Jézus, hitünk Szerzője és Beteljesítője

Szombat délután

Alapige: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült” (Zsid 12:2).

A zsidókhoz írt levél 11. és 12. fejezetei a könyv talán legkedveltebb szakaszai. Versenyként jellemzik a keresztényi életet, amelyben mind részt veszünk, és a hűségesek jutalomban részesülnek. A megváltás drámáját is versenyfutásként mutatják be, amelyben a szenvedések ellenére kitartottak a múltban élt hívők, de a jutalmukat még nem kapták meg. Azért nem, mert a történet végén mi is ott vagyunk, velünk zárul a végső felvonás. A dráma azzal fejeződik be, amikor mi belépünk és lefutjuk a verseny utolsó részét, miközben Jézus a célvonalnál, Isten jobbján ül. Ő buzdít minket, aki a legjobb példája annak, hogyan kell versenyezni. Ő a koronatanú, aki igazolja, hogy biztos a jutalom, és Ő az előfutár, aki megnyitja előttünk az utat (Zsid 6:19-20; 10:19-23).
A 11. fejezet kifejti, hogy a hit bizalom Isten ígéreteiben, akkor is, amikor még nem látjuk azokat. Ebben a tanulmányban felfedezzük a múltbeli példák, legfőképpen Krisztus példája által, aki a hit szerzője és beteljesítője (Zsid 12:2, RÚF), hogy mit jelent a hit, és hogyan tehetünk rá szert.

Március 12–19. – Ifjúsági imahét

EGW idézet:

Pál ugyanezt  a szilárd célkitűzést  szerette  volna  látni a korinthusi hívők életében, hogy elnyerjék az örök élet koronáját. Tudta, hogy ha el akarják érni a Krisztus által számukra kitűzött eszményt, élethoszszig tartó küzdelem áll előttük, amely alól nincs felmentés. Kérte őket tehát, hogy szabályszerűen küzdjenek, igyekezzenek napról napra megszentelődni és az erkölcsi tökéletességért harcolni. Felhívta őket egyszersmind, hogy vessenek el minden terhet, és törekedjenek a tökéletességre Krisztus Jézusban. Pál a korinthusiak figyelmét a hajdani Izrael tapasztalataira irányította. Azokra az áldásokra, amelyek megjutalmazták engedelmességüket, és azokra az ítéletekre, amelyek áthágásaikra következtek. Emlékeztette őket, hogy az Úr milyen csodálatos módon vezette ki a hébereket Egyiptomból: nappal felhő-, éjjel tűzoszlop védelme alatt. Így biztonságban vitte át őket Isten a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak, akik ugyanígy akartak átjutni, valamennyien a tengerbe fúltak. Ezáltal ismerte el Isten Izraelt saját gyülekezetének. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig Krisztus volt.” (1Kor 10:4) A héberek vezetője minden útjukban: Krisztus volt. A megütött kőszikla Őt jelképezte, akit az emberek törvényszegése miatt sebeznek meg, hogy az üdvösség forrása mindenkire kiáradhasson. – Az apostolok története, 315. o.

Amilyen biztos, hogy van személyes Megváltónk, annyira biztos az is, hogy van egy személyes, kegyetlen és álnok ellenségünk is, aki minden lépésünket követi, és abban ügyködik, hogy tévelygésre vezessen. Mivel álcázza magát, nagy sikereket érhet el. Ahol azt hangoztatják, hogy az ördög nem is létezik, épp ott tevékenykedik a leginkább. (…) Tűzzétek ki célul, hogy Krisztus iskolájának hűséges tanulói lesztek, és naponta megtanuljátok a mennyei képmáshoz igazítani az életeteket. Fordítsátok tekinteteket az ég felé, és igyekezzetek elnyerni magasztos elhívatásotok jutalmát, amit Jézus Krisztusban kaptatok. Türelemmel fussátok meg a keresztény futásotokat, emelkedjetek felül minden kísértésen, legyen bármily fájdalmas vagy kínzó is. Álljatok ellen az ördögnek, és akkor elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és ha meg akarjátok tenni az első lépést a menny felé, akkor Ő kinyújtja karját felétek segítségül. Személyesen csak tőletek függ, hogy a feddhetetlenség Napjának fényében vagy a tévelygés sötétségében akartok-e járni. Isten igazsága csak abban az esetben lesz áldás számotokra, ha engeditek, hogy befolyásával tisztítsa meg a lelketeket. – Sons and Daughters of God, 79. o.

Az ókori sportolók, bár szigorú áldozatokat hoztak, mégsem voltak biztosak a győzelemben. (…) A keresztény küzdelemben azonban nem így állnak a dolgok. A futása végén egyetlen embernek sem kell csalódnia, ha alávetette magát a feltételeknek. Senkitől sem lesz megtagadva a győzelem, ha lelkes és kitartó volt. A futás nem csak a gyorsaké, és a küzdelem nem csak az erőseké. A legerősebbel együtt a leggyengébb is elnyerheti a hervadhatatlan koronát. Mindazok, akik az isteni kegyelem ereje által életüket összhangba hozzák Krisztus akaratával, elnyerhetik a győzelmet. – The Faith I Live By, 369. o.
 

