Teremtés

Text de memorat

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1)

Alapige: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1).

Mózes első könyve, így az egész Biblia is Isten teremtő tettével kezdődik, ami különösen fontos, mert azt jelenti, hogy a teremtésünkkel indul az emberi és a bibliai történelem. Ebből az következik, hogy Mózes első könyvének teremtési története történelmileg éppen annyira hiteles, mint az emberi és bibliai történelem más eseményei.
Mózes első könyve 1–2. fejezetének két teremtési leírásában tanulságokat találunk Istennel és az emberiséggel kapcsolatban. Heti tanulmányunk során jobban megértjük a hetedik nap, a szombat jelentőségének mélységét. Elgondolkozunk azon, hogy Isten a saját képére teremtette az embert a porból. Felkelti a kíváncsiságunkat, hogy mi a célja a jó és a gonosz tudása fájának, illetve mi a kapcsolata az élet fájával.
Az eredetről szóló bibliai történetek legfontosabb tanulsága a kegyelem leckéje. A létezésünk egyértelműen Isten kegyelmi tettének köszönhető. Az Úr már akkor megteremtette az eget és a földet, amikor még nem éltek emberek. Isten ajándéka volt a teremtés, és éppen így a megváltásunk is az. Mélységes igazság, hogy a teremtés és a megváltás fogalmát egyaránt magában foglalja a szombat parancsolata.
 
Április 2. – A könyvevangélisták szombatja

EGW idézet:

Egyedül Isten Igéjében találhatjuk meg a teremtés hiteles leírását, s itt olvashatjuk emberiségünk történelmét emberi előítélettől vagy büszkeségtől mentesen. Az Igében találkozhatunk az ősatyákkal és a prófétákkal, s hallhatjuk az Örökkévaló szavait. Itt szemlélhetjük a menynyei Felséget, amint megalázta magát, hogy helyettesünk és kezesünk legyen, megküzdjön a sötétség hatalmaival, és kivívja értünk a győzelmet. Mindezek tiszteletteljes tanulmányozása meglágyítja, megtisztítja és megnemesíti szívünket, s új erővel és élettel tölti be lelkünket. – Az én életem ma, 107. o.

Isten érthetően beszél az emberiséghez. Nem hagyja a dolgot magára, határozatlanul, hogy emberek a saját elméleteik szerint használják fel. Az Úr kijelenti, hogy hat nap alatt teremtette a világot, s megnyugodott a hetedik napon. Ezzel leszögezi, hogy a huszonnégy órából álló napokat érti, amelyeket a napkelte és napnyugta jelez. […]
Miután megteremtette világunkat és az embert, áttekintette végzett munkáját, s kijelentette, hogy igen jó. S amikor lefektette a föld alapjait, ugyanakkor a szombat alapjait is megerősítette. „Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának.” Isten látta, hogy a szombat lényeges az ember számára, még a paradicsomban is. Azzal, hogy a szombatot adta, Isten az ember lelki és testi javára gondolt. – Bizonyságtételek a lelkészeknek, 135–136. o.

Kezdetben a teremtés egész műve Istent nyilatkoztatta ki. Krisztus volt az, aki kiterjesztette az egeket és lerakta a föld alapjait. Az Ő keze függesztette helyükre a térben a világokat, és Ő formálta meg a mező virágait. Ő az, „aki hegyeket épít erejével” (Zsolt 65:7), „akié a tenger és Ő alkotta is azt” (Zsolt 95:5). Ő halmozta el a földet szépséggel, Ő töltötte meg a levegőt dallammal, és Ő írta oda mindenre a földön, a levegőben és az égbolton az Atya szeretetének üzenetét. A bűn megrontotta Isten tökéletes művét, de az Ő keze írása továbbra is olvasható rajta. A teremtett dolgok még mindig hirdetik kimagasló voltának dicsőségét. – Jézus élete, 20. o.

A Teremtővel művei által kell megismerkednünk. A természet könyve nagy tankönyv, amelyből – valamint a Szentírásból – tanítva kell másokat Isten jellemével megismertetnünk, és az elveszett juhokat Isten nyájához visszavezetnünk. […]
Krisztusnak a természetből vett tanításait egyszerű és világos voltuk teszi végtelenül értékessé. Mindenkinek szüksége van arra a tanításra, amely ebből a forrásból fakad. A természet szépsége az embert a bűntől és a világ vonzásából a tisztasághoz, a békességhez és Istenhez vezeti. – Krisztus példázatai, 24. o.

