Ábrahám gyökerei

Alapige: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy” (Zsid 11:8).

Elérkeztünk Mózes első könyvének középső szakaszához (1Mózes 12-22. fejezet), ami Ábrahám útját tárgyalja attól kezdve, hogy Isten először felszólította: lek leka (menj; 1Móz 12:1, ÚRK). Ennek következtében hátrahagyta múltját, aztán pedig Isten második hívására – lek leka (menj; 1Móz 22:2) – a jövőjét (ami a fiában létezhetett) is kész lett volna elhagyni. Folyamatosan úton volt, vándorként élt, ezért is nevezték jövevénynek, azaz idegennek (1Móz 17:8).
Utazásai közben Ábrahám mintha légüres térben ragadt volna, múlt nélkül, amit elveszített, és jövő nélkül, amit nem látott. A hitbeli útjának keretet képező két elhívás között hallja Isten megerősítő hangját: „Ne félj, Ábrám!” (1Móz 15:1). Istennek ez a három szava jelöli a pátriárka utazásának három szakaszát, amelyeket a 6., 7. és a 8. héten fogunk tanulmányozni.
Ábrahám a hit példájául szolgál (1Móz 15:6), a héber Szentírás a hit embereként emlékezik meg róla (Neh 9:7-8). Az Újszövetség őt említi legtöbbször az Ószövetségből, és ezen a héten kezdjük vizsgálni mindennek az okát.

Május 7. – A kompánionok szombatja

EGW idézet:

Isten kiválasztotta Ábrahámot, hogy az Ő küldötteként vigye el a világosságot a világnak. Isten a szavával kereste fel őt, és nem a földi élet elkápráztató kilátásait, sem nagy jövedelmet vagy világi tisztességet mutatott be neki. Így hangzott az isteni üzenet: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) A pátriárka engedelmeskedett… elhagyta hazáját, otthonát, rokonait, számára kedves társadalmi kapcsolatait és korábbi életét, hogy idegen és vándor legyen a földön.
Ábrahám elgondolkozhatott volna, hogy vajon milyen terve van Istennek rá vonatkozóan. De nem tette, amivel azt mutatta meg, hogy teljes mértékben bízik Isten vezetésében. Nem tette fel a kérdést, hogy vajon az új hazájában jó-e a föld, és bő termést hoz, hogy vajon milyen sorsban lesz ott része, hanem Isten parancsára azonnal útnak eredt. Ez hatalmas tanulság mindannyiunk számára. – In Heavenly Places, 112. o.

Mielőtt Isten fel tudta volna őt használni, Ábrahámnak el kell szakadnia baráti körétől, hogy ne irányíthassák őt emberi hatások, s ne támaszkodjon emberi segítségre most, hogy Istennel lépett kapcsolatba. Ábrahámnak ettől kezdve idegenek közt kell élnie. Különlegesnek, az egész világtól eltérőnek kell lennie. Megmagyarázni sem tudta volna úgy az eljárását, hogy a barátai megértsék, hiszen bálványimádók voltak. Lelki dolgokat csak lelkileg lehet megítélni; ezért az indítékai és viselkedése meghaladták rokonai és barátai felfogóképességét.
Ábrahám feltétlen engedelmessége az egyik legszemléletesebb példája a hitnek és Istenre támaszkodásnak a Szentírásban. Csupán a puszta ígérettel a legparányibb külső bizonyíték nélkül – hogy leszármazottai örökölni fogják Kánaánt – Ábrahám követte az utat, ahova Isten vezette, teljesen és szívből eleget téve a feltételeknek, bizonyos lévén, hogy az Úr hűen teljesíti ígéretét. Az ősatya ment, ahol Isten kijelölte kötelességét; egyetlen gondolattal telepedett bálványimádó nemzetek közé: „Isten szólt; engedelmeskedem a hangjának; ő majd megvéd.”
Isten hírnökeinek ma is épp oly hitre és bizonyosságra van szükségük. Mégis sokan, akiket az Úr fel tudna használni, nem mennek előre, minden más fölött azt az egyetlen hangot hallva, egyetlen hangnak engedelmeskedve… Az Úr sokkal többet tenne szolgáiért, ha teljesen neki szentelnék magukat, többre becsülve szolgálatát minden rokoni, földi kapcsolatnál. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 523–524. o.

Szolgáinak is hasonlóképpen kell cselekedniük. Ábrahám… „kiméne, nem tudván hová megy” (Zsid 11:8). A jeruzsálemi templomban imádkozó Pál apostol is ezt az üzenetet kapta Istentől: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:21) Mindazoknak, akiket Krisztus elhívott, ugyancsak el kell hagyniuk mindent, hogy követhessék Őt. Szakítaniuk kell régi társaikkal, fel kell adniuk terveiket, le kell mondaniuk földi reményeikről. Fáradsággal, könnyek között, magányosan és áldozatok árán kell a magot vetniük. – Krisztus példázatai, 36. o.
 

1. Olvassuk el 1Móz 12:1-9 szakaszát! Miért szólította fel Isten Ábrámot, hogy hagyja el a szülőföldjét és a rokonságát? Hogyan válaszolt erre a pátriárka?