1. Olvassuk el Zsid 10:35-39 szakaszát! Mit mond Isten ezekben a versekben?

Az állhatatosság Isten végidei népének jellemtulajdonsága, ami nélkül nem kaphatja meg az ígéreteket (Jel 13:10; 14:12). A hívőknek „tántoríthatatlanul” kell ragaszkodniuk a hitükhöz, hogy ki tudjanak tartani (Zsid 10:23; 4:14). Pál megmutatta, hogy a pusztai nemzedék nem nyerhette el az ígéretet, mert nem volt hitük (Zsid 3:19). A zsidókhoz írt levél úgy ír a hívőkről, mint akik már az ígéret teljesedésének a határára értek (Zsid 9:28; 10:25, 36-38), és hinniük kell annak érdekében, hogy átvehessék az ígéreteket (Zsid 10:39).
Pál a hitről szóló magyarázatát Hab 2:2-4 verseinek idézésével vezeti be. Habakuk azt kérdezte Istentől, hogy miért tűri meg az álnok embereket, akik elnyomják az igazakat (Hab 1:12-17). A próféta és a népe szenvedett, és várták, hogy Isten cselekedjen. Az Úr viszont azt válaszolta, hogy az ígéret beteljesedésének elrendelt ideje van, nekik pedig várniuk kell (Hab 2:2-4). Habakuk és a népe hozzánk hasonlóan az ígéret és a teljesedés közötti időben élt. Isten üzenete így folytatódott A zsidókhoz írt levélben: „Aki eljövendő, eljön, és nem késik” (Zsid 10:37, HUNB; lásd még Hab 2:3).
Az üzenet Jézusra utal. Ő az Igaz, a hit megtestesítője, aki Isten előtt kedves, és életet ad nekünk (Zsid 10:5-10).
Akkor miért „késlekedne”? Nem fog! Már eljött meghalni értünk (Zsid 9:15-26), és a megadott időben ismét el fog jönni (Zsid 9:27-28; 10:25).
Az Úr üzenete így folytatódik: „Az igaz pedig hitből él” (Zsid 10:38). Pál ugyanezt állítja Róm 1:17 és Gal 3:11 verseiben is. Róm 1:16-17 része különösen tanulságos, mert kifejti, hogy Isten igazságossága „hitből hitbe” nyilvánul meg. Az apostol azt érti ez alatt, hogy az Úrnak az ígéreteihez való hűsége van előbb, a mi hitünk és/vagy hűségünk pedig annak eredményeképpen születik meg.
Mivel tehát Isten hű az ígéreteihez (2Tim 2:13), az Ő hűségére válaszul az igazak is hűek maradnak.

Miért fontos felismernünk azt, hogy a saját hitünk Isten hűségéből származik, abból táplálkozik? Hogyan tanulhatunk meg jobban bízni Isten irántunk való hűségében, illetve a nekünk tett ígéreteiben?

EGW idézet:

 

A keresztény élet több, mint ahogy sokan gondolják. Nem csupán szelídségből, türelemből, alázatosságból és kedvességből áll. Ezek az erények fontosak, de szükség van bátorságra, erőfeszítésre, határozottságra és kitartásra is. Az az út, amelyet Krisztus mutat, keskeny út, az önmegtagadás ösvénye. Erre az útra csak erős jellemű, határozott emberek tudnak rálépni és nehézségek és csüggesztő körülmények árán is csak előre menni. Kitartó emberekre van szükség, olyan emberekre, akik nem várnak arra, hogy útjuk simára legyen gyalulva, és hogy minden akadály leomoljon; olyan emberekre, akik új életre keltik az elcsüggedt munkások lankadó erőfeszítéseit; olyan emberekre, akiknek a szívét átmelegíti a keresztény szeretet, és kezük erős a Mester munkájának végzéséhez. – A nagy Orvos lábnyomán, 497. o.

„Habár kétszer ért csalódás – írta Isten embere [William Miller] –, nem vagyok sem levert, sem csüggedt... Most is éppoly szilárdan hiszek Krisztus eljövetelében, mint korábban. Csak azt tettem, amit évekig tartó komoly megfontolás után ünnepélyes kötelességemnek tartottam… Egy dologról meg vagyok győződve: csak azt prédikáltam, amiben hittem; és az Úr velem volt, hatalma megmutatkozott munkámban, és sok jó származott belőle.” (…) Isten nem hagyta el népét. Lelke azokkal maradt, akik nem tagadták meg elhamarkodottan a kapott világosságot, és nem kárhoztatták az adventmozgalmat. Ezek a megpróbált, várakozó emberek e válság idején a Zsidókhoz írt levélben bátorító és intő szavakat találhattak: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik.” – A nagy küzdelem, 407. o.

Isten minden emberre bízott valamilyen feladatot, és azt várja el, hogy kezdjünk el dolgozni ott, ahol vagyunk. Az Úr nem viheti végbe mindazt, amit eltervezett, míg az ember nem végzi el a rá eső részt. Néha úgy tűnik, hogy túl rövid a hit karja ahhoz, hogy megérinthesse Isten ruhájának legalább a szegélyét, azonban épp itt lép közbe az az ígéret, amely mögött maga Isten áll: „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és Ő azt mondja: Ímé, itt vagyok.” (Ésa 58:9) Nem a mi erőfeszítéseink biztosítják a győzelmet. Az ígéret mögött meg kell látnunk Istent, és hinnünk kell benne. Ragadd meg hittel a végtelen hatalom karját! Isten hű, és teljesíteni fogja, amit megígért. Kérdések merülnek fel, amelyekre nem találsz majd választ, bármilyen sokat küzdesz is érte. Ne pazarolj időt ezekre. Végezd a rád háruló feladatot, bízz az Úrban, hisz Ő a te bölcsességed. Az Ő feddhetetlensége jár előtted, és az elmédet kínzó kérdések biztos válaszra fognak találni. – The Upward Look, 133. o.

.

EGW idézet

.

.

A zsidókhoz írt levél úgy határozza meg a hitet, hogy „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). Majd több hűséges embert sorol fel Izrael történelméből példaként arra, hogy mit jelent a hit. Ők a tetteikkel mutatták meg a hitüket.

2. Olvassuk el Zsid 11:1-19 részét! Mit tettek a „hithősök”, ami a hitüket példázta? Milyen kapcsolatban álltak a tetteik a nem látott dolgok reményével?

