Jákob – Izrael

Alapige: „Amaz pedig monda: Nem Jákobnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” (1Móz 32:28).

Folytatódik Jákob családi drámája, jó és rossz dolgokkal. Mégis mindenben meglátszik Isten keze és a szövetségi ígéretekhez való hűsége.
Ezen a héten tovább foglalkozunk Jákobbal, aki ekkorra elhagyta Lábánt, és szülőföldje felé vette az irányt. Ézsau elé kell majd állnia, aki hűtlen csalása áldozata lett. Vajon mit fog tenni vele mélységesen megbántott testvére?
Jákob szerencséjére, a jövőtől való félelmei között ismét megjelent neki atyái Istene, méghozzá egy olyan eseménnyel, amit később úgy neveztek, hogy „Nyomorúság ideje… Jákobnak” (Jer 30:5-7), vagy Jákob küzdelmének éjszakája. Azon az éjjelen a csaló Jákobból Izrael lesz. Új név, új kezdettel, ami majd a róla elnevezett nép létrejöttéhez vezet.
Vagyis a történtek ellenére a Szentírás azért beszéli el a pátriárkák és családjuk eseteit, hogy bemutassa Isten hűségét: beteljesíti, amit ígért, annak ellenére véghezviszi tervét, hogy a népe időnként csak hátráltatni látszik kijelentései teljesedését.

Június 4. – A gyermekek szombatja

EGW idézet:

Jákób a hit örökségét választotta. Csellel, árulással, hazugsággal igyekezett megszerezni. De Isten alkalmat adott bűnének helyrehozására. Jákób soha nem tért el szándékától, és nem változtatta meg döntését a későbbi évek keserű tapasztalatai ellenére sem. Megtanulta, hogy Isten ellen harcolt, amikor ügyességgel és csellel akarta megszerezni az áldást. A Jabbok partján eltöltött küzdelmes éjszakából Jákób megváltozott emberként került ki. Magabiztossága elsorvadt. Ifjúkori ravaszsága eltűnt. Csel és csalás helyett egyszerűség és igazság jellemezte életét. Megtanulta a leckét, hogy csak a Mindenható karjára támaszkodjon, és a próbában, szenvedésben alázatosan meghajolt Isten akarata előtt. Jellemének kevésbé értékes vonásait a kohó tüze emésztette meg; az arany megtisztult, és Ábrahám és Izsák hite tisztán tükröződött Jákóbban. – Pátriárkák és próféták, 208. o.

A Krisztus által kinyilatkoztatott isteni jellem  arra  hív  bennünket, hogy higgyünk és szeressünk, mivel Atyánk irgalma és kegyelme határtalan. A menny felé vezető úton minden lépésünket át fogja segíteni a nehézségeken, és minden kísértésben támogat bennünket. […] Akinek szüntelenül Istentől függ az élete egyszerű hit és ima által, azt mennyei angyalok veszik körül. Aki hit által él Krisztusban, erőt és támogatást nyer, és képessé tétetik megharcolni a hit nemes harcát, hogy elnyerhesse az örök életet. – In Heavenly Places, 16. o.

Elcsodálkozom, hogy Isten oly hosszú ideig tűri az emberek fiainak romlottságát, engedetlenségét, és engedi, hogy visszaéljenek irgalmával, miközben gonosz kijelentéseikkel hamis bizonyságot tesznek Isten ellen. De Isten útjai nem a mi újaink, ezért nem kell csodálkoznunk irgalmán, gyöngéd kegyelmén és végtelen együttérzésén, mivel megcáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy ilyen az Ő jelleme – késedelmes a haragra, és megkönyörül ezer íziglen azokon, akik Őt szeretik, és a parancsolatait megtartják. […] A ránk háruló felelősségek egyáltalán nem jelentéktelenek. Függőségi érzésünk még közelebb von bennünket Istenhez, kötelességtudatunk pedig arra késztet, hogy erőfeszítéseinket ötvözzük buzgó imákkal – dolgozzunk, higgyünk és szüntelenül imádkozzunk. Erőt! Erőt! Könyörögjünk határtalan erőért. Ez vár ránk. Csak el kell  sajátítanunk és el kell hinnünk Isten szavát, a hitünket cselekedetekkel kell kifejeznünk, szilárdan meg kell állnunk az ígéretekben, és küzdenünk kell, hogy elnyerjük Isten kegyelmét. A tanulás lényegtelen, a lángelmére nincs szükség, az ékesszólás is nélkülözhető, viszont az alázatos és megtért szív imáját mindig meg fogja hallgatni Isten, és ha Ő valamit meghallgat, akkor nincs olyan földi akadály, ami útjába állhatna. Isten ereje biztosítja a hatékonyságunkat. – This Day With God, 187. o.
 

Lábántól való távozása után nem sokkal Jákob újabb tapasztalatot szerez Istennel. Meghallja, hogy közeleg a bátyja, Ézsau, és „négyszáz férfi van vele” (1Móz 32:6). Jákob buzgón imádkozik az Úrhoz, noha tudja: „Méltatlan vagyok mindarra a hűségre és szeretetre, amiben szolgádat részesítetted” (1Móz 32:11, RÚF, Károliban 10. vers). Valóban jobban megértette a kegyelem lényegét.
Hogyan felelt neki az Úr?
 

1. Olvassuk el 1Móz 32:22-31 és Hós 12:3-4 verseit! Mi a lelki jelentősége ennek a lenyűgöző történetnek?

Érthető Jákob kétségbeesése a várható események miatt és azután, hogy minden tőle telhetőt megtett a családja védelme érdekében. Letáborozik éjszakára, majd egyszer csak megtámadja „egy férfiú” (1Móz 32:24). A héberben ennek a szónak lehet olyan másodlagos jelentéstartalma, ami Isten jelenlétét sejteti (lásd Ézs 53:3). Dániel a mennyei papra, Mihályra vonatkoztatva használta ezt a kifejezést (Dán 10:5), Józsué pedig ezzel mutatta be azt, aki
„az Úr seregének fejedelme” (Józs 5:13-15), vagyis maga az Úr, JHVH. Tusakodás közben Jákob előtt bizonyára nyilvánvalóvá vált, hogy magával
Istennel küzd, amint a szavaiból is kitűnik: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet” (1Móz 32:26). Tiszta erejéből Istenbe kapaszkodott, semmiképpen nem akarta elengedni, ami mutatja, mennyire vágyott a megbocsátásra és arra, hogy helyreálljon a viszonya Istennel.
„Ekkor világosan Jákob elé tárult, hogy mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 158. o.).
Megváltoztatott neve lett a bizonyítéka annak, hogy bocsánatot nyert. Régi neve a bűnére emlékeztette, az új pedig a győzelmére. „Nem Jákobnak [csalónak] hívnak ezután – mondta az Angyal –, hanem Izráelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” (1Móz 32:28, ÚRK).
 