Amikor Isten utoljára megszólított egy embert, legalábbis amit a Szentírás feljegyez, az Noé esete volt, akit az özönvíz után arról biztosított, hogy szövetséget köt minden élővel (1Móz 9:15-17) és nem lesz többé az egész világra kiterjedő özönvíz. Ehhez az ígérethez csatolt vissza Isten az újabb kijelentésével, amit ekkor Ábrámnak tett: áldást nyer általa a föld minden népe.
E prófécia teljesedése a pátriárka múltjának hátrahagyásával kezdődik. Ábrám otthagyott mindent, amit ismert, a rokonságát, az országát, még önmaga egy részét is. Indulásának intenzitását tükrözi a kulcsszó, a „megy” ige ismétlése is, ami ebben az összefüggésben hétszer hangzik el. Ábrám először is elhagyja saját földjét, Úr-Kaszdimot, a káldeus Úr városát, Babilóniát (1Móz 11:31; vö. Ézs 13:19). A „Menjetek ki Bábelből” (Ézs 48:20; Jel 18:4) felhívásnak a régmúltba vezető történelmi gyökerei vannak a bibliai próféták között. Ábrám távozása érinti a családját is. Hátra kellett hagynia örökségét, nagy részét annak, amit megtanult és kapott örökségeként, neveltetése során, az őt ért hatások következtében.
Azonban még ennél is több következett Isten felszólításából. A héber lek leka kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy „menj te magad” vagy „menj magadért”. Amikor Ábrám elhagyta Babilont, ez a környezeténél vagy akár a családjánál is többre vonatkozott. A héber kifejezés azt sejteti, hogy önmagán volt a hangsúly. Ábrámnak önmagát kellett hátrahagynia, saját magának attól a részétől kellett megválnia, amibe beleivódott babiloni múltja. Az „a föld” volt a cél, ami miatt el kellett mennie, amit Isten majd mutat neki. Ugyanezt a nyelvezetet használja még az Írás Izsák feláldozásával kapcsolatban (1Móz 22:2), Mórija hegyére utalva, ahol Ábrahám kész lett volna feláldozni Izsákot, és ahol később megépült a jeruzsálemi templom (2Krón 3:1). Az ígéret nemcsak egy földi hazáról, országról, hanem a világ megváltásáról szól. Ezt a gondolatot erősíti meg Isten ígérete, ami minden népnek elhangzik (1Móz 12:2-3). A bárak (megáld) ige ötször jelenik meg ebben a szakaszban. Az egyetemes áldás Ábrám „magva” (1Móz 22:18; 26:6; 28:14) által következik be. A szöveg itt a „magra” utal, ami végül Jézus Krisztusban teljesedett (ApCsel 3:25).

Szombaton, május hetedikén lesz a kompánionok napja. Családtagjaiddal együtt készíts ajándékot gyülekezeted serdülői számára!

EGW idézet

Miután Bábel tornyának építői szétszéledtek, a bálványimádás újra majdnem általános lett. Az Úr végül hagyta, hogy a konok törvényszegők saját gonosz útjaikat kövessék. Sém családjából pedig kiválasztotta Ábrahámot, hogy megőrizze törvényét a jövő nemzedékek számára. Ábrahám a babonaság és a pogányság légkörében nőtt fel. Atyja családjának tagjai is, akik még őrizték Isten ismeretét, engedtek a környező befolyás csábjának, és Jahve helyett „idegen isteneket” szolgáltak. De az igaz hit nem tűnhetett el a földről. Isten mindig megőrzött egy maradékot az Ő szolgálatára. Ádám, Séth, Énók, Methusélah, Noé, Sém korszakról korszakra töretlenül megőrizte Isten akaratának drága kinyilatkoztatásait. Tháré fia lett e szent megbízatás örököse. Hiába csalogatta mindenfelől a bálványimádás. Hívő a hitetlenek között, akit nem tudott megrontani az eluralkodó hitehagyás, rendíthetetlenül imádta az egy igaz Istent. „Közel van az Úr minden őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja őt.” (Zsolt 145:18) Isten közölte akaratát Ábrahámmal; világosan megismertette törvénye kívánalmaival és a Krisztus által megvalósuló megváltással. […] Nem volt könnyű Ábrahám próbája. Nem volt kis áldozat, amit Isten kívánt tőle. Erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Nem kérdezett semmit az ígéret földjéről – hogy termékeny-e a talaj, egészséges-e az éghajlat, hogy kellemes-e az ország környezete, és van-e ott alkalom a vagyongyűjtésre? Isten szólt, és szolgájának engedelmeskednie kellett. Számára az volt a földön a legboldogabb hely, ahova Isten küldte.
Most is sokaknak Ábrahámhoz hasonló próbája van. Nem hallják közvetlenül a mennyből Isten hangját, de szól hozzájuk Igéjének tanítása és gondviselésének eseményei által. Talán azt kívánja tőlük, hogy adják fel a gazdagságot és megbecsülést ígérő életpályájukat, hagyják el kellemes és előnyös társaságukat, szakadjanak el rokonságuktól, hogy önmegtagadást igénylő viszontagságos, áldozatos útra lépjenek. Isten feladatot szánt nekik, de a barátok, a rokonok befolyása és a jólét akadályozná a megvalósításhoz fontos jellemvonások kifejlődését. Isten kivonja őket az emberi befolyás alól, megvonja tőlük az emberi segítséget; érezteti velük, hogy az Ő segítségére van szükségük, és megtanítja őket egyedül Őbenne bízni, hogy kinyilatkoztathassa önmagát nekik. Ki kész Isten hívására megtagadni dédelgetett terveit és lemondani meghitt barátairól? Ki vállal új feladatokat, és ki lép ismeretlen területre, hogy odaszánt szívvel végezze Isten munkáját, Krisztusért nyereségnek tartva a veszteségeket? Aki ezt teszi, annak olyan hite van, mint Ábrahámnak, és az osztozni fog vele abban az „[…] igen-igen nagy örökség”-ben, amelyhez „nem hasonlítható” az, „amiket most szenvedünk” (2Kor 4:17; Róm 8:18). – Pátriárkák és próféták, 125–126. o.
 