Talán Ábrahám a legfontosabb szereplő ebben a fejezetben. Az utolsó hitből fakadó tette pedig különösen tanulságos a hit igazi természetét tekintve. A levél megjegyzi: Isten részéről ellentmondásosnak tűnt, amikor Ábrahámnak megparancsolta, hogy áldozza fel Izsákot (Zsid 11:17-18). Izsák nem az egyetlen fia volt Ábrahámnak. Izmael volt az elsőszülött, Isten viszont azt mondta Ábrahámnak, hogy engedhet Sára kérésének, elküldheti Izmaelt meg az édesanyját, mert Ő majd gondoskodni fog róluk. Azt is kijelentette, hogy Ábrahám utódait Izsákról nevezik majd (1Móz 21:12-13). A következő fejezetben Isten viszont azt kéri Ábrahámtól, hogy áldozza fel Izsákot égő áldozatként. Az Úr utasítása Mózes első könyve 22. fejezetében egyértelműen ellentétes a 12-21. fejezetekben található ígéreteivel.
A zsidókhoz írt levél arra a következtetésre jut, hogy Ábrahám csodálatos módon oldotta fel ezt a helyzetet azzal, hogy úgy gondolta: Isten majd feltámasztja Izsákot a feláldozása után. Ez azért lenyűgöző, mert azelőtt még senki nem támadt fel. Úgy tűnik, hogy Ábrahámot a korábban Istennel szerzett tapasztalatai vezették erre a következtetésre. Zsid 11:12 verse megjegyzi, hogy Izsák az Úr hatalmának köszönhetően született meg, „mintegy kihalttól”. Pál azt is megjegyezte, hogy noha Ábrahám „mintha halott lett volna”, Sára pedig meddő volt, a pátriárka a „reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz”. Ugyanis hitte, hogy Isten „a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket” (Róm 4:17-20). Így Ábrahám feltételezhette, hogy ha Isten már bizonyos értelemben életre keltette Izsákot „a holtak közül”, akkor azt képes újból megtenni. Azt látta az Úr múltbeli vezetésére tekintve, hogy Ő mit tehet meg a jövőben.
Miért olyan fontos azon gondolkozni, hogyan vezetett minket az Úr a múltban, azért, hogy a jelenben is megőrizzük a hitünket és a belé vetett bizalmunkat?

EGW idézet:

Ábrahám feltétlen engedelmessége az egyik legszembeszökőbb példája a hitnek és Istenre támaszkodásnak a Szentírásban. Csupán a puszta ígérettel a legparányibb külső bizonyíték nélkül – hogy leszármazottai örökölni fogják Kánaánt – Ábrahám követte az utat, ahova Isten vezette, teljesen és szívből eleget téve a feltételeknek, biztos lévén, hogy az Úr hűen teljesíti ígéretét. Az ősatya oda ment, ahol Isten kijelölte kötelességét; egyetlen gondolattal telepedett le a bálványimádó nemzetek közé: „Isten szólt; én engedelmeskedem a hangjának; Ő majd megvéd.” Isten hírnökeinek ma is éppoly hitre és bizonyosságra van szüksége. Mégis sokan, akiket az Úr fel tudna használni, nem mennek előre, minden más fölött azt az egyetlen hangot hallva, egyetlen hangnak engedelmeskedve… Az Úr sokkal többet tenne szolgáiért, ha teljesen neki szentelnék magukat, többre becsülve szolgálatát minden rokoni, földi kapcsolatnál. – Bizonyságtételek, IV. köt., 524. o.

Sátán szándéka, hogy elpusztítsa az emberek Istenbe vetett bizalmát; hogy elégedetlenekké tegye őket életük körülményeivel; hogy rávegye őket azoknak az ismereteknek a keresésére, amelyeket Isten bölcsen eltakart előlük; és hogy megvessék azt, amit a menny kijelentett nekik szent szavában. Sokan vannak, akik nyugtalanokká válnak, ha nem tudják ügyeik határozott kimenetelét. Nem tudják elviselni a bizonytalanságot, és türelmetlenségükben visszautasítják a várakozást, hogy meglássák Isten üdvösségét. A rossztól való félelem majdnem őrületbe sodorja őket. Szabad utat engednek lázadozó érzéseiknek, és szenvedélyes szomorúságukban ide-oda szaladgálnak, és igyekeznek mindazt megtudni, amit az Úr nem tárt a szemük elé. Ha bíznának Istenben, és kitartóan imádkoznának is, akkor megtalálnák a mennyei vigasztalást. Istennel való lelki közösségük lecsillapítaná zaklatott lelküket. A megfáradtak és a súlyosan megterheltek nyugalmat találnának lelküknek, ha Jézushoz mennének. – Pátriárkák és próféták, 686–687. o.

Isten népének mélyebb és szélesebb körű vallásos tapasztalatra kell szert tennie. Krisztus a példaképünk. Ha élő hittel és Isten szavának való megszentelt engedelmességgel kinyilvánítjuk Krisztus szeretetét és kegyelmét, ha megmutatjuk, hogy helyes fogalmunk van gondviseléséről a munkában, akkor meggyőző erőt viszünk a világba. A magas állás nem tesz értékessé Isten szemében. Az Úr azzal a megszentelődéssel és hűséggel méri az embert, amivel Isten akaratát végzi. Ha maradék népe alázatosan és hittel jár előtte, akkor véghezviszi általuk örök szándékát, képessé teszi őket, hogy igazságát olyan összhangban dolgozva tárják a világ elé, amint az Jézusban él. Mindenkit felhasznál – férfiakat, nőket és gyermekeket –, hogy széjjelragyogtassa a világosságot, és népet hívjon el, mely hű lesz a parancsolataihoz. Isten népe Istenbe vetett hitének gyakorlásával a világ tudomására hozza, hogy Ő az igaz Isten, népének Istene. – Bizonyságtételek, IX. köt., 274. o.

.

.

.

EGW idézet

.