Milyen tapasztalatod volt már az Istennel való küzdéssel? Mit jelent ez? Miért szükséges alkalmanként ilyen tapasztalatot szerezni?

EGW idézet

Jákób a gyötrelem éjszakáján buzgón kérte Istent, hogy szabadítsa meg Ézsau kezétől (1Móz 32:24–30). Ez az éjszaka jelképezi azt a szenvedést, amely Isten népét a nyomorúság idején fogja sújtani. Jákób csalással szerezte meg az Ézsaunak szánt atyai áldást, és annyira megrémült bátyjának halálos fenyegetésétől, hogy életét féltve elmenekült. Hosszú évekig tartó számkivetése után Isten parancsára elindult feleségeivel, gyermekeivel és nyájaival szülőhazája felé. Az ország határához érve rémülten hallotta a hírt, hogy Ézsau egy csapat harcos élén közeledik felé, kétségkívül azért, hogy bosszút álljon. Várható volt, hogy Jákób fegyvertelen és védtelen házanépe az erőszak és öldöklés tehetetlen áldozata lesz. Aggodalmát és félelmét súlyosbította a nyomasztó önvád, mert saját bűne okozta ezt a veszélyt. Egyedüli reménysége Isten irgalma volt, és egyetlen védelme az ima. […]
A sötétben és a magányban tovább imádkozott. Megalázta magát Isten előtt. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára. Ellenség tört életére – gondolta –, és kétségbeesett erőfeszítéssel küzdött támadójával. Amikor felhasadt a hajnal, az idegen természetfölötti erejét vette igénybe, és érintésére az erős Jákób bénultan, tehetetlenül, sírva, könyörögve kapaszkodott a titokzatos ellenség nyakába. Jákób most már tudta, hogy a szövetség angyalával küzdött. Megnyomorodott. De irtózatos szenvedése ellenére sem mondott le szándékáról. Régóta nyugtalanította, bántotta, mardosta a bűntudat. Most tudni akarta, hogy Isten megbocsátotta-e bűnét… De a pátriárka kiáltott: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” Micsoda bizalom és micsoda szívós kitartás! Ha Jákób kérkedve, önhitten követelőzött volna, nyomban megsemmisül. Ő azonban megvallotta, hogy gyenge és méltatlan, de bízott a szövetségét megtartó Isten irgalmában. […] Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és az a szív, amely végtelenül szeret, nem tudott nemet mondani a bűnös könyörgésére. Jákób győzelmének bizonyítékául és azért, hogy másokat is példája követésére bátorítson, nevét, amely bűnére emlékeztette, Isten olyan névre változtatta, amellyel győzelmének állított emléket. – A nagy küzdelem, 616–617. o.

Jézus minden lélek körülményeit ismeri. Mondhatod: bűnös vagyok, nagyon bűnös. Az lehetsz, de minél rosszabb vagy, annál inkább szükséged van Jézusra. Ő nem fordul el a síró, megtört emberektől. Senkinek sem mondja el mindazt, amit kibeszélhetne, de minden remegő léleknek megparancsolja, hogy vegyenek bátorságot. Ingyen megbocsát mindenkinek, aki bocsánatért és megújulásért jön hozzá. […] A menedékért hozzá forduló lelket Jézus a vádaskodó, viszálykodó nyelvek fölé emeli. Sem ember, sem gonosz angyal nem vonhatja felelősségre ezeket a lelkeket. Krisztus egyesíti őket a saját isteni-emberi természetével. Ott állnak a bűnök nagy hordozója mellett az Isten trónjáról kiáradó fényben. – Jézus élete, 568. o.
 

Jákob elindul Peniéltől (Isten arca), az Istennel szerzett tapasztalata helyéről (lásd 1Móz 32:30), hogy találkozzon a testvérével. Húszévnyi távollét után Jákob látja, hogy bátyja négyszáz emberrel közeleg (1Móz 33:1). Aggódik, ezért felkészíti magát és a családját arra, hogy bármi megtörténhet.

2. Olvassuk el 1Mózes 33. fejezetét! Mi a kapcsolat aközött, hogy Jákob látja Isten arcát Peniélnél, majd látja a testvére arcát is? Mire utal ez a kapcsolat az Istennel és a „testvéreinkkel” (bárkivel) való viszonyunkat illetően?

Jákob hétszer meghajol a bátyja előtt (1Móz 33:3), akit többször is úgy szólít, hogy „az én uram” (1Móz 33:8, 13, 15), önmagáról pedig ezt mondja: „a te szolgád” (1Móz 33:5; vö. 32:4, 18, 20). Fontos, hogy Jákob hétszeres meghajlásában apja hét áldása visszhangzik (1Móz 27:27-29). Továbbá, amikor meghajol, konkrétan az ellentétét mutatja annak, amivel az apja megáldotta: „Népek szolgáljanak neked” (1Móz 27:29, ÚRK).
Mintha az lenne Jákob szándéka, hogy visszaadjon testvérének mindent, amivel tartozik, visszaadja neki a tőle ellopott áldást (lásd 1Móz 33:11). Amikor Ézsau meglátta öccsét, annak ellenére, amitől Jákob tartott, odaszaladt hozzá, és ahelyett, hogy megölte volna, „megcsókolta, és sírtak” (1Móz 33:4, ÚRK). „…a te arcodra úgy nézek, mintha Isten arcát látnám” (1Móz 33:10, ÚRK) – mondta később Jákob Ézsaunak, és különös szavainak az volt az oka, hogy megértette: Ézsau megbocsátott neki. 1Móz 33:10 versében a héber rácáh (gyönyörködik, örömét leli) szó az Istennek „tetsző” vagy általa „elfogadott” áldozatra vonatkozó teológiai kifejezés, ami ennélfogva az isteni bűnbocsánatot is jelenti (3Móz 22:27; Ám 5:22).
Jákob tapasztalta Isten megbocsátását Peniélnél, ahol Isten arcát látta, és ez a tapasztalata most megismétlődött, mivel a bátyja is megbocsátott neki. Erre is úgy utalt, mintha Isten arcát látta volna. Jákob megélte a második peniéli tapasztalatát, amire az első készítette fel. Megbocsátott neki Isten és megbocsátott a fivére is. Ekkor bizonyára minden eddiginél jobban megértette, hogy mit jelent a kegyelem.

