„A testvéri szeretet maradjon meg közöttetek”

Szombat délután

Alapige: „Az atyafiúi szeretet maradjon meg” (Zsid 13:1).

A zsidókhoz írt levél 13. fejezete elénk tárja az apostol záró intelmét: „A testvéri szeretet maradjon meg közöttetek” (Zsid 13:1). Az egész levélben többször megerősítette, hogy a Király-Főpap testvéreiként Jézus házanépéhez tartozunk. Pál nem csupán egyének csoportjaként gondol a hallgatóira, akik a Krisztussal való külön kapcsolatuk által munkálják az üdvösségüket, hanem mint akik közösen, családként üdvözülnek. Jézusnak az értünk végzett munkáját úgy jellemezte Pál, hogy ez a „testvéri szeretet”: „nem szégyelli őket testvéreinek nevezni” (Zsid 2:11, HUNB). A hívőknek tehát azt kell tenniük egymásért, amit Krisztus tett mindannyiunkért.

A levélben mindvégig részét képezi a testvéri szeretetnek egymás megintése is, hogy senki se távolodjon el Isten kegyelmétől (Zsid 3:13; 10:24-25; 12:15-17). A 13. fejezet szerint ez több elemből áll: így a vendégszeretet (Zsid 13:2), a foglyok és a szenvedők meglátogatása (Zsid 13:3), a házasság tiszteletben tartása (Zsid 13:4), a kapzsiságtól való tartózkodás (Zsid 13:5-6), megemlékezés az egyház vezetőiről és a nekik való engedelmesség (Zsid 13:7-17), illetve az, hogy imádkozzanak a levél írójáért (Zsid 13:18-19).

EGW idézet:

Krisztus saját tapasztalataiból ismerte meg az emberiség vágyait és szükségleteit. Isten egyszülött Fia elszakíthatatlan kötelékkel fűzte össze magát az emberek fiaival. Ezért „nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (Zsid 2:11). Áldozatunk, szószólónk és testvérünk lett, aki az Atya trónja előtt emberi formában és örök időkre eggyé lett velünk, akiket megváltott... Emberfiává lett. Mindezt azért tette, hogy az embert a bűn fertőjéből és lealacsonyító voltából megmentse és felemelje, hogy Isten szeretetét sugározhassa, és részesülhessen a megszentelt élet örömeiben. (…) Ez a szeretet páratlan! A mennyei Király gyermekeinek neveztessünk! Ó, mily becses ígéret! A legmélyebb elmélkedésre méltó dolog! Még ha minden emberi kötelék megszűnik is, ha barát baráthoz hűtlen lesz, ha az anyák megszűnnek gyermekeiket szeretni, ha az ég és a föld elmúlik, Isten hozzánk való szeretete soha meg nem változik. Ez a gondolat meghódítja a lelket, és a szívet Isten akaratának rendeli alá. Minél többet foglalkozunk a kereszt fényében Krisztus jellemével, annál több kegyelmet, gyengédséget és megbocsátást látunk egybefonódva igazsággal és jogossággal. Annál érthetőbben és világosabban felismerhetjük Isten végtelen és örökkévaló szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékát, és annál inkább megérthetjük azt a bensőséges, szívbeli részvétet, mely az anyának elveszett gyermeke utáni szerető sóvárgását is végtelenül felülmúlja! – Jézushoz vezető út, 14–15. o.

Atyánknak nevezzük Istent, egyazon család gyermekeinek tartjuk magunkat, de mikor hajlandóság mutatkozik, hogy aláássuk valaki tekintélyét, hogy magunkat emeljük a polcra, akkor az ellenség szíve szerint teszünk, akkor megszomorítjuk azt, akiről valljuk, hogy követői vagyunk. Az a gyöngédség és szánakozás legyen példa előttünk, amelyet Jézus tanúsított drága életében, hogyan bánjunk másokkal, különösen pedig a Krisztusban testvéreinkkel. Isten folyton javunkra van, mi mégis félvállról vesszük kedvezéseit. Az Úr végtelen gyöngédséggel szeret minket, bennünk mégis alig pislog szeretet egymás iránt. Túl szigorúak vagyunk azokkal szemben, akik szerintünk tévelyegnek; másrészt túl érzékenyek vagyunk, ha minket ér a legkisebb hibáztatás, vagy ha a mi viselkedésünket teszik kérdésessé. (…) Naponta örvendezünk a menny nagylelkűségének, ezért szerető hálának kellene fakadni szívünkből Isten iránt, ami embertársaink iránt is szeretetre hangolna minket, s arra vezetne, hogy szívünkön viseljük felebarátaink javát. Ha elgondolkoznánk Isten irántunk tanúsított jóságán, ez elzárná a lelkünk ösvényeit az ördög sugallatai előtt. – Bizonyságtételek, 4. köt., 222. o.

