Az Ábrahámmal kötött szövetség

Alapige: „És monda Ábrám: Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkül járok, és az, akire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer?” (1Móz 15:2)

Mózes első könyve 15. fejezetével elértünk a meghatározó pillanathoz, amikor Isten formálisan megköti a szövetségét Ábrahámmal. Az ábrahámi szövetség a második, az után következik, amit Noéval kötött az Úr.
A Noéval alapított szövetséghez hasonlóan ez is érint más népeket, mert szintén része Isten örök szövetségének, amit felkínál az egész emberiségnek (1Móz 17:7; Zsid 13:20).
Ábrahám életének ez az időszaka félelemmel és nevetéssel teljes. Ábram félt (1Móz 15:1), mint ahogyan Sára (1Móz 18:15) és Hágár is (1Móz 21:17). Ábrám nevetett (1Móz 17:17), ahogyan Sára (1Móz 18:12) és Izmael (1Móz 21:9). Ezek a fejezetek emberi érzelmek érzékenységével és melegségével lüktetnek. Ábrám szenvedélyesen érvel Sodoma gonosz lakóinak megmentéséért, törődik Sárával, Hágárral és Lóttal, vendégszeretetet tanúsít három idegen iránt (1Móz 18:2-6).
Ilyen körülmények között kerül sor arra, hogy Ábrám nevét, ami nemes, tiszteletreméltó jellemére utalt, Isten a „sok nép atyja” jelentéssel bíró Ábrahámra változtatja (1Móz 17:5). Ebben ismét felsejlik, hogy a vele kötött szövetség által egyetemes terveit akarta megvalósítani.
 
Május 14. – Az ADRA napja (adományok)
 

EGW idézet:

Egy éjszakai látomásban újra hallotta a mennyei hangot: „[…] Ne félj Ábrám” – hangzott a fejedelmek Fejedelmének szava –, „én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.” (1Móz 15:1) De Ábrahám lelkét balsejtelmek nyomasztották annyira, hogy most nem fogadta az ígéretet olyan feltétlen bizalommal, mint azelőtt. Kézzelfogható bizonyítékért könyörgött, hogy az ígéret teljesedni fog. Hogyan valósulhat meg a szövetségi ígéret, ha még mindig nincs fia? „[…] mit adnál énnékem” – kérdezte –, „holott én magzatok nélkül járok? […] és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm.” (1Móz 15:2–3) Eliézert, hűséges szolgáját akarta fiává fogadni, és vagyona  örökösévé tenni. De Isten azt ígérte, a saját gyermeke lesz az örökös. Azután kivezette Ábrahámot sátrából, és azt mondta, hogy nézzen fel az égen ragyogó számtalan csillagra. És amikor Ábrahám feltekintett, ezek a szavak hangzottak: „[…] így lészen a te magod” (1Móz 15:5). „[…] Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul.” (Róm 4:3) – Pátriárkák és próféták, 136. o.

Amikor Ábrahám csaknem százéves volt, Isten ismét megígérte neki a fiút és azt is, hogy születendő örököse Sára gyermeke lesz. De Ábrahám még mindig nem értette meg az ígéretet. Ismáelre gondolt abban a hitben, hogy általa valósul meg Isten könyörületes szándéka. Fia iránti szeretetében így kiáltott: „[…] Vajha Ismáel élne teelőtted!” (1Móz 17:18) Az ígéret félreérthetetlen szavakkal megismétlődött: „Kétség nélkül a te feleséged, Sára szül néked fiat, és nevezed annak nevét Izsáknak, és megerősítem az én szövetségemet ő vele.” (1Móz 17:18–20) – Pátriárkák és próféták, 146. o.
 
Isten megbecsülte Ábrahámot. Mennyei angyalok látogatták meg őt, és beszélgettek vele, mint barát a baráttal. Amikor Sodoma megítélése közeledett, Isten nem titkolta el Ábrahám elől, és a pátriárka közbenjárt Istennél a bűnösökért. Az angyalokkal való találkozása a vendégszeretetnek is szép példája. – Pátriárkák és próféták, 138. o.

A legnagyobb győzelmek  – amelyeket  Isten  országának ügyében aratunk, nem hosszadalmas érvelésnek, kitűnő felszereléseknek, hatalmas befolyásnak és pénzbőségnek köszönhetők – Isten „kihallgatótermében” születnek, amikor az emberek tusakodva megragadják a Mindenható erős karját. Igaz hit és igaz ima – milyen erő van ezekben! Mint két kar, amelylyel a könyörgő ember a végtelen szeretet hatalmát megragadja. Hinni azt jelenti, hogy Istenben bízunk – hisszük, hogy szeret bennünket, és tudja, mi a legjobb számunkra. Így saját utunk helyett elvezet minket, hogy az Ő útjait válasszuk. Tudatlanságunk helyébe az Ő bölcsességét, gyengeségünk helyébe erejét, bűnösségünk helyébe igazságosságát adja. Életünk már az övé; a hit elismeri ezt a tulajdonjogot, és áldásaiban részesül. – Az evangélium szolgái, 259. o.
 

1. Olvassuk el 1Móz 15:1-21 és Róm 4:3-4, 9, 22 verseit! Mit jelent hit által élni? Hogyan mutatkozik ez meg Ábrám történetében? Mi a jelentősége az áldozatnak, amit Isten Ábrámtól kért?