2. Miért ment el Ábrám Egyiptomba az ígéret földjéről? Mit mondhatunk a fáraó magatartásáról az Ábráméval összehasonlítva? (1Móz 12:10-20)

Ábrám furcsa módon úgy döntött, miután épphogy csak megérkezett az ígéret földjére, hogy továbbmegy Egyiptomba, mert „éhség lett az országban” (1Móz 12:10, ÚRK). Ókori egyiptomi iratokban bőséges bizonyítékot találni arra, hogy éhínség esetén az emberek Kánaánból Egyiptomba mentek. Az Egyiptomi Középbirodalom idején (Kr. e. 2060–1700) keletkezett Merikare tanításban a Kánaánból érkezőket „szerencsétlen ázsiaiaknak” (aamu) nevezték, azt írták róluk, hogy „nyomorultak… akiknek nincs elég vizük… nem laknak egy helyen, az étel keresése hajtja a lábukat” (Miriam Lichtheim: Ancient Egyptian Literature. 1. köt. The Old and Middle Kingdoms. Berkeley, CA, University of California Press, 1973, 103–104. o.).
Egyiptom gyakran jelentett kísértést az ókori izraelitáknak (4Móz 14:3; Jer 2:18), ezért annak lett a szimbóluma, ha az ember Isten helyett emberekben bízik (2Kir 18:21; Ézs 36:6, 9). Egyiptomban, ahol naponta lehetett vizet látni, a hit nem volt szükségszerű, mert a földre vonatkozó ígéret közvetlenül tapasztalható volt. Isten kijelentése ellenére Egyiptom kívánatos helynek tűnt ahhoz a vidékhez képest, ahol éhínség tarolt.
Ábrám, aki elhagyta Kánaánt, igencsak más volt, mint aki Úrból elindult. Azelőtt a hit emberének látjuk, aki Isten hívására válaszul kiment Úr városából. Azután azonban már önmaga miatt, saját akaratából távozik az ígéret földjéről. Először Istenre hagyatkozott, ekkor viszont úgy viselkedett, mint egy manipulatív, erkölcstelen politikus, aki csak magára számít. „Egyiptomi tartózkodásakor Ábrahám bizonyságát adta, hogy nem mentes az emberi gyengeségtől és tökéletlenségtől. Eltitkolta, hogy Sára a felesége. Ezzel azt tanúsította, hogy nem bízik Isten gondviselésében, és nincs olyan erős hite és bátorsága, amiről addig életével már sokszor bizonyságot tett” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 88–98. o.).
Itt azt látjuk, hogy Isten nagy emberei is követhetnek el hibákat, Ő azonban mégsem veti el őket. Az Újszövetségben Ábrahám a kegyelem általi megváltás példája, és ez pontosan azt is jelenti – kegyelmet, ami nélkül Ábrahámnak semmi reménye nem lehetett volna – mint ahogyan egyikünknek sem.
 

Mennyire könnyű letérni a helyes útról még a hűséges keresztényeknek is? Az engedetlenség miért nem lehet soha jó választás?

EGW idézet

Ábrahám folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a völgyekben kiszáradtak a patakok, és a fű elszáradt a síkságokon. A nyáj nem talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e  ekkor  a  pátriárka  a  Gondviselés  vezetését?  Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még mindig vezeti őt. […]
Buzgón imádkozva fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb, azzal a szándékkal, hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte.
A gondviselő Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy alázatosságra, türelemre és hitre tanítsa – oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására, akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de Ő nem felejti, és nem taszítja el azokat, akik bizalmukat belé helyezik… Azok a próbák visznek közelebb Krisztushoz, amelyek a legjobban próbára teszik hitünket, és azt a látszatot keltik, hogy Isten elhagyott bennünket, hogy minden terhünket az Ő lábához tegyük le, és megismerjük azt a békét, amelyet Ő ad cserébe. […]
Ábrahámról egyiptomi tartózkodásakor kiderült, hogy nem mentes az emberi gyengeségtől és tökéletlenségtől. Eltitkolta, hogy Sára a felesége. Ezzel azt tanúsította, hogy nem bízik Isten gondviselésében, és nincs olyan erős hite és bátorsága, amiről eddig életével már sokszor bizonyságot tett. Sára szép volt, és Ábrahám tudta, hogy a sötét bőrű egyiptomiak meg fogják kívánni a gyönyörű idegent, és hogy megszerezzék, nem haboznak megölni férjét. Nem tartotta hazugságnak, ha azt mondja, a húga, mert Sára ugyan nem Ábrahám anyjának volt a leánya, de atyjának igen. Valódi viszonyuk eltitkolásával azonban becsapta az egyiptomiakat. Isten a becsületesség szigorú szabályától való legkisebb eltérést sem hagyhatja jóvá. Ábrahám hitetlensége miatt Sára nagy veszélybe került. Egyiptom királya hallott Sára szépségéről, a palotájába vitette az asszonyt, hogy feleségül vegye. De a végtelenül irgalmas Isten Sára megoltalmazásáért megbüntette a királyi családot. A fáraó becsapottsága miatti haragjában megrótta Ábrahámot, és viszszaadta feleségét. – Pátriárkák és próféták, 128–130. o.
 

3. Olvassuk el 1Móz 13:1-18 szakaszát! Mi ennek a történetnek a tanulsága a jellem szerepét illetően?

Ábrám visszatér oda, ahol korábban volt, ami arra utal, hogy egyiptomi útja csupán egy balsikerű kitérő volt. Újraindul Isten történelme Ábrámmal, ott, ahol abbamaradt, miután a pátriárka először érkezett az ígéret földjére. Mint első alkalommal (1Móz 12:3-6), ekkor is Bétel volt útjának első állomása (1Móz 13:3). Megtért, újból „önmaga” lett: Ábrám, a hit embere. Istennel helyreállt kapcsolata máris megmutatkozik az emberekkel való viszonyában, például abban, ahogyan azt a problémát kezeli, ami a föld használata miatt alakult ki az unokaöccsével, Lóttal. Ő maga tett javaslatot a békés megegyezésre, felajánlotta Lótnak a választást (1Móz 13:9-10), ami nagylelkű és kedves dolog volt, a jóságát mutatta.
Lót a könnyebbnek és jobbnak tűnő részt választotta, a vízben gazdag síkságot (1Móz 13:10-11), nem törődve jövőbeli szomszédai gonoszságával (1Móz 13:13), ami kapzsiságot és jellemhibát sejtet. A „magának” kifejezés (1Móz 13:11) az özönvíz előtt élőket juttatja eszünkbe, akik szintén „maguknak” választottak (lásd 1Móz 6:2).
Ábrám ezzel szemben hitből cselekedett. Nem ő választotta magának a földet, hanem Isten kegyelméből kapta azt. Lóttal ellentétben Ábrám csak Isten felszólítása után nézett körül a területen (1Móz 13:14). Isten azután szólt újból hozzá, hogy Lóttól különvált (1Móz 13:14). Valójában a bibliai feljegyzés szerint ekkor szólította meg újra az Úr városában történt elhívása után. „Emeld fel szemedet, és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Mert az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak adom örökre” (1Móz 13:14-15, ÚRK). Isten felszólította Ábrámot, hogy járja be, vegye birtokába a földet: „Kelj fel, járd be ezt az országot hosszában és széltében, mert neked adom” (1Móz 13:17, ÚRK).
Az Úr világossá tette, hogy Ő adta Ábrámnak azt a területet. Ajándék volt, amit kegyelemből kapott és hittel kell birtokba vennie, olyan hittel, ami engedelmességhez vezet. Csakis Isten váltja valóra mindazt, amit megígért Ábrámnak (lásd 1Móz 13:14-17).
 