A Krisztus és népe közötti egységnek élőnek, valóságosnak és egyedinek kell lennie, mint amilyen az Atya és a Fiú közötti egység. Ezt eredményezi a Szentlélek bennünk lakozása. Isten minden igazi gyermekének be kell mutatnia a világnak azt, hogy egységben él Krisztussal és a testvéreivel. Akinek a szívében Jézus lakik, az megtermi a testvéri szeretet gyümölcseit. Felismeri, hogy Isten családjának tagjaként kötelessége lelkületével, szavaival és tetteivel ápolni, táplálni és gyarapítani a szeretetet és a keresztény közösséget. – Sons and Daughters of God, 193. o.

1. Olvassuk el Róm 12:13, 1Tim 3:2, Tit 1:8, Zsid 13:1-2 és 1Pt 4:9 verseit! Milyen szerepe volt a vendégszeretetnek a korai egyházban?

A kereszténység „vándor mozgalom” volt, a hívők gyakran szorultak rá keresztények és nem-keresztények vendégszeretetére. Az „el ne felejtkezzetek” utasítás nem egyszerűen a másikról való megfeledkezésre, inkább a szándékos elhanyagolásra utal.
Pál itt nem csak a többi hívő iránt tanúsított vendégszeretetre gondol. Emlékezteti az olvasóit, hogy volt, akik befogadtak idegeneket, miközben nem is tudták, hogy angyalokat láttak vendégül (Zsid 13:2). Valószínűleg arra gondolt, amikor három férfi látogatta meg Ábrahámot és Sárát (1Móz 18:2-15). A vendégszeretet azt jelenti, hogy megosztjuk javainkat másokkal vagy akár velük együtt szenvedünk, amint Jézus is tette értünk (Zsid 2:10-18).
A foglyok iránti testvéri szeretet nem csupán azt jelenti, hogy a hívők imáikban megemlékeztek a börtönben levőkről, hanem anyagi és érzelmi segítséget is nyújtottak nekik. De fennállt a lehetősége annak, hogy szándékosan elfeledkeznek róluk. Akik viszont anyagi és érzelmi segítséget biztosítottak azoknak, akiket a társadalom elítélt, azonosították magukat a foglyokkal. Bizonyos értelemben a „társaik” lettek, ők is kitették magukat a közösség bántalmazásának (Zsid 10:32-34).
Pál különböző képekkel és szófordulatokkal bátorítja az olvasókat a foglyok meglátogatására. Először is felidézi, hogyan támogatták bebörtönzött testvéreiket a múltban: a „társaikká” lettek azoknak, akiket „gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek” (Zsid 10:33, RÚF). Másodszor, a „bántalmazás” kifejezés Mózes példájára utal, aki „inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11:25, HUNB). Végül Pál kifejti, hogy milyen az ideális testvéri szeretet. Emlékezteti az olvasóit, hogy „magatok is testben vagytok” (Zsid 13:3). Mind emberek vagyunk, úgy kell tehát másokkal bánni, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak hasonló helyzetben, azaz a börtönben. Tehát támogassák a foglyokat anyagi javakkal, illetve érzelmileg is, így mutassák ki, hogy nem hagyták magukra őket.

Mit tehetünk még azokért, akik börtönben vannak, legyenek akár gyülekezeti tagok, akár nem?

EGW idézet:

Isten megbecsülte Ábrahámot. Mennyei angyalok látogatták meg és beszélgettek vele, mint barát a baráttal. Amikor Sodoma megítélése közeledett, Isten nem titkolta el Ábrahám elől, és a pátriárka közbenjárt Istennél a bűnösökért. Az angyalokkal való találkozása a vendégszeretetnek is szép példája. Egy forró nyári napon, délidőben a pátriárka sátra ajtajában ült a csendes tájat szemlélve, amikor a távolból három vándort látott közeledni… Nem várva, hogy szívességet kérjenek, Ábrahám gyorsan felállt, és amikor úgy tűnt, hogy az idegenek más irányba térnek, utánuk sietett, és udvariasan kérte őket, tiszteljék meg, és pihenjenek meg nála. Saját maga hozott vizet, hogy lemoshassák lábukról az út porát, ő maga választott nekik ételt, és amíg az árnyékban pihentek, az étel el is készült. Tisztelettel állt mellettük, amíg vendégszeretetében részesültek. Ezt az udvarias tettet Isten olyan fontosnak tartotta, hogy feljegyeztette Igéjében, és ezer évvel később az ihletett apostol így utalt rá: „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13:2) – Pátriárkák és próféták, 138. o.