Ábrámot bántotta, hogy nem volt örököse (1Móz 15:1-3). Isten első válasza erre az volt, hogy lesz fia, „aki tőled fog származni” (1Móz 15:4, RÚF). Ugyanezt a nyelvezetet használja Nátán próféta is az eljövendő messiási királyra utalva (2Sám 7:12). Isten megerősítette Ábrámot, ő pedig „hitt az Úrnak” (1Móz 15:6), mert megértette, hogy Isten ígéretének teljesedése nem a saját igazságán múlik, hanem Istenén (1Móz 15:6; vö. Róm 4:5-6).
Rendkívüli gondolat, kiváltképp abban a kultúrában. Az ókori Egyiptom vallásában például az ítéletet úgy mérlegelték, hogy számba vették az ember igaz cselekedeteit az isteni igazságot képviselő Maat istennő igaz cselekedeteihez viszonyítva, röviden: ki kellett érdemelni az „üdvösséget”. Isten ezután áldozat bemutatására kéri Ábrámot, ami alapvetően Krisztusnak a bűneinkért vállalt áldozatára mutat. Az emberek kegyelemből üdvözülnek, ami Isten igazságának ajándéka, ezt jelképezték az áldozatok. Ez a bizonyos ceremónia azonban konkrét jelentőséggel bírt Ábrámra nézve. A ragadozó madarak rászálltak az áldozati állatokra (1Móz 15:9-11), ami azt jelentette, hogy Ábrám utódai „négyszáz esztendeig” (1Móz 15:13) vagy négy nemzedék idején (1Móz 15:16) rabszolgasorban lesznek. A leszármazottainak majd csak a negyedik nemzedéke „tér vissza ide” (1Móz 15:16, ÚRK). Az áldozati szertartás utolsó jelenete drámai: „Tüzes fáklya ment át a húsdarabok között” (1Móz 15:17, ÚRK). Ez a rendkívüli csoda jelezte, hogy Isten kötelezettséget vállalt szövetségi ígérete teljesítésére, arra, hogy Ábrám utódainak adja azt a vidéket (1Móz 15:18). Az ígéret földjének határai „Egyiptom folyójától fogva a nagy folyóig, az Eufráteszig” (1Móz 15:18, ÚRK) terjedtek, ami az Éden kertjének határaira emlékeztet (vö. 1Móz 2:13-14). Ez a prófécia tehát csupán a kivonulásnál és Izrael hazájánál többre terjed ki. Ábrahám utódai elfoglalják Kánaán országát, de a prófécia távoli horizontján felsejlik Isten népének végidei szabadulása,
amely majd visszatér az Éden kertjébe.
 

Hogyan tanulhatunk meg egyedül Krisztusra és az Ő igazságára mint üdvösségünk egyetlen reményére összpontosítani? Mi történik, ha elkezdjük számba venni a saját jótetteinket?

EGW idézet

A Jézus körül tolongó kíváncsi tömeg nem kapott éltető erőt. A szenvedő asszony azonban, aki hittel érintette meg Jézust, meggyógyult. A lelki dolgokban is ez a különbség a véletlen kapcsolat és a hit érintése között. Ha Krisztusban csupán, mint a világ Megváltójában hiszünk, lelkünk soha nem fog meggyógyulni. A hit, amely üdvösséghez vezet, nem csak az evangélium igazságainak puszta elfogadása. Az igazi hit az, amely személyes Megváltójaként fogadja el Krisztust. Isten azért adta egyszülött Fiát, hogy mivel hiszek, el ne vesszek, hanem örök életem legyen (Jn 3:16). Amikor Krisztushoz fordulok, ahogy Igéje javasolja, hinnem kell, hogy megmentő kegyelmében részesít. Azt az életet, amelyet most élek, „az Isten Fiában való hitben” kell élnem, „aki szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2:20).
Sokan a hitet csak állásfoglalásnak tartják. A megmentő hit azonban egyezség, amely által azok, akik befogadják Krisztust, szövetséges viszonyba lépnek Istennel. Az élő hit az erő fokozódását, a gyermeki bizalmat jelenti, amely által Krisztus kegyeméből a lélek diadalmas hatalommá lesz. – A nagy Orvos lábnyomán, 62. o.

A pátriárka még mindig látható jelért könyörgött hitének megerősítésére és a későbbi nemzedéknek bizonyítékul, hogy Isten velük való kegyes szándékai megvalósulnak. Az Úr kész volt az abban a korban szokásos szerződési formák alkalmazásával szövetséget kötni szolgájával. Mennyei irányítással Ábrahám megáldozott egy üszőt, egy kecskét és egy kost – három éveseket. Kétfelé hasította őket, és a darabokat egymástól kis távolságra helyezte el. Tett még ezekhez egy gerlicét és egy galambfiat, de ezeket nem vágta ketté. Ezután tisztelettel áthaladt az áldozatok részei között, ünnepélyes esküvel örök engedelmességet fogadva Istennek. Napnyugtáig a tetemek mellett maradt őrködve, nehogy ragadozó madarak beszennyezzék vagy felfalják őket. Napnyugta körül mély álomba merült; és „[…] ímé rémülés és nagy setétség szálla ő reá” (1Móz 15:12). Majd meghallotta Isten hangját, amely arra figyelmeztette, hogy ne reménykedjen az Ígéret Földjének azonnali birtokba vételében, és megjövendölte azt is, hogy Ábrahám utódai szenvedni fognak, mielőtt letelepednek Kánaánban. Ekkor feltárult előtte a megváltás terve – a nagy áldozat Krisztus halála által, valamint dicsőséges eljövetele. Ábrahám látta az édeni szépségben helyreállított földet is, amelyet az ígéret végső és tökéletes teljesedéseként örökkévaló birtokába ad Isten.
Az emberrel kötött szövetségének biztosítékaként Isten egy füstölgő kemencét és egy égő fáklyát vonultatott el – mint jelenlétének szimbólumait – a kettévágott áldozatok között, teljesen megemésztve azokat. Ábrahám ismét hangot hallott, amely megerősítette azt az ígéretet, hogy „[…] Egyiptomnak folyóvizétől fogva, az Eufrátes folyóvízig” (1Móz 15:18) leszármazottai ajándékba kapják Kánaán földjét. – Pátriárkák és próféták, 137. o.
 