3. Olvassuk el Zsid 11:20-28 szakaszát! Mit tettek ezek a hithősök? Milyen kapcsolat van a tetteik és a reménység, azaz a nem látott dolgok között?

Mózes a második nagy példakép ebben a hitről szóló szakaszban. A fejezet két olyan esettel vezeti be és összegzi az életét, ami szembeszegülést jelentett a fáraóval. Amikor megszületett, a szülei elrejtették, mivel „nem féltek a király parancsától” (Zsid 11:23), Mózes pedig „hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától” (Zsid 11:27, RÚF). Mózes legfontosabb tette viszont az volt, amikor „tiltakozott…, hogy a fáraó lánya fiának mondják” (Zsid 11:24, RÚF). Arra következtethetünk, hogy őt szánták a következő fáraónak, mivel az örökbefogadó anyja a „fáraó lánya” volt. Mózes azonban készen állt hátrahagyni az akkori leghatalmasabb birodalmat, annak trónját, hogy az éppen kiszabadult rabszolgák/menekültek vezetője legyen.

4.  Vessük össze Zsid 11:24-27 és 10:32-35 részeit! Milyen hasonlóságokat veszünk észre A zsidókhoz írt levél eredeti címzettjeinek és Mózesnek a helyzete között?

Mózes nagyságát mutatja, hogy képes volt túllátni az egyiptomi fáraó ígéretein, mert inkább a láthatatlant, azaz Isten ígéreteit nézte. A zsidókhoz írt levél szerint az volt a helyzet nyitja, hogy „a megjutalmazásra tekintett”, nem pedig Egyiptom gazdagságára. Zsid 10:35 verse ugyanerre a jutalomra utal, amit az Úr mindenkinek megígért, aki hisz benne. Minden bizonnyal erőteljes visszhangra talált az első olvasókban az, amit Pál Mózes döntéséről mondott. Krisztusba vetett hitük miatt szidalmazásokat és bántalmazásokat szenvedtek el. Sokat nyomorgatták őket, elveszítették javaikat (Zsid 10:32-34). Egyesek börtönbe kerültek (Zsid 13:3). Ezzel párhuzamos, hogy Mózes vállalta a bántalmazásokat Isten népével együtt, Egyiptom kincseit felcserélte „a Krisztusért való” gyalázattal, mert hitte, hogy a Krisztustól jövő jutalma nagyobb bárminél, amit Egyiptom kínálhat.

Milyen küzdelmekkel kellett eddig szembenéznünk a hitünk miatt? Miről kellett lemondanunk emiatt? Végeredményben miért éri meg a jutalom, még ha most nem is láthatjuk?

EGW idézet:

Az egyiptomi törvények szerint mindazoknak, akik elfoglalják a fáraók trónját, a papi rend tagjaivá is kellett lenni. Ez azt jelentette, hogy Mózest is – a trón nyilvánvaló örökösét – be kellett avatni a nemzet és az államvallás titkaiba… Mózest azonban – ámbár lelkes tanítvány volt – semmiképpen sem tudták rávenni arra, hogy részt vegyen a bálványistenek imádásában és szolgálatában. Megfenyegették a királyi korona elvesztésével, és figyelmeztették, hogy a hercegnő is ki fogja tagadni, ha továbbra is állhatatosan ragaszkodik a héberek hitéhez. Mózes azonban továbbra is kitartott elhatározása mellett, hogy az egy Istenen, a menny és a föld Teremtőjén kívül senki és semmi mást nem imád és nem tisztel. – Pátriárkák és próféták, 245. o.

Nem mindig az a legbölcsebb, ha csak akkor teszünk lépéseket javak beruházására, ha kezünkben van a pénz, hogy teljesen befejezhessük. Munkánk építése során az Úr nem tesz mindig mindent világossá szolgái előtt. Néha azzal próbálja ki népe bizalmát, hogy elvárja, hogy hittel haladjunk előre. Sokszor szoros és nehéz helyekre vezeti, majd fölszólítja őket, hogy menjenek előre, mikor úgy látszik, mintha a Vörös-tenger vizét érintené lábuk. Ezek azok az idők – amikor szolgáinak imái komoly hittel szállnak fel hozzá –, mikor utat nyit előttük, és tágas helyre vezeti őket. Az Úr azt kívánja, hogy e napokban népe higgye, hogy olyan hatalmas tetteket visz végbe értük, mint Izrael gyermekeiért, mikor Egyiptomból Kánaánba vándoroltak. Rendelkezzenek elmélyült hittel, mely a legnehezebb körülmények között sem habozik követni Isten utasításait. „Menjetek előre!” – ez Isten parancsa népéhez. – Bizonyságtételek, IX. köt., 271. o.

Aki hátat fordít a világ élvezeteinek, és akár Mózes, inkább az Isten népével együtt szenved sanyargattatást, minthogy a bűn múló előnyét élvezze, aki becsesebb kincsnek tartja Krisztus gyalázatát a világ gazdagságánál, az a hű Mózessel együtt elnyeri a halhatatlanság hervadhatatlan koronáját és a dicsőség örök mértékét. (…) Az üdvözülésre törekvés nem gyerekjáték, amit ha tetszik, művelünk, ha nem, odahagyjuk. Szilárd céltudatot, fáradhatatlan igyekezetet követel, mely végül kivívja a győzelmet. Aki mindvégig állhatatos marad, üdvözül. Azok nyerik el az örök életet és a hervadhatatlan jutalmat, akik nem fáradnak bele a jótettekbe. (…) Aki részt vesz a Sátánnal és seregeivel vívott harcban, arra nehéz élet vár. Ne legyenek olyan fogékonyak a benyomásokra, mint a viasz, amit a tűz bármilyen alakúra tud olvasztani. Mint megbízható harcosok, viseljék el a nehézségeket. Álljanak őrhelyükön, s mindenkor álljanak helyt. – Bizonyságtételek, II. köt., 100–101. o.