Hogyan tanulhatjuk meg azt, hogy kedvesen, nagylelkűen viszonyuljunk az emberekhez, még ha mások nem is így bánnak velünk?

EGW idézet

„Ábrám lakozik vala a Kanaán földén, Lót pedig lakozik vala a Jordánmelléki városokban, és sátoroz vala Sodomáig. Sodoma lakosai pedig nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt.” (1Móz 13:12–13)
Palesztina legtermékenyebb területe a Jordán völgye volt… Gazdag és szép városok is voltak ezen a környéken, ahol virágzott a kereskedelem, és a piacokon rengeteg ember fordult meg. Lótot magával ragadta a földi nyereség lehetősége, ezért eltekintett az ott tapasztalható erkölcsi és lelki gonoszságtól… Ezért „választá Lót magának a Jordán egész mellékét”, „és sátoroz vala Sodomáig”. Egyáltalán nem látta előre önző választásának szörnyű következményeit.
Sodomát választotta lakóhelyéül, mert látta, hogy földi szempontból ott előnyöket élvezhet. De miután megtelepedett és javakat szerzett, végül rájött, hogy hibát követett el, amikor nem vette figyelembe annak a helységnek az erkölcsi állapotát, amelyet lakóhelyéül választott. – Conflict and Courage, 48. o.

A Szentírás figyelemre méltó példákat mutat be az udvariasságról. Ábrahám Isten embere volt: amikor felütötte sátrát, azonnal áldozati oltárt is emelt, és meghívta Istent, hogy lakozzon nála. Ábrahám udvarias, előzékeny ember volt. Életét nem rontotta meg az önzés, amely annyira visszatetsző bárki jellemében, és sértő Isten szemében. Figyeljük meg Ábrahám magatartását, amikor elválni készült Lóttól! Lót, az unokaöccse sokkal fiatalabb volt nála, így a föld választásának joga Ábrahámot illette. Barátságossága mégis arra indította, hogy feladja jogát, és megengedte Lótnak, hogy azt a vidéket válassza magának, amely a legkívánatosabbnak látszott előtte… Ábrahám tudta, mi az igazi udvariasság, és mivel tartozik felebarátainak.
Felejtsük el önmagunkat! Keressük az alkalmakat, hogy másokat felvidítsunk, enyhítsük bánatukat, terheiket a kedvesség és szeretet kicsiny cselekedeteivel. Az otthon szokásunkká váló figyelmesség és udvariasság kiterjed a családi körön kívül is, és boldoggá teszi az életünket. – Az én életem ma, 192. o.

Ha Krisztus bennünk lakik, keresztények leszünk otthon és másutt egyaránt. A keresztény kedvesen szól rokonaihoz és mindenki máshoz is. Kedves, udvarias, szeretetteljes, együtt érző lesz, és így ráneveli magát arra, hogy majd a mennyei otthonban lakozhasson. A királyi család tagja, így azoknak az országát képviseli, akik a menny felé haladnak. Szelíden beszél gyermekeihez, mert tudja, hogy ők is Isten örökösei, a mennyei királyi udvar tagjai. Isten gyermekei között nem a nyerseség, ridegség lelkülete uralkodik. – Az én életem ma, 196. o.
 

4. Olvassuk el 1Móz 14:1-17 szakaszát! Nem sokkal azt követően robbant ki ez a háború, hogy Isten Ábrámnak ajándékozta az ígéret földjét. Ennek mi a jelentősége? Mit tudhatunk meg ebből a történetből Ábrámról?

Ez az első háború, amiről beszámol a Szentírás (1Móz 14:2). Négy, Mezopotámiából és Perzsiából való hadsereg koalíciója ütközik meg öt kánaáni sereg szövetségével, és közöttük vannak Sodoma és Gomora királyai (1Móz 14:8). Ez azt sejteti, hogy jelentős konfliktus volt (1Móz 14:9). A katonai akcióra azért került sor, mert a kánaáni népek fellázadtak babiloni elnyomóik ellen (1Móz 14:4-5). A leírás egy konkrét, történelmi ütközetre utal, de rendkívüli lelki jelentőséggel bír ennek a „globális” háborúnak az időzítése (közvetlenül azután robbant ki, hogy Isten Ábrámnak ajándékozta az ígéret földjét). Kánaán több népét érintette ez a helyzet, ami azt sejteti, hogy itt a föld feletti uralom kérdése forgott kockán. Furcsa módon Ábrám tábora, az igazán érintett fél, mint a terület egyetlen valós tulajdonosa az egyedüli erő, amely kívül marad a küzdelmen, legalábbis eleinte.
Ábrám azért maradt semleges, mert számára az ígéret földje nem a fegyverek erejével és nem is politikai stratégiák révén szerezhető meg. Az ő birodalma Isten ajándéka volt. Egyedül az késztette harcbaszállásra a pátriárkát, hogy az unokaöccse, Lót fogságba került a csata során (1Móz 14:12-13).
„Ábrahám, aki békében élt Mamré tölgyesében, egy menekülőtől megtudta a csata történetét és azt, hogy unokaöccse milyen bajba került. Ábrahám nem ápolgatta Lót hálátlanságának kellemetlen emlékét. Szeretete felébredt iránta, és elhatározta, hogy kiszabadítja. Istentől kérve tanácsot Ábrahám felkészült a harcra” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 103. o.).
Ábrám azonban nem az egész koalícióval szállt szembe. A gyors, éjszakai kommandó rajtaütésével bizonyára csak azt a tábort támadta meg, ahol Lótot fogvatartották, aki így megmenekült. Ábrám, Isten hűséges embere hatalmas bátorságról és erőről tett bizonyságot. Vitathatatlanul nőtt a befolyása a térségben, a környékbeliek látták, hogy milyen ember, és még többet megtudtak Istenről, akit szolgált.
 