1. Olvassuk el Zsolt 100:1-3 verseit! Milyen választ adhat az ember a Teremtő Istennek? Miért?

Mózes első könyvében a teremtési beszámoló első üzenete az, hogy „Isten”. Már halljuk is a fordításban: „Kezdetben… Isten” (1Móz 1:1). A vers első sorának közepén helyezkedik el az „Isten” szó, és a hagyományos héber liturgiai éneklésben erre kerül a legnagyobb hangsúly, kiemelve a fontosságát. Tehát a teremtési szöveg Istenre, a Teremtőre helyezi a hangsúlyt.
Tulajdonképpen Mózes első könyve Isten kettős bemutatásával kezdődik. Az első teremtési beszámoló (1Móz 1:1–2:4) úgy írja le, mint aki végtelenül távol van az emberektől, a természetfeletti Isten, Elohim, akinek a neve mindenek felett való lényéről tanúskodik. Az Elohim név felsőbbrendűséget és erőt jelez, és mivel többes számban van, Isten fenségét és természetfeletti voltát fejezi ki.
A második teremtési beszámoló (1Móz 2:4-25) közeliként,  személyesként mutatja be az Urat: Isten velünk – JHVH, akinek a neve sokak szerint közelséget és kapcsolatot jelent. A teremtési történet egésze tehát valójában egy magától értetődő felhívás Isten imádására: először is, tudatosuljon bennünk végtelen nagysága és hatalma, ugyanakkor ismerjük el, hogy tőle függünk, mert „Ő alkotott minket és nem magunk” (Zsolt 100:3). Ez az oka annak, hogy számos zsoltárban a teremtéshez kapcsolódik Isten imádása (Zsolt 95:16; 139:13-14; vö. Jel 14:7).
Ez a kettős perspektíva Istenről, mint aki egyszerre fenséges és hatalmas, ugyanakkor közeli, szeretettel teljes és kapcsolatban van velünk, egy fontos pontra mutat rá azt illetően, hogy miként közeledjünk hozzá az istentiszteletben: félelemmel vegyes tisztelettel, ugyanakkor örömmel és bizonyossággal arra nézve, hogy közel van hozzánk, megbocsátó és szeretettel teljes (lásd Zsolt 2:11). Még Isten kétféle bemutatásának a sorrendje is jelentőségteljes. Közelségének és jelenléte meghittségének tapasztalata a távoliságának érzékelése után következik. Csak miután rácsodálkoztunk nagyságára, akkor leszünk képesek értékelni kegyelmét és reszketve örülni annak, hogy csodálatos módon, szeretettel van jelen az életünkben.
 

Gondolkodjunk el Isten végtelen hatalmán: Ő tartja fenn a kozmoszt, mégis egészen közel lehet mindannyiunkhoz! Miért lenyűgöző ez az igazság?

EGW idézet

Az ember teremtésekor egy személyes Isten cselekvő ereje nyilatkozott meg. Amikor Isten saját képére megteremtette az embert, az emberi test formája és egész felépítése tökéletes volt. Éppen csak élet nem volt benne. S akkor a személyes Isten, akinek élete van önmagában, ebbe a testbe belelehelte az élet leheletét, és az ember élő, értelmes lénnyé lett. Az emberi szervezet minden része működésbe lépett. Szíve, ütőés vivőerei, nyelve, keze, lába, érzékszervei, értelmi képességei mind elkezdték munkájukat, és Isten mindennek törvényt szabott. Az ember élő lélekké lett. A személyes Isten Krisztus, az Ige által teremtette az embert, és felruházta őt értelemmel és erővel. […]
Isten azt akarta, hogy az ember – a teremtés koronája – minden alacsonyabb rendű lényt megelőzően fejezze ki az Ő gondolatát, és nyilatkoztassa ki dicsőségét. Az embernek azonban nem szabad istenítenie önmagát. – A nagy Orvos lábnyomán, 415. o.

A zsoltáros által kapta Izráel az üzenetet: „Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vigassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel.” (Zsolt 100:2–4) Mindenkiről, „aki megőrzi a szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt”, ezt mondja az Úr: „Szent hegyemre viszem föl ezeket, és megvidámítom őket imádságom házában.” (Ésa 56:6–7) – Jézus élete, 288. o.

Jézus neve által a gyermek bizalmával és bizonyosságával léphetünk Isten jelenlétébe. Semmi szükség arra, hogy ember játssza a közbenjáró szerepét. Jézuson keresztül kitárhatjuk szívünket Istennek, mint olyan valakinek, aki ismer és szeret minket.
Az ima rejtett helyén, ahol csak Isten szeme láthat, az Ő füle hallhat, elmondhatjuk legrejtettebb kívánságainkat és vágyainkat a végtelen irgalom Atyja előtt. Akkor a lélek csöndességében és csillapultságában az a hang, mely minden esetben meghallja az ember ínségének kiáltását, szólni fog szívünkhöz.
„Igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5:11) El nem múló szeretettel várakozik, hogy hallja tévelygő gyermekeinek bűnvallomását, és elfogadja bűnbánatukat. Úgy várja hálánkat, mint az anya szeretett gyermekétől a felismerő mosolyt. Azt akarja, hogy megértsük, szíve milyen mélyen és gyöngéden vágyakozik utánunk. Hív bennünket, hogy próbáinkkal forduljunk együttérzéséhez, bánatunkkal rokonszenvéhez, sebeinkkel gyógyításához, hitványságunkkal tökéletességéhez. Aki hozzá fordult, még soha nem csalatkozott. „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt 34:6) – Gondolatok a hegyibeszédről, 84. o.
 

2. Olvassuk el 1Móz 1:4, 10, 12, 18, 21, 25, 31, valamint 2:1-3 verseit! Mi a jelentősége a refrénszerűen ismétlődő „jó” szónak az első teremtési beszámolóban? Milyen tanulságra utal a leírás befejező része (1Móz 2:1-3)?