2. 1Mózes 16. fejezetének fényében mi a jelentősége annak, hogy Isten ígérete dacára Ábrám bement Hágárhoz? Milyen módon szimbolizál a két nő kétféle hozzáállást a hithez (Gal 4:21-31)?

Amikor Ábrám kétkedett (1Móz 15:2), Isten félreérthetetlenül biztosította arról, hogy lesz fia. Évekkel később azonban Ábrám még mindig gyermektelen volt. Hatalmas erejű volt Isten legutolsó próféciája, a későbbiekben mégis szertefoszlott Ábrám hite: már nem hitte, hogy valóban lehetne fia Sárától. Sára azt javasolta neki, mivel reménytelennek érezte a helyzetet, hogy az ókori Közel-Keleten bevett gyakorlathoz folyamodjon: béranya által vállaljon gyermeket, amire a szolgálólányát, Hágárt jelölte ki. A terv működött.
Furcsamód az emberi stratégia eredményesebbnek tűnt az Isten ígéreteibe vetett hitnél. A Sára és Ábrahám viszonyát leíró szakaszban Ádám és Éva édenkerti története visszhangzik. A két szövegrészben számos közös motívum található (Évához hasonlóan Sára aktív, Ábrám pedig passzív, mint Ádám), egyaránt előfordulnak bennük bizonyos igék és kifejezések („hallgatott a szavára”, „vesz”, „ad”). A két történet közötti párhuzamok sejtetik, hogy Istennek nem tetszett, amit tettek.
Pál apostol a cselekedetek és a kegyelem szembeállítására mutat rá ezzel a történettel (Gal 4:23-26). A két beszámolóban hasonló a végeredmény: az Isten akaratán kívül kerülő ember cselekedeteinek azonnali eredménye jövőbeli bajokhoz vezet. Figyeljünk fel arra, hogy Isten nincs jelen a cselekmények folyamatában. Sára beszél Istenről, de nem beszél vele, és az Úr sem szól egyikükhöz sem. Szembetűnő Isten távolléte, különösen az előző fejezetben való intenzív jelenlétéhez képest. Majd Isten megjelenik Hágárnak, de csak azután, hogy a nő elhagyja Ábrám táborát. Ez a váratlan megjelenés fellebbenti a fátylat arról, hogy Isten mindvégig jelen volt, még az emberi erőfeszítések ellenére is, hogy nála nélkül cselekedjenek. Az „ÚR angyala” (1Móz 16:7, ÚRK) cím gyakran az Úrra, JHVH-ra (lásd 1Móz 18:1, 13, 22 ) vonatkoztatva használatos. Ekkor Isten kezdeményez, kijelenti Hágárnak: fiút szül majd, Izmaelt, akinek a neve azt jelent, hogy Isten hall, meghallgat (1Móz 16:11). Érdekes módon a történetben végig visszhangzik a hallás, meghallgatás (sáma’) gondolata, attól fogva, hogy Ábrám „hallgatott” Sára szavára, engedett annak (1Móz 16:2), és azzal is fejeződik be.
 

Miért könnyű Ábrámhoz hasonlóan nekünk is hitetlenkedni?

EGW idézet

Ábrahám nem kérdőjelezte meg a fiúra vonatkozó ígéretet, de nem várt Istenre, hogy teljesítse szavát saját elgondolása szerinti időben és módon. A megígért fiú azért késett, hogy a pátriárka Isten hatalmába vetett hite próbára legyen téve, és Ábrahám nem állta ki a próbát. Sára lehetetlennek tartotta, hogy idős korában gyermeke szülessen, ezért tervként javasolta – amely által Isten szándéka teljesedhet –, hogy egyik szolgálóját Ábrahám vegye el második feleségként. A többnejűség annyira elterjedt, hogy már nem tekintették bűnnek, de akkor is Isten törvényének áthágása volt, és végzetesen kihatott a családi viszony szentségére és békéjére. Ábrahám Hágárral kötött házassága nemcsak saját családjára hozott bajt, hanem a jövő nemzedékeire is. – Pátriárkák és próféták, 145. o.

Isten világosságot ad, hogy vezesse azokat, akik őszintén vágynak a világosságra és igazságra. Mégsem az a célja, hogy eltávolítsa a kételkedés összes lehetőségét. Elég bizonyítékot kínál, van mire alapozni a hitünket, azután elvárja, hogy elfogadjuk a bizonyítékokat, és gyakoroljuk a hitet.
Aki alázatos, tanítható lelkülettel kutatja a Bibliát, az biztos vezetőre talál benne, amely csalhatatlan pontossággal jelöli ki az élet útját. De mit ér a Biblia kutatása, testvéreim, ha nem gyakoroljátok a benne foglalt igazságokat? E szent könyvben nincs semmi fölösleges. Semmit sem jelent ki, ami nem érinti az életünket. Minél jobban szeretjük Jézust, annál inkább tiszteljük majd Igéjét, Istennek közvetlenül hozzánk intézett szavát. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 303. o.

