A népek és Bábel

Az özönvizet követően a bibliai beszámoló fókuszpontjába Noé után már a három fia, Sém, Hám és Jáfet kerül, leginkább Hám, Kánaán apja (1Móz 10:6, 15). Ez a bevezetése az ígéret földje, Kánaán fogalmának (1Móz 12:5), oda vágyódott Ábrahám, akin keresztül minden nép áldást nyer (1Móz 12:3).
Ezt a vonalat azonban megszakította Bábel tornya (1Móz 11:1-9), Istennek az emberiségre vonatkozó terve tehát ismét megtört. Az Úr áldásnak szánta a nemzetek születését, ami azonban újabb átok kiváltója lett. A népek összefogtak, megpróbáltak Isten helyére lépni, az Úr pedig megítélte őket ezért a törekvésükért. Az így bekövetkezett nagy zavar nyomán az emberek elszéledtek a föld színén (1Móz 11:8), amivel valójában teljesítették Isten eredeti tervét, azt, hogy „betöltsék” a földet (1Móz 9:1).
Az emberi gonoszság dacára Isten végül jóra fordítja a gonoszt, övé az utolsó szó, mint mindig. Az atyja sátrában Hámra (1Móz 9:21-22, 25) és Bábel tornyánál az összezavart nyelvű népekre (1Móz 11:9) kimondott átkok végezetül áldássá válnak a népek számára.

EGW idézet:

Néhányan Noé utódai közül nemsokára megtagadták hitüket. Egyrészük követte Noé példáját, és engedelmeskedett Isten parancsolatainak, mások hitetlenek és lázadók voltak, ők nem hittek a vízözönben. Némelyek kétségbe vonták Isten létezését, és saját elgondolásuk szerint a vízözönt természetes okokra vezették vissza. Mások hitték Isten létezését, hogy megsemmisítette vízözönnel az özönvíz előtti világot, azért érzéseik Kainhoz hasonlóan fellázadtak Isten ellen, mivel eltörölte az embereket a földről, és megátkozta a földet vízözön által.
Isten ellenségei naponta úgy érezték, hogy megdorgálja őket azoknak igaz beszéde és istenfélő élete, akik szerették Urukat, engedelmeskedtek neki, és felmagasztalták Őt. A hitetlenek tanácskoztak egymás között, és megegyeztek, hogy elkülönülnek a hűségesektől, akiknek igaz élete állandó korlát volt gonosz életmódjuk előtt. Bizonyos távolságra elköltöztek tőlük, elkülönítettek egy nagy helyet, ahol lakjanak. Várost építettek, azután kigondoltak egy tervet, hogy magas tornyot építenek, amely a felhőkig ér, hogy együtt lakhassanak a városban, és többé ne szóródjanak szét. – A megváltás története, 72. o.

Döntsünk porba minden emberi nagyravágyást, minden dicsekvést. Ne dicsőítsük, hanem alázzuk meg magunkat. Mindennapi életünk szent voltával Krisztust kell bemutatnunk a körülöttünk élő embereknek. A romlott emberi természetet ne fölmagasztaljuk, hanem csillapítsuk le. Csakis így lehetünk tiszták és szeplőtlenek. Legyünk szerények és meghízhatók. […]
Az emberek minden tettéről pontos feljegyzéseket vezetnek. Semmit sem rejthetünk el az örökkévalóságban lakozó magasságos és felséges elől. Néhányan fondorkodással, tervek kovácsolásával és áskálódással szégyenítik meg Krisztust. Isten helyteleníti viselkedésüket, mert lelkületük és tetteik szégyent hoznak Jézusra. […] Az Úrnak a munkájára vonatkozó utasításai mutatják meg a helyes utat. Isten tervei és gondolatai annyival magasabbak az ember terveinél és gondolatainál, amennyivel az ég magasabb a földnél. Meg kell fogadnunk Isten szavát, bölcsességének kell irányítania bennünket. Igéjében és népének küldött bizonyságtételekben vázolta tervét. Csak az áll fenn mindörökké, amit Igéjének elveivel összhangban végzünk.
– Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 234–235. o.

Isten kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint megértünk valamennyit Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából, szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef 3:18), szeretetünk fölébred iránta. Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására, és arra, hogy már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert. A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté. – Gondolatok a hegyibeszédről, 76. o.

1. Olvassuk el 1Móz 9:18-27 szakaszát! Mi az üzenete ennek a furcsa történetnek?

Noénak a szőlőskerti esetében visszhangzik az, amit Ádám az Édenben tett. A két történetben van néhány közös motívum: mindketten gyümölcsöt fogyasztottak, ami mezítelenséghez vezetett, utána jött az eltakarás, az átok, majd az áldás. Noé visszatalált ádámi gyökereihez, és sajnos folytatta is a kudarcos történetet.
Isten eredeti tervének nem képezte részét a gyümölcsök erjesztése. Noé belemerült az élvezetekbe, majd elveszítette az önuralmát és lemeztelenítette magát. Hám „meglátta” (1Móz 9:22, ÚRK) ezt, ami burkolt célzás Évára, aki szintén „látta” a tiltott fát (1Móz 3:6, ÚRK). Ez a párhuzam sejteti, hogy Hám nemcsak „lopva”, véletlenül „látta meg” apja mezítelenségét. Körbejárt, beszélt róla, anélkül, hogy megpróbálta volna enyhíteni az apja problémáját. A testvérei viszont, ellentétben vele, aki mezítelenül hagyta, azonnal betakarták az apjukat, tehát tulajdonképpen elítélték Hám tettét. Itt valójában inkább a szülők tiszteletéről van szó. Az ember jövőjét is befolyásolja, ha nem tiszteli a szüleit, akik a múltját képviselik (2Móz 20:12; vö. Ef 6:2). Ezért jön az átok, ami hatással lett Hám, majd pedig a fia, Kánaán jövőjére is.
Természetesen óriási teológiai hiba, erkölcsi bűn, ha valaki ezzel a szöveggel akarna igazolni rasszista elméleteket. A prófécia szigorúan csak Kánaánra, Hám fiára vonatkozik. A kánaániták bizonyos romlott szokásai járhattak a bibliai író fejében (1Móz 19:5-7, 31-35).
Az átok mellett azonban áldás ígéretét is olvassuk, ami a kana’ (alávetni) igéből származó Kánaán névvel kapcsolatos szójáték. Isten népe, Sém leszármazottai Kánaán leigázásával jutnak be az ígéret földjére és készítik elő a Messiás útját, aki „kiterjeszti” Jáfetet „Sémnek sátraiban” (1Móz 9:27). Ez prófétai utalás arra, hogy Isten minden népre kiterjeszti a szövetségét. Ebbe beletartozik, hogy Izrael az üdvösség üzenetét közvetíti a világnak (Ézs 66:18-20; Dán 9:27; Róm 11:25). Hám átka ténylegesen áldás lesz az összes nép számára, beleértve Hám és Kánaán minden olyan leszármazottját is, akik elfogadják az Úr által nekik felkínált üdvösséget.
 