A teremtési történet minden lépésénél Isten úgy értékeli a munkáját, hogy az tób, azaz „jó”. Általános értelmezés szerint azt fejezi ki ez a melléknév, hogy Isten teremtő munkája eredményes volt, a megállapítása pedig, miszerint „jó”, azt jelenti, hogy „bevált”. A világosság fényt adott (1Móz 1:4), a növények gyümölcsöt hoztak (1Móz 1:12) stb.
Azonban ez a szó az eredményes működésnél még többre is mutat. A Bibliában a héber tób szóval fejezték ki az esztétikai szempontú értékelését annak, ami gyönyörű (1Móz 24:16). Jelöli még az ellentétét a gonosszal (1Móz 2:9), ami a halálhoz kapcsolódik (1Móz 2:17). A „jó” itt azt jelenti, hogy a teremtett világ szép rendben működött, gyönyörű, tökéletes volt, semmi rossz nem volt benne. „Még nem” volt olyan, mint a mostani világunk, amit már áthatott a bűn és a halál. Ezt a gondolatot erősíti meg a második teremtési történet bevezetője (1Móz 2:5). Ez a teremtési leírás alapvetően ellentétes az evolúciós elméletekkel, amelyekre hivatkozva sokan határozottan hirdetik, hogy a világ véletlenszerű történések egymásutánjában folyamatosan alakította magát, miközben alacsonyabb rendű állapotból magasabb rendűvé fejlődött. Ezzel szemben a bibliai író megerősíti, hogy Isten szándékosan és gyorsan teremtette meg a világot (1Móz 1:1), bárminemű véletlenszerűség vagy esetlegesség nélkül. A világ nem magától jött létre, hanem csakis Isten akaratából és szavára (1Móz 1:3). 1Mózes 1. fejezetében a héber bárá’ igének az a fordítása, hogy kezdetben Isten „teremtette” az eget és a földet, és ez a szó csak úgy jelenik meg, hogy Isten az alanya, valamint a teremtés hirtelen voltát jelzi: Isten szólt és meglett.
A teremtési szöveg arról tájékoztat, hogy akkorra „minden” meglett (1Móz 1:31). Maga a Teremtő úgy ítélte meg, hogy minden „igen jó” volt (1Móz 1:31). 1Móz 1:1 bejelenti az eseményt, vagyis az ég és a föld megteremtését, 1Móz 2:1 pedig elmondja, hogy az esemény befejeződött. Hét nap alatt – beleértve a szombatot – minden teljessé lett.
 

Az evolúció évmilliárdjainak gondolata miért áll kibékíthetetlen ellentétben Mózes első könyvének teremtési történetével? Miért mondhatjuk, hogy minden szempontból összeférhetetlen a két nézet?

EGW idézet

A föld rendkívül szép volt úgy, ahogy Alkotója kezéből kikerült. Felszínét hegyek, dombok és síkságok tették változatossá; elragadó folyók és gyönyörű tavak tarkították. De azok nem meredek, zord dombok és hegyek voltak, tele félelmetes lejtőkkel és ijesztő szakadékokkal, mint a mostaniak. A föld sziklás vázának éles, érdes peremeit betemette a termékeny talaj, amely mindenütt gazdag növényzettől zöldellt. A magaslatokat fák koronázták, fenségesebbek, mint a mostaniak. A levegő tiszta és egészséges volt, mentes káros kigőzölgéstől. A táj szépsége túlszárnyalta a legpompásabb palota díszes parkját. Az angyalsereg gyönyörködve nézte ezt a képet, és örvendezett Isten csodálatos művének. – Pátriárkák és próféták, 44. o.

Isten teremtett művei az Úr szeretetéről és hatalmáról tanúskodnak. Ő hívta életre a világot, és mindazt, ami azon van. Isten szeretettel teljes és gyönyörűséges. A nekünk teremtett világban nem csupán azt bocsátotta a rendelkezésünkre, ami a kényelmünkhöz szükséges, hanem az eget és a földet is szépséggel töltötte meg. Szeretetét és gondoskodását látjuk a bőséges őszi termésben, a vidám napsugárban pedig Ő mosolyog ránk. Keze alkotta a szilákat és a délceg hegycsúcsokat. A sudár fák az Ő parancsára növekednek. Bársonyos zöld szőnyeget terített a földre, majd cserjéket és virágokat ültetett.
Vajon miért élénkzöld színbe öltöztette a földet a komor szürkeség helyett? Talán ezt tetszett jobban a szemeinek? Hát akkor a szívünk ne teljék be hálával, amikor olvassuk szeretetének és bölcsességének bizonyítékait, alkotásának csodáit? – Counsels to Parents, Teachers and Students, 185. o.

A véges elme képtelen igazán felfogni a végtelen Isten létezését, hatalmát, bölcsességét és műveit. Ezt mondja a szent író: „Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é? Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg? Hosszabb annak mértéke a földnél, és szélesebb a tengernél.” (Jób 11:7–9) A föld legnagyobb koponyái sem tudják felfogni Istent. Az ember örökké kutathat, örökké tanulhat, és még hátra van a végtelenség.
A teremtés művei azonban Isten hatalmáról és nagyságáról tanúskodnak. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (Zsolt 19:2) A tudomány segíti Isten megértésében azokat, akik az írott Igét választják tanácsadójuknak. „Ami nem látható belőle: örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Róm 1:20 új prot. ford.) – Pátriárkák és próféták, 116. o.
 

3. Miért kötődik a szombat a teremtéshez 1Móz 2:2-3 és 2Móz 20:8-11 szakaszai fényében? Hogyan hat ez a kapcsolat a szombatünneplésünkre?

Isten pontosan azért alapította a szombatot, mert „elvégezte” a teremtés munkáját. Ezért a hetedik nap, a szombat a hitünket fejezi ki abban, hogy akkor Isten befejezte a munkáját, amit „igen jónak” talált. A szombatünnepléssel Istenhez csatlakozva elismerjük a teremtett világ értékét és szépségét. Mi is megpihenhetünk a munkánktól, amint Isten megpihent az övétől. A szombatünnepléssel helyeseljük azt, hogy „igen jó”, amit Isten megteremtett, beleértve a testünket is. Bizonyos ókori (és mai) nézetekkel ellentétben a Szentírás (az Óés az Újszövetség) sehol nem mond olyat, hogy a test gonosz volna. Ez pogány elgondolás, nem bibliai. A szombatünneplők hálásak Isten teremtéséért – így a testükért is –, ezért is élvezhetik a teremtett világot, ezért óvják.
A szombat az emberi történelemben az első szakasz „végét” jelzi, és arra is rámutat, hogy van remény az emberiség szenvedése és a világ sóhajai dacára. Érdekes, hogy az így „végezte el… a munkát” kifejezés újból megjelenik a szent sátor felállítása (2Móz 40:33, ÚRK) és Salamon templomának felépítése (1Kir 7:40, 51) után is – mindkettőben az evangélium és a megváltás üzenetét tanították.
A bűneset utántól fogva a hét utolsó napja, a szombat rámutat a megváltás csodájára, ami csak az újjáteremtés csodája által fog megtörténni (Ézs 65:17; Jel 21:1). Az emberiség hetének végén a szombat azt jelzi, hogy véget ér majd ennek a világnak a szenvedése és megpróbáltatása is.
Éppen ezért választotta Jézus a szombatot a legmegfelelőbb napnak a betegek meggyógyítására (Lk 13:13-16). Szemben bármiféle tradícióval, amibe a vezetők beleragadtak, szombatnapi gyógyításaival Jézus arra az időre irányította az emberek figyelmét – így a miénket is –, amikor elmúlik minden fájdalom, szenvedés és a halál, az lesz a megváltás folyamatának végső lezárulása. Ennélfogva minden szombat a szabadítás reményére mutat rá.
 