.

.

.

EGW idézet

.

.

5. Olvassuk el Józs 2:9-11 és Zsid 11:31 verseit! Miért sorolják Ráhábot, a pogány prostituáltat a szent bibliai szereplők közé?

Ráháb talán a legnagyobb meglepetést szerző szereplője a 11. fejezetnek. Egyike a listában név szerint említett két nőnek. Ő a tizedik a sorban, előtte Izrael ősatyái és pátriárkái, és mindegyiket igaznak tekinti az Ige. Ráhábról azonban tudjuk, hogy pogány prostituált volt.
Az a legmeglepőbb, hogy ő került a fejezet tematikus középés tetőpontjába is egyben. A felsorolás rendje egyedi. Mindegyik gondolat azzal az ismétlődő fordulattal kezdődik, hogy „Hit által”. Az alapvető minta az, hogy „hit által XY ezt meg azt tette” vagy „hit által ez meg az történt XY-nal”. Az ismétlődő fordulat azt a várakozást kelti az olvasóban, hogy az események csúcspontjaként ezt hallja: „Hit által vezette be Józsué a népet az ígéret földjére.” A szöveg viszont nem ezt mondja, hanem Józsuét átugorja, és inkább a prostituáltról szól. Ráháb megemlítése után az ismétlődő mintasor hirtelen megszakad a következő megjegyzéssel: „És mit mondjak még” (Zsid 11:32)? Pál ezután sietve felsorol néhány nevet és esetet, amit nem magyaráz meg részletesen. Ráháb figyelt, hitt és engedelmeskedett, még ha nem is látott mindent. Nem látta az egyiptomi csapásokat, sem a Vörös-tengernél történt szabadulást, sem a sziklából fakadó vizet, sem a mennyből alászálló kenyeret, mégis hitt. Jó példa volt A zsidókhoz írt levél hallgatósága számára, akik nem hallották Jézust prédikálni, nem látták csodát tenni, mint ahogy számunkra is jó példa, mert mi sem láttuk egyiket sem. „Ráháb parázna nő volt, aki Jerikó városfalán lakott. Elbújtatta a két izraelitát, akiket a város védelmének a kikémlelésére küldtek. Irántuk tanúsított kedvessége, illetve az Istenben való hitének a megvallása miatt a kémek megígérték, hogy amikor sor kerül Jerikó ostromára, megkímélik Ráháb és a családja életét” (Ellen G. White: Daughters of God. 35. o.).
Pál ezt követően felsorolja (Zsid 11:35-38), hogy egyesek milyen nehézségeket éltek át. A „nem fogadták el a szabadulást” (Zsid 11:35, RÚF) kifejezés azt jelenti, hogy megszabadulhattak volna, de inkább nem éltek a lehetőséggel, az Isten által megígért jutalmat választották.

Egyikünk sem látta például a hatnapos teremtés, a kivonulás vagy Krisztus kereszthalálának eseményét, miért van mégis számos jó okunk hinni, hogy ezek mind megtörténtek?

EGW idézet:

Izrael előrenyomuló serege azt tapasztalta, hogy azoknak a csodálatos dolgoknak a híre, amelyeket Isten a héberekkel cselekedett, megelőzte őket. A pogányok közül felismerték egyesek, hogy Ő az egyedül igaz Isten. A pogány asszony így tett bizonyságot a gonosz Jerikóban: „Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön.” (Józs 2:11) Amit Jahvéról így megtudott, szabadulását jelentette. „Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb...” (Zsid 11:31) Nem ő az egyedüli, akinek megtérése tanúsította Isten irgalmát azokkal a bálványimádókkal szemben, akik elismerik isteni tekintélyét. Az ország belsejében nagyszámú nép hagyott fel pogányságával; egyesültek Izraellel, osztozva a szövetség áldásaiban. (…) Krisztus azért jött, hogy minden válaszfalat ledöntsön. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete oly széles, oly mély, oly teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán befolyása alól azokat, akiket a nagy csaló magtévesztett. Trónjához emeli őket, ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa vesz körül. – Próféták és királyok, 369. o.

A kereszténység nem ígér problémamentes életet. „Sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk.” (Csel 14:22) Szükség van erős hitre, bizalomra, amely meg van bizonyosodva afelől, Isten nem megengedi meg, hogy gyermekeit erejük feletti kísértés érje. Pál apostol a zsidókhoz intézett levelében rámutat arra, hogy mire képes az ilyen hit. Azokról tesz említést, akik még az üldözéssel és a halállal szemben állva sem veszítették el Istenbe vetett töretlen bizalmukat: „Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kardélitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait… mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” (Zsid 11:33–35) A hit hőseit ez a világ méltatlannak ítélte az életre, azonban a menynyben Isten fiaiként vannak számontartva, mint akik méltókká tétettek erre a nagy dicsőségre. – In Heavenly Places, 268. o.

Az Istennek odaszentelt élet: áldozatos élet. Fel kell áldozni az alacsonyabb rendűt a magasabb rendűért; a földit a lelkiért; a mulandót az örökkévalóért. Isten nem kívánja akaratunkat megsemmisíteni, mivel éppen ezt felhasználva teljesíthetjük az Ő akaratát. Adjuk át neki akaratunkat, hogy megtisztítva, nemesebben adhassa vissza nekünk; így jutunk összhangba a mennyel, s általunk szeretetének és hatalmának gazdagságát áraszthatja szét az emberiségre. Ha az önfejűnek és a keménynyakúnak annyira fájdalmas is ez az átadás, az Ige szerint mégis „jobb tenéked”. – Gondolatok a hegyibeszédről, 62. o.

.

EGW idézet

.

.