Noé, az özönvíz „hőse” lerészegedett? Mennyire gyarlók vagyunk mindannyian! Miért szorulunk tehát Isten kegyelmére életünk minden pillanatában?

EGW idézet

Az özönvíz elsöpörte az erkölcsi romlottságot a földről. Benépesítésére Isten csak egy családot őrzött meg, és ez Noé házanépe volt. Isten így szólt Noéhoz: „Téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” (1Móz 7:1) De Noé három fia között csakhamar megmutatkozott az a nagy különbség, ami az özönvíz előtti világban látható volt. Az emberiség ősatyáiban – Sémben, Khámban és Jáfetben – már felismerhető volt utódaik jelleme.
Noé Istentől ihletve megjövendölte az emberiség e három atyjától származó három nagy faj történelmét. Khám leszármazottait inkább a fiún, mint az atyán keresztül követve nyomon kijelentette: „Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.” (1Móz 9:25) Khám erkölcstelen dolgot művelt, ami azt tanúsította, hogy a gyermeki tisztelet már rég kihalt lelkéből, és leleplezte kegyetlen és becstelen jellemét. Ezek a bűnös jellemvonások átöröklődtek Kánaánba és utódaiba, akik folytonos vétkezésükkel magukra vonták Isten ítéletét. […]
Noé prófétálása nem volt a harag vagy a kedvező ígéret önkényes meghirdetése. Nem is határozta meg fiai jellemét és sorsát, de megmutatta, mi lesz a következménye annak az életútnak, amit külön-külön választottak, és a jellemnek, amit kialakítottak. Isten a nézetét róluk és utódaikról saját jellemük és életvitelük alapján fejezte ki. A gyermekek általában öröklik szüleik természetét és hajlamait, és követik példájukat. Tehát a szülők bűneibe nemzedékről nemzedékre a gyermekek is beleesnek. Így Khám gonoszsága és tiszteletlensége megismétlődött utódaiban, sok nemzedéken át átkot hozva rájuk. „Egy bűnös sok jót veszt el.” (Préd 9:20) – Pátriárkák és próféták, 117–118. o.

A megbocsátáshoz hasonlóan a bűnbánat is Isten ajándéka Krisztuson keresztül. A Szentlélek befolyása győz meg bennünket bűnünkről, és érezteti velünk megbocsátásra való szükségünket. Egyedül a töredelmesnek jár megbocsátás, de  Isten  kegyelme  az,  ami bűnbánatra indítja a szívet. Isten ismeri minden gyengeségünket és hiányosságunkat, és Ő segítségünkre jön.
Némelyek bűnbánat és bűnvallomás útján Istenhez jönnek ugyan, és hiszik is, hogy bűneik megbocsáttattak, mégsem folyamodnak Isten áldásaiért úgy, ahogyan kellene. Nem  látják,  hogy  Jézus mindenkor jelenlévő Megváltó. Nem készek arra, hogy rábízzák lelki vezetésüket, és bízzanak abban, hogy a szívükben megkezdett kegyelmi munkát tökéletesítse… Az efféle hitben nincsenek győzelmek. Az ilyen emberek cél nélkül fáradoznak. Lelkük szüntelen szolgaságban van, és mindaddig nem lelhetnek nyugalomra, amíg terhüket Jézus lába elé nem helyezik. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 353. o.
 

A Noé életének idejéről szóló beszámolót olvasva rájövünk, hogy ő jelenti az özönvíz előtti és utáni civilizációk közötti kapcsolódási pontot. Az előző történet utolsó két verse (1Móz 9:28-29) visszavezet Ádám nemzetségi táblázatának (1Móz 5:31-32) utolsó eleméhez. Lámek, Noé apja ötvenhat éves volt, amikor Ádám meghalt, tehát Noé bizonyára hallotta Ádám történeteit, amelyeket továbbadhatott az utódainak az özönvíz előtt és után.

2. Olvassuk el 1Mózes 10. fejezetét! Mi a cél ezzel a bibliai nemzetségtáblázattal (lásd még Lk 3:23-38)?

A bibliai nemzetségi táblázatnak három szerepe is van. Először is hangsúlyozza a bibliai események történelmi hitelességét, azt, hogy valóságos emberekkel estek meg, akik éltek és meghaltak, akiknek a korát pontosan számontartották. Másodszor a folyamatosságot jelzi a régmúlttól kezdve az író koráig, a múlt és a „jelen” között világos kapcsolatot mutatva. Harmadszor pedig emlékeztet az emberi gyarlóságra, a bűn átkának minden következő generációra gyakorolt tragikus hatására és halálos következményeire.
Figyeljük meg, hogy a „hámita”, „sémita” és „jáfetita” besorolás nem követhető nyomon egyértelműen. A hetven nép Jákob családja hetven tagjának (1Móz 46:27) és a pusztában vándorló izraeliták hetven vénjének (2Móz 24:9) számát vetíti előre. A hetven nép és a hetven vén közötti összefüggés gondolata Izraelnek a népek közötti küldetését sejteti: „Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait: megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint” (5Móz 32:8). Hasonlóképpen Jézus is hetven tanítványt küldött el, hogy hirdessék az evangéliumot (Lk 10:1).
Ez az információ közvetlen kapcsolatot mutat Ádám és a pátriárkák között, akik Ádámtól kezdve mind valós, történelmi szereplők voltak. Ez annak megértésében is segít, hogy a pátriárkák közvetlenül hallhatták azokat, akik az ősi események személyes emlékeit őrizték.
 