Szombaton lesz a könyvevangélisták és az advent irodalom általi misszió napja. Készíts tervet arra vonatkozóan, hogy mától fogva hogyan segíthetnél íróinknak és missziós irodalmunk terjesztőinek.

EGW idézet

Minthogy így a szombatot elkülönítette, Isten a világnak emlékünnepet adott. Nem a hét közül valamelyik napot, hanem megkülönböztetett napot, a hetedik napot adta. Éppen a szombat megtartása által ismerjük el Istent élő Istennek, a menny és föld teremtőjének.
 
A szombat nem korlátozódik sem népre, sem népcsoportra. Isten az egész emberiségnek adta. Azért adta, hogy művein elmélkedjünk, felhasználjuk. Ne töltsük lustálkodva. Ezt tegyék az emberek, hogy „megismerjék, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük”.
Az Úr igen közel jön népéhez az általa megáldott és megszentelt napon. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést.” A szombat Isten emlékműve, amely az embereket Teremtőjük felé irányítja, aki teremtette a világot s mindent, ami benne van. – Bizonyságtételek a lelkészeknek, 136–137. o.

„A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” (J. N. Andrews, History of the Sabbath, 27. fejezet)
Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a Teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. – A nagy küzdelem, 437–438. o.

Mert a szombatnak is Ura az embernek Fia. E szavak tanítanak, vigasztalnak. Mivel a szombat az emberért rendeltetett, az Úr napja. Krisztusé, mert „minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). Mivel Ő teremtett mindeneket, Ő a szombat szerzője is. Ő különítette el, mint a teremtés emlékünnepét. A szombat rá mutat tehát, Teremtőjére és Megszentelőjére… A szombat Krisztus hatalmának a jele, amely szentté tesz minket. Mindenkink megadatik, akit Krisztus megszentel – szentté teszem őket. A szombat mindenkinek megadatik, mint az Ő megszentelő erejének jele, aki Krisztus által részesévé válik Isten Izráelének. – Jézus élete, 288. o.
 

Az emberek megteremtése volt Isten utolsó teremtői cselekedete, legalábbis Mózes első könyvének beszámolójában. Az ember az egész földi teremtettség csúcsa, erre a célra tekintve alkotta meg a földet az Úr.

4. Mi a kapcsolat 1Móz 1:26-29 és 2:7 között az ember teremtését illetően?

Az egész Biblia legbátrabb kijelentése az, hogy Isten a saját képére teremtette meg az embert. Egyedül az emberek tükrözték az Ő képét. „Megteremtette tehát Isten a szárazföldi vadakat a maguk neme szerint” (1Móz 1:25, ÚRK), de „az embert… a maga képére és hasonlóságára teremtette” (1Móz 1:27, ÚRK). Ezt a leírást gyakran az ember lelki természetére korlátozva értik, ami a magyarázat szerint azt jelenti, hogy az „istenképűség” csak Isten képviselésének vezetői feladatait jelzi, vagy az Istennel és egymással való kapcsolattartás lelki funkcióját.
Ez az értelmezés helyes ugyan, de nem terjed ki a teremtés fontos fizikai valóságára. Azonban 1Móz 1:26 versében a folyamatot leíró „kép” és „hasonlatosság” szavakban mindkét dimenzió benne van. A héber celem (kép) szó a fizikai test valós alakjára mutat, míg a demút (hasonlatosság) az isteni személyhez hasonlítható absztrakt tulajdonságokra utal.
Ezért az „Isten képe” kifejezést a héberben az emberi természet teljességére vonatkoztatva kell érteni. A bibliai szöveg megerősíti, hogy Isten az embert (a férfit és a nőt) fizikai és lelki szempontból is a maga képére teremtette. Ellen G. White egyértelműen fogalmaz: „Amikor Ádám kikerült Teremtője kezéből, fizikai, szellemi és lelki alkatában magán viselte Alkotójának képmását” (Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó, 10. o.).
Lényegében a másik teremtési beszámoló Isten két tevékenysége nyomán újból megerősíti a teljeskörű értelemben vett istenképűség gondolatát, amibe a fizikai test is beleértendő: „Így lett az ember élő lélekké” – nefes (1Móz 2:7, ÚRK). Először „megformálta”, majd „élet leheletét lehelte az orrába”. Figyeljük meg, hogy a „lehelte” gyakran a lelki dimenzióra utal, de szorosan kapcsolódik „a föld porából” formált ember légzésének biológiai képességéhez. Az „élet lehelete”: lehelet (lelki) és élet (fizikai).
Isten később egy harmadik műveletet is elvégzett, ekkor azért, hogy a férfi testéből megalkossa az asszonyt (1Móz 2:21-22), ami azt hangsúlyozza, hogy a nő és a férfi természete egyező.