6. Olvassuk el Zsid 12:1-3 verseit! Mire szólítanak fel minket ezek a versek?

Jézus a csúcspontja a hitről szóló értekezésnek A zsidókhoz írt levél 12. fejezetében. Pál Krisztussal kezdte meg a levelét, aki „eljövendő” és „nem késik” (Zsid 10:37), és azzal fejezi be, hogy Ő a hitünk bevégzője (Zsid 12:2). Úgy utal Jézusra, mint a „hit szerzőjére és beteljesítőjére” (HUNB). Vagyis Ő az, aki lehetővé teszi számunkra, hogy higgyünk. Ő a példaképünk, aki megtestesíti a hittel teljes életet. Krisztussal tökéletes kifejezésre jutott a hit.
Jézus a hitünk „szerzője” (avagy „fejedelme”) legalább három értelemben. Először is, Ő az egyetlen, aki teljes mértékben végigfutotta a versenyt. Az előző fejezetben tárgyalt személyek még nem érték el a céljukat (Zsid 11:39-40). Viszont Jézus belépett Isten nyugalmába a mennyben, és az Atya jobbján foglalt helyet. Mi a többiekkel egyetemben Jézussal fogunk uralkodni a mennyben (Jel 20:4).
Másodszor, igazából Krisztus hibátlan élete volt az, ami lehetővé tette mások számára, hogy részt vegyenek a versenyen (Zsid 10:5-14). Ha Jézus nem jött volna el, akkor bárki másnak hiábavaló lett volna részt venni rajta.
Végül pedig, Ő az oka annak, hogy van hitünk. Mivel egy Istennel, Ő fejezte ki irántunk az Atya hűségét. Isten sosem hagyott fel a megmentésünk munkálásával, ezért fogjuk végül megkapni a jutalmat, ha nem adjuk fel. Jézus türelemmel futott és hűséges maradt, még akkor is, amikor mi nem voltunk hűségesek (2Tim 2:13). A mi hitünk csupán válasz az Ő hűségére.
Végső soron Jézus azért a hitünk „beteljesítője”, mert tökéletesen bemutatja, hogyan kell lefutni a versenyt. Ő hogyan futott? Minden akadályt félretett, amikor mindenről lemondott értünk (Fil 2:5-8). Egyetlen egyszer sem követett el bűnt. Tántoríthatatlanul a jutalmon tartotta a szemét, ami pedig annak az öröme volt, hogy láthatja az emberiség megmentését a kegyelme által. Így eltűrt minden félreértést és bántalmazást, vállalva a kereszt gyalázatát (Zsid 12:2-3).
Most rajtunk a sor a versenyfutásban. Bár sosem érhetjük el azt saját erőből, amit Jézus tett, mégis látjuk tökéletes példáját, és így belé vetett hittel rajta tartjuk a szemünket (ahogyan azt mások is tették előttünk). Hitben haladunk tovább előre, bízva a nagy jutalom ígéretében.

EGW idézet:

Mindnyájan futhatunk, és mindnyájan elnyerhetjük a díjat. Öltsük magunkra a mennyei kegyességeket, és a halhatatlanság koronájára függesztve tekintetünket tartsuk mindig szemünk előtt Jézust, a mintát. Urunk a fájdalmak embere volt, aki jól tudta, mi a szenvedés. Álljon szüntelenül előttünk mennyei Urunk szerény, lemondó élete. S amikor a jutalomra emelve tekintetünket követni törekszünk Őt, akkor azzal a bizonyossággal tudjuk megfutni a versenyt, hogyha megteszünk minden tőlünk telhetőt, akkor biztosan elnyerjük a díjat. (…) Mikor ez a hallatlan kilátás áll előttünk, miért ne tudnánk kitartással futni meg az előttünk lévő küzdőteret a hitünk szerzőjére és bevégzőjére függesztve tekintetünket? Ő mutatta meg nekünk az utat, Ő jelölte ki lábnyomával az út teljes hosszát. Ezt az ösvényt járta be az Úr, s vele együtt mi is részt vehetünk a lemondásban és szenvedésben, mi is járhatunk ezen a vérével kijelölt ösvényen. – Bizonyságtételek, 2. köt., 358–359. o.

Isten kegyelme nélkül erőfeszítéseink nem járhatnak tartós eredménnyel. Krisztus kegyelme által kell győznünk, és csak az Ő érdemei alapján soroltathatunk azok közé, akiknek a neve nem lesz kitörölve az életnek könyvéből. A győztesek Isten életéhez hasonló életet élnek, és viselik a győzők koronáját. Mivel oly nagy és örök jutalom vár ránk, türelemmel kell futnunk előre, szemeinket Jézusra, hitünk Szerzőjére és Bevégzőjére szegezve. (…) El kell távolítani mindazt, ami beszennyezi a lelket, és meg kell tisztítani a szívet. Tudnunk kell, hogy mit is jelent az isteni természet részesévé válni, miután elszakadunk a világi kívánságok okozta romlástól. Elfogadod-e a végtelen áldozat által felkínált üdvösséget, hogy az isteni természet részesévé válhass? Isten az egyszülött Fiát adta, hogy halála által te halhatatlanságot és dicsőséget nyerhess. – Signs of the Times, 1891. június 15.

Adjátok fel önbizalmatokat, önteltségeteket, kövessétek szelíd példaképeteket; tekintsetek Jézusra, hitetek megkezdőjére és bevégzőjére, aki megvetve az örömöt és dicsőséget, elszenvedte érettünk a kereszthalált, és nem törődött a gyalázattal. Ő volt egykor a bűneink következtében a csendes, megölt Bárány, aki miattunk megsebesíttetett, megkínoztatott, és aki büntetésünk terhét viselte. Ó, szenvedjünk hát Krisztusért mi is szívesen valamit! Feszítsük keresztre az „én”-t naponként, legyünk itt részeseivé Krisztus szenvedéseinek, hogy vele együtt mi is részesüljünk dicsőségében, hogy elnyerjük egykor a dicsőség, a halhatatlanság és az örök élet koronáját. – Tapasztalatok és látomások, 113–114. o.