Sokan vannak még, akik számára áldássá tehetnénk otthonunkat. Társas összejöveteleinket, vendéglátásainkat ne a világ szokásai irányítsák, hanem Krisztus Lelke és Isten Igéjének tanításai! A zsidók minden ünnepükbe bevonták a szegényt, az idegent, valamint a lévitát is, aki egyrészt segített a papnak a szentélyben, másrészt vallási tanító és misszionárius volt. Mindezeket a nép vendégeinek tekintették, akikkel minden társadalmi és vallási örvendezéskor megosztották vendégszeretetüket, és gyengéden gondoskodtak róluk a betegség és a szükség idején. Ők azok, akiket szívesen kell látnunk otthonunkban. Ez a meleg fogadtatás sokat tehet a misszionárius ápoló vagy tanító, a gonddal terhelt, dolgos anya vagy a sok hajléktalan, szegénységgel és csüggedéssel küzdő gyenge és idős ember megvidámítására és bátorítására. – A nagy Orvos lábnyomán, 352. o.

Ne gondold, hogy csorbát üt tekintélyeden, ha szolgálod a  szenvedő embert. Ne légy közömbös és lenéző azokkal, akik megrongálták a Lélek templomát. Ők Isten szánakozásának tárgyai. Aki mindeneket teremtett, mindenekért aggódik is. A legmélyebbre hullottak sem esnek szeretetén és szánalmán kívül. Igazi tanítványai az Ő lelkületét fogják tanúsítani. A szeretet, melyet Krisztus iránti szeretetünk ihlet, emberi mértékkel felbecsülhetetlen értéket lát mindenkiben, akár szegény, akár gazdag. Olyan szeretetet nyilvánítsunk az életünkkel, mely magasztosabb, minthogy szavakkal ki lehetne fejezni. Ha szidunk valakit, szívük gyakran megkeményedik, de a Krisztusban irántuk kifejezett szeretetnek ellene nem állhatnak… Üzenetünk legyen ez: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” – Bizonyságtételek, 6. köt., 279. o.

.

EGW idézet

.

.

2. Olvassuk el Lk 16:10-18, 1Kor 5:1, Ef 5:3-5, Kol 3:5 és Zsid 13:4-5 verseit! Milyen két rossz dolgot említenek meg ezek a szakaszok?

Pál azért inti az olvasóit a paráznaság és a kapzsiság ellen, mert ezek komoly veszélyt jelentenek a testvéri szeretetre. Az Újszövetség írói és az ókori erkölcsi gondolkodók ezt a két bűnt kapcsolatba is hozták egymással.
Az apostoli üzenet, ami a házasság tiszteletben tartására vonatkozik, mindattól tartózkodásra szólított, ami a házasságot gyengítené. Ide tartozik a házassági fogadalom megszegése és az alapos ok nélküli válás (vö. Mt 19:9). A hitvesi ágy tisztaságának őrzése arra utal, hogy nem szabad a házasságot megrontani azon kívüli szexuális kapcsolattal. A „parázna” kifejezés az Újszövetségben a nemi erkölcstelenség minden formájára vonatkozik (1Kor 5:9-11; 6:9-10; Ef 5:5; 1Tim 1:9-10; Jel 21:8; 22:15). A görög-római társadalmat laza erkölcsök jellemezték. Gyakori volt a kettős mérce, a férfiaknak elnézték, hogy viszonyt folytassanak, amennyiben azt diszkréten tették. Pál azonban figyelmeztet, hogy Isten megítéli a házasságtörőket. A hívők nem hagyhatják, hogy a társadalmi szokások határozzák meg a saját erkölcsi mércéjüket.
A „pénz szerelme” a görög-római világ bűneinek egyik fő kategóriája volt. Pál egy másik levelében le is írta, hogy minden gonoszság gyökere a „pénz szerelme” (1Tim 6:10).
Az apostol több levelében is figyelmezteti az olvasóit, hogy óvakodjanak ettől. Először is, az embernek meg kell elégednie azzal, amije van (lásd még 2Kor 9:8; Fil 4:11-12). Továbbá a keresztényeknek hinniük kell Isten ígéretében, hogy „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid 13:5). A nép többször kapott ilyen ígéretet, ami ma ránk is vonatkozik (1Móz 28:15; 5Móz 31:6, 8; Józs 1:5; 1Krón 28:20). A hívők tehát Zsolt 118:6 szavaival feleljenek Isten ígéretére: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Kifejezetten fontos ez az utalás a 118. zsoltárra, mert a zsoltáros itt az Istenbe vetett bizalmát fejezi ki, még ha szenved is a hitetlenek miatt.