A tetteinkkel milyen hatást teszünk az emberekre? A cselekedeteink milyen üzenetet közvetítenek a hitünkről?

EGW idézet

Ábrahám békében élt Mamré tölgyesében, egy menekülttől megtudta a csata történetét, és azt, hogy unokaöccse milyen bajba került. Ábrahám nem ápolgatta Lót hálátlanságának kellemetlen emlékét. Szeretete felébredt iránta, és elhatározta, hogy kiszabadítja. Istentől kérve tanácsot, Ábrahám felkészült a harcra… A heves és váratlan támadása gyors győzelmet aratott. Élám királya meghalt, pánikba esett serege megfutamodott. Lót és családja az összes fogollyal és javaikkal kiszabadult. Gazdag zsákmány került a győztesek kezére. Ábrahámot Isten vezette, őt illette meg a győzelem. Jahve híve nemcsak nagy szolgálatot tett az országnak, hanem azt is bebizonyította, hogy bátor ember. Látható volt, hogy az igaz élet nem jelent gyávaságot, és hogy Ábrahámot vallása felbátorította az igaz ügy támogatására és az elnyomottak megvédésére. Hősi tettével nagy befolyásra tett szert a környező törzsek között. – Pátriárkák és próféták, 135. o.

Amikor Lót Sodomába költözött, a romlottság még nem volt általános, és az irgalmas Isten fénysugarakat gyújtott az erkölcsi sötétségben. Amikor Ábrahám kimentette a foglyokat az elámiták kezéből, az emberek figyelme az igaz hit felé fordult. Ábrahám nem volt idegen Sodoma népe előtt, és maguk között kinevették, amiért a láthatatlan Istent imádta. De amikor a sokkal nagyobb katonai erőkkel szemben győzelmet aratott, s a foglyokról és a zsákmányról nagylelkűen lemondott, csodálkozást és csodálatot keltett. Amíg ügyességét és bátorságát magasztalták, nem némíthatták el meggyőződésüket, hogy menynyei erő által győzött. Vallása felsőbbrendűségének újabb bizonyítéka volt Ábrahám nemes és önzetlen lelkülete, amelynek bátran és hűséggel hódolt, de ez annyira idegen volt Sodoma önző lakói előtt. – Pátriárkák és próféták, 157. o.

Isten azt a kötelességet rótta követőire, hogy legyenek mások áldására jó légkörükkel és javaikkal; hogy tőle kérjék a bölcsességet, mely erőt ad nekik mindent megtenni, hogy emelkedetté tegyék ismerőseik gondolatait és vágyait. […]
Életünk miden tette kihat másokra. Vagy jól, vagy rosszul. Vagy felemelünk a befolyásunkkal, vagy romlásba döntünk. Mások is érzékelik e légkört, ahhoz tartják magukat, és többé-kevésbé követnek minket. Ha példánkkal segítünk másoknak a helyes elvek kialakításában, akkor a jócselekedetekre bíztatjuk őket. S azután ők is jó hatással lesznek másokra. Így önkéntelenül is százakra és ezrekre terjed ki hatásunk. Ha viszont tetteinkkel a gonoszságot erősítjük, és késztetjük cselekedetekre a körülöttünk élőkben, mi is részt veszünk bűneikben, és el kell számolnunk a jóval, amit tehettünk volna velük, de nem tettük, mert nem Istent tettük erőnkké, vezetőnkké és tanácsadónkká. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 132–133. o.
 

5. Olvassuk el 1Móz 14:18-24 és Zsid 7:1-10 szakaszát! Ki volt Melkisédek? Miért fizetett tizedet Ábrám a papnak, aki mintha a semmiből tűnt volna elő?

A titokzatos Melkisédek hirtelen megjelenése nem elképzelhetetlen. A kánaáni királyok köszönetet mondtak Ábrahámnak, ő pedig a tizedfizetéssel kifejezte háláját a papnak.
Melkisédek Sálem (békesség) városából való, aminek a neve jó üzenetet hordoz a háború kavarodása után. Melkisédek nevének része a cedek (igazság), szemben Sodoma királyának, Bera (rosszban), illetve a Gomorabeli király, Birsa (gonoszságban) neveivel, amelyek valószínűleg ragadványnevek lehettek, amiatt, amit az uralkodók képviseltek (1Móz 14:2).
Melkisédek azután jelenik meg, hogy nyugvópontra került a többi kánaáni király által kiváltott erőszakos, válságos helyzet. Ebben a bibliai szakaszban szerepel először a „pap” szó (1Móz 14:18). Melkisédek a papja a „Magasságos Istennek” (1Móz 14:18), akit Ábrahám is a saját Istenének mond (1Móz 14:22). Ez világos utalás arra, hogy Ábrahám annak az Istennek a papját látta benne, akit ő is szolgált. Melkisédeket azonban nem azonosíthatjuk Krisztussal, kortársai között Isten képviselője volt (lásd Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 1. köt. 1092–1093. o.).
Melkisédek valóban papként járt el: „kenyeret és bort” vitt – ez utóbbi kifejezés gyakran frissen préselt szőlőlevet jelentett (5Móz 7:13;  2Krón 31:5), ami a tizedfizetés összefüggésében is szerepel (5Móz 14:23). Melkisédek megáldotta Ábrámot (1Móz 14:19).
„És Ábrahám tizedet adott neki mindenből” (1Móz 14:20, ÚRK), a magasságos Isten, az ég és a föld Teremtője iránti hálából. Ez a cím a teremtési történet bevezetésére utal (1Móz 1:1), amelyben az ég és a föld a teljességet jelenti. Tehát ezt az isteni címet a mindent birtokló Teremtő iránti hála kifejezéseként érthetjük (Zsid 7:2-6; vö. 1Móz 28:22). Paradox módon a tizedet a hívő nem Istennek vitt ajándéknak tekinti, hanem tőle jövő ajándéknak, hiszen eleve mindent tőle kapunk.