Mit tanít Mt 1:1-17 szakasza a nemzetségi táblázatok szereplőinek történelmi valóságáról? Hitünk szempontjából miért fontos tudni és elhinni, hogy valós emberek voltak?

EGW idézet

Ha arra gondolunk, mennyi lehetősége van az embernek a kutatásra, milyen rövid az élet, milyen korlátozott a cselekvési területünk, szűk a látókörünk, milyen gyakran vonunk le téves következtetéseket – különösen azokkal a dolgokkal kapcsolatosan, amelyekről úgy véljük, ellentmondanak a Biblia történelmének  –, hányszor  vizsgáljuk felül vagy vetjük el a tudomány állítólagos következtetéseit, mennyire hajlamosak vagyunk arra, hogy kívánságunk szerint növeljük vagy csökkentsük több millió évvel a föld evolúciójának korszakait, és sokszor milyen éles összetűzésbe kerülnek egymással a különböző tudósok által kialakított elméletek… Tehát, ha mindezt átgondoljuk – azért az előjogért, hogy származásunkat az egysejtűekig, a puhatestűekig és a majmokig vezessük vissza –, szabad-e beleegyeznünk abba, hogy félredobjuk a Szentírás kijelentését, amely egyszerűségében is olyan nagyszerű:
„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt” (1Móz 1:27)? Megtagadjuk a származásunkról szóló feljegyzést, ami nemesebb, mint bármely királyi udvar nemzetségtáblázata: „Ez Ádám fia, ez pedig az Istené.” (Lk 3:38)
Ha helyesen értelmezzük, a tudomány kinyilatkoztatásai és az élet tapasztalatai egyaránt összhangban vannak a Szentírás bizonyságtételével, amely szerint Isten folyamatosan munkálkodik a természetben. – Nevelés, 130. o.

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és az események alakulását nagymértékben emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalmak és indulatok minden pro és kontra ténykedése fölött, mögött és általuk meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez a maga szándékát.
Pál apostol páratlanul szép és kedves szavakkal tárta Athén bölcsei elé, hogy mi volt Isten célja a teremtéssel, valamint a fajok és népek felosztásával. „Az Isten, aki teremtette a világot – mondta az apostol –, …az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják…” (Csel 17:24, 26–27) – Próféták és királyok, 499–500. o.

A Biblia határtalan teret ad a képzeletnek, mely jellegében annyival emelkedettebb és nemesebb a meg nem szentelt elme felületes műveinél, mint amennyivel magasabb az ég a földnél. Az emberiség Istentől eredő történetét minden embernek meg kell ismernie. Megismerkedni ősszüleinkkel, amikor Édenben szent ártatlanságban éltek az angyalok társaságában. Nyomon követhetik a bűn bejövetelét és annak eredményét az emberiségre, lépésről-lépésre haladva követhetik végig a szent történelem egész folyamatát, mely feljegyezte az ember engedetlenségét, megátalkodottságát és a bűn igazságos megtorlását. – Üzenet az ifjúságnak, 255. o.
 

3. Olvassuk el 1Móz 11:1-4 szakaszát! Miért törekedett annyira egységre az „egész föld”?

Az „egész föld” kifejezés csak kevés emberre utal, azokra, akik életben voltak az özönvíz után. Világosan látszik a gyülekezésük indítéka: olyan magas tornyot akartak építeni, ami felér az égig (1Móz 11:4). Az igazi céljuk valójában az volt, hogy átvegyék Isten, a Teremtő helyét. Kifejező, hogy az emberek szándékaiban és tetteiben Istennek azok a szándékai és tettei visszhangoztak, amelyek a teremtési beszámolóban olvashatók: „mondták” (1Móz 11:3-4, ÚRK; vö. 1:6, 9, 14 stb.); a „vessünk”, „építsünk” (1Móz 11:3-4, ÚRK) igék az eredeti héberben megegyeznek azzal, amit Isten mond 1Móz 1:26 versében (magyar fordításban „teremtsünk”). A szándékukat nyíltan kimondták: „Szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4), pedig másutt ezt a kifejezést kizárólag Istenre alkalmazza az Ige (Ézs 63:12, 14).
Röviden tehát Bábel építői helytelen ambíciót tápláltak magukban, azt, hogy elfoglalják Isten, a Teremtő helyét. (Tudjuk, ki ébresztette bennük ezt a vágyat, nem igaz? Lásd Ézs 14:14!) Az özönvíz emléke bizonyosan szerepet játszott a tervük meghozatalában. Azért akartak magas tornyot építeni, hogy amennyiben Isten ígérete ellenére újabb özönvíz jönne, azt túléljék. A babiloni tradíció elferdítve ugyan, de szintén megőrizte az özönvíz emlékét, méghozzá Bábel városa (Babilon) építésével összefüggésben. Hűen tükrözi Babilon lelkületét a felfelé törekvés, hogy felérjenek az égig és bitorolják Isten hatalmát. Éppen ezért olyan fontos motívum Bábel tornyának története is Dániel próféta könyvében. A Bábel tornyának eseményét bevezető utalás Sineár földjére (1Móz 11:2) újból megjelenik Dániel próféta könyve elején, megnevezve azt a helyet, ahová Nabukodonozor a jeruzsálemi templom edényeit vitette (Dán 1:2). A könyv számos más szakasza mellett az az epizód a legjobb példa erre a gondolkodásra, amikor Nabukodonozor felállíttatta az aranyszobrot, valószínűleg azon a „síkságon”, ugyanazon a helyen. Dániel a végidőről szóló látomásaiban szintén látott egy olyan jelenetet, amikor a föld népei gyülekeznek, hogy Istennel szemben egységet alkossanak (Dán 2:43; 11:43-45; vö. Jel 16:14-16), csakhogy mint Bábel tornya esetében, ez a kísérlet is kudarcba fullad.
 