Nem kell bizonytalanság és kétely közt hánykolódnod. Az ördög készen áll a kételkedés változatait sugallni; de ha hittel nyitod meg szemedet, elég bizonyítékot találsz, hogy hinni tudj. Isten mégsem távolítja el senkitől sem a kétely összes lehetőségét. Akik a kételkedés légkörében szeretnek időzni, akik a hitetlenségüket kérdezik meg előbb, azok előtt nyitva áll ez az irigylésre nem méltó előjog. Isten elég bizonyítékot nyújt, hogy az őszinte ember hinni tudjon. De ha hátat fordít a bizonyíték súlyának, mivel akad néhány ügy, melyet nem bír felfogni véges értelmével, az a hitetlenség és kérdésessé tevő kételyek hideg légkörében marad, s hajótörést szenved a hite. Úgy látszik, erénynek tartod, ha a hit oldala helyett a kételkedés oldalára helyezkedsz. Jézus sosem dicsérte meg a hitetlenséget; nem volt jó szava a kételkedésre. Az elkövetett csodákkal nemzete felkent voltának bizonyítékát nyújtotta, mégis akadtak, akik félremagyarázták a bizonyítékokat, s minden jótettben találtak valamit, amit gáncsolni tudtak. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 232. o.
 

3. Olvassuk el 1Móz 17:1-19 és Róm 4:11 szakaszát! A körülmetélés rítusának mi a lelki és prófétai jelentősége?

Ábrámnak az előző történetben megmutatkozó hitetlensége miatt (1Mózes 16. fejezet) megtört a pátriárka Istennel való járásának folyamatossága. Addig Isten hallgatott, majd ekkor szólt először Ábrámhoz. Újból kapcsolatba lépett vele, visszavezette ahhoz a ponthoz, ahol szövetséget kötött vele (1Móz 15:18). Isten szövetségi jelet adott Ábrámnak. Hosszú ideje vitatják a teológusok a körülmetélés jelentését, viszont mivel szerepe van benne a vérnek (lásd 2Móz 4:25), úgy érthetjük, hogy ez a rítus az áldozatok körébe tartozik. Azt jelölte, hogy Isten igazságot tulajdonított Ábrámnak (vö. Róm 4:11).
Fontos az is, hogy a körülmetéléssel jelzett szövetséget olyan nyelvezettel írja le Isten, ami visszautal az első messiási próféciára (1Móz 17:7; vö. 3:15). A két szövegrész közötti párhuzam sejteti, hogy Isten Ábrámnak adott ígérete többet jelent egy nép fizikai születésénél: magában foglalja a föld minden népének szóló üdvösség lelki ígéretét. Az „örök szövetség” ígérete a messiási mag munkájára, Krisztus áldozatára mutat, ami örök életet biztosít mindenkinek, aki hit által igényt tart rá – mindarra, amit a hit maga után von (vö. Róm 6:23; Tit 1:2).
Érdekes módon az örök jövő ígérete benne van Ábrám és Szárai nevének megváltoztatásában. Addigi nevük az akkori státuszukat fejezte ki. Ábrám azt jelenti, hogy „magasztos atya”, Szárai pedig „hercegnőm” (Ábrám hercegnője). Új nevük, Ábrahám és Sára a jövőre utalt: Ábrahám, „sokaság atyja”, Sára pedig „hercegnő” (mindenkié). Ezzel párhuzamosan, bár kissé ironikus értelemben Ábrahám nevetésére emlékeztet Izsák neve: „nevetni fog”. (Először itt írtak a nevetésről a Bibliában, 1Móz 17:17). Hitetlenségből vagy talán csodálkozásból fakadó nevetésről van itt szó. Akárhogy is, Ábrahám ugyan hitt abban, amit az Úr egyértelműen megígért neki, mégis küzdelmet jelentett számára, hogy hittel és bizalommal aszerint is éljen.

Hogyan tarthatunk ki a hitben olyankor is, amikor Ábrahámhoz hasonlóan mi is a hitetlenséggel küzdünk? Miért olyan fontos, hogy ne adjuk fel, a kételyeink ellenére sem?

EGW idézet

Ekkor kapta Ábrahám a körülmetélkedés rítusát „[…] körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül” (Róm 4:11). A pátriárkának és utódainak ezt annak jeleként kellett gyakorolnia, hogy elkülönülve a bálványimádóktól Isten szolgálatára szentelődjenek, és Isten különleges kincsévé fogadja őket. E rítussal elkötelezték magukat arra, hogy teljesítik az Ábrahámmal kötött szövetség feltételeit. Nem volt szabad pogányokkal házasságot kötniük, mert ezzel elvesztik Isten és szent törvénye iránti tiszteletüket, és beleesnek abba a kísértésbe, hogy más nemzetek bűnös szokásait gyakorolják, és bálványaikat imádják. – Pátriárkák és próféták, 138. o.

Az üdvösségre vezető hit nem alkalmi hit, nem pusztán értelemmel való belátás, hanem amely a szív mélyén gyökerezik, és személyes Megváltójaként ragadja meg Krisztust, aki véglegesen képes üdvözíteni mindenkit, aki az Atyához jön általa… Ez a hit arra készteti birtokosát, hogy lelkének minden szeretetét Krisztusra irányítsa. Értelme a Szentlélek irányítása alatt van, jelleme pedig az isteni hasonlatosság mintájára alakul. Hite nem holt, hanem szeretet által munkálkodó hit, ami arra indítja, hogy Krisztus szépségére tekintsen, és átalakuljon az isteni jellemre. „És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet, és a te magodnak szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élj.” (5Móz 30:6)
Isten az, aki körülmetéli a szívet. Az egész munka az Úré, elejétől a végéig. A veszendő bűnös így szólhat: „Elveszett bűnös vagyok, de Krisztus eljött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Ő ezt mondja: »Nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre.« (Mk 2:17) Bűnös vagyok, de Jézus meghalt a Kálvária keresztjén, hogy megváltson. Egy percre sem kell immár szolgaságban élnem. Krisztus meghalt és feltámadt az én megigazulásomért, s ezért most megszabadít engem. Elfogadom megígért bűnbocsánatát.” – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 391–392. o.