Hogyan aknázza alá a mai társadalom az erkölcsi tisztaságot és hogyan táplálja a pénz szeretetét? A gyakorlatban hogyan védekezhetünk e két bűn ellen?

EGW idézet:

Bár Isten a maga képmására teremtette őt, de az ember mértéktelenségével megsértette testi természetében az elvet és Isten törvényét. Bármilyen mértéktelenség elzsibbasztja az érzékeny szerveket, s annyira elgyengíti az agy idegerejét, hogy képtelenek nagyra becsülni az örökkévaló dolgokat. Ehelyett a közönséges ügyek színvonalára rántják le azokat. Az alantasabb szenvedélyek szolgaságba vetik az agy magasabb rendű erőit, melyeket pedig magasztos célra tervezett az Úr. Ha helytelen testi szokásaink vannak, szellemi és erkölcsi képességeink sem lehetnek erősek, mert szoros az összefüggés a testi és az erkölcsi között. Péter apostol megértette ezt, ezért is emelte fel figyelmeztetőn hangját a testvérei előtt: „Szeretteim, mint vándorokat és hontalanokat intelek titeket, tartózkodjatok a testi kívánságoktól, melyek a lélek ellen küzdenek.” Alig akad erkölcsi erő a névleges keresztény világban. Mindaddig helytelen szokásoknak hódolnak, semmibe veszik a testi és az erkölcsi törvényeket, míg csak ijesztően alacsony fokra nem züllött mind az erény, mind az istenfélelem általános színvonala. Olyan szokások, amelyek csökkentik a testi egészség színvonalát – aláássák a szellemi és az erkölcsi erőt is. A természetellenes étvágy és szenvedélyek kielégítése döntő hatással van az agyidegekre. Az állatias érzékeket erősíti, az erkölcsieket pedig elnyomja. A mértéktelen ember számára lehetetlen kereszténynek lenni, hiszen magasztosabb erőit a szenvedélyek rabszolgaságába vetette. – Bizonyságtételek, 3. köt., 50–51. o.

Hatalmas felelősség hárul azokra, akik az Úr erőforrásainak talentumaival rendelkeznek. Nem költhetik a pénzt saját önző vágyaik kielégítésére, mert ezzel Isten tárházát rövidítik meg. Isten mérhetetlen jósága és a Szentlélek munkálkodik az emberben, és arra készteti, hogy még többet áldozzon Isten művére, és eszközeit Isten dicsőségére használja fel. Amikor azt gondoljátok, hogy önző vágyaitok kielégítésére is felhasználhatjátok az Úr pénzét, jusson eszetekbe, hogy még sokan élnek szegénységben, és nincs lehetőségük élelmiszert, valamint ruházatot vásárolni, de ezek az emberek is Isten örökségét képezik. Mindenki irányába, de főleg a hittestvéreink felé kell jót cselekednünk. Ha a mennyei erőforrások birtoklói Isten hűséges követeivé válnak, akkor bölcsen fogják felhasználni javaikat, hogy egyetlen hittestvérük se éhezzen, vagy ne érezzen hiányt a ruházkodásban. – The Upward Look, 29. o.

Az élet és a hit legmélyebb és legvalóságosabb filozófiája az, hogy Istennel szoros kapcsolatra kell eljutnunk. (…) Szorosan kapaszkodjatok Jézusban! (…) Bármi is történik, lelketek maradjon meg Isten szeretetében, s akkor lelkileg erős emberek lesztek. Minden helyes magatartás és tiszta jellem alapja Isten folyamatos elismerése és az iránta érzett bizalom, hála. Sose veszítsétek el bizodalmatokat Istenben! – Letter 22, 1886. szeptember 19.

.

EGW idézet

.

.