A múlt században fogalmazta meg egy híres szekuláris francia író: az emberiség nagy célja, hogy megpróbáljon „Isten lenni”. Mi a vonzó számunkra ebben a veszélyes hazugságban, egészen az Édenben élő Évától kezdve (1Móz 3:5)?

EGW idézet

Mihelyt a föld újra benépesedett, az emberek újrakezdték Istennel szembeni ellenségeskedésüket. Átadták ellenséges érzéseiket utódaiknak, mintha az emberek félrevezetésének művészete és fogásai, valamint ez a természetellenes háború szent hagyaték lenne. Ez az összefogás Isten elleni lázadásból született. Sineár síkságának lakosai nem Isten dicsőségére, hanem a maguk naggyá tételére alapították meg országukat. Ha sikerrel jártak volna, erős hatalom tartotta volna kézben a gyeplőt, eltörölve az igazságosságot, és új vallást vezetve be. A világ megromlott, lehanyatlott volna. A vallásnak hamis eszmékkel elegyítése bezárta volna az ajtót a béke, a boldogság és a biztonság előtt. Ezek a téves elméletek, ha megvalósították és tökéletesítették volna, eltereltek volna az Isten utasításai iránti hűségtől. Isten törvényét semmibe vették, el is felejtették volna. Az első nagy lázadó ihlette elszánt emberek ezzel ellene szegültek a terveikbe és gonosz útjukba való bármi beavatkozásnak. Az isteni elvek helyébe önző szívüknek megfelelő törvényeket állítottak volna, hogy meg tudják valósítani terveiket. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1091–1092. o.

Isten ellenségei… úgy okoskodtak, hogy biztosítják magukat egy másik vízözön esetére, mert tornyukat sokkal magasabbra akarták építeni, mint amennyire a vizek értek a vízözön idején. Úgy gondolták, hogy az egész világ tiszteli majd őket, mint isteneket, és uralkodnak az emberek felett. Úgy számították, hogy ez a torony majd felmagasztalja építőit. A földön élők figyelmét el akarták terelni Istenről, hogy egyesüljenek velük bálványimádásukban. Mielőtt az építés munkáját befejezték, az emberek a toronyban laktak. A helyiségeket fényűzően bebútorozták, felékesítették és bálványaiknak szentelték. Azok, akik nem hittek Istenben, azt képzelték, hogy ha tornyuk a felhőkig ér, fel tudják fedezni a vízözön okát. – A megváltás története, 72. o.

Isten Igéje két küzdő felet állít elénk, melyek befolyásolják és ellenőrzik a földön az embereket. Ez a két fél állandóan hat minden emberre. Akik Isten vezetése alatt állnak, s akiket a mennyei angyalok befolyásolnak, azok fel tudják ismerni a sötétség láthatatlan hatalmasságainak alantas mesterkedéseit. A mennyei eszközökkel együttműködni kívánóknak igen buzgón törekedniük kell, hogy Isten akaratát cselekedjék. Semmiben sem szabad helyet adniuk az ősellenfélnek és angyalainak.

Ámde, hacsak szüntelen nem vigyázunk, az ellenség le fog győzni bennünket. Bár Isten ránk vonatkozó akaratát kinyilatkoztatta mindenkinek, akaratának ismerete nem teszi fölöslegessé, hogy buzgón esedezzünk segítségért, s szorgalmasan igyekezzünk együttműködni vele imáink meghallgatásán. Az Úr emberi eszközökön át valósítja meg szándékait. – A Te Igéd igazság, 6. köt., 1118–1119. o.
 

4. Olvassuk el 1Móz 11:5-7 és Zsolt 139:7-12 szakaszát! Miért szállt le Isten a földre? Milyen esemény váltotta ki ezt?

Érdekes módon, miközben az emberek fölfelé törekedtek, Istennek le kellett szállnia hozzájuk. A leereszkedése is megerősíti felsőbbségét. Ő mindig is elérhetetlen marad a számunkra. Hiábavaló és nevetséges minden olyan emberi erőfeszítés, hogy elérjenek az Ő szintjére és a mennyben találkozzanak vele. Éppen ezért Jézus jött le hozzánk, hogy megmentsen bennünket, valóban nem létezett más mód a megszabadításunkra. A Bábel tornyáról szóló beszámoló legironikusabb része az, amikor Isten leszáll, hogy „lássa a várost és a tornyot” (1Móz 11:5). Nem kellett volna lejönnie ahhoz, hogy lássa (Zsolt 139:7-12; vö. 2:4), mégis megtette. Ez a megfogalmazás azt hangsúlyozza, hogy Isten belekapcsolódik az emberiség életébe.

5. Olvassuk el Lk 1:26-33 szakaszát! Mit tanít ez arról, hogy Isten lejön hozzánk?

Isten leereszkedése szintén a hit általi megigazulás elvére és a kegyelmének folyamatára emlékeztet. Bármilyen munkát is végezzünk Istenért, neki akkor is le kell jönnie hozzánk, hogy találkozzon velünk. Az Istenért végzett tetteink nem visznek oda sem hozzá, sem a megváltáshoz, hanem azzal szabadít meg bennünket, hogy Ő közeledik hozzánk. Valójában Mózes első könyve ebben a szakaszban kétszer is írja, hogy Isten „leszáll”, ami arra látszik utalni, menynyire törődik az itt történtekkel. A szöveg szerint az Úr véget akart vetni az emberek makacs egységének, ami a bűnös természetükből következően csak mind mélyebbre és mélyebbre vihette volna őket a gonoszságba. Ezért döntött úgy, hogy összezavarja a nyelvüket, ami miatt vége lesz egységes mesterkedésüknek.
„Bábel építőinek ármánykodásai szégyenteljes kudarccal végződtek. Önhittségük emlékműve oktalanságuk emlékműve lett. Az emberek mégis állandóan ugyanazt az utat járták, saját magukban bízva és elutasítva Isten törvényét. Ezt az elvet akarta Sátán alkalmazni a mennyben; ez az elv irányította Kaint is áldozata bemutatásában” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 91. o.).
 