Mától kezdve imádkozz azért, hogy a keresztény tudósok és tanárok új felfedezésekkel támogassák a teremtés elméletét.

EGW idézet

Az Úr a föld porából teremtette az embert. Ádámot a maga életének, természetének részesévé tette. A Mindenható a maga leheletét lehelte bele, így lett az ember élő lélekké. Ádámnak tökéletes volt a megjelenése – erős, szép, tiszta gondolkodású lény volt, alkotója képmását viselte. Az ember tökéletes szervezettel, daliás teremettel került ki Alkotója kezéből. Az, hogy hatezer éven át kibírta a betegségek és bűnözés egyre növekvő terhét, döntő bizonyíték kezdetben kapott szívósságára. Édenben Ádám koronázott király volt. Őneki adták az uralmat az Isten teremtette összes élőlény fölött. Az Úr olyan értelemmel áldotta meg Ádámot és Évát, amilyet egyetlen más teremtménynek sem adott. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1082. o.

Isten teremtői művének koronája az ember volt, akit Isten a saját képmására alkotott, és azt akarta, hogy az Ő hasonmása legyen. Az ember igen drága Isten előtt, mivel saját képmására alkotta. Amikor Ádám kikerült Teremtője kezéből, magas, szép és arányos volt. Több mint kétszer olyan magas, mint a most élő emberek. Arcvonásainak tökéletes szépsége Alkotóját dicsérte, arcszíne nem volt fehér vagy sápadt, hanem pirospozsgás és egészségtől ragyogó. Éva is nemes testtartású, tökéletesen arányos és nagyon szép volt.
Az ember minden testi-lelki képessége és egészsége tökéletes volt a teremtéskor – Ádámot és Évát minden tekintetben tökéletesnek alkotta Isten. […] Az Isten képére alkotott első emberpár olyan adományokat nyert, amelyek méltók voltak magasztos rendeltetéséhez. Ádám és Éva alakja bájos, arányos, szabályos és szép volt, arcuk az egészség, öröm és reménység világosságában ragyogott, s külső megjelenésükben Teremtőjükhöz hasonlítottak. – Az én életem ma, 126. o.

Az Úr örült eme utolsó és legnemesebb teremtményének, és az volt a szándéka, hogy a tökéletes világ tökéletes lakója legyen. Azonban nem akarta, hogy az ember egyedül éljen. Ezért így szólt: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt.” (1Móz 2:18) Isten maga adott társat Ádámnak. Ő szerzett neki „segítőtársat” – neki megfelelő segítőt, hozzá szabott társat, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, nem taposhatta lábbal őt, mint alsóbbrendűt, hanem mellette kellett állnia, mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. Az ember része, második énje volt, csont a csontjából és hús a húsából, tanúsítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie. – Boldog otthon, 25. o.
 

Amint megteremtette Isten az első embert, három ajándékot is adott neki: az Éden kertjét (1Móz 2:8), ételt (1Móz 2:16) és az asszonyt (1Móz 2:22).

5. 1Móz 2:15-17 szakasza alapján mi az ember kötelessége a teremtett világgal és Istennel kapcsolatban? E két felelősség hogyan viszonyul egymáshoz?

Az ember első kötelessége a természetes környezetével kapcsolatos, azzal, ahová Isten helyezte őt, „hogy művelje és őrizze azt” (1Móz 2:15, ÚRK). Az „’ábad” (művel) ige munkára utal. Nem elég csupán elfogadni az ajándékot, művelnünk kell, hogy gyümölcsöző legyen. Ezt a tanulságot Jézus a későbbiekben elismételte a talentumok példázatában (Mt 25:14-30). A „sámar” (őriz, felügyel) ige érzékelteti annak a felelősségét, hogy az ember vigyázzon arra, amit kapott. A második feladat az ételre vonatkozik. Észben kell tartanunk, hogy Isten adta az embernek (lásd 1Móz 1:29). Azt is mondta Ádámnak, hogy „bátran egyél” (1Móz 2:16). Nem az ember teremtette a fákat, sem a gyümölcsöket, hanem ajándékba kapta, kegyelemből. Itt is elhangzik egy parancs: Isten nagylelkű ajándékát – a kert minden fáját – örömmel kell elfogadni. A kegyelem részeként azonban Isten egy megkötést is adott: egy bizonyos fáról nem ehettek. A korlátok nélküli élvezet halálhoz vezet. Ez az elv megmutatkozott az Édenben, mint ahogy sok szempontból ma is érvényes.
Az ember harmadik kötelessége Isten harmadik ajándékával, az asszonnyal kapcsolatos: „Elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez” (1Móz 2:24). Ez a különleges kijelentés erőteljesen kiemeli a házassági szövetség felelősségét és az „egy testté”, azaz eggyé válás célját (vö. Mt 19:7-9).
A szöveg szerint a férfinak (nem a nőnek) kell elhagyni a szüleit, aminek a Bibliában a hímnem általános, nem specifikus használata (ember) lehet az oka, ezért a parancs a nőre is vonatkozhat. A házassági kötelék mindenképpen ajándék Istentől, ugyanakkor felelősséggel jár az ember részére, amint megkapja az ajándékot, és hűséges teljesítésének a felelőssége a férfin és a nőn is nyugszik.
 

Gondoljuk végig, mennyi mindent kaptunk Istentől! Milyen felelősséggel tartozunk a kapott ajándékokért?