Miért számít a tizedfizetés a hit komoly mutatójának, ugyanakkor hiterősítő tettnek is?

EGW idézet

Isten soha sem hagyta magát tanúk nélkül a földön. Egy időben Melkisédek képviselte az Úr Jézust, hogy kinyilatkoztassa az ég igazságát, és folyamatossá tegye Isten törvényét.
Krisztus szólt Melkisédeken, a magasságos Isten papján át. Melkisédek nem Jézus volt, hanem ő volt a világban Isten hangja, az Atya képviselője. Az összes elmúlt nemzedéken át Krisztus szólt népéhez; Krisztus vezette őket, és volt mindenkor a világ világossága. Mikor Isten Ábrahámot választotta igazsága képviselőjének, elvitte őt hazájából, távol rokonai körétől, és elkülönítette. Képmására kívánta alakítani őt és terve szerint tanítani. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1092–1093. o.

A héber gazdasági életben az  emberek  bevételének egytizedét a nyilvános istentisztelet fenntartására különítették el. […] De a tized rendszere nem a héberektől ered. Az Úr már a legősibb időktől kezdve igényt tartott a tizedre, mint sajátjára, és ezt az igényét elismerték és tiszteletben tartották. Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Mikor Jákób, mint menekült és vándor Béthelben volt, ígéretet tett az Úrnak: „Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.” (1Móz 28:22) Néppé válásukkor az izraeliták a tized törvényét, mint az Istentől nyert törvénynek egyikét erősítették meg, amelynek megtartásától függött jólétük. A tized és az áldozatok rendszerének azt a nagy igazságot kellett az emberek elméjébe vésnie: a teremtményei számára minden áldás forrása Isten, és gondviseléséért, jó adományaiért hála illeti meg Őt az ember részéről. – Pátriárkák és próféták, 525. o.

A pénz akkor jelent áldást, amikor azt felhasználva az emberek Isten sáfárainak tartják magukat, és megértik, hogy ők lényegében az Úr pénzét kezelik, amiről majd egy napon számot kell adniuk.
A pénzügyi kimutatásaid azt igazolják, hogy hűséges voltál az Úrhoz? Szegény vagy? Akkor a kevesedből adj. Bőséges áldásokban részesültél? Akkor vigyázz, és különítsd el azt, ami az Úré… A pénz felhasználásában tanúsított hanyagságod megfoszthat téged attól a nagy előjogtól, hogy a neved bekerüljön az élet könyvébe.
Mennyei Atyánk megtanít arra, hogy mit jelent az Ő példája szerinti irgalom és adományozás. Isten rendszeresen gazdag ajándékaival lát el bennünket – ingyen. Minden földi áldás az Ő kezéből származik. Mi történne, ha az Úr többé nem árasztaná ránk ajándékait? Mennyi segélykiáltás és fájdalom okozta panasz szállna fel a földről! Minden nap szükségünk van Isten szeretetének és jóságának kiáradására. – Our High Calling, 192. o.
 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Ábrahám Kánaánban” c. fejezet, 100–112. o.
„Krisztus egyházának áldásnak kell lennie, tagjai nyerjenek áldást, miközben másoknak áldást jelentenek. Istennek nem csupán az volt a célja az egész világból egy nép kiválasztásával, hogy a saját gyermekeivé fogadja őket, hanem hogy rajtuk keresztül az isteni világosság előnyeit árassza a világra. Amikor az Úr kiválasztotta Ábrahámot, az nem egyszerűen azért történt, hogy különleges barátja legyen, hanem hogy közvetítse azokat az értékes, rendkívüli kiváltságokat, amelyeket a népeknek kívánt adni. Környezete erkölcsi sötétségében világosságként kellett élnie.
Amikor Isten a világosság és igazság áldásait adja gyermekeinek, nemcsak azt akarja, hogy ők nyerjék el az örök élet ajándékát, hanem hogy a környezetük is megvilágosodjon lelkileg… »Ti vagytok a föld sója« (Mt 5:13, ÚRK). Amikor Isten sóvá teszi a gyermekeit, az nem csupán az ő megtartásukért van, hanem hogy mások megtartásának eszközei legyenek…
Vajon Isten házának élő köveként ragyogsz?… Addig nincs meg bennünk az őszinte hit, amíg az nem gyakorol hatást minden üzleti ügyünkre. Az istenfélelmet a gyakorlatban kell beleszőnünk az életünk minden munkájába. A szívünkben Krisztus átformáló kegyelmére van szükségünk. Sokkal kevesebb kell az énünkből és több Jézusból” (Ellen G. White: Reflecting Christ. 205. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

3Mózes 11-17; Evangelizálás,„Műveltség és szívélyesség” c. alfejezet

 

1.    Mi az a három feltétel, ami meghatározta, hogy mely állatokat fogyaszthatták Izrael gyermekei?

 

2.    Mennyi ideig kellett karanténban maradnia az izraelitának, ha fennállt a bélpoklosság gyanúja?
 

3.    Hogyan használták az izsópot a bélpoklosok megtisztításához?
 

4. Mit jelképez a vér, és miért volt tilos a fogyasztása Izraelben?
 

5.  Mely tulajdonságok százszorozzák meg a munkás hasznavehetőségét?

Alapszöveg: Zsid 11:8
Tanulmányozásra: 1Móz 12-14; Zsid 7:1-10
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS

Bevezetés
Tanulmányunk e szakasza utazás Bábeltől az Ígéret Földjéig. Útitársunk ezúttal Ábrám lesz, aki úgy hagyta maga mögött az otthonát, hogy nem tudta, mi lesz utazása célállomása. Ábrám első léptei az Ígéret Földje felé nem voltak könnyűek, inkább a tétovázás jellemezte őket. Harcolnia kellett, hogy az ország birtokába jusson. Amikor végre eljutott Kánaánba, nem maradhatott ott, mivel éhínség tombolt akkoriban azon a vidéken, így hát Egyiptomba ment, de mivel összetűzésbe került a fáraóval, ott sem lehetett maradása, kénytelen volt visszatérni Kánaánba, ahol szintén bonyolult volt a helyzet. Ábrám és Lót, az unokaöccse egy földdel kapcsolatos vita miatt megegyeztek abban, hogy különválnak az útjaik. Később háború tört ki, amely az egész országot érintette, így azt a területet is, amelyet Isten Ábrámnak ítélt. A csata után Ábrámot egy ismeretlen – Melkisédek – fogadja, akinek tizedet ad, így ismerve el azt, hogy semmi sem az övé. Ezekben az epizódokban sok a lelki tanulság, amelyekben a hit és az erkölcs szempontjai összefonódnak egymással.
Elmélkedésre: Hasonlítsátok össze egymással Ábrám manipulációit és hazugságait a fáraó bizalmával és tisztességével; Ábrám Lót iránti önzetlenségét Lót önzésével; Ábrám nagylelkűségét a királyok kapzsiságával. Elemezzétek következetlenségét és bizalomhiányát, amikor Isten elhívására válaszol.
Lek leka – „Menj ki!”
 