Hogyan mutatkozik meg az emberi arrogancia újabb példája Bábel tornyának történetében? Mi vezetett végül a kudarchoz? Milyen személyes tanulságokat vonhatunk le ebből az esetből?

EGW idézet

Krisztus emberi formában jött világunkba, hogy emberként éljen az emberek között. Felvette az emberi természet hajlamait, hogy azokban megpróbáltassék. Emberi mivoltában isteni természet részese volt. Megtestesülése által új értelemben nyerte el az Isten Fia címet… Krisztus embertől született, s így új értelemben vált Isten Fiává. Noha Isten Fiaként jött világunkba, születése által mégis eggyé vált az emberiséggel. Krisztus emberi formában jött el, hogy mind az el nem bukott világoknak, mind pedig a mi elbukott földünknek megmutassa, Isten megfelelően gondoskodott arról, hogy az emberek Teremtőjükhöz való hűségben éljenek. Kiállta Sátán – megengedetten – útjába hozott kísértéseit, és minden  támadását  visszautasította.  Sok  fájdalomban és szorongattatásban volt része, de Isten nem hagyta figyelmen kívül. Amikor János megkeresztelte a Jordánban, a vízből kilépve Isten Lelke szállt rá arannyal övezett galamb képében, és egy hang hallatszott a mennyből: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm…” (Mt 3:17) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 226–227. o.

Isten látja a bűnöst… Dávid megtért ember volt, és bár megvallotta vétkét, és meggyűlölte a bűnt, elfeledni mégsem tudta azt. Kijelentette:
„Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hova fussak? Ha a menynybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem… A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” (Zsolt 139:7–12)Isten mindenütt jelen van. Mindent lát és mindent tud, még a szív rejtett szándékait is ismeri. Hasztalan próbálkozás eltitkolni előle a bűnt. Ősszüleinket is látta Édenben. Látta Kaint, amint fölemeli kezét, és megöli Ábelt. Látta a hajdani világ lakóit, ezért korlátozta éveik számát, majd özönvízzel büntette őket. Látta népének – a zsidó népnek, mellyel szövetséget kötött – a bűneit, és látta, ahogy Isten Fiának az életére törnek. – Testimonies on Sexual Behavior, Adultery, and Divorce, 89. o.

Napjainkban is léteznek toronyépítők. A hitetlenek tudományosnak nevezett következtetésekre építik fel az elméleteiket, és elutasítják Isten kinyilatkoztatott Igéjét… A magát kereszténynek nevező világban sokan eltávolodnak a Biblia határozott tanításaitól, és emberi kitalációkon alapuló hitre és jól hangzó mesékre építenek, majd azt hangoztatják, hogy az általuk épített torony révén a mennybe lehet jutni. […]
Közeledik a vizsgálati ítélet. A Magasságos leszáll, hogy meglássa, mit építettek az emberek. Mindenható hatalma meg fog mutatkozni, és az emberi büszkeség a porba hull. – Conflict and Courage, 42. o.
 

6. Olvassuk el 1Móz 11:8-9 és 9:1 verseit, majd vessük össze 1:28 versével! Miért lett védő hatása annak, hogy Isten elszélesztette a népeket?

Istennek az volt a terve és azért áldotta meg az embereket, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (1Móz 9:1; vö 1:29). Ezzel ellentétben Bábel építői inkább egy népként, együtt akartak maradni. Ki is mondták: azért akarták felépíteni a várost, „hogy el ne széledjünk az egész földnek színén” (1Móz 11:4). Nem voltak hajlandók máshová menni, mert talán azt gondolták, hogy együtt nagyobb hatalmuk, erejük lesz, mintha elszórtan élnének. Bizonyos értelemben ez igaz is volt. Sajnos azonban egységes erejüket nem jóra, hanem gonoszságra akarták használni: „Szerezzünk magunknak nevet”. Ez hűen tükrözte arroganciájukat, önteltségüket. Amikor csak az emberek Istennel nyíltan dacolva „nevet akarnak szerezni maguknak”, biztosra vehetjük, hogy nem lesz jó vége.
Kendőzetlen lázadásuk ítéleteként Isten tehát elszélesztette őket „az egész földnek színére” (1Móz 11:9). Pontosan az történt, amit nem akartak.
Érdekes módon a Bábel név jelentése az, hogy „Isten kapuja”, és kapcsolatos a balal igével (1Móz 11:9), aminek a jelentése: „összezavar”. Mivel el akartak jutni Isten „kapujához”, és Istennek képzelték magukat, végül összezavarodtak és sokkal gyengébbek lettek, mint azelőtt voltak.
„A bábeli emberek elhatározták, hogy olyan kormányzatot hoznak létre, amely független lesz Istentől. Egyesek közöttük félték az Urat, de megtévesztették őket az istentelenek állításai, és bevonták őket terveikbe. Az Úr ezekért a hűségesekért késleltette büntetését, és időt adott az embereknek valódi jellemük megmutatására. Eközben Isten fiai igyekeztek őket eltéríteni szándékuktól; de ők teljesen egyek voltak istenkísértő vállalkozásukban. Ha akadálytalanul végrehajthatták volna azt, erkölcsileg megrontották volna a még gyermekkorát élő világot. Szövetkezésük lázadásra épült, önfelmagasztalás céljából alapított birodalomra, amelyben nem volt helye Isten uralmának és tiszteletének” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 90–91. o.).

Olvasd el 1Tim 2:1-4 szakaszát, és imádkozz a városod, településed vezetőiért! Járj közben értük imában!