EGW idézet

Az isteni terv nem egyezik az emberek tervével. Az Úr nem tervezte, hogy az ember restségben éljen. Bár kezdetben igazi „úriembernek” lett teremtve, és gazdag volt, mivel a világegyetem tulajdonosától mindent megkapott, Ádám mégsem lustálkodhatott. Még mielőtt meg lett teremtve, már létezett a feladat számára. Abban kellett foglalatoskodnia, és abban lelte örömét, hogy gondoskodhatott az Isten által teremtett világról, és munkája jutalmaként minden szükségletét kielégítették az Édenkertben megtalálható termények. Míg ősszüleink engedelmesek voltak Istenhez, az Édenben végzett munkájuk is kellemes foglalkozás volt, és a föld ellátta őket javaival. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 273–274. o.

Isten elfoglaltságot adott Ádámnak és Évának. Ősszüleink iskolája az Édenkert volt, Isten pedig a nevelőjük. Megtanultak talajt művelni és gondot viselni az Úr által teremtett dolgokról. Nem tartották a fáradtságos munkát lealacsonyítónak, hanem inkább igazi áldásnak. A kitartóan végzett munka örömöt jelentett Ádámnak és Évának. Ádám bűnesete megváltoztatta a dolgok menetét. A föld átkozott lett, azonban a végzést, hogy az embernek orcája verejtékével kell kenyerét keresnie, nem átok gyanánt kapta. Hit és remény által a munkának áldássá kellett válni Ádám és Éva utódai számára. – A keresztény nevelés alapjai, 314. o.

Az első házasságot Isten szerezte. A házasság intézményét a világegyetem Teremtője alapította. „Tisztességes minden tekintetben a házasság” (Zsid  13:4),  mely  azon  két  intézmény  egyike,  amelyeket a bűnbeesés után Ádám magával vitt az Édenkertből. Ha a házastársi kapcsolatban elismerik és megtartják az isteni elveket, akkor a házasság áldás lesz, de ugyanakkor megvédelmezi az emberi nemzetség tisztaságát és boldogságát, eleget tesz az ember társadalmi igényeinek, és fejleszti őt testi, értelmi és erkölcsi téren. […]
Ősszüleink otthonának példává kellett volna válnia a többi család számára, miközben utódaik betöltik a földet… Isten egy kertbe helyezte el Ádámot. Ez volt az otthona… Mindaz, ami körülvette a szent párt, azt hirdette minden időkre nézve, hogy az igazi boldogság nem a büszkeség és a fényűzés utáni vágy kielégítéséből áll, hanem az Istennel való kapcsolattartásban keresendő az általa teremtett dolgok  segítségével. Ha az ember kevésbé törődne az mesterkélt dolgokkal, és jobban értékelné az egyszerűséget, akkor sokkal inkább betölthetné azt a célt, amit Isten szem előtt tartott a teremtéskor. – Reflecting Christ, 166. o.
 

Ellen G. White: A megváltás története: „Teremtés” című fejezet.

„Mivel a természet könyve és a kinyilatkoztatás könyve ugyanannak a mesteri elmének a pecsétjét viseli magán, így csak egymással összhangban szólhatnak. Különböző módszerekkel és különböző nyelveken, de ugyanarról a magasztos igazságról tesznek bizonyságot. A tudomány mindig új csodákat fedez fel, azonban kutatással semmi olyat sem tárnak fel, ami helyesen értelmezve ellenkezne az isteni kinyilatkoztatással. A természet könyve és az írott Ige fényt árasztanak egymásra. Megismertetnek bennünket Istennel azáltal, hogy feltárják előttünk törvényeit, amelyek által munkálkodik. Ha a természetből megfigyelt tényekből téves következtetéseket vonnak le az emberek, akkor azt vélik, hogy a természet és a kinyilatkoztatás között ellentét feszül, és az összhang helyreállítására irányuló erőfeszítéseikben olyan bibliamagyarázatokat fogadnak el, amelyek aláássák és rombolják Isten Igéjének erejét. Sokan azt gondolták, hogy a geológia ellentmond a teremtés mózesi, szó szerinti magyarázatának. Azt állítják, hogy a földnek a káoszból való kialakulásához sok millió évre volt szükség, ezért azzal a céllal, hogy a Bibliát hozzáalakítsák ehhez a vélt tudományos kijelentéshez, a teremtés napjait rendkívül hosszú, meghatározatlan időszakoknak, korszakoknak fogadják el, amelyek szerintük évezredeknek vagy évmillióknak felelnek meg.
Az ilyen végkövetkeztetés teljesen alap nélküli. A Biblia minden tanítása összhangban áll önmagával és a természet tanításával” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó, 126–127. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

2Mózes 15-22; Evangelizálás,„Fanatizmus és szélsőségek” c. alfejezet
 

1. Milyen hangszeren játszott Miriám, az Áron nővére, és mi volt a hivatása?
 

2. Milyen íze volt a mannának?      
 

3. Mi volt a Mózes fiai nevének jelentése?      
 

4. Melyik parancsolatban szerepel a legtöbbször a „se” tiltószó?      
 

5. Mikor lehetünk biztosak abban, hogy egy látomás az Úrtól származik?

Alapszöveg: 1Móz 1:1
Tanulmányozásra: 1Móz 1. és 2. fejezete; Zsolt 100:1–3; 2Móz 20:8–11; Mt 19:7–9; Jn 1:1–5 