Próbáld meg ma helyrehozni a kapcsolatodat egy olyan személlyel, aki a múltban megsértett téged, vagy közvetíts egymással haragban lévő emberek között!

EGW idézet:

Ézsau sereggel vonult Jákób ellen, hogy megölje őt. De mialatt Jákób küzdött az angyallal éjjel, az Úr egy másik angyalt küldött Ézsauhoz, hogy meglágyítsa szívét alvásának óráiban. Álmában Ézsau látta Jákóbot az atyai háztól való 20 éves számkivetésben, mivel életét féltette. Figyelemmel kísérte anyja halála feletti szomorúságát. Látta álmában Jákób megalázkodását, és hogy Isten angyalai veszik körül őt. Azt álmodta, hogy amikor találkoztak, eszébe sem jutott, hogy ártson neki. Ézsau felébredése után elbeszélte álmát 400 emberének, és megmondta nekik, hogy nem szabad bántaniuk Jákóbot, mert atyjának Istene van vele, azért amikor találkoznak Jákóbbal, egyikük se ártson neki. – A megváltás története, 96. o.

A pátriárka botjára támaszkodva ment a katonák csapata elé. A nemrég vívott küzdelemtől sápadt és rokkant volt. Lassan és nehezen járt; minden lépésnél megállt, de arcáról öröm és béke sugárzott. Ézsau, amikor meglátta a szenvedő nyomorékot, „[…] eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borula, s megcsókolá őt, és sírának” (1Móz 33:4). E jelenet láttán még Ézsau durva katonái is elérzékenyültek. Ézsau ugyan elmondta nekik álmát, de ők nem találtak magyarázatot parancsnokuk változására. Látták, hogy a pátriárka milyen gyenge, de nem gondolták, hogy gyengesége jelenti az erejét. – Pátriárkák és próféták, 198. o.

Gyakran úgy érezzük, hogy igazságtalan bánásmódban részesítenek, hogy hamis dolgokat állítanak rólunk, és rossz fényben tűntetnek fel az emberek előtt. Amikor ilyen próba ér, éberen kell őrködnünk a lelkületünk és a nyelvünk fölött. Krisztus szeretetével kell rendelkeznünk. Tanúsítsunk megbocsátó lelkületet. Nehogy azt gondoljuk, hogy ha azok, akik ellenünk vétettek, nem vallják meg bűneiket, akkor jogunkban áll megtagadni tőlük a megbocsátást. Nem szabad felhalmoznunk a sérelmeket, nem szabad ezeket addig őriznünk a szívünkben, mígnem a vétkes meglázza szívét, megtér, és megvallja vétkét… Bármilyen fájdalmas is legyen a minket ért seb, ne tápláljuk lelkünkben a haragot, és ne sajnáltassuk magunkat a bennünket ért igazságtalanság miatt, hanem ahogy mi is szeretnénk megbocsátásban részesülni, amikor Isten ellen vétkezünk, akképpen kell nekünk is megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek… Bizonyára erőteljes kísértést érzünk, ha bántanak, hogy hasonló módon vágjunk vissza! De ha megtesszük, valójában ugyanolyan gonosz lelkületről teszünk bizonyságot, mint azok, akik megbántottak. Ha kísértést érzel, hogy megbánts valakit, fordulj Istenhez csendes imában, hogy kegyelme által segítsen csendben maradnod. – Sons and Daughters of God, 144. o.

EGW idézet

Ézsau sereggel vonult Jákób ellen, hogy megölje őt. De mialatt Jákób küzdött az angyallal éjjel, az Úr egy másik angyalt küldött Ézsauhoz, hogy meglágyítsa szívét alvásának óráiban. Álmában Ézsau látta Jákóbot az atyai háztól való 20 éves számkivetésben, mivel életét féltette. Figyelemmel kísérte anyja halála feletti szomorúságát. Látta álmában Jákób megalázkodását, és hogy Isten angyalai veszik körül őt. Azt álmodta, hogy amikor találkoztak, eszébe sem jutott, hogy ártson neki. Ézsau felébredése után elbeszélte álmát 400 emberének, és megmondta nekik, hogy nem szabad bántaniuk Jákóbot, mert atyjának Istene van vele, azért amikor találkoznak Jákóbbal, egyikük se ártson neki. – A megváltás története, 96. o.

A pátriárka botjára támaszkodva ment a katonák csapata elé. A nemrég vívott küzdelemtől sápadt és rokkant volt. Lassan és nehezen járt; minden lépésnél megállt, de arcáról öröm és béke sugárzott.
Ézsau, amikor meglátta a szenvedő nyomorékot, „[…] eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borula, s megcsókolá őt, és sírának” (1Móz 33:4). E jelenet láttán még Ézsau durva katonái is elérzékenyültek. Ézsau ugyan elmondta nekik álmát, de ők nem találtak magyarázatot parancsnokuk változására. Látták, hogy a pátriárka milyen gyenge, de nem gondolták, hogy gyengesége jelenti az erejét. – Pátriárkák és próféták, 198. o.

Gyakran úgy érezzük, hogy igazságtalan bánásmódban részesítenek, hogy hamis dolgokat állítanak rólunk, és rossz fényben tűntetnek fel az emberek előtt. Amikor ilyen próba ér, éberen kell őrködnünk a lelkületünk és a nyelvünk fölött. Krisztus szeretetével kell rendelkeznünk. Tanúsítsunk megbocsátó lelkületet. Nehogy azt gondoljuk, hogy ha azok, akik ellenünk vétettek, nem vallják meg bűneiket, akkor jogunkban áll megtagadni tőlük a megbocsátást. Nem szabad felhalmoznunk a sérelmeket, nem szabad ezeket addig őriznünk a szívünkben, mígnem a vétkes meglázza szívét, megtér, és megvallja vétkét… Bármilyen fájdalmas is legyen a minket ért seb, ne tápláljuk lelkünkben a haragot, és ne sajnáltassuk magunkat a bennünket ért igazságtalanság miatt, hanem ahogy mi is szeretnénk megbocsátásban részesülni, amikor Isten ellen vétkezünk, akképpen kell nekünk is megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek… Bizonyára erőteljes kísértést érzünk, ha bántanak, hogy hasonló módon vágjunk vissza! De ha megtesszük, valójában ugyanolyan gonosz lelkületről teszünk bizonyságot, mint azok, akik megbántottak. Ha kísértést érzel, hogy megbánts valakit, fordulj Istenhez csendes imában, hogy kegyelme által segítsen csendben maradnod. – Sons and Daughters of God, 144. o.
 