Ábrahám már közel huszonöt éve volt Kánaánban, amikor az Úr megjelent neki, és így szólt: „[…] Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.” (1Móz 17:1) A pátriárka megilletődve arcra borult. Az üzenet folytatódott: „[…] ímhol az én szövetségem te veled, hogy népek sokaságának atyjává leszesz.” (1Móz 17:4) E szövetség teljesedésének jeleként neve, amely eddig Ábrám volt, Ábrahámra változott; jelentése „sokaság atyja”. Szárai neve Sára – „fejedelemasszony” – lett, mert – mondta a mennyei hang – „[…] nemzetek királyai származzanak ő tőle.” (1Móz 17:16) – Pátriárkák és próféták, 137. o.
 

Az utóbbi jelenetben mindenki benne volt: nemcsak Izmaelt, hanem Ábrahám házanépének minden férfi tagját körülmetélték (1Móz 17:23-27). Négyszer ismétlődik meg a kol (minden) szó (1Móz 17:23, 27). Ezen a mindenkire kiterjedő háttéren értendő az, amikor Isten megjelenik Ábrahámnak és megerősíti, hogy megszületik a megígért fiú, „Izsák”.

4. Olvassuk el 1Móz 18:1-15 és Róm 9:9 verseit! Mi a tanulsága a vendégszeretettel kapcsolatban annak, ahogyan Ábrahám fogadta a látogatóit? Hogyan magyarázhatjuk Isten reakcióját?

Nem világos, hogy Ábrahám tudta-e, kik voltak az idegenek (Zsid 13:2), még ha úgy is fogadta őket, mintha Isten maga is közöttük volna. Ábrahám „a sátor ajtajában ült, a hőség idején” (1Móz 18:1, ÚRK), és mivel a pusztában csak ritkán fogadhatott látogatókat, bizonyára szeretett volna elbeszélgetni velük. Eléjük sietett (1Móz 18:2), pedig már kilencvenkilenc éves volt. Az egyiküket úgy szólította, hogy adónáj (1Móz 18:3), ami Isten egyik gyakorta használt megnevezése volt (1Móz 20:4; 2Móz 15:17). Sietve sürgölődött, hogy készítsenek nekik ételt (1Móz 18:6-7). Megállt mellettük, figyelte, hogy mire van szükségük, készségesen állt a szolgálatukra (1Móz 18:8).
Ábrahám hozzáállása a mennyei látogatók fogadásához a vendégszeretet inspiráló példája lett (Zsid 13:2). Tiszteletteljes magatartása az igazi vendégszeretet filozófiáját közvetíti. Nemcsak az udvariasság kedves gesztusa, ha tisztelettel, gondoskodással vesszük körül az érkezőket, hanem amint a Biblia hangsúlyozza, ez vallási kötelesség, mintha magát Istent fogadnánk (vö. Mt 25:35-40). Érdekes módon Isten nem annyira a nagylelkű házigazdával, mint a szegény éhezővel azonosítja magát.
Másrészt Isten irántunk való kegyelmét és szeretetét jelzi, hogy belép az emberi szférába. Ez az eset még azelőtt történt, hogy Krisztus elhagyta volna mennyei otthonát és emberré lett az emberiségért (Fil 2:7-8). Ezzel a látogatásával ígéretének biztos voltát garantálta (1Móz 18:10). Látta Sárát, aki „a háta mögött hallgatózott” (ÚRK), a legbensőbb gondolatát is ismerte (1Móz 18:12). Tudta, hogy az asszony nevetett. Isten utolsó szava is a „nevet” volt. Sára kételkedése hátterén fogja teljesíteni az ígéretét.

Időzzünk el még annál a gondolatnál, hogy „Isten nem annyira a nagylelkű házigazdával, mint a szegény éhezővel azonosítja magát”! Hogyan gyakorolhatjuk ezt az igazságot a mai vagy a holnapi nap folyamán?

EGW idézet

Isten minden korban angyalok útján nyújtott segítséget és szabadulást népének. A mennyei lények tevékenyen részt vesznek az emberek ügyeiben. Hol villámlásként fénylő ruhában, hol vándor-öltözetű emberekként tűntek fel, és megjelentek Isten embereinek emberi formában. Délidőben megpihentek a tölgyek alatt, mintha elfáradtak volna. Elfogadták az emberek vendégszeretetét. Vezettek vándorokat, akikre ráesteledett. Saját kezükkel szították lángra az oltár tüzét. Kinyitottak börtönajtókat, és kiszabadították az Úr szolgáit. A menny vértjében jöttek, hogy elhengerítsék a követ a Megváltó sírjáról. Az angyalok sokszor vesznek részt emberi alakban az igazak összejövetelein. Ellátogatnak a gonoszok közé is, miként Sodomába is elmentek, hogy feljegyezzék tetteiket, és megállapítsák, átlépték-e már Isten türelmének határát. Az Úr gyönyörködik az irgalmasságban. Egyesek kedvéért, akik valóban szolgálják Őt, visszatart csapásokat, és meghosszabbítja tömegek békességét. – A nagy küzdelem, 631. o.

Az Úr tőlünk sem tagadja meg az Ábrahámnak és Lótnak adott előjogot. Ha vendégszeretők vagyunk Isten gyermekei iránt, mi is angyalokat láthatunk vendégül családi tűzhelyünknél. Az angyalok a mi korunkban is betérnek emberi alakban emberek hajlékába, s örvendeznek vendégszeretetüknek. A keresztényeket, akik Isten arcának fényében élnek, mindig láthatatlan angyalok kísérik, s ezek a szent lények áldást hagynak maguk mögött otthonunkban. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 342. o.