I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés
Jelentőségteljes az a tény, hogy a Biblia a világ teremtésének leírásával kezdődik. Tulajdonképpen több bibliai könyv is a teremtésre történő utalással kezd. A Krónikák könyve a teremtés említésével arra utal már a könyv elején, hogy ugyanannak a fajnak vagyunk a tagjai, ugyanattól az Atyától származunk (1Krón 1:1). Ézsaiás 1Móz 1:1 versére – a teremtéstörténet első szavaira – utal, ily módon emlékeztetve minket arra, hogy Isten a mi Fenntartónk, aki iránt engedelmeskednünk kell (Ézs 1:2). Amikor Dániel legelőször bizonyságot tesz az udvarmesterek fejedelme által kinevezett felügyelő előtt, a teremtéstörténetből idéz. Szavai igazolják az udvarmester előtt, hogy Isten az eledelt adó Teremtő (Dán 1:12). Salamon a gondolatsorát a teremtés feletti elmélkedéssel kezdi (Préd 1:1–11), amelyben az élet hiábavalósága miatt panaszkodik, majd rájön, hogy „semmi nincs új a nap alatt” (Préd 1:9). János evangéliuma egy a világ teremtéséről szóló költeménnyel kezdődik (Jn 1:1–14), ezzel hangsúlyozva a testet öltés csodáját: azt, ahogy Jézus Krisztus, aki Isten volt, „kezdetben” megteremtette a világot, majd testet öltött, hogy ugyanazt a világot megmentse. E bibliai szerzők példáját követve tanulmányozni fogjuk a teremtésre vonatkozó szentírási szöveget, hogy ezáltal lényeges tanulságokat sajátítsunk el Istenről, önmagunkról, a teremtés természetéről és jelentőségéről.

II. MAGYARÁZAT
A teremtett világ szépsége
Az első lecke, amit a világ teremtésére vonatkozó bibliai szövegből megtanulunk, a szépséggel kapcsolatos. Szóés hangjátékok, párhuzamok és tökéletesen kiegyenlített szerkezetek járulnak hozzá ékes, költői kifejezések megvalósításához. A szakaszban a legnagyobb hangsúly a hetes számra esik. Egyrészt a világ teremtését leíró szövegrész egy hét napos periódust fed le, másrészt pedig hétszer ismétlődnek a szövegben bizonyos hangok, szavak és kifejezések. Ennek a hetes számra összpontosító ritmusnak nem kizárólag csak esztétikai funkciója van. E stilisztikai vonásnak sokkal mélyebb a jelentősége: Isten teremtésének tökéletességéről tanúskodik.
A világ teremtésének története
A szöveg irodalmi szépsége viszont ne keltse bennünk azt az érzést, hogy a teremtésről szóló jelentés a képzelőerő költői szüleménye. Az igei alakok, amelyek a narratív szövegekben használatosak, a genealógiák stílusa, amely ennek a szövegnek a formáját jellemzi, valamint az irodalmi szerkezet, amely összekapcsolja egymással Mózes első könyvének első két fejezetét, mind nyelvtani és irodalmi bizonyítéka annak, hogy történelmi tények rögzítése történt meg. A teremtésről szóló első feljegyzés szerzője genealógiaként, történelmi beszámolóként azonosítja a szöveget (1Móz 2:4). Mi több, a szöveg kronológiai-történeti leírások valamennyi irodalmi stílusjegyét híven tükrözi. Az ok, amiért a teremtésről szóló bibliai passzus genealógia formájában lett megírva, az, hogy kapcsolódjon Mózes 1. könyvének többi genealógiájához, és felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy ez a világ teremtéséről szóló leírás ugyanúgy az emberi történelem része, mint a pátriárkák élete.
Továbbá a teremtésről szóló leírás első (1Móz 1:1–2:4) és második (1Móz 2:4–25) szakasza közötti nyelvészeti és tematikai megfelelések párhuzamra világítanak rá a két szöveg között: az első szakasz hétlépcsős szerkezete megismétlődik a másodikban. Az, hogy 1Móz 1:1–2:4 szakaszának leírása kapcsolódik 1Móz 2:4–25 szakaszának történeti narrációjához, a szerző azon szándékát sugallja, hogy az ég és a föld teremtéséről szóló jelentés ugyanannak a történelmi narrációnak a része, amely az ember megteremtését is magába foglalja.
A teremtésről írt két feljegyzés összekapcsolása által a szerző még azt is sugallja, hogy ugyanaz az „idő”-faktor, amely az ember teremtésében is szerepet kapott, az ég és a föld teremtésében is közrejátszott. A világnak és mindennek, ami benne van, nem volt szüksége millió évekre ahhoz, hogy elérje az érettség korát, amelynek köszönhetően minden dolog megfelelőképpen működik. Másrészt a Genezis könyvének teremtésről szóló jelentése nem minősül az esemény tudományos elemzésének. Ha így lenne, ezt a szakaszt olyan bonyolult és végtelenül hosszú formában kellett volna megírnia a szerzőnek, ami nem lett volna érthető az emberek számára. A Biblia szerzője azonban ihletés alatt a világ teremtésének eseményét történelmi tényként jegyezte le. Mindaz, amit erről az eseményről leírt számunkra, igaz, és nem kellene konfliktusban lennie a tudománnyal.
Gyakori vélemény, hogy a teremtés bibliai beszámolójának nem volt történelmi célja, hanem csak kizárólag teológiai és filozófiai, és hogy 1Móz 1 szakaszának egyedüli célja lelki szempontból felvilágosítani az olvasót, nem pedig történelmi szempontból informálni. A Szentírás értelmezésének e módszere tulajdonképpen egy a klasszikus görög irodalom tanulmányozásán alapuló kritikai előfeltevésből származik. E hagyomány értelmében a lelki üzenet elsőbbséget élvez, míg a történelmi esemény egyrészt másodlagos, másrészt pedig a filozófiai üzenet szempontjából irreleváns. A Szentírásra alkalmazva ez az értelmezési módszer a Biblia számos kutatóját arra indította, hogy elutasítsa a bibliai szöveg történetiségét. Ilyen értelemben például a Jézus feltámadása esetében az esemény történetiségét figyelmen kívül hagyták, sőt, megkérdőjelezték, miközben a kutatók csak Jézus életének lelki üzenetére összpontosítottak. Az igazi bibliai perspektíva azonban ellenkező irányba tekint. A teológiai üzenet a történelmi eseményből indul ki. Mivel Jézus feltámadása történelmi tény, hihetünk Istenben, és felépíthetjük a teológiánkat. Lévén hogy a Genezis könyvének teremtésről szóló szakasza történelmi szöveg, fontos lelki és teológiai leckéket tartalmaz Istenről és emberekről.
A teremtésről szóló beszámoló első szavai
Kezdetben: A héber bere´sit kifejezés (jelentése: „kezdetben”) kiemelkedő helyet foglal el a mondatban: ez a Teremtés könyve első mondatának első szava. Továbbá hangsúlyt hordoz, ami megjelöli és elkülöníti a mondat többi részétől. E kiemelés értelmében a mondatnak a következő központozása kellene, hogy legyen: „Kezdetben; teremté Isten az eget és a földet.” A bere´sit tulajdonképpen egy műszó, amely specifikus módon a világ teremtéséről szóló beszámoló kontextusában jelenik meg. Valóban jelentőségteljes, hogy ez a kifejezés ilyen kevésszer használatos a Bibliában. 1Móz 1 fejezetén kívül, a bere´sit mindössze négy alkalommal tűnik fel a Szentírásban, mind a négyszer Jeremiás könyvében, egy állandó stílusalakzat részeként, amely a teremtést bemutató fejezet bevezető szavaira utal (Jer 26:1; 27:1; 28:1; 49:34-35;), habár az üzenetek maguk közvetlenül nem hivatkoznak a bibliai jelentésre.
Teremté: A bara´ szó (jelentése: „teremt”/ „tesz [valamit]”) hétszer jelenik meg a világ teremtését leíró szakaszban (1Móz 1:1, 21, 27 [3-szor]; 2:3; 2:4), jelezve ezzel eredendő összetartozását a „Teremtés” konkrét eseményével. Mi több, a héber Bibliában ez az ige mindig Istennel kapcsolatban használatos, úgy is mondhatjuk, hogy ennek az igének a kizárólagos főneve „Isten”.
Isten: A „kezdetben” szóra helyezett hangsúlyt a zsidó ´Elohim („Isten”) név hangsúlyossága tovább fokozza, mégpedig azzal a céllal, hogy megjelölje Istent a teremtésről szóló narrációban (1Móz 1:1–2:4). Ez a név az ´alah szógyökből származik, amely az erő és az elsőbbség gondolatát közvetíti. A többesszámú alak ezt a hangsúlyosságot igazolja, mivel a többesszám ebben az esetben inkább az erő és a fenségesség irodalmi kifejezésének egyik formája, mint „istenek” jelöléséhez használt név. Egy ilyen többesszámú alak politeista, több istenbe vetett nem-izraelita hitre utalna. Az ´Elohim tehát a nagy, a teljes világegyetem felett álló Istent nevezi meg. 1Móz 1:1 versének ritmusa az ´Elohim felsőbbrendűségének üzenetével cseng egybe, s a név a bibliavers közepén jelenik meg. Emellett az elválasztó (diszjunktív, atnach) hangsúly, amely két egyenlő részre szakítja a szöveget, az ´Elohim („Isten”) szóhoz csatlakozik, amely a hagyományos zsinagógai felolvasásban a szünetet – a szöveg csúcspontját – jelöli. „Az Isten” a szöveg legfontosabb szava, és nemcsak azért, mert ez a mondat alanya, hanem a ritmusnak köszönhetően is.
Az eget és a földet: A Biblia első mondata – „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” – már az elején leszögezi, hogy Isten és a teremtett műve két külön dolog. Az „eget és a földet” szókapcsolat merizmus (retorikai kifejezés egy ellentétes szóvagy kifejezéspárra, a ford. megj.), amelyben a két ellentétes elem a világegyetem teljességére utal, ami annak az üzenetnek a költői megfogalmazása, hogy Isten a mindenek Teremtője. Ugyanennek a kifejezésnek a használata a teremtésről szóló szakasz végén, a teremtés hetére (1Móz 2:1, 4) utalva azt sugallja, hogy „az ég és a föld” megteremtésének folyamata pontosan az ember világa megteremtésének egy hétig tartó folyamata. Ugyanakkor ez a kifejezés nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a teremtés hetén kívül Isten más világokat is teremtett.