Miután Jákob kibékült a testvérével, békében le akart telepedni Kánaán földjén. A sálem (bántás nélkül, 1Móz 33:18) a sálom szóból ered, ami azt jelenti, hogy „békesség”, és először itt jellemzi Jákob útját.
Miután megvásárolt egy földterületet az ott lakóktól (1Móz 33:19), felállított egy oltárt, ami tanúsította a hitét és azt, hogy tudja, valójában mindenben az Úrtól függ. A bemutatott áldozatok istentiszteleti cselekmények voltak. Életében ekkor szembesült Jákob-Izrael először a letelepedéssel járó bajokkal. Megpróbált helyet találni magának a kánaániak között, mint ahogy egykor Izsák tette Gérárban, Abimélekkel tárgyalva (1Móz 26:1-33).
 

3. Olvassuk el 1Mózes 34. fejezetét! Mi történt, ami felborította a tervét, hogy békében lakozhat ott?

A szörnyű történet esete kiemeli a szereplők jellemének és tetteinek kétes voltát. A kéjvágyó Sikem erőszakot tett Dinán, de azt a jellemzést is olvassuk róla, hogy őszintén megszerette a lányt és helyre akarta hozni a dolgokat. Még arra is hajlandó volt, hogy alávesse magát a körülmetélés szövetségi rítusának. Simeon és Lévi, akik Isten és a parancsolatok védelmezőinek tüntetik fel magukat, ellenzik a kánaániakkal való vegyesházasságot (3Móz 19:29), közben hazugsághoz és becsapáshoz folyamodnak (1Móz 34:13), vérontásra, zsákmányszerzésre készen (1Móz 34:25-27). A tetteik elítélendőek (miért nem csak a vétkest büntették meg?), ráadásul igen sok probléma is származhatott belőlük.
Jákobot csak a béke érdekli. Amikor beszámolnak neki arról, hogy a lányát megerőszakolták, nem mond semmit (1Móz 34:5). Miután pedig értesült a fiai tettéről, a következmények miatt nyíltan megrója őket: „Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakói előtt, a kánaániak és a perizziek előtt. Én csak kevesedmagammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és elvesztenek engem, egész házam népével együtt” (1Móz 34:30, ÚRK).
 

A történetekben újból és újból csalást és becsapást látunk, de kedves, jó tetteket is. Mit árul ez el az emberi természetről?

EGW idézet

Jákóbnak és fiainak sekhemi tartózkodása gyalázattal és vérontással végződött. Egyetlen meggondolatlan ifjú törvénytelen tette szégyent és bánatot okozott a család egyik tagjának, a gyilkosság bűnébe sodort két testvért, és egy egész várost rombolásnak és mészárlásnak tett ki. […]
Simeon és Lévi alattomos kegyetlensége nem volt minden ok nélkül, de a sekhemitákkal szembeni tettükkel súlyos bűnt követtek el. Szándékukat gondosan eltitkolták Jákób elől, akit bosszúállásuk híre nagyon megrémített. Fiai csalárd és erőszakos tettétől lesújtva csak ennyit mondott: „[…] Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt […] én pedig kevesed magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és eltörölnek engem, mind házam népével egybe.” (1Móz 34:30) De fájdalmáról és iszonyatáról, ahogyan ezt a véres cselekményt tekintette, tanúskodnak azok a szavak, amelyekkel majdnem ötven évvel később felidézte halálos ágyán Egyiptomban: „Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverük. Tanácsukban ne légyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön dicsőségem […] Átkozott haragjok, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen.” (1Móz 49:5–7) – Pátriárkák és próféták, 204–205. o.

A romlott emberi természet mindig is a felszínre akar törni viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember lelkében nyugalom honol. Énjét a Szentlélek rendelkezésére engedi át. Akkor már nem akarjuk mindenáron a legmagasabb helyet elfoglalni. Nem vágyunk rá, hogy magunkra tereljük a figyelmet, hanem azt tartjuk majd, hogy a legelőkelőbb hely számunkra a Megváltó lábánál van. Jézusra fogunk tekinteni, arra várunk, hogy keze vezessen, hangja irányítson. […]
Ha Krisztust fogadjuk be a lelkünkbe, akkor Isten minden értelmet felülmúló békessége meg fogja őrizni szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. Bár Üdvözítőnk földi élete szakadatlan viszályok közt folyt, mégis a békesség élete volt. Azonban ellenfelei szüntelenül a nyomában jártak, mégis ezt mondta: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek Őnéki kedvesek.” (Jn 8:29) Istennel való tökéletes közösségének nyugalmát sem emberi, sem ördögi harag nem tudta megzavarni. – Gondolatok a hegyibeszédről, 15–16. o.

Isten a Fiát jelölte ki, hogy eljöjjön a földre, emberi természetet öltsön, és példája által erőteljes tanítást adjon az emberiségnek. Emberként átélt tapasztalatai segítették hozzá az embereket, hogy ellenállhassanak Sátán hatalmának… Az emberek fiai közvetlen közelről ismerték meg a gonoszságot, de Jézus azért jött le a földre, hogy megmutassa nekik az általa ültetett élet fáját, amelynek a levelei a pogányok gyógyítására valók. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 33–34. o.

4. Olvassuk el 1 Mózes 34:30–35:15 szakaszát! Milyen tanulságot találunk ebben a történetben az igaz istentisztelettel kapcsolatban?