3. Olvassuk el Zsid 13:7-17 szakaszát! Milyen legyen a kapcsolatunk a vezetőinkkel?

Zsid 13:7-17 része int, hogy tiszteljük a gyülekezet vezetőit és engedelmeskedjünk nekik. Azzal kezdi, hogy levele olvasói „emlékezzenek meg” azokról a vezetőkről, akik korábban Isten Igéjét mondták nekik. Végül felszólítja őket, hogy „engedelmeskedjenek” a mostani vezetőknek (Zsid 13:17). A múltbeli vezetők azok lehettek, akik először hirdették nekik az Igét, és megalapították a gyülekezetet. Az „Emlékezzetek!” felszólítás nem csupán a régi idők felidézésének elméleti tevékenységét jelenti és nem is látványos hódolatot. Pál szerint azzal kell a hívőknek emlékezniük, hogy gondolnak a magaviseletük következményeire, illetve követniük kell a vezetők hitének példáját.
Az apostol szemében az emlékezés és a dicséret legmagasabb szintje a jó példa követése. A gyülekezet alapítóit Pál tehát a hithősökhöz sorolja, a hívőknek rájuk is kell gondolniuk. A listában szerepelnek A zsidókhoz írt levél 11. fejezetének hithősei, illetve Jézus, aki a 12. fejezet szerint a hit legfőbb példája. Pál azt is megjegyzi, hogy Krisztus „tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Szöges ellentétben áll a hamis tanítókkal, akik idővel pozíciót váltanak, „különböző” és „idegen” tudományokat tanítanak (Zsid 13:9).
Zsid 13:7 versében a vezetőkről való megemlékezés gondolatát a szakasz végén megismétli, csak sokkal határozottabban. Azért szólítja fel a hívőket a vezetők iránti engedelmességre, mert ők vigyáznak a lelkükre, mint a lelkészek, akik ügyelnek a nyájuk, a gyülekezet lelki jólétére. Számot kell majd adniuk Istennek a rájuk bízottak lelki állapotáról (lásd még 1Kor 3:10-15;  1Pt 5:1-4). Ez a gondolat bizonyosan vonatkozik minden gyülekezeti vezetőre, ahogy a mai egyház minden szintjére is.
A szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy a vezetők valójában segédpásztorok, akik „a juhoknak nagy” Pásztora (Zsid 13:20), Jézus irányítása alatt szolgálnak. Az ő gondoskodásuknak, hűségüknek, illetve a tagok engedelmességének és bizalmának kölcsönhatása örömöt ad. Ez azt is jelentheti, hogy ha a vezetők „örömmel” tudják szolgálni a gyülekezetet, boldogan és nem szomorúan adnak majd jelentést Istennek a gyülekezetről.

Mit tehetünk a vezetők és a tagok közötti kapcsolat erősítéséért, javításáért a gyülekezetünkben és a világegyházban?

EGW idézet:

Minél magasabb a betöltött munkakör, minél nagyobb felelősséget kell hordozniuk, annál messzebbre hat befolyásuk, és annál jobban kell Istenre támaszkodniuk. Sohasem szabad elfelejteniük, hogy a munkába hívással együtt kapják azt a felhívást is, hogy meggondoltan, vigyázva járjanak embertársaik előtt. Tanulóként kell Isten előtt állniuk. A tisztség nem teszi szentté a jellemet. Isten megdicsőítése és parancsolatainak megtartása teszi igazán naggyá az embert. (…) Nem könnyű a vezetéssel megbízott ember útja. Tekintsen minden nehézséget imára szólításnak! Sohase mulasszon el tanácsot kérni a bölcsesség csodálatos Forrásától! A Mestertől kapott erővel és értelemmel képes lesz ellenállni a szentségtelen befolyásnak. Külön tudja választani a jót a rossztól. Helyesli azt, amit Isten helyesel, és komolyan küzd, nehogy helytelen elvek honosodjanak meg Isten művében. – Próféták és királyok, 30–31. o.

Jézus Krisztus visszahelyezte Pétert apostolságába. Azonban az a tisztelet és tekintély, amit Krisztustól kapott, nem adott neki elsőséget, főhatalmat tanítványtársai fölött. Ezt Krisztus világossá tette, mikor Péter kérdésére: „Uram, ez pedig mint lészen?” ezt válaszolta: „Mi közöd hozzá? Te kövess engem.” (Jn 21:22) Pétert nem úgy tartották tiszteletben, mint az egyház fejét. Az a kegy, amelyet Krisztus gyakorolt az Őt megtagadó tanítványa iránt, és az a tény, hogy megbízta a nyáj legeltetésével, valamint Péter hűsége Krisztus iránt – visszaadta számára tanítványtársai bizalmát. Péternek nagy befolyása volt az egyházban. Azt a leckét azonban, amelyet Krisztus adott neki a Galileai-tengernél, Péter magával vitte egész életen át. – Jézus élete, 817. o.

