsel, hogy engedelmeskedjék Istennek, hangot hallott a mennyből: ’Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem’ (1Móz 22:12). Ez a szörnyű próba azért nehezedett Ábrahámra, hogy megláthassa Krisztus napját, felismerje Isten nagy szeretetét a világ iránt, mely akkora, hogy egyszülött Fiát a legszégyenletesebb halálra adta, és ezzel kiemelte a romlásból a Földet” (Ellen
G. White: Jézus élete, 468–469. o.).
Egy másik helyen prófétanőnk összekapcsolja Isten parancsának (1Móz 22) két célját: „Isten egyrészt Ábrahám lelkébe akarta vésni, hogy az evangélium valóság, másrészt próbára akarta tenni a hitét a parancscsal, hogy ölje meg a fiát. Azért kellett elviselnie a lelki gyötrelmet e félelmetes próba sötét napjaiban, hogy saját tapasztalata által felfogjon valamit abból a hatalmas áldozatból, amelyet a végtelen Isten hoz az ember megváltásáért. Semmi más próba nem gyötörhette volna meg úgy Ábrahám lelkét, mint fia feláldozása. Isten gyötrelmes és gyalázatos halálra adta Fiát. Az angyalok, akik Isten Fia megaláztatásának és lelki gyötrelmének tanúi voltak, nem léphettek közbe, mint ahogy Izsák esetében megtehették. Nem hangzott el ilyen kiáltás: ’Elég!’ A dicsőség Királya feláldozta életét, hogy megváltsa az elbukott emberiséget. Mivel bizonyíthatná Isten jobban végtelen könyörületét és szeretetét? ’Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?’ (Róm 8:32).” (Pátriárkák és próféták, 154).
Ha az 1Móz 22. fejezete szerint történtek részét képezik Isten megváltási tervre vonatkozó kinyilatkoztatásának, fontos aláhúznunk, hogy az Ábrahámnak adott isteni parancs egyedi, profetikus esemény volt a világ történetében. Ez által az egyedi tapasztalat által Isten hatékonyan kinyilatkoztatta a tervét az emberiség megváltására, amely végül Jézus Krisztus helyettes áldozatában valósult meg. Következésképpen senki más az emberiség történelmében nem kapott – és nem is fog kapni – ehhez hasonló parancsot, melynek értelmében egy másik ember életét kell kioltania. Még Ábrahám esetében is Izsák helyett azonnal egy állatot ajánlott fel Isten áldozatul. Ez okból kifolyólag Ábrahám tapasztalata semmiképp sem hozható összefüggésbe azzal az ókori gyakorlattal, melynek során gyermekeket áldoztak fel! A gyermekekkel szembeni visszaélések sem indokolhatóak ezzel a történettel!
Egy másik fontos szempontja ennek a tapasztalatnak Izsák részvétele és reakciója. Habár hajlamosak vagyunk mindvégig Ábrahám lelki gyötrődésére összpontosítani, tudatosulnia kell bennünk, hogy ez a tapasztalat Izsák számára is hatalmas próba volt, és a reakciója is igen figyelemreméltó. Gyakorlatilag sokféleképpen válaszolhatott volna az apja viselkedésére, például őrült öregembernek minősíthette volna, vagy egyszerűen elszaladhatott volna az apja mellől. De nem így tett. Neveltetése, odaszentelődése és Istenbe és az apjába vetett bizalma Izsákot példaképpé avatja a próbák tüzében szenvedő keresztény számára. Ellen G. White is elidőz e felett a fontos szempont felett:
„Ábrahám az isteni parancsnak engedelmeskedve elindul Izsákkal az úton. Látja maga előtt a hegyet, amelyet Isten az áldozathozatal helyéül meghatározott. Leveszi szolgája válláról a tűzifát, és Izsák vállára helyezi, az Izsákéra, akit fel kellett áldoznia. Lelkét kimerítő határozottsággal és szigorúsággal felkészíti, hogy eleget tehessen Isten kérésének. Összetört szívvel, erőtlen kézzel meggyújtja a tüzet, miközben Izsák megkérdi tőle: ’Atyám, ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?’ Ábrahám ekkor még nem válaszolhatott. Apa és fia együtt építette meg az oltárt, majd elérkezik a rettenetes pillanat, amikor Ábrahámnak el kell mondania a fiának mindazt, ami az úton végig gyötörte lelkét: maga Izsák lesz az áldozat! Izsák akkor már nem volt kisfiú, hanem ereje teljében lévő fiatalember. Megtehette volna, hogy ellenáll az apjának. Nem vádolja őt őrültséggel, de még arra sem tesz próbát, hogy eltérítse a szándékától. Engedelmeskedik. Hisz az apja szeretetében és abban, hogy nem áldozná fel őt, ha Isten nem kérte volna ezt tőle. Az irgalomtól áthatott Ábrahám reszkető, szerető keze megkötözte Izsákot, mert Isten ezt parancsolta neki” (Ellen G. White: Sons and Daughters of God, 205. o.).

Alkalmazás
1 Ossz meg a csoportban három elvet, amelyet Ábrahám és Izsák élete szemléltet, s amely megmutatja, hogyan éld túl a megpróbáltatások tüzes kemencéjét.
2 Mi volt Jób és Hóseás válasza a szenvedésre? Mit tanulhatunk a próbákhoz való viszonyulásukból arra vonatkozóan, hogy miként legyünk győztesek a próbák közepette?