EGW idézet:

[Isten ellenségei] felemelkedtek Isten ellen, aki azonban nem engedte meg nekik, hogy munkájukat befejezzék. Tornyukat már nagyon magasra építették, amikor az Úr két angyalt küldött, hogy megzavarja őket munkájukban. Embereket jelöltek ki arra a célra, hogy üzenetet vegyenek át a torony tetején dolgozó munkásoktól, akik anyagok kértek munkájukhoz. Az üzenetet az első közvetítette a másodiknak, ez a harmadiknak, míg végül az üzenet a földre ért. Amíg azonban az üzenet eljutott rendeltetési helyére, az angyalok megzavarták nyelvüket úgy, hogy amikor az üzenet a földön dolgozó munkásokhoz eljutott, olyan anyagot kértek, amire nem volt szükségük. Mire a munka folyamán a torony tetején dolgozó munkások megkapták az anyagot, nem az volt, amit kértek. Csalódva és feldühödve korholták azokat, akik szerintük hibásak voltak. Ezután nem tudtak összhangban dolgozni.
Megharagudtak egymásra, és mivel nem tudták megmagyarázni a köztük uralkodó értelmetlenséget és az idegen szavakat, abbahagyták munkájukat, és egymástól elkülönülve elszéledtek a földön. Eddig az emberek egy nyelven beszéltek. Az égből lecsapó villámok – mint Isten haragjának jelei – letörték tornyuk tetejét, és ledöntötték a földre. Így akarta Isten megmutatni az embereknek, hogy Ő a legfelsőbb. – A megváltás története, 73. o.
 
A világ iránti irgalmában Isten meghiúsította a torony építőinek szándékát, és ledöntötte vakmerőségük emlékművét. Az irgalmas Isten összezavarta beszédüket, így szabva határt lázadó szándékuknak. Isten sokáig tűri az emberek romlottságát, és bőséges alkalmat ad a megtérésre; de ügyel az igazságos és szent törvényével szembeszálló ravaszkodásaikra. Időnként a kormánypálcát tartó láthatatlan kéz megfékezi a gonoszságot. Félreérthetetlenül nyilvánvaló, hogy a világegyetem Teremtője, akinek bölcsessége, szeretete és igazsága végtelen, a menny és föld legfőbb Ura, és senki sem dacolhat büntetlenül hatalmával.
Bábel építőinek ármánykodásai szégyenteljes kudarccal végződtek. Önhittségük emlékműve oktalanságuk emlékműve lett. Az emberek mégis állandóan ugyanazt az utat járják, saját magukban bízva, és elutasítva Isten törvényét. Ezt az elvet akarta Sátán alkalmazni a menynyben; ez az elv irányította Kaint is áldozata bemutatásában. – Pátriárkák és próféták, 123. o.

Az egész emberiségnek Ő az Alkotója. A teremtés által minden ember egy közös családhoz tartozik, a megváltás pedig mindenkit eggyé kovácsol. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete oly széles, oly mély, oly teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán befolyása alól azokat, akiket a nagy csaló magtévesztett. Trónjához emeli őket, ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa övez körül. Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad. – Próféták és királyok, 369. o.
 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Bábel tornya” c. fejezet, 87–92. o.
„Elhatározták, hogy várost építenek és benne egy… elképesztően magas tornyot… Ezzel a vállalkozással akarták elejét venni annak, hogy az emberek mindenfelé szétszóródjanak és településeket alkossanak. Isten azt parancsolta az embereknek, hogy szóródjanak szét az egész földön, töltsék be azt és vegyék birtokukba. De ezek a Bábel-építők elhatározták, hogy közösségüket együtt tartják és olyan államot alapítanak, amely végül betölti az egész földet. Így városuk egy egyetemes birodalom fővárosává lesz; dicsőségével pedig kivívja a világ csodálatát, hódolatát és alapítóikat híressé teszi. Azt akarták, hogy az az égig érő pompás torony emléket állítson építőik hatalmának és bölcsességének, megörökítve hírnevüket a későbbi generációkig.
Sineár pusztájának lakói nem hittek Isten szövetségében – abban, hogy nem bocsát többé özönvizet a földre. Sokan közülük tagadták Isten létezését, és az özönvizet természetes okoknak tulajdonították. Mások hittek egy felsőbbrendű lényben, aki elpusztította az özönvíz előtti világot, de fellázadtak ellene, akárcsak Kain. Egyik céljuk a torony építésével az volt, hogy bebiztosítsák magukat egy újabb özönvíz esetére. A veszély minden lehetőségét elkerülik – gondolták –, ha sokkal magasabbra építik a tornyot, mint ahova az özönvíz elért. És azt remélték, hogy ha a felhők fölé tudnak emelkedni, kideríthetik az özönvíz okát. Az egész vállalkozásnak az volt a célja, hogy még önhittebbé tegye a tervezőket, elterelje az eljövendő nemzedékek figyelmét Istenről és bálványimádókká tegye őket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 88–89. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

3Mózes 4-10; Evangelizálás,„A szolgálat lelkülete” c. alfejezet

1.    Mennyit kellett hozzátennie a bűnösnek ahhoz, amit a szent dolgokból elvett?

 

2.    Mi történt volna Izrael gyermekeivel, ha ettek volna a feláldozott állatok kövérjéből és véréből?
 

3.    Hány napig tartott Áron és fiai felszentelésének szertartása?
 

4. Mi lett volna a következménye annak, ha Eleázár és Ithamár fedetlen fővel és megszaggatott ruházattal jelent volna meg a gyász miatt?
 

5.  Mi Sátán különleges kísértése, amely által megpróbálja megakadályozni a munka előremenetelét?

Alapszöveg: 1Móz 11:9
Tanulmányozásra: 1Móz 9:18–11:9; Zsolt 139:7-12; Lk 10:1
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés
 