Jákob panaszkodott, mert megromlott a kánaániakkal való békessége, majd megdorgálta két fiát (1Móz 34:30). Közvetlenül ezután Isten mondta neki, hogy induljon el Sikemből, térjen vissza Bételbe és újítsa meg a szövetséget. Valóban az Úr mondta neki, hogy amint odaér, építsen oltárt. Az Írás feljegyzése szerint közvetlenül Isten parancsa után Jákob meghagyja a házanépének, hogy tegyék ki a kánaáni bálványokat, amelyeket Sikem városából zsákmányoltak, meg a házi bálványokat is, amelyeket Ráhel lopott el otthonról (1Móz 31:19, 32). Ez is döntően fontos az Istennel kötött szövetség szempontjából.
Jákob Isten iránti elkötelezettsége dacára addig megtartották ezeket a bálványokat, sőt valószínűleg imádták is azokat. A kánaáni befolyástól való szabaduláshoz az még nem volt elég, hogy Jákob elhagyja Sikemet, meg kellett szabadulniuk a táborban és az emberek szívében lévő bálványoktól is.
A bűnbánat folyamata többet jelent annál, hogy az ember fizikailag elmegy egyik helyről a másikra, vagy egyik egyházból átmegy egy másikba. Ennél fontosabb az, hogy Isten kegyelméből igyekezzünk megtisztítani a szívünket a bálványimádástól, akárhol is éljünk, hiszen szinte bármit a bálványunkká tehetünk.
Jákob engedelmeskedik Istennek, a parancsolata szerint jár el, ezután Isten közbelép. „Isten rettentése” (1Móz 35:5, ÚRK) miatt a környező népek nem merik megtámadni őket. „Jákob és a vele levő egész sokaság” (1Móz 35:6, ÚRK) ekkor készen állt Isten imádatára, ami azt is sejteti, hogy helyreállt a családi egység. Jákob Él-Bételnek nevezi el azt a helyet, az álma emlékére, amelyben a létrát látta. Ez azt jelezte, hogy most helyreállt az eget és a földet összekötő kapcsolat, ami egy időre megtört. Ekkor Bétel Istenére, nem pedig magára a helyre kerül a hangsúly. A személyes hangvétel ismét érezhető, amikor Isten emlékezteti Jákobot új nevére, „Izraelre” (1Móz 35:10), az ígéretben foglalt kettős ígérettel. Jákob áldása először is a termékenységre, a messiási mag átadására és a népek eredetére vonatkozik (1Móz 35:11), másodszor pedig az ígéret földjére mutat (1Móz 35:12).

Pozitív kezdeményezések által állj ellen az online környezet negatív befolyásainak! Oszd meg ma, például, a Hope Discovery Románia legfrissebb videóját (hopediscovery.org/ro/)!
 

EGW idézet

„Akkor monda Jákób az ő házanépének, és mind azoknak, kik vele valának: Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam. Átadák azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sekhem mellett vala.” (1Móz 35:2–4) A családtagjai többé nem találták meg a bálványokat. […]
Jákób megalázta magát az Úr előtt, és azt kérte a családjától, hogy ugyanezt téve távolítsák el a bálványaikat, mert szeretne engesztelő áldozatot bemutatni Istennek, és könyörögni az Úrhoz, hogy ne adja őket idegen népek kezébe. Istennek tetszett Jákób törekvése, hogy szeretné távol tartani családjától a gonoszságot, ezért megjelent néki, megáldotta őt, és megújította vele a szövetségét, hiszen bebizonyította, hogy féli az Urat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 137. o.

Pál bensőségesen kérte a testvéreket, kérdezzék meg  önmagukat, milyen benyomást tesznek szavaik és cselekedeteik másokra. Ne tegyenek semmit – bármily ártatlan legyen is –, ami a bálványimádás helyeslésének látszatát kelthetné, avagy sérthetné azok érzelmeit, akik még gyengék a hitben. „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek is, mindent az Isten dicsőségére míveljétek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét.” (1Kor 10:31)
Az apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett szavai vonatkoznak valamennyi korszakra, de különösen napjainknak szólnak. A bálványimádat alatt nem csupán bálványok tiszteletét értette az apostol, hanem az önimádatot, a kényelemszeretetet, valamint a kívánságok és szenvedélyek kielégítését. Csupán Krisztus megvallása vagy az igazság ismerete nem tesz senkit sem kereszténnyé. Vallás, mely pusztán a szemet, fület és az ízlést gyönyörködteti vagy jóváhagyja az önszeretetet, nem Krisztus vallása. – Az apostolok története, 316–317. o.

Terveinkben és érzelmeinkben Isten ügyének kell elfoglalni az első helyet. Miközben Isten ügye pénzhiányban szenved, fel kell emelnünk szavunkat az énünk engedékenysége ellen. Némelyek annyira elhidegültek és hitehagyókká lettek, hogy már észre sem veszik, hogy a földi kincsekhez ragaszkodnak, amelyek azonban hamarosan örökre elpusztulnak. A világ szeretete, mint vastag köntös fogja körül a szívüket, és ha nem változtatják meg a magatartásukat, sosem tudják meg, hogy milyen nagy értékkel bír az önmegtagadás Krisztusért. A szívből ki kell irtanunk minden bálványt és a világ szeretetét.
Vannak lelkészek és barátok, akik észlelik az önző emberre leselkedő veszélyt, és rámutatnak a hibáira, de ahelyett, hogy a feddést olyan lelkülettel fogadná, amilyen lelkülettel mondták neki, ő inkább fellázad azok ellen, akik ragaszkodnak hozzá. – Counsels on Stewardship, 220–221. o.