EGW idézet

.

.

„Hitben lettetek Krisztus tulajdonaivá, és hit által kell benne folyton növekednetek odaadás és elfogadás folytán. Mindent oda kell adnotok: szívet, akaratot, szolgálatot és saját éneteket is, hogy parancsait mindenkor teljesíthessétek. Hasonlóképpen kell mindent kapnotok: Krisztust mint az áldások összességét, hogy szívetekben maradjon és erősségetek, igazságotok és segítőtök legyen, hogy erőt adjon engedelmeskedni” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 52. o.)!
„Isten sohasem kívánja tőlünk, hogy valamit elhiggyünk, mielőtt elegendő bizonyítékot adna, amelyre hitünket alapozhatjuk. Számos bizonyság szól az értelmünkhöz Isten létezéséről, jelleméről és Igéjének igaz voltáról. Ám Isten a kételkedés lehetőségét nem távolította el. Mert hitünknek határozott bizonyítékokon és nem feltevéseken kell alapulnia. Azok, akik kételkedni akarnak, találnak alkalmat; viszont akik teljes szívből az igazságot keresik, számtalan bizonyítékot találnak hitük megszilárdítására.
Lehetetlen, hogy halandó ember az Örökkévaló jellemét vagy művét felfoghassa. Még a legélesebb elme és legképzettebb szellem előtt is titokzatosságba burkolózik szentsége. »Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthasz-é? Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg« (Jób 11:7-8)” (i. m. 78. o.)?

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

1Mózes 45 – 2Mózes 1; Evangelizálás,„Hamis megszentelődés és álszentség” c. alfejezet

1. Miért alélt el a Jákob szíve a Józsefről kapott hírek hallatán?

2. Melyik József által kiadott törvény van mind e mai napig érvényben?

3. Kiről van megírva, hogy „királyi csemegét szolgáltat”?

4. Hogy hívták a héber bábákat?

5. Mikor elégedett Sátán?

.

.

.

.

.

Alapszöveg: Zsid 10:32–39; Róm 1:17; Zsid 11; 1Móz 22:1–14; Józs 2:8–11; Zsid 12:1–3.
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A tanulmány témái

Ha valaki biblikus meghatározást keres a hitre, akkor elég, ha a Zsidókhoz írt levélben keresi: „A hit pedig a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). A teljes 11. fejezet megmagyarázza és szemlélteti, hogy mit jelent belekapaszkodni Isten ígéreteibe, annak dacára, hogy nincsenek kézzel fogható bizonyítékaink a hitünkre.
A hitről szóló fejezet egy Habakuk-idézettel kezdődik. Habakuk megkérdi Istent, hogy miért nem lép közbe az igazak érdekében, akiket megsemmisítenek a gonoszok (Hab 1:13; 2:1). Válaszképpen Isten emlékezteti a prófétát, hogy el fog telni egy kis idő, amíg közbe fog lépni. A látszat ellenére ez az időszak nem képez késedelmet Isten részéről. Időközben azonban a prófétának gyakorolnia kell a hitét, a hitet, amely kéz a kézben jár a békességes tűréssel (Zsid 10:36–38). Zsid 11. fejezetének hithősei türelmesek voltak és hittek a nem látott dolgokban. Ábrahám hitt abban, hogy Isten feltámaszthatja Izsákot a halálból (Zsid 11:19), hiszen ő is már szinte halott volt, amikor apa lett (Zsid 11:12). Habár az özönvíz utáni korszak legnagyobb birodalmának uralkodója lehetett volna, Mózes mégis az ellene irányuló rossz bánásmódot és abúzust választotta, az Isten népével való együtt szenvedést, semhogy engedett volna a fáraó palotái által nyújtott pillanatnyi élvezetek csábításainak. Mózes azért dönthetett így, mert az Isten által megígért jutalomra tekintett (Zsid 11:25–26). Pál levelének címzettjei képesek voltak azonosulni Mózessel, hiszen ők is hasonló szituációkon mentek keresztül. Nekik is szükségük volt előre tekinteniük az eljövendő jutalomra.
A következő figyelemreméltó példa Zsid 11. fejezetében Ráháb, a könnyű erkölcsű, pogány nő. Habár nem tartozott Isten népéhez, tudomása volt Isten tetteiről, hitt benne, és meggyőződése alapján cselekedett akkor, amikor elrejtette az izraelita kémeket (Józs 2:8–11). Hasonlóképpen azok a zsidók, akiknek Pál a levelét írta, szintén nem látták Jézust, mégis hittek és hitük által cselekedtek válaszképpen Isten Igéjére.