Krisztus így szól megváltottaihoz: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25:34–36) Az ima, a bátorítás és tanácsadás olyan gyümölcsök, amelyek nem kerülnek sokba… viszont, a jó cselekedetek, a szükségben levőkről, az özvegyekről és árvákról való gondoskodás igazi gyümölcsök, amelyek természetes módon növekszenek a jó fán… Amikor a szív együtt érez a nehézségtől és csüggedéstől megterhelt szívű emberekkel, amikor a kéz kitárul a szükségben levők előtt, amikor felruházza a ruhátlant, amikor az idegent befogadja a tűz melegsége köré, és az idegen helyet kap a szívedben is, akkor az angyalok még közelebb jönnek, és a mennyben ének csendül. Minden gesztus, minden igazságot, irgalmat és jóindulatot szolgáltató tett hatására kellemes zene csendül fel a mennybe. […]
A szükségben levőkért vagy a betegekért végzett minden jócselekedetre úgy tekintenek, mintha magával Jézussal tennénk. Amikor támogatod a szegényt, együttérzést tanúsítasz a szenvedők és kivetettek iránt; ha segíted az árvát, akkor te magad is szorosabb kapcsolatba kerülsz Krisztussal. – That I May Know Him, 335. o.
 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A törvény és a szövetségek” c. fejezetből 329–333. o., A megváltás története: „Kételkedés Isten ígéreteiben” című fejezet.
Bátorítson bennünket az, amilyen kitartóan és rendületlenül könyörgött Istennek Ábrahám Sodoma lakóiért (1Móz 18:22-33), hogy mi is imádkozzunk a gonoszokért, még akkor is, ha reménytelenül bűnösnek tűnnek! Isten figyelmesen válaszolt Ábrahám kérlelésére, hajlandó lett volna megbocsátani, ha akad a városban tíz igaz ember, ami Gerhard Hasel szerint „forradalmi” gondolat. „Valami új jelenik meg a régi kollektív elgondolás helyett, ami szerint egy vétkes közösség ártatlan tagja is büntetés alá kerül. Megtartó funkciója lehet az igaz emberek maradékának a közösség egészére nézve… Az igaz maradék kedvéért JHVH az igazságossága (cedaqah) miatt megbocsátott volna a gonosz városnak. Ezt a gondolatot még inkább kiszélesíti JHVH Szolgájának prófétai kijelentése, aki „sokak” megváltását munkálja” (Gerhard
F. Hasel: The Remnant: The History and Theology of the Remnant Idea from Genesis to Isaiah. Berrien Springs, MI, 1980, Andrews University Press, 150–
151. o.).
„Körülöttünk emberek rohannak a reménytelen és félelmetes pusztulásba, mint egykor Sodomában. Mindennap lezárul valakinek a kegyelmi ideje. Minden órában vannak, akik átlépik a kegyelem határát. Ki inti és kérleli a bűnöst, hogy hárítsa el ezt a félelmetes végzetet? Hol vannak azok a kezek, amelyek kinyúlnak érte, hogy visszatartsák a haláltól? Hol vannak azok, akik alázatosan és rendületlenül hittel könyörögnek értük Istenhez? Ábrahám lelkülete Krisztus lelkülete volt. Isten Fia lefizette a bűnös megváltásának árát, tudja, milyen értékes az emberi élet” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 108. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

3Mózes 18-24; Evangelizálás,„Szorgalmasan végezzük a munkánkat!” c. alfejezet

1.    Mit tanácsol Isten a siketekkel és a vakokkal kapcsolatban?

 

2.    Mely dolgokat utál Isten?
 

3.    Milyen lényeges feltételnek kellett megfelelnie annak a nőnek, aki a főpap felesége lett?
 

4.    Milyen büntetés járt azért, ha valaki átkozta az Úr nevét?
 

5.    Mit kellene tenniük a fiataloknak az egészségük, lelkiállapotuk, emlékezőképességük és helyes magaviseletük megőrzése érdekében?

Alapszöveg: 1Móz 15:6; 17:5; 18:23
Tanulmányozásra: 1Móz 15-19; Róm 4:2-11; Ám 4:11

I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés

E heti tanulmányunk során Ábrám vallásos tapasztalatának lényegét vizsgáljuk meg. Ez az a pillanat, amikor Isten szövetséget köt Ábrámmal, ez lévén Isten második szövetsége, az elsőt Noéval kötötte (1Móz 6:18–9:20). Az ábrahámi szövetség ugyanazokat az elemeket tartalmazza, mint a Noéval kötött megállapodás. Ez is egy áldozati szertartással kezdődik, amelynek során a pátriárka ígéretet kap: fia fog születni, és egy ország birtokosa lesz. A szövetséget jel is megerősítette. Mindezeken túl, az Ábrámmal kötött szövetségnek vannak a Noéval kötött szövetségtől különböző elemei is, például két áldozati szertartásra is sor kerül. A megerősítő jel a körülmetélés, és Ábrám új nevet kap: Ábrahám. Továbbá a bibliai narráció két perspektívát is feltár erről a szövetségről. Míg a Noéval kötött szövetségben a hangsúly Istenen nyugszik, és Noé aláveti magát, addig az Ábrahámmal kötött szövetség magába foglalja Ábrahám perspektíváját is, amiből következik ez utóbbi megállapodás bonyolultabb volta.
A tanulmány témái
1.    A hit feszültsége: Ábrahám hitét kérdések és kételyek jellemzik; Ábrahám hisz Istenben, miközben önmagát marcangolja. Ábrahám nevetése ironikus és csodálkozását leplezi. Ábrahám Istenhez intézett imáját engedelmesség és kihívások sora alkotja.
2.    A vendégszeretet törvényei: Ábrahám gondoskodik idegen vendégeiről, ami szembehelyezkedik a sodomabeliek idegenekkel szembeni ellenséges viselkedésével.
3.    Hajlandóság a közbenjárásra: Ábrahám Sodoma törvénytelen lakosaiért fohászkodik, remélve, hogy van közöttük elegendő igaz ember, hogy a város megmenekülhessen.