5. Rosszul működő családjában még milyen problémákkal szembesült Jákob?

Miután Jákob elindul Bételből, az ígéret földjére vezető útjának utolsó szakaszában három dolog is történik, amelyek kapcsolódnak egymáshoz: megszületik Jákob utolsó fia; Ráhel meghal; Rúben, Jákobnak Leától született első fia lefekszik apja ágyasával. A szövegből nem derül ki, hogy miért vetemedett ilyen gonoszságra a fiatalember, de talán Jákob legkisebb gyermeke születése miatt akart valami rosszat tenni, Ráhel emlékét próbálta megalázni, persze ezt nem lehet tudni.
Jákob legkisebb fiának születése Betlehemhez kötődik (1Móz 35:19), már az ígéret földjének határán belül. Ez a születés tehát az első teljesedése Isten ígéretének, amelyet Izrael jövőjére vonatkozóan tett. A bába szinte próféciaként ugyanazokat a szavakat mondja Ráhelnek, amelyekkel Isten Ábrahámot erősítette: „Ne félj” (1Móz 35:17; vö. 15:1).
Sokatmondó, hogy Jákob azt a nevet, amit a haldokló Ráhel adott a fiának, Benóniról (fájdalmam fia) Benjáminra (jobb kezem fia vagy szerencse fia) változtatja. Ezzel talán a déli irányra utal, kifejezve az ígéret földjével kapcsolatos reményét abban, amit Isten nekik ígért, miután majd letelepednek ott. Ekkor azonban Rúben szexuális kapcsolatba lép Bilhával, aki az apja ágyasa és Ráhel szolgálója volt (1Móz 30:3; 35:25). Nem tudni, miért vetemedett erre a botrányos tettre. Ez is az emberi elfajultság egy újabb példája. Meglepő módon Jákob nem reagált az iszonyatos, megbecstelenítő tettre, pedig beszámoltak neki róla (1Móz 35:22). Életének ezen a pontján talán abban bízik, hogy Isten beteljesíti szavát az időnként körülötte történő bűnök és gonoszság ellenére is.
Pontosan ez a hitbeli tanulság értendő bele Jákob tizenkét fiának felsorolásába, akik Izrael népének ősatyái lettek (1Móz 35:22-26). Nem a legfinomabb, legjobb emberek voltak, amint látni fogjuk. Ám az összes probléma, minden működésképtelenség, sőt kifejezett gonoszság ellenére is, mint amit például Rúben tett Bilhával, Isten akarata be fog teljesedni e család által, bármennyire el is rontották a dolgokat maguk körül.
Az emberi hibák ellenére teljesedni fognak Isten végső céljai. Képzeljük el, mi történne, ha az emberek együttműködnének vele, engedelmeskednének neki! Mennyivel könnyebb volna, kevesebb emberi szenvedéssel, stresszel és késedelemmel valósulhatna meg Isten akarata!

EGW idézet

Bétheltől Hebron csak kétnapi járóföldre volt, ott súlyos bánat érte Jákóbot – meghalt Rákhel. Kétszer hét évet szolgált érte, de szerelme könnyűvé tette a nehéz munkát. Ennek a szeretetnek mély és maradandó voltáról tanúskodnak Jákób hosszú idő múlva mondott szavai. Amikor Egyiptomban József meglátogatta haldokló atyját, és az idős pátriárka visszapillantva életútjára így szólt: „Mert mikor Mezopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kánaán földén az úton, mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába […] vezető úton.” (1Móz 48:7) Hosszú és nyugtalan életének családi történetében csak Rákhel elvesztéséről emlékezett meg. – Pátriárkák és próféták, 206. o.

Az emberiségnek nincs világossága önmagában. Jézustól távol olyanok, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold. A világosság egyetlen sugarával sem rendelkezünk, hogy a sötét világban ragyogtathatnánk. Amikor az igazságosság Napja felé fordulunk, amikor Jézus Krisztussal lépünk kapcsolatba, akkor egész lelkünk ragyog az isteni jelenlét fényességétől. Krisztus követőinek többre kell jutni egy fénysugárnál, mely az embereknek világít. Ők a világ világossága. Jézus minden róla nevezett  tanítványának  mondja:  „Ti  nekem  adtátok  magatokat,  én  meg a világnak adlak titeket, mint képviselőimet.” Amint az Atya elküldte Őt a világra, úgy küld Ő is bennünket a világba. Amint Krisztus az Atya kinyilatkoztatásának eszköze, úgy kell nekünk is Jézus Krisztus örömüzenetének eszközévé válnunk. Bár Megváltónk a világosság fő forrása, mégse feledjétek el, ti keresztények, hogy Krisztus embereken át nyilatkozik meg. Isten embereken át adományozza, osztja áldásait. Krisztus maga is mint Emberfia jött a világra. Az isteni természettől átitatott embernek kellett megérintenie az emberiséget. Krisztus gyülekezete, a Mester minden egyes tanítványa a menny kijelölt eszköze, hogy Istent nyilatkoztassa ki az embereknek. A dicsőség angyalai várják, hogy általad juttassák el a menny világosságát és erejét a pusztulásra kész lelkeknek. – Gondolatok a hegyibeszédről, 40. o.

A gonoszság ellen egyedüli védelmet csak az igazság nyújthat. Egyetlen ember sem állhat meg szilárdan az igazságban, ha az igazság nem lakozik a szívében. Csupán egy valami tehet képessé arra, hogy szilárdan megálljunk: Isten ereje, amelyet Krisztus kegyelme által nyerünk el. Amikor az ember kapcsolatba kerül Krisztussal, a természete hűségessé és tisztává válik. Ezt a hatékonyságot Krisztus biztosítja, és általa az ember megerősödik a jóban… A hűség és a becsületesség isteni jellemvonás, és aki ezeket a tulajdonságokat birtokolja, legyőzhetetlen erőt nyer. – In Heavenly Places, 179. o.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A küzdelem éjszakája” c. fejezet, 156–162. o.
„Jákob gyötrelmes éjszakája ábrázolja azt a próbát, amelyet Isten népének el kell viselnie közvetlenül Krisztus visszajövetele előtt… Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmaival vívott utolsó küzdelmében. Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat, szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket sorsuk reménytelenségének gondolatával – hogy bűneik nagysága miatt nem nyerhetnek bocsánatot. Rájuk nehezedik hibáik tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De Isten nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva Isten ígéreteire hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak. Hitük nem lankad, ha imáikra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe kapaszkodnak, mint Jákob az Angyaléba, és ezt mondják: »Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.«
Jákob története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákob alázat, bizalom és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így tanította meg szolgáját arra, hogy csak az Ő hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszély veszi körül őket, és kétségbeesés tölti el lelküket, egyedül a Krisztus érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem tehetünk” (i. m. 160–161. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

4Mózes 12-18; Evangelizálás,„Az evangélium szolgájának beszéde, hangja” c. alfejezet

 

1.    Hány napig volt kirekesztve Miriám a táboron kívül?      
 

2.    Mit jelent az Eskol név, és miért adták ezt a nevet egy völgynek?
 

3.    Ki volt az, aki nem mehetett be abba az országba, amely felől Isten megesküdött, hogy az izraelitáknak adja?     
 

4.    Hová kellett vinni Áron kizöldült és virágba borult vesszejét?     

 