Isten azt akarja, hogy sokkal többet imádkozzunk, és sokkal kevesebbet beszéljünk. Dicsfénye elönti a menny kapuját, s a fényt beragyogtatja mindenki szívébe, aki helyes kapcsolatban áll vele. (…) Ne gáncsoljuk a felelősség hordozóit. Otthonotokban ne mérgezzétek meg a beszélgetést az Úr munkásainak bírálgatásával. Azok a szülők, akik megengedik az ilyen bíráló lelkületet, nem azt tárják gyermekeik elé, ami bölccsé tesz az üdvösségre. Szavuk nem csak a gyermekek, de az idősebbek hitét és bizalmát is megrendíti. Egyikünk sem tiszteli eléggé a szent dolgokat. Sátán a leglelkesebben összefog a vádaskodóval, hogy a hitetlenséget, irigységet, féltékenységet, tiszteletlenséget melengesse. Szüntelen arra tör, hogy lelkületével átitassa az embereket, megrontsa a szeretetet, melyet szentül kellene ápolnunk a testvérek között, megrontsa a bizalmat, szítsa az irigységet, gyanúsítást s a nyelvek háborúját. Ne érjenek minket azon, hogy Sátán munkatársaiként viselkedünk. – Bizonyságtételek, 7. köt., 183. o.

.

EGW idézet

.

.

4. Vessük össze Zsid 2:9, 4:16, 6:19-20 és 13:9 verseit! Hol kaphatunk kegyelmet? Hogyan erősíthető meg a szívünk?

Zsid 13:9 verse érinti a tévtanítások és az étel közti kapcsolatot, ami valószínűleg nem a tiszta és tisztátalan ételek közötti különbségre utal.
Miért nem? Először is, Pál nem igazán foglalkozik ebben a levélben a tiszta és a tisztátalan ételek megkülönböztetésével. Az apostolok cselekedetei 15. fejezetéből tudjuk, hogy a korai keresztény egyház megerősítette: a hívők hit által üdvözülnek (ApCsel 15:7-11), és továbbra is be kell tartaniuk bizonyos étkezési szabályokat (ApCsel 15:19-20). A tiszta és tisztátalan ételek megkülönböztetése és más bibliai rendelkezések nem ellentétesek a kegyelemmel. Sőt, a levél írója azzal érvel, hogy az új szövetség a szívünkbe helyezte a törvényt (Zsid 8:10-12). Egyértelművé teszi ugyanakkor, hogy az állatáldozatokat és a léviták szentélyben végzett papi közbenjárását felülírta Jézus felsőbbrendű áldozata, illetve papi közbenjárása (Zsid 8:4-5; 10:1-18). Másodszor, a szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy Pál nem az egyes ételektől való tartózkodás miatt bírálja a hallgatóságát, hanem azért, mert azt remélték: bizonyos ételek fogyasztása által valahogyan kegyelmet kapnak (Zsid 13:9). Valószínűleg a zsidó szertartásokban vagy a templomban végzett állatáldozatok után tartott ünnepségeken, kultikus étkezéseken való részvételtől óvta őket, amitől lelki áldásokat, kegyelmet vártak. Viszont nem az ilyen ételek által részesültek kegyelemben, mert azt kizárólag Jézus Krisztus áldozata és papi közbenjárása révén nyerheti el az ember. Hívőként „van oltárunk” (Zsid 13:10), Krisztus keresztje az, amiről ehetünk (Jn 6:47-58). A zsidókhoz írt levél szerint a „kegyelem” Isten trónjáról ered (Zsid 4:16). Ez a kegyelem, amit Krisztus közbenjárásának köszönhetően kaphatunk a „biztos és erős” horgony, ami Isten trónjához van láncolva (Zsid 6:19-20, RÚF; vö. 4:16). Ezt a kegyelmet kapjuk meg Krisztus áldozata miatt, ami állhatatossá és biztossá teszi a szívünket. Amikor a szívünk így megerősödik, nem vezethetnek félre új tanítások (Zsid 13:9), és nem is sodródunk el Istentől (Zsid 2:1).

Időzzünk még annál a gondolatnál, hogy Krisztus áldozata teljes! Miért ellentétes tehát az evangéliummal és a Jézus általi kegyelemmel minden, amit mi próbálunk „hozzátenni” ehhez?