II.    MAGYARÁZAT
Ábrám hite 

Ábrám hite tartózkodó az elején, majd kételyekkel és kérdésekkel teli. A pátriárka leginkább az ismeretlentől fél, saját jövőjétől, amelyet nem tarthat az ellenőrzése alatt. Ebből az okból kifolyólag a jelenre alapoz, és a szolgáját, Eliézert teszi meg örökösévé (1Móz 15:2). Ezért amikor beszél Ábrámmal, Isten néhány jövőre vonatkozó kifejezést is használ. A „Ne félj!” buzdítást gyakran az utódokra vonatkozó ígérettel hozzák összefüggésbe. Ugyanazt a jövőre vonatkozó perspektívát tükrözi a magen („pajzs”, 1Móz 15:1) szó is, amely a magan („ad”, 1Móz 14:20) igét idézi fel, s amely a múltbéli győzelmének leírása során jelenik meg. Láthatjuk tehát, hogy az az Isten, aki megmentette Ábrámot a múltban, ugyanaz, aki a jövőben is meg fogja menteni. Ábrám jövőjének távlatában jelen van Isten, és ez az, ami hitet önt a pátriárka lelkébe: „[Ábrám] hitt az Úrnak” (1Móz 15:6).
A héber he´emin igében („hitt”) több rejlik, mint amit érzelmi, intellektuális folyamat, vagy egyszerű hitvallás sejtetne. A héber „hisz” ige kapcsolati jelentésárnyalatot hordoz magában, ahogy az ´aman („határozott”, „megbízható”) szógyök is erre utal. Mivel Istenre alapozott, Ábrám „hitte”, hogy lesznek utódai. Ez az a hit, amit Isten „igazságul tulajdonított neki”. Más szavakkal, Isten úgy ítélte meg, hogy ennek a hitnek egyenlő az értéke a feddhetetlenséggel. Ennek a perspektívának az ókori Egyiptom hitvilágának kontextusában van igazán értelme. Míg az ókori Egyiptomban az emberi feddhetetlenséget Maatnak, az igazság és rend istennőjének mérlegére tett emberi cselekedetek értékelése jelentette, Ábrám esetében az igazságot az határozza meg, hogy mit cselekedett Isten az ő érdekében. Nem Ábrám cselekedeteinek summája teszi Ábrámot feddhetetlenné, hanem az, hogy készséget tanúsít arra alapozni, amit Isten érte cselekedett (Róm 4:2-4).
Ábrahám együtt nevet az Úrral
Ábrahám azonnali reakciója az isteni hírre a csendes, tiszteletteljes leborulás (1Móz 17:17). Ez a második alkalom, hogy Ábrahám csendben földig hajolt Isten előtt (vö. 1Móz 17:3 versével). Ezúttal azonban a térdet hajtásához nevetés is társul, ez az első nevetés, amiről említés történik a Bibliában. Nem világos, hogy ez a fajta nevetés kételkedést vagy csodálkozást leplez. A tény viszont, hogy a nevetésre az imádat aktusának kontextusában kerül sor, arra enged következtetni, hogy csodálkozásról van szó. Mindazonáltal ahogy Ábrahám megszólal, a kételkedés lesz úrrá felette. Elfogadható megoldást ajánl, amikor szóba hozza Ismaelt. Ábrahám szkeptikus ajánlata egyértelműbb fogalmazásra készteti Istent: ígérete nem Ismaelre vonatkozik. Válaszképpen Ábrahám kérdéseire, Isten világosan kiejti az Izsák nevet (1Móz 17:19), amelynek jelentése „kacag”, „nevet”, és ami Ábrám nevetésével rezonál.
Ezúttal azonban Isten az, aki nevet, mivel az Izsák név Isten nevére utal, amint azt a bibliai és sémi nyelvészeti névelemzések is igazolják. Ismael nevével párhuzamosan („meghallá Isten”) az Izsák névnek is tartalmaznia kellett Isten nevét, legalábbis beleértett módon: „[Isten] nevetett”. Isten nevetése tehát Ábrahám nevetésével rezonál. A későbbiekben Sára is nevetni fog. Sára nevetésének kontextusa felerősíti az előző szituációk szubsztrátumában a csodálkozás árnyalatait. A sátorban megbúvó Sára értesül a bekövetkezendő gyermekszülés hihetetlen híréről, majd nevetni kezd ennek kapcsán. És ekkor érdekes dolog történik. Habár Sára nevetett magában (1Móz 18:12), titkos gondolatai leplezetlenül feltárulnak a látogató előtt (1Móz 18:10). Ez a kivételes képesség tudatosítja Ábrahámot és Sárát, hogy a születés csodáját biztosító Úr jelenlétében vannak. Ábrahám első nevetése alkalmával – amely a megrázó kétely, csodálat és félelem nevetése volt – Isten pozitív perspektívát sejtető nevetéssel válaszolt.
Ábrahám terített asztallal tiszteli meg az Urat
Életében először, a tudtán kívül, Ábrahám mennyei vendégeket fogad. Tette a vendégszeretet példaképeként marad fenn a történelemben (vö. Zsid 13:2 versével). Ahelyett, hogy azonnal a szövetség keretében tett ígéretre térne
– hiszen ez látogatásának célja –, Isten belép az emberi dimenzióba: Ábrahám meglátja, fogadja és megvendégeli Őt. A délutáni pihenés ideje volt ez. Ábrahám a sátor szájánál ült, mintha csak arra várt volna, hogy betoppanjon valaki hozzá. Pedig a sivatagban ritkák a látogatók. Így hát amikor megpillantja, hogy közeledik feléje valaki a távolból, futásnak ered az illető felé, ami rendkívüli dolognak minősül, hiszen nagyon idős, 99 éves, és éppen a körülmetélés utáni felépülés időszakában van (1Móz 17:24). Miután fogadja a vendégeket, megmossa a lábaikat és asztalt terít nekik (1Móz 18:4, 6-7). Az egész családja részt vesz ebben a tevékenységben. Sára kenyeret süt (1Móz 18:6), a szolga pedig – aki valószínűleg Ismael volt – elkészíti a borjút (1Móz 18:8). Mindezek ellenére Ábrahám szerényen nyilatkozik a megterített asztalról: „Hozok egy falat kenyeret” (1Móz 18:5). Nyilvánvaló, hogy Ábrahámnak a három vendég iránti lelkesedését és pátoszát az motiválja, hogy érzi: különleges státusú személyek a látogatói. Az, ahogyan megszólítja az egyiküket, szintén ezt igazolja: Adonai („Jó Uram”, 1Móz 18:2-3). Tény, hogy Ábrahám vízzel és élelemmel kínálja a Vendégét, de ez nem zárja ki feltétlenül annak lehetőségét, hogy felismerte benne az isteni azonosságot. A látogatók emberi kinézete az emberek szintjére leereszkedő Isten testet öltési stratégiájának a része: „három férfiú álla ő előtte” (1Móz 18:2); „azok pedig evének” (18:8); beszédbe elegyednek (18:9). Ábrahám tehát mellettük áll (18:8), és figyel minden szükségletükre.
Ábrahám alkudozik az Úrral
Az „áll” ige („mellettük áll vala”, 1Móz 18:8), amelyet a bibliai szerző arra használ fel, hogy Ábrahám vendégfogadó magatartását érzékeltesse, újra megjelenik a 22. versben, ezúttal az Isten iránti magatartását jellemezve: „Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala” (1Móz 18:22). Az „előtt” helyhatározói viszonyszó Isten előtti tiszteletet fejez ki, az imádat cselekedetét (5Móz 10:8; 1Kir 17:1; Zak 3:1). Ez az első eset a Bibliában, amikor egy ember másvalakiért imádkozik. Még Noé is hallgatott hasonló körülmények között (1Móz 6:13-22). A héber wayyigas ige („közelít [valakihez/valamihez]”, Károlinál:
„hozzá járula”, ford. megj.) arra enged következtetni, hogy Ábrahám habozott és félénken közeledett az Úrhoz (1Móz 18:22-23). Habár bátor férfi, mégis tudatában van annak, hogy nagy távolság van közte és Isten között. Tapintatosan hét kérdést intéz hozzá, és bevonja Istent egy alkufolyamatba, leengedve a tétet 50-ről 10-re. Ámos 5:3 verse alapján tudjuk, hogy az 50-es szám egy akkori kis város lakosságának a fele volt (vö. Bír 20:10 versével).
Ábrahám azzal a feltételezéssel kezdi az alkudozást, hogy a városban egyenlő arányban oszlanak meg az igazak és a gonoszak. Amikor az alku tárgya eléri a 10-et (1Móz 18:32), megérti, hogy elérkezett a jelképes minimális határértékig, következésképpen ezt a számot már nem lépi át. Jelentőségteljes az is, hogy a 10-es számot a héber ábécé legkisebb betűje, a yod képviseli (ld. Mt 5:18 versét). A későbbiekben a judaizmusban a 10-es szám az a minimális érték, amely lehetővé teszi imádati csoport (minyan) létrehozását. A tény, hogy ez a minimum 10 igaz ember elegendő volt a közösség megmeneküléséhez, olyan fogalomnak minősül, amely előrevetíti a szenvedéshez szokott Szolga megigazító tevékenységét, aki „ismeretével sokakat megigazít” (Ézs 53:11).
Hat válasz után Isten hirtelen abbahagyja a beszélgetést Ábrahámmal. Habár tanácskozik az emberekkel, Isten szuverén az ítélete tekintetében.