5.    Hogyan kellene beszélnie mindenkinek, aki az Úr szolgálatában áll?

Alapszöveg: 1Móz 32:28
Tanulmányozásra: 1Móz 32-35; Hós 12:3-4; Jer 30:5-7
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés
Jákob felszabadul Lábán jelenléte alól, és Isten áldását élvezve gazdag ember lesz. Úgy tűnik, hogy végre boldog. Elérte a célját, és hazafelé tart Kánaánba. Mindazonáltal mélységesen aggasztja a jövője és a testvére fenyegetése. Isten pontosan ebben a pillanatban dönt úgy, hogy közeledik hozzá. Ez a rendkívüli találkozás gyökeresen megváltoztatja Jákob jellemét, következésképpen új nevet is kap: Izrael. Jákob Istennel való peniéli találkozása megfelel a bételi találkozásnak. A két leírás párhuzamos egymással a szavak, a szerkezet és a témák szintjén. Miközben a bételi találkozás napnyugtakor kezdődött, a peniéli napkeltekor ér véget, a dicsőséges jövő távlatával. Az éjszakán át tartó küzdelem után Jákob egy áldással és egy új névvel gazdagszik. Személyesen találkozott a szeretet Istenével, és még életben van. Ettől a pillanattól kezdve képes alázattal és szeretettel tekinteni az ellenségére – testvérére, Ézsaura –, majd visszatér szeretteihez, és szembeszáll a családjában uralkodó törvénytelenségekkel: Dína megerőszakolásával, saját fiai gyilkosságaival és végül a bálványimádással, amely még mindig jelen van az otthonában.
A tanulmány témái
1.    Jákob szorongattatása: Jákob megpróbáltatása, amely egészen addig tartott, míg megérkezett az Ígéret Földjére, értékes tanulságot közvetít számunkra az Istentől való függőségre vonatkozóan, és előre vetíti Isten népének eszkatologikus (végidei) megpróbáltatását.
2.    Küzdelem Istennel: Az Istennel való találkozás rákényszerítette Jákobot, hogy önmagával is szembeszálljon és megváltozzon. Küzdelme fontos tanulságokat közvetít a megtérés jelentőségéről.
3.    A testvér arca: Az Istennel való találkozás nyomán a testvére arca révén Jákob megláthatja Isten arcát.

 
II.    MAGYARÁZAT
Jákob szorongattatása
Jákob szorongattatása (tsarah) ihleti Jeremiás prófétát a száműzetésben élő Izrael siralmas állapotát illetően (Jer 30:7). De túl e személyes vonatkozású eseményen, a próféta által használt nyelvezet világosan azt sugallja, hogy az Úr eszkatologikus napjáról van szó, amely a jövőben fog eljönni (vö. Sof 1:1418). Dániel ugyanazt a kifejezést alkalmazza a végidei „nyomorúságos idő”-re vonatkozóan (tsarah; Dán 12:1; vö. Mt 24:15, 21 verseivel).

Jákob nyomorúságának két oka van. Az első ok a testvérével való vízszintes, a második pedig az Istennel való függőleges viszonyával kapcsolatos. Jákob elsőszámú gondja az ő testvére, akihez két csapat küldöttet meneszt. Ez a kezdeményezése stratégiai megfontoltságról árulkodik: ha az első csapat nem jár sikerrel, és megtámadják, a második csapatnak még lenne ideje menekülni. Jákob a két küldött csapatot makhaneh-nek, „táboroknak” nevezi (1Móz 32:78, Károlinál: „sereg”). Jákob tisztában van azzal, hogy előbb a testvérével kell helyreállítania a kapcsolatát, és csak utána rendezheti a viszonyát Istennel. Nagyapjához,  Ábrahámhoz  hasonlóan  Jákob  forró  imában  kéri  Istent, hogy segítsen. Egyedül Istentől kér segítséget, hiszen az Úr parancsolta meg neki, hogy térjen vissza Kánaánba (1Móz 32:9), ugyanaz az Isten, aki utódokat ígért neki (1Móz 32:12). Jákob utal Isten kegyelmének csodájára (1Móz 32:10). A két héber kifejezés, a khesed („irgalom”) és az ´emet („hűség”) pont az a két szó, amelyet Ábrahám szolgája használt, amikor áldotta Istent, mivel meghallgatta az imáját (1Móz 24:27). Miután imádkozik, Jákob megszervezi tábora éjszakai felügyeletét, mégis, mielőtt nyugovóra térne, újfent cselekszik. A szövegben az ima és a cselekvés egymást váltja. Mivel korántsem naiv, és a hite nem készteti passzívitásra, Jákob megtesz minden óvintézkedést tábora védelme érdekében. Ajándékok sorát küldi Ezsaunak, hogy megengesztelje őt (1Móz 32:20). A héber kpr ige jelentése „megengesztel”. Vallásos perspektíváról árulkodik a kpr igének a minkhah („ajándék”) és a nasa´ panim („megbocsát”/„elfogad”) kifejezésekkel való társítása. Jákob szem előtt tartja Istennel való megbékélését (1Móz 32:22-32), amikor megpróbál kibékülni az ő testvérével (vö. Mt 5:23 versével).
Küzdelem Istennel
Jákob egyedül marad, mivel lelke nyugtalanságában Isten oltalmáért és közbelépéséért akar fohászkodni. Miközben imádkozik, egy „férfiú” közeledik hozzá (1Móz 32:24). Birkózni kezd vele, hogy az életét védje, mivel azt hiszi, az ellenség támadta meg. A férfiú névtelensége titokzatosságba burkolja ezt a személyt. Jákob Istenként azonosítja ezt az embert (1Móz 32:30), ahogy Hóseás is (12:3-4). Ugyanezt a nyelvezetet használja Ézsaiás is, amikor a „betegséget ismerő” Szolgáról ír (Ézs 53:3). Volt már példa arra, hogy Isten emberi formát vett fel, hogy emberekkel lépjen kapcsolatba (ld. 1Móz 18:1, 17; Bír 6:11). Ugyanez a szó – „férfiú” – jelenik meg Dánielnél is, amikor a mennyei Főpapot azonosítja (Dán 10:5; vö. Dán 8:11 versével), valamint a „seregek fejedelme” (Dán 8:11), amellyel magát az Urat nevezi meg (Józs 5:14-15).
A tény, hogy a Szentírásból az derül ki, hogy ez a Férfiú (Isten) nem győztesként kerül ki ebből a küzdelemből, fontos teológiai tanulságot közvetít Istenről és az emberekkel való kapcsolatáról. Isten „gyengesége” az emberekkel folytatott küzdelemben kegyelmének és szeretetének kifejezése, testet öltésének titokzatossága. A gyengeség benyomását azonban rögtön ellensúlyozza a Férfiú következő gesztusa. Egyetlen érintésével súlyos ficamot okoz ellenfelénél, ami természetfeletti erőt sejtet. Az érintés helye – csípője forgócsontja (1Móz 32:25) – eufemisztikus kifejezés a nemzőszervek területének megnevezésére. Az isteni érintés ilyen értelemben egy bennerejlő áldás, amely Jákob leszármazottaira utal (1Móz 46:26; 2Móz 1:5). A tény, hogy Jákobot az ütés a nemzőszerve tájékán érte, kapcsolatot teremt a vér fogyasztására vonatkozó tiltással, hiszen a vér a húst eleveníti meg (1Móz 9:4). Következésképpen itt Jákob élettörténetének felelevenítésénél sokkal többről van szó (1Móz 32:32), a bibliai szakasz fontos teológiai tanulságokat közvetít, továbbá felhívja a húsfogyasztók figyelmét az élet szentségének alapvető elvére.
Hóseás próféta a Jákob és Isten közötti tusakodást az ima tapasztalataként értelmezi (Hós 12:4). Jákob hite a magyarázat kitartására és eltökéltségére (Lk 11:5-8), következésképpen Jákob új neve az „Izrael” lesz. A „férfiú” magyarázata egy sor ellentmondást tartalmaz: (1) Jákob megküzdött Istennel, de a „férfiú” tisztázza, hogy Jákob az emberekkel is megküzdött; (2) az „Izrael” név szó szerinti jelentése „Isten harcol”, jóllehet az egyértelműsítés azt jelenti ki, hogy Jákob az, aki harcol (1Móz 32:28); (3) Jákobot „megillette” a „férfiú”, kificamítva a csípőcsontját, holott a narrációból az derül ki, hogy Jákob volt az, aki győztesként került ki a tusakodásból.
Mindezek az ellentmondások fontos teológiai leckéket közvetítenek: (1) Jákob és Isten kapcsolatának minősége Jákob és embertársai kapcsolatának minőségétől függ; (2) az „Izrael” név („Isten harcol”) emlékezteti Jákobot: meg kell tanulnia megengedni Istennek, hogy maga helyett harcoljon (ld. 2Móz 14:13-14). Jákob győzni fog, ha megengedi Istennek, hogy előzőleg legyőzze őt. Ezt az elvet Pál apostol ekképpen fogalmazza meg: „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12:10). Jákob a Peniél nevet adja annak a helynek, ahol megjelent neki Isten, és e név jelentése: „Isten orcája”. A Peniél név személyes tapasztalatát jelképezi, éspedig azt, hogy megküzdött Istennel és túlélte a tusakodást. A „színről színre” héber kifejezés használata nem arra utal, hogy Jákob ténylegesen látta Isten fizikai arcát. Ez a kifejezés egyenértékű „az Úrnak hasonlatossága” szókapcsolattal (4Móz 12:8), és inkább egy az Úrral történt közvetlen találkozás tapasztalatát írja le (5Móz 5:4).
A testvér arca
Ézsau elutasította a testvére ajándékát (1Móz 33:9), amire Jákob azzal válaszolt, hogy a testvérével való kapcsolatát az Istennel való kapcsolatának összefüggésébe helyezte: „A te orcádat úgy néztem, mintha az Isten orcáját látnám” (1Móz 33:10). Jákob Ézsau arca révén látta „Isten orcáját” Peniélnél. Jákob