II.    MAGYARÁZAT
Creatio ex nihilo (teremtés a semmiből)
Ez a kifejezés feltárja előttünk a perspektívát, amely szerint Isten teremtette a világegyetemet a semmiből. Az egyik klasszikus bibliaszöveg, amely ezt a nézőpontot igazolja, Zsid 11:3: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állt elő.” Van azonban ennek a szövegnek egy alternatív értelmezési lehetősége is, amit az alábbiakban elemezni fogunk.
Miután meghatározza a hit fogalmát Zsid 11:1 versében, Pál megemlékezik a „régebb élt” hithősök bizonyságáról (Zsid 11:2). Meglepő módon ez a hithősök nevét felsorakoztató katalógus nem Ábellel kezdődik, hanem velünk (azaz a levél címzettjeivel) és Pállal, a szerzővel. A „hit által értjük meg” (Zsid 11:3) szókapcsolat intellektuális távlatot nyit a hit valóságára. Megértjük, hogy a világegyetem (szó szerint: a világ) Isten szava által jött létre. Pál kijelenti, hogy a világ teremtésének folyamata egyedül hit által érthető meg. Mi több, minden, ami látható, nem látható dolgokból lett megalkotva. Más szavakkal, a teremtett világ látható, az eredete viszont nem. Világunk eredetét egyedül hit által érthetjük meg.
Melyek ezek a láthatatlan eredetek? Isten a látható világot tényleg a semmiből – ex nihilo – alkotta meg? A bibliai szöveg ezt mondja: „Ami látható, a láthatatlanból állt elő” (Zsid 11:3), ami azt jelenti, hogy a láthatatlan dolgok nem feltétlenül nem létező dolgok is egyben. A legjobb példa erre a szél: az, hogy nem látjuk, még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Láthatatlan dolgok, amelyekből Isten megalkotta a látható világot: utalás lenne ez Isten kiejtett szavára? Ha igen, ez egyértelmű célzás Mózes I. könyvének a teremtésről szóló jelentésére, ahol Isten Igéje a teremtés forrása (a „monda Isten” szószerkezet többször is megismétlődik a teremtés leírásában: 1Móz 1:3, 6, 9, 11, 14, 20, 24, 26). Más szavakkal, az érzéki világ eredete olyan erőben gyökerezik, amely elérhetetlen az emberi érzékelés számára, éspedig Isten hatalommal teljes, teremtő Szavában. Ha ez igaz, akkor egy még jobb magyarázatot kapunk a 3. versben.
Ahelyett hogy a creatio ex nihilo perspektívájára utalna, Pál egy párhuzamon alapuló struktúrát alkalmaz az Isten által kiejtett Szó láthatatlan voltának hangsúlyozására. Figyeljük meg a Zsid 11:3 versében feltérképezhető három párhuzamot:
A.    „a világ” (3. vers eleje)    A'. „ami látható” (3. vers vége)
B.    „Isten beszéde által” (3. vers eleje)       B'. „a láthatatlanból” (3. vers vége)
C.    „teremtetett” (3. vers eleje)    C'. „állt elő” (3. vers vége)
Isten kiejtett és láthatatlan Beszéde teremtette meg a látható világot. Ez az értelmezés megerősíti Pál azon szándékát, hogy levele címzettjeit meggyőzze: irányítsák életüket a nem látható, de remélt dolgok szerint: „A hit pedig a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy Isten nem látható Beszéde megteremti a látható világot és a világegyetemet. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem a semmiből teremtett, hanem csupán azt, hogy ez a bibliavers látszólag mást mond.
Megbeszélésre
Hit által – akárcsak Pál és levele címzettjei – elfogadjuk, hogy Isten az Ő hatalmas, de láthatatlan Szavával teremtette a világot.
1.    Szerinted mi ösztönözte Noét, hogy megépítse a bárkát, annak ellenére, hogy azelőtt nem volt özönvíz, és egyetlenegy csepp eső sem esett addig?
2.    Szerinted mi buzdította Ábrahámot, hogy elinduljon egy olyan ország irányába, amelyet nem ismert, sőt, ahol egyáltalán nem járt azelőtt?
3.    Mi sarkallhatta Mózest arra, hogy lemondjon az egyiptomi palota kínálta jólétről, és a szerény életet válassza, a zarándok-sorsot népe oldalán?
„Ézsaú… nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt az áldást”
Zsid 12:17 versében olvassuk: „Mert tudjátok, hogy azután is, amikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt az áldást.” Ez a bibliaszöveg – a Zsidók könyve több más szövegéhez hasonlóan (Zsid 6:4–6; 10:26–29) – látszólag azt mondja, hogy nem lehetséges a változás vagy a megtérés (lásd a 7. tanulmányban a Zsid 6:4–6 szakaszát elemző részt). Valóban elutasította volna Isten Ézsaút?
Zsid 12. fejezete a futásunkról szól, és a türelem terén való Példaképünkről, Jézusról. A békességes tűrés erénye fegyelem útján alakul ki bennünk, és a fegyelem megerősíti az elfáradt kezet és a meggyengült térdet. Továbbá Pál azt tanácsolja a zsidó keresztényeknek, hogy törekedjenek a békességre és a megszentelődésre, „amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12:14). Minden keresztény arra van buzdítva, hogy békében éljen és harmonikus kapcsolatot tartson fenn minden emberrel, amennyire csak tőle telik (Róm 12:18). A békesség mellett a megszentelődés is lényeges keresztény tulajdonság, aminek elérésére törekedni kell. Mi Isten büntetésének célja, amit időnként gyermekeire mér? Azt szeretné, ha szentségének részeseivé válnának (Zsid 12:10). A szentség és a békesség hiánya felér az Úr szem elől tévesztésével. A szentség hiányát Ézsaú élete szemlélteti, aki „parázna” (a görögben: pornos) és „istentelen” volt (Zsid 12:16). Pál kommentárt fűz ahhoz, ahogyan Ézsaú semmibe vette saját elsőszülöttségi státuszát (1Móz 25:29–34), és azzal sem számolt, hogy az elsőszülöttségi jogokkal együtt az ezzel járó áldást is elveszíti (1Móz 27:1–40). A kontextusból adódóan feltevődik a kérdés: Ézsaúnak nem volt több alkalma a megtérésre, jóllehet „könnyhullatással kereste azt az áldást”?

Bizonyos bibliafordítások azt a benyomást keltik bennünk, hogy Ézsaúnak nem volt többé lehetősége a megtérésre, annak ellenére, hogy könnyek közt törekedett erre, és hogy noha szeretett volna megtérni, Isten különböző okok miatt ezt megtagadta tőle. E probléma megoldása érdekében tegyük fel magunkban a kérdést: Mi az, amit nem talált meg Ézsaú? Az eredeti görög szövegben nőnemű határozatlan névmás szerepel, következésképpen a főnév, amire utal, szintén nőnemű kell, hogy legyen. A görögben mind a „bűnbánat”, mind pedig az „áldás