III. ALKALMAZÁS
Kezdetben, Isten
A világ teremtésének eseménye az ember Istenbe vetett hitének alapja. Hinni a teremtésben, elhinni azt, hogy létünket Istennek köszönhetjük, akinek világát nem látjuk, s amely világ a létezésünk előtt is létezett, a hit első megnyilvánulása. Érdemes megjegyeznünk, hogy a hit egyedüli bibliai meghatározása szorosan összefügg a teremtéssel, ahogy Pál, a Zsidókhoz írt levél szerzője is kijelenti: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). A világ teremtésére akkor került sor a történelemben, amikor még nem létezett ember, aki szemtanúja lehetett volna ennek, és igazolhatta volna Isten alkotói tettét. Következésképpen a teremtés eseményét – amely mennyei kinyilatkoztatás – egyedül hittel fogadhatjuk el. Nagy jelentőséggel bír az a tény is, hogy Pál a hit cselekedeteinek listáját a teremtéssel kezdi: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő” (Zsid 11:3). A teológiai gondolkodás alapja – akárcsak a hit esetében – elsősorban a világ teremtése eseményének elfogadása.
1.    Milyen hatása van az életemre és a döntéseimre annak, hogy a hit a világ teremtésének eseményébe vetett bizalommal kezdődik?
2.    Milyen tanulságokat vonhatunk le Isten világteremtő tettéből, ha nem lehettünk tanúi ennek az eseménynek? Szombaton pihenünk, ezzel ünnepelve meg Isten értünk végzett munkáját. Milyen tanulság rejlik ebben?