Ézsauval való tapasztalata egy második „Peniél” – az első előkészíti az utat a másodiknak. Jákob találkozása Istennel hozzájárult a testvérével való találkozás megvalósulásához, a vele való megbékélés pedig befolyásolni fogja saját kapcsolatát Istennel. Jákob végül megértette, hogy Isten és Ézsau iránti szeretete egymással összefügg, és ennek az összefonódásnak az alapja a kölcsönös egymásrautaltság. Jézus is megemlíti ezt az egyedi teológiai tanulságot: „Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22:37-40).

III.    ALKALMAZÁS
Jákob szorongattatása: „És ahogy a pátriárka egész éjjel küzdött azért, hogy megszabaduljon Ézsau kezéből, az igazak is éjjel és nappal Istenhez kiáltanak, hogy megszabaduljanak az őket körülvevő ellenségtől.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 201). Jákob szorongattatásának tapasztalata hogyan szolgálhat reményteljes jövendölésként a vég idejére nézve? Milyen figyelmeztetést és bátorítást nyerhetünk Jákob megpróbáltatásából, amely hasznunkra válhat a szorongattatás idején? Volt-e valaha olyan tapasztalatban részetek, amelyet a szorongattatás idejeként éltetek meg, egy olyan időszak, amikor kimerülésig imádkoztatok, és mégis Isten hallgatása volt a válasz az imátokra? Hogyan birkóztatok meg ezzel a próbával?
Küzdelem Istennel: Emlékezzetek vissza azokra az időszakokra, amikor kísértésekkel és kételyekkel küszködtetek. Hogyan vittek közelebb ezek a küzdelmek Istenhez? Mondjátok el a tapasztalatotokat a csoportban. Miként alkalmazható Jákob merész kijelentése az imáinkra vonatkoztatva: „Nem bocsátalak el téged, míg meg nem áldasz engemet” (1Móz 32:26). „Elveszteni” a harcot Istennel miért ér fel annak megnyerésével? Hogyan változtathat meg végérvényesen az Istennel vívott küzdelem?
Olvassátok el és magyarázzátok meg Róm 7:23-25 szakaszát. Miért kell „harcolnunk”, továbbá miért olyan nehéz az Istennel vívott küzdelem? Miért lehetetlen saját erőnkből győznünk? Olvasd el Ef 6:12 versét!
A testvér arca: Az Isten által felajánlott megbocsátás tapasztalata miért és hogyan segít nektek is megbocsátanotok? Szeretni, tisztelni és értékelni másokat a faji, kulturális vagy vallási különbségeik ellenére mindenekelőtt azt feltételezi, hogy személyesen is ismerjük Istent. Miért? Mit kellene tennünk a hittestvéreinkkel való viszonyunkban, hogy megkönnyítsük számukra az Isten arca meglátásának tapasztalatát?