III.    ALKALMAZÁS
Ábrahám hisz az Úrban: Hogyan nevelhetjük hitre az embereket? A bibliai hit lényegében miért a jövőt célozza meg? Hogyan tanácsolnának olyasvalakit a hitre, aki éppen elveszítette egyik szerettét? Milyen kapcsolat van a hit és a reménység között?
Ábrahám együtt nevet az Úrral: Beszélgessetek a csoportban arról a gondolatról, hogy a nevetés a gonosztól származik. Keressetek a Bibliában (az Óés az Újtestamentumban) példákat a nevetésre és a humorra. Miért összeegyeztethető a nevetés vagy a humor az igazi vallásgyakorlással? Miért utasítják el gyakran a vallásos emberek a nevetést?
Ábrahám asztalt terít az Úrnak: Ábrahám lelkesedése – gazdagon megterített asztalt készít – miként ihleti az imádatot és a missziót? Keressetek a Bibliában olyan szituációkat, amelyekben az étel és a gazdagon megterített asztal meghatározó szerepet játszott az Istennel kötött szövetség szertartásaiban. Miért olyan fontos az étel a Bibliában? Miért összeegyeztethetetlen az aszkétizmus a bibliai értékekkel?
Ábrahám alkudozik az Úrral: Ábrahám merészsége és Isten akaratának megkérdőjelezése miért bizonyítja mégis a pátriárka hitét? Hogyan alkalmazható az Ábrahám példája a személyes imatapasztalat során? Említsetek a Bibliából és a történelemből olyan helyzeteket, amelyekben vallásos emberek alkudoztak és „üzletet kötöttek” Istennel.