Az első parancsolat, amit Isten az özönvíz után adott az embernek, az élet tanúsítványa volt: utasította őket, hogy szaporodjanak és népesítsék be a földet (1Móz 9:1). E heti tanulmányunk során értékeljük az ember azon próbálkozását, hogy teljesítse ezt a parancsot. Egészen eddig a bibliai feljegyzés egyedi személyeket említ (Ádám és Éva, Kain és Ábel, Séth, Noé), jelen leckénk viszont olyan leírásokkal foglalkozik, amelyekben egyetemes kiterjedésű embercsoportokról van szó. Az özönvíz túlélőiből (Noé három fiából) származik az emberi faj három nagy ágazata, amelyekből kialakultak a föld népei. Az emberiség úgy tűnik, jó úton halad, betölti a földet, és Isten képmása eljut általa a világ legtávolabbi pontjára is. Mindezek ellenére a Bábel tornyának története drámai megszakítása ennek a lendületes fejlődésnek.
Isten egyetemesség felé orientálódó parancsának helyét, mely szerint az embereknek el kellett terjedniük szerte e világon, átvette az emberiség egységének és egyformaságának eszménye. Az emberek egyek akarnak lenni és gonoszok – Isten akarnak lenni.
A tanulmány témái
1.    Átkok és áldások: Kánaánon, Kám fián átok ült, míg Sémen és Jáfeten áldás. Mit jelentenek ezek az átkok és áldások, mi a történelmi jelentőségük? Milyen hatásuk van az üdvtörténelem során?
2.    Egyetemesség és egység: A világ nemzetei egy közös terv részesei kívánnak lenni: egyesülni akarnak Isten ellen. Isten egyetemesség felé irányuló tervét miként kezdték el az egység eszményeként értelmezni?
3.    Isten helyének bitorlása: Bábel tornyának építői arról álmodoztak, hogy egy napon feljutnak a mennybe. Mi volt téves a gondolkodásmódjukban? Miért ereszkedett alá Isten, hogy megvizsgálja a kezdeményezésüket?

II. MAGYARÁZAT
Átkok és áldások
A Kám fiára eső átok (1Móz 9:25) végül is a reménység üzenetének bizonyul. 1Móz 9:25 versét sokszor tévesen a fekete fajhoz tartozó emberekre alkalmazták, és így vallásos szempontból is igazoltnak tűnt a rabszolgatartás gyakorlata. Ez a bigott értelmezés azonban nem állja meg a helyét, mégpedig két okból. Elsősorban az átok nem Kámot illeti, hanem a fiát, Kánaánt, és mivel nem illeti Kúst sem, Kám elsőszülöttjét, kizárja annak lehetőségét, hogy ez az átok utalás lenne a fekete bőrszínű emberekre, vagy különösképpen az afrikai népességre. Egyébként a bibliai genealógiáknak (lásd 1Móz 10. fejezetének népeit) inkább az etnográfiához (az emberi csoportok szétszóródásához) van közük, mint a közös származástudathoz (etnicitáshoz), amely az emberi fajok és nyelvek eredetével foglalkozik. Maga a „faj” fogalma is a XIX. századi áltudományos rasszista és nyelvészeti elméletekből származik, amely az evolúció
– a teremtés modern mítosza – elméletén alapszik. Következésképpen a népcsoportok bibliai megnevezései – Jafet utódai (jafetiták), Sém leszármazottai (sémiták), Kám ivadékai (kámiták) – nem követnek egyértelmű faji kritériumokat (ahogy azt az evolúcióelmélet meghatározta), hanem sokkal összetettebbek és homályosabbak. Például: habár a kánaánita nyelvek a sémi nyelvcsaládhoz tartoznak, Kánaán Kám utódai közé sorolandó; jóllehet Kús Kám leszármazottja, ő Nimródnak, a Bábel tornya megalapítójának atyja; Elám, a Sém fia nem sémi néphez tartozott.
A második ok, amiért 1Móz 9:25 verse nem vonatkoztatható a fekete emberfajhoz tartozókra, az, hogy a Kánaánra történő utalás célzás az Ígéret Földjének megöröklésére (mindannak megöröklésére, amit ez az ország a világ megváltását illetően jelképez). Ebben a kontextusban a „szolgák szolgája” kifejezés használata ellentmondásos. Olyan szuperlatívusszal van dolgunk, amely egy „kifejezetten szolgai” státuszt takar, és lelki irányt sugall: Jézusra, a szolgák Szolgájára mutat, amely eljövendő a világ megmentése érdekében (Jn 13:5). Az 1Móz 9-ben található áldás igazolja ezt a perspektívát. Érdekes, hogy sem Sém, sem Jafet nem szerepel az áldottak között, hanem csak egyedül Isten (1Móz 9:26). Továbbá, szintén ebből a perspektívából tekintve, a prófécia – az emberiség megmentésére utalva (1Móz 9:27) – átível Izraelnek a Pentateukhoszban vázolt közvetlen jövőjén. A jövendölés szóhasználata célzást tesz az Izraelben felépített sátorra – a találkozás sátorára – (Józs 18:1), ami profetikus utalás azokra a népekre, amelyek válaszolnak Izrael szabadulásra vonatkozó üzenetére, és csatlakoznak Izrael szent közösségéhez (Ézs 66:18-20; Róm 11:25). Ennek a jövendölésnek a teljesedése azonban elsősorban egy másik prófécia teljesedésétől – Kánaán legyőzésétől – függ. Ennek az eseménynek a szerző szemszögéből oly nagy volt a jelentősége, hogy visszatér rá az áldás végén, ahol harmadszorra is utal Kánaánra Sém szolgájaként (1Móz 9:27; vö. 1Móz 25-26). Az áldás leírásának szentelt passzusban használt nyelvezet egy imádság stílusát tükrözi: „Áldott az Úr…” (1Móz 9:26-27). Mózes, a szöveg írója, az Egyiptomban raboskodó zsidók kortársa Izrael szabadulásáért fohászkodik – ami szükséges alaplépés az emberiség megmentésének tekin-
tetében.