EGW idézet:

Önsanyargatás, vezeklés és szüntelen bűnvallomás és őszinte megtérés nélkül, valamint böjtök, ünnepek és külsőleges engedelmesség őszinte lelkesedés hiányában – mindezek teljesen értéktelenek. Krisztus áldozata elegendő üdvösségünkhöz. Krisztus teljes értékű és hatékony áldozatot hozott, ezért az érdemeit nélkülöző emberi erőfeszítés mit sem ér. Az ilyen úttal nemcsak hogy nem tiszteljük Istent, de jelen és jövőbeni hasznosságunkat is leromboljuk. Ha elmulasztjuk értékelni Krisztus áldozatát, ártó befolyást árasztunk. Ez megfoszt reményeinktől és kiváltságainktól, továbbá hamis és veszélyes elméletek elfogadásához vezet a megváltással kapcsolatban, amelynek lehetősége végtelen áron lett megvásárolva számunkra. Az emberek nem úgy értik a megváltási tervet, mint amelyen keresztül isteni erőt nyerhetnek emberi erőfeszítéseik sikere érdekében. – Szemelvények, 3. köt., 190. o.

„Új szívet is adok nektek.” Akár a vérnek a testben, Krisztusnak kell szívünkben lakoznia s éltető erőként áramlania bennünk. Lehetetlen elég nyomatékosan szólnunk erről. Míg vértezetünk az igazság, a meggyőződésünket a Krisztus életét jellemző élő szeretettel kell megerősítenünk. Ha az igazság, az élő igazság nem testesül meg a jellemünkben, egyikünk sem állhat meg. Egyetlen hatalom tehet és tarthat meg állhatatosnak – Isten kegyelme az igazságban. Aki bármi másban bízik, az már tántorog, készen az elesésre. Az Úr azt kívánja, hogy rá támaszkodjatok. Ragadjatok meg minden lehetőséget, hogy a világosságra jöjjetek. Ha elszakadok az Istentől jövő szent légkörtől, miként ismerhetitek föl a lelki dolgokat? – Bizonyságtételek, 7. köt., 189. o.

Jöjjetek Jézushoz, találjatok nála nyugalmat és békét! Sátán azt sugallja, hogy helyzetetek reménytelen, és önmagatokat nem üdvözíthetitek. Ez igaz, helyzetetek valóban reménytelen. Emeljétek fel Jézust előtte, és mondjátok ezt: „Feltámadt Megváltómban bízom, aki nem fogja megengedni, hogy tönkremenjek. A nevében diadalmaskodom. Ő az én igazságom és örömömnek koronája.” Senki ne érezze reménytelennek esetét, mert nem az. Jóllehet bűnösnek és elveszettnek tartjátok magatokat, de éppen ebben az állapotban van szükségetek a Megváltóra. Ha megvallandó bűneid vannak, ne vesztegesd az időt! Most van itt az arany lehetőséged: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson bennünket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9) Azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, meg fognak elégíttetni, mert Jézus azt ígérte. Drága Megváltó! Karjai tárva vannak előttünk, és hatalmasan szerető szíve arra vár, hogy megáldjon bennünket. – Szemelvények, 1. köt., 352. o.

.

EGW idézet

.

.

5. Vessük össze Mt 10:38, Mk 8:34, Lk 14:27, Gal 2:20 és Zsid 13:10-14 verseit! Mit jelent az, hogy menjünk ki Jézushoz a táboron kívülre?

Az egész táborban a kapun kívüli rész volt a legtisztátalanabb. Az áldozati állatok tetemeit ott égették el (3Móz 4:12). A leprásokat is kizárták a táborból (3Móz 13:46), az istenkáromlókat és a bűnözőket szintén ott végezték ki (3Móz 24:10-16, 23; 1Kir 21:13; ApCsel 7:58). Ezek a szabályok azon alapultak, hogy Isten a táborban volt jelen. Ami tisztátalan volt, azt ki kellett onnan vetni, mert az Úr nem akart semmi tisztátalant vagy „rútságot” látni abban (4Móz 5:3; 5Móz 23:14).
Jézus Jeruzsálemen kívül szenvedett a kereszten (Jn 19:17-20). Ez még inkább kiemeli, hogy milyen szégyen volt rajta (Zsid 12:2). Hivatalosan elítélték istenkáromlóként, Izrael emiatt elutasította Őt. A falakon kívül végezték ki (Mk 14:63-64; lásd 3Móz 24:11, 16). Úgy vetették ki a táboron kívülre, mintha „gyalázatos”, „tisztátalan”, „rút” lett volna (Zsid 12:2). Pál viszont arra bátorítja a hívőket, hogy kövessék Jézust a kapukon kívülre, és viseljék el a gyalázatot, amit Ő elszenvedett (Zsid 12:2; lásd 13:13). Mózes is ezt az utat járta, Egyiptom kincsei helyett vállalta „Krisztus gyalázatát” (Zsid 11:26).
Különös módon A zsidókhoz írt levél arra utal, hogy Isten most a táboron kívül van. Ha követjük Jézust a táboron kívülre, ez nemcsak azt jelenti, hogy hordozzuk az „ő gyalázatát” vagy szégyenét, hanem „hozzá” megyünk (Zsid 13:13), ahogy azok az izraeliták is kimentek a táborból a pusztába, akik az Urat keresték, amikor az aranyborjú története után Mózes elvitte Isten sátrát a táborból (2Móz 33:7). Ez a történet arra enged következtetni, hogy amikor a nem hívők elutasítják Jézust, vele együtt Istent is elutasítják, ahogy azt Izrael tette az aranyborjú esetével (2Mózes 32-33. fejezetei). Tehát a szenvedés és a szégyen útja egyben az Úr felé vezető út is.
Pál hívja az olvasóit, hogy kövessék Jézust, a hitük szerzőjét és beteljesítőjét (Zsid 12:2, RÚF). Ezzel tulajdonképpen arra utal, hogy úgy vegyék akkori szenvedésüket, mint egy pillanatnyi fegyelmezést, ami „az igazság békességes gyümölcsét hozza” (Zsid 12:11, HUNB). Megromlott várost vagy tábort hagynak maguk mögött azért az eljövendő városért, amit Isten épít (Zsid 11:10, 16; 13:14).