II.    MAGYARÁZAT
 
E héber kijelentés jelentése: „Menj és találd meg önmagad!” Az Ábrámhoz intézett felszólítás, hogy hagyja el az ő országát és távolodjon el a gyökereitől, el kellene vezetnie őt a személyes beteljesüléshez és saját azonossága megtalálásához. Nem elég elhagynia Bábelt! Ahhoz, hogy valóban önmagára találjon, a lelkében lakozó Bábeltől – szülei bálványimádásától, Bábel arrogáns mentalitásától – kell megszabadulnia. Ebből a célból Ábrámnak nemcsak hogy el kell mennie arról a helyről, ahol addig élt, hanem a továbbiakban állandó mozgásban kell lennie. Jelentőségteljes tény, hogy ez a mobilitás az élete eseményeit bemutató nyelvezetben is tükröződik. A „megy” ige (halak) kulcsszó, mely végigvonul az Ábrámról szóló narráción a 12. fejezettől a 22. fejezetig, amely Mózes első könyvének központi része. Egy másik fontos szempont: a lek leka („menj ki!”, „eredj ki!”) kifejezés keretek közé helyezi Ábrahám lelki utazását. Kétszer jelenik meg a szövegben: először, amikor Ábrahám felszólítást kap Istentől a múltjával való szakításra (1Móz 12:1), másodszor pedig, amikor a jövőjéről való lemondásra kap felszólítást (1Móz 22:2). A gyökértelen és jövőtlen Ábrahám egyedül Istenben bízhat. Ábrahám a hit példaképe.
Ábrahám és a fáraó
Egyiptomba érve Ábrám a fáraó fenyegetésével szembesült, de ahelyett, hogy Isten segítségét, vezetését kereste volna, inkább hazudozni kezdett. Csakhogy ezzel saját magának ártott. A feleségét, Szárait éppen azért vitte el a fáraó a háremébe, mert Ábrám azt állította róla, hogy a húga (1Móz 12:15; vö. 1Móz 12:19 versével). Paradox módon a fáraó jól bánt Ábrámmal, annak köszönhetően, hogy elhitte, Szárai valóban az Ábrám húga (1Móz 12:16), ahogy azt Ábrám kiagyalta (1Móz 12:13). Ez az epizód tele van kétértelműségekkel. Még amikor hazudott is, Ábrám az igazat mondta, mivel Szárai egy időben volt a húga és a felesége is (egy szülőről testvérek voltak). Még amikor különböző ajándékok áldásában részesült is, Ábrám átkozott volt, mivel a felesége a fáraó háremébe került. Isten nem feddte meg Ábrámot, de amikor megszólalt a fáraó, szavai úgy hangzanak, mint az Isten szavai, amikor Ádámhoz szólt (1Móz 3:9; vö. 1Móz 21:17; 22:11, 15-16 szakaszokkal). Egy másik érdekes szempont, hogy a fáraó egy sor kérdést tesz fel Ábrámnak, mint amikor Isten a nevén kiáltotta Ádámot (1Móz 3:9, 11). A két feddés közötti párhuzam azt sugallja, hogy Ábrám bűne ugyanolyan természetű, mint az Ádámé.
Ábrám és Lót
A héber halak ige („megy”), amely válasz a lek leka felhívásra, újra megjelenik, először a Kánaánba való megérkezést követően. Két ízben használja a szöveg szerzője (1Móz 13:1, 5). Először Ábrám Bételbe való utazására utal, amelynek során oltárt épít a pátriárka és Istent imádja (1Móz 13:4). Ez az utazás újra összekapcsolja Ábrámot az ő múltjával, és helyreállítja mindazt, amit az egyiptomi utazás megszakított. Ábrám visszatér a „régi ösvényekre” (Jer 6:16; vö. Jer 18:15 versével), és megtér.
A másodszori alkalommal a halak ige Lót járására vonatkozik. Ábrám járásától eltérően azonban a Lót „járásának” nincs lelki vetülete, hanem az ő gazdagságával hozható összefüggésbe (1Móz 13:5). Mi több, nemcsak a „járásuk” módja különbözik, hanem a „lakozásuk” módja is. Miközben Ábrám az ő „lakozását” az Istennel való kapcsolattal társítva értelmezi, Lót kizárólag magát és az anyagi javait tartja fontosnak. Együttélésük nehézsége (1Móz 13:6) nem csupán külső tényezők következménye, hanem lényegében a kettejük közötti mély lelki különbségekkel hozható összefüggésbe. Világról alkotott szemléletük kiegyeztethetetlen egymással (1Móz 13:7-9), következésképpen elkerülhetetlenek a kettejük közötti feszültségek. Habár a bibliai szöveg feljegyez egy veszekedést a nyáj őrzői között, a vita túllép a nyáj őrzőin, és lelki dimenziókat feltételez. Ábrám megértette tehát, hogy az egyedüli út a békéhez az elválás. Lót kezdeményezett, és a gazdagon termő mezőket választotta, Ábrám pedig tulajdonba vette azt, ami megmaradt (1Móz 13:12). Lóttól eltérően – aki egyedül döntötte el, hogy „felemeli a szemét és lát” – Ábrám Isten parancsára tette ezt (1Móz 13:14).
Később, a háború idején, amikor Lótot Sodomában foglyul ejtették (és a vagyonát elkobozták), Ábrám egy kisebb csapat élén unokaöccse megmentésére indult. A hadviselés végén Lótot és az embereit végre szabadon engedték. Sodoma királya fogadta a pátriárkát, amikor az visszatért az expedícióból, hogy köszönetet mondjon neki (1Móz 14:17). Meglepő módon Lót, aki anynyira türelmetlenül vágyott arra, hogy sorsa felett saját maga dönthessen, és a legjobb részt válassza a földből, fogságba került, míg Ábrám, aki alázattal és jósággal átadta Lótnak az előválasztás lehetőségét – amely voltaképpen jog szerint mint idősebb rokont őt illette volna meg – most uralja a helyzetet, és mindent ellenőrzése alatt tart. Ábrám megértette, hogy az Istenbe vetett bizalom, továbbá a készség a saját érdekeiről való lemondásra, a legjobb módszer volt a saját sorsa feletti ellenőrzésre és a legjobb eredmény elérésére. Ugyanezt az ellentmondásos leckét erősíti meg Jézus is a hegyi beszédében (Mk 8:35).
Ábrám és Melkisédek
Melkisédek, ez a titokzatos király látszólag teljesen a narráció keretén kívül áll. Mindenekelőtt Sálem városából, a régi Jeruzsálemből származott, amely nem vett részt a háborúban. Továbbá a sálem név, amelynek jelentése
„béke”, szembehelyezkedik a háborús cselekményekkel, amelyek a narráció keretében mindeddig központi helyet foglaltak el. Az igazság (tsedeq) – amely kifejezés benne van a király nevében – ellentétben áll a „rosszra” és „törvénytelenségre” történő utalással, amely viszont a Bera (jelentése: „a gonoszban”), Sodoma királya nevében van benne, ahogy a Birsa („a törvénytelenségben”), Gomora királya névben is. Melkisédeket „a felséges Isten papja”-ként említi meg a Biblia.
Ez az első eset, amikor a Szentírásban megjelenik a „pap” (kohen) szó. Melkisédek papsága megelőzi a lévitai papságot. A tény, hogy Ábrám ugyanazt a rangcímet használja Isten megnevezésére (´el´elyon = „a magasságos Isten”, 1Móz 14:20), hozzáadva a Jehova (YHWH) nevet a „magasságos Isten” titulushoz (1Móz 14:22), azt sugallja, hogy Melkisédeket a Teremtő Isten törvényes papjának tekintette. Habár Melkisédek a kánaánita nemzetséghez tartozott,
Isten mégis a képviselőjének választotta őt az emberek között. Idegen eredete ellenére Ábrám tizedet adott neki, és elfogadta az áldását. Ezenfelül az Istenre, a kenyérrel és erjedetlen borral teli szent asztalra és az Istent megillető áldásra és énekre történő számos utalásnak köszönhetően Melkisédek lelki jelentőségű személyként van megjelenítve, több van ebben királyok közti találkozásnál. Figyelemreméltó, hogy a továbbiakban a Szentírásban végig ez a lelki vonatkozás uralkodik Melkisédekkel kapcsolatban. A 110. zsoltár Melkisédeket az eljövendő, Dávid-házi Messiással hozza összefüggésbe (110:4), ahogy teszik azt az újtestamentumi szerzők is, akik Melkisédek egyedi papságát Jézus egyedi papságával társítják (Zsid 5:5–6:10; 7).

III.    ALKALMAZÁS

Lek leka – „Menj ki!”
Találtok a Bibliában olyan szakaszokat, amelyekben a próféták felszólítják Isten embereit, hogy menjenek ki Babilonból. Mit jelent ez a felszólítás Isten mai népére nézve? Hogyan alkalmazható személyesen az életetekre Isten e felhívása, figyelembe véve a társadalomban elfoglalt helyeteket? Hogyan befolyásolja jellemetek naponkénti építését? Milyen szerepet játszott ez a kifejezés megtérésetek tapasztalatában?
Ábrám és Lót: Miért engedhette meg Ábrám Lótnak, hogy elsőnek válaszszon? Hogyan alkalmazható ez a magatartásforma a ti életetekben is? Ábrám jövő felé irányított perspektívája miért felsőbbrendű Lót jelenhez kötődött gondolkodásához képest? Milyen leckéket tanít meg nektek ez a bibliai történet arról, hogy miként kellene választani az életben? A hitványság és a csalás végül miért juttat előnyhöz?
Ábrám és Melkisédek: Mit tanulhatunk a tized lelki jelentőségéről abból, hogy Ábrám tizedet adott a pogány királynak, Melkisédeknek? Miért hozható összefüggésbe Ábrám Teremtőbe és Megváltóba vetett hite azon elhatározásával, hogy tizedet fizet mindabból, amit a harc során visszaszerez (1Móz 14:1920)? Egy ilyen hitvallomás hogyan alkalmazható életünk anyagi vetületére?