Egyetemesség és sajátosság
A sajátosság és az egyetemesség távlata közötti kapcsolat a bibliai gondolkodás tipikus vonása. Az abszolút igazsághoz való azonnali hozzáférést hirdető görög szemlélettől eltérően a zsidó próféták egy olyan Istenről beszélnek, aki népet választott magának, majd kijelölte a Fiát, hogy általuk kinyilatkoztassa magát az emberiségnek.
A hetvenes szám is a biblikus álláspontot szemlélteti: 1Móz 10-ben a népek lajstroma hetven nemzetet tartalmaz, amely előrevetíti Jákob családjának hetven tagját (1Móz 46:27) és a pusztában vándorló Izrael hetven vénjét (2Móz 24:9). Úgy tűnik, a különböző, hetventagú csoportok közti kapcsolat 5Móz 32:8 verse szövegének az alapja, amelyben a szerző kijelenti, hogy Isten választotta szét az emberek fiait „Izrael fiainak száma szerint”. Hetven nép volt, ahogy szintén hetven nyelv is, a zsidó hagyomány szerint. Az Újtestamentumban Jézus hetven tanítványt bíz meg az evangélium világszéles hirdetésével (Lk 10:1-16). Noénak, a föld népei atyjának nemzetségi táblázata (1Móz 9:19; 10:32) képviseli Isten Noénak tett ígérete és áldása teljesedését: „Szaporodjatok és sokasodjatok a földön!” (1Móz 8:17; 9:1, 7). Továbbá ez az áldás és ígéret a teremtéskor Ádámnak adott áldással és ígérettel is összefüggésben áll (1Móz 1:28-29).
A népek Istene, a világ Teremtője és Izrael Ura ugyanaz az Isten. Ennek a kijelentésnek két fontos teológiai következménye van. Az első: Isten a vallás területén túl is befolyásolja a világ történelmét. Isten jelen van a népek között. A második: ugyanarról az Istenről van szó, amely tényből az következik, hogy a nemzetek üdvössége Izrael bizonyságtevésétől függ. A népek egyedül Izrael közbenjárásával részesülhetnek az áldásból (1Móz 12:3), mivel egyedül Izrael Istene az igazi Isten (Jn 4:22-23). A héber Biblia tanulságai, Izrael történelme és a zsidók életének az Újtestamentumban is feljegyzett eseményei a világ népeire nézve üdvözítő jelentőséggel bírnak.
Próbálkozás az egyesítésre és bitorlás
Felzaklató annak tudata, hogy a Bábel tornya építőinek elsődleges célja az egység ideológiájának megteremtése. „Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala”, olvassuk 1Móz 11:1 versében, ami azt jelenti, hogy ezek az emberek ugyanazokat a szavakat használták, és ugyanazt a szellemiséget képviselték. A Bábel tornyának története a világ egyesítésére tett első próbálkozás. Nem csoda tehát, hogy ez a szemléletmód olyan totalitárius rendszert hozott létre, mely nem tűri meg a különbözőségeket, az eltérő véleményeket (vö. Dán 3:1-7 szakaszával), és Isten helyére tört. Az uniformizáltság és a bitorlás tulajdonképpen kéz a kézben jár egymással. A történelmet ismerve tudjuk, hogy mások azonos gondolkodásra és magatartásra történő kényszerítése elkerülhetetlenül intoleranciához és üldözésekhez vezet, végül pedig megszüli az emberben a vágyat Isten helyének bitorlására.
Nagy a jelentősége annak a ténynek is, hogy a Bábel tornyának építői Isten szavait használják. Az első kifejezés egy felszólító módú ige (habah – „Jertek!”), amely két ízben is megelőzi az építők kijelentéseit, s amely azonos az eredetiben egy az Isten által kiejtett indulatszóval („Nosza” – Károli, 1Móz 11:7). Ez a szó, amely a közösségen belüli együttműködést érzékelteti, és ami négyszer ismétlődik meg az 1Móz 11:1-7 szakaszban (Károlinál kétszer [egyszer a „nosza” indulatszó formájában], a ford. megj.), az Istenség teremtéskor megnyilatkozó többességét idézi: „Teremtsünk…” (1Móz 1:26), és nyilvánvalóan az építők azon szándékát fedi fel, hogy átvegyék az Isten helyét.
A „torony”-ként fordított eredeti héber kifejezés is a törekvésüket érzékelteti. Ezt a szót a gadal („nagy”) kifejezés egészíti ki, amely a becsvágy és a gyakran Istennel magával (2Móz 18:11) társított dicsőség fogalmával gazdagítja a kijelentés értelmét.
Az is érdeklődésre tarthat igényt, hogy Dániel 8. fejezete, amelyben egy sor nyelvészeti és teológiai motívum található meg, szintén a gadal melléknevet használja kulcsszóként arra, hogy leírja a kis szarv azon próbálkozását, hogy „a seregek Fejedelméig növekedjen” (Dán 8:9-11, 25). Az építők a toronnyal a mennyet akarták elérni, és ez a pontosítás a torony méreteinél többet árul el: Bábel építőit az a lelki becsvágy fűtötte, hogy átvegyék Isten helyét, ami egyértelműen abból is kiderül, hogy „nevet akartak szerezni maguknak” (1Móz 11:4). Isten az egyetlen, aki felmagasztalhatja valakinek a nevét (1Móz 12:2), az egyetlen, aki magának dicső nevet szerezhet (Ésa 63:12, 14).

III. ALKALMAZÁS
Az átkok átalakulnak áldásokká: Találtok a Bibliában olyan szituációkat, amelyekben a kezdetben átkot képező dolgok végül áldássá váltak. Említsetek olyan alkalmakat az életetekből, amikor egy negatív tapasztalat (mint például a COVID-19 miatti bezártság) váratlan lehetőségeket teremtett az elmélkedésre, az Istenhez való visszatérésre és a Vele való közösségre. Miért hozza magával gyakran a szenvedés az újabb lelki értékek felfedezését, és vezet közelebb egymáshoz és Istenhez?
Az egység és Isten helyének bitorlása: Találjatok a Bibliában, a történelemben, a vallásos közösségben, amelynek tagjai vagytok, valamint saját tapasztalatotokban olyan helyzeteket, amelyekben egy jószándékú vezető úgy viselkedett, mint a Bábel tornyának építői, vagy amikor te magad viselkedtél úgy. A szentség, egység és igazság nagy eszményei miért vezetnek gyakran büszkeséghez és intoleranciához?

Jézus példája hogyan ihlet olyan módszerek feltérképezésére és alkalmazására, amelyek által elkerülhető ez a tévedés? Miért nem elég, ha csupán rendelkezünk az igazsággal? Tulajdonképpen miért szülhet ez önigazultsághoz vezető büszkeséget és gyűlöletet?