Mit jelent a számunkra „a táboron kívülre” követni Jézust? Melyek a Jézusba vetett hittel jellemezhető életnek azok a részei, amelyek „gyalázatot” vagy „szégyent” hozhatnak ránk a környezetünkben élők előtt?

EGW idézet:

Az igazi keresztény élete bizonyságot tesz arról, hogy egyesült Krisztussal. Énjét elrejtette, hogy láthatóvá váljon Jézus… „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn 3:2) Ezek után, akinek élete el van rejtve Krisztusban, és aki ezen a földön megharcolta a hit nemes harcát, Isten országában Megváltója dicsőségében fog ragyogni. (…) Isten szándéka rátok vonatkozóan az, hogy olyan  életet  éljetek, ami másokat jobbá tesz, és bemutatja Krisztus képmását, a reménység dicsőségét bennetek. Azt szeretné, hogy elmondhassátok Pál apostollal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) – Reflecting Christ, 107. o.

Amikor a kipróbáltak arcát néztem, kik az Úr szemében értékesek voltak, és láttam, hogy egyesek majdnem készek voltak arra, hogy vértezetüket letegyék... felmerült bennem a kérdés: Ki fogja a kérést ezen éltes, kimerült harcosainak helyét betölteni? Ki fogja magát odaszentelni Isten művére? Hol vannak azok, kik ismerik az igazságot, Jézust és a lelkeket, akikért meghalt, eléggé szeretik, hogy magukat megtagadják, és válasszák a szenvedéseket, melyet a vallás nyújt, és kimenjenek a táborból, hogy Krisztus gyalázatát hordozzák? (…) Testvérek, a hit komoly imáit küldjétek fel Istenhez, hogy az Úr munkásokat ébresszen és küldjön ki a szántóföldre, mert „az aratni való sok, de a munkás kevés”. – Életünk és munkánk, 276–277. o.

Eljön az Úr! Erről kell bizonyságot tennünk nemcsak a szánkkal, de az életünkkel és a jellemünkkel is. Mégis sokan, akiknek pedig Isten világosságot és tudást, tekintélyt és a gazdagság talentumait adta, nem szeretik az igazságot, és nem gyakorolják azt. Olyan sokat ittak az önzés és a világiasság részegítő poharából, hogy megittasodtak a világi gondoktól. Testvéreim, ha továbbra is tétlenek, világiasak, önzők maradtok, Isten bizonyosan mellőzni fog benneteket, és olyanokat hív el, akik kevésbé önzők, kevésbé vágyakoznak a világi tisztesség után, és akik nem haboznak a táboron kívül is nekivágni a figyelmeztetés hirdetésének, mint Mesterük tette, még ha szidalmazzák is őket. Olyan embernek adja a munkát, aki vállalja, értékeli azt, s beleszövi annak elveit mindennapi életébe. Olyanokat választ majd, akik alázatosan az Úr nevének dicsőítésére törekednek, s nem a maguk tiszteletére és előmenetelére. Embereket támaszt, akikben ugyan nincs annyi világi bölcsesség, de összeköttetésben állnak Ővele, felülről kérve az erőt és tanácsot. – Bizonyságtételek, 5. köt., 461. o.

.

EGW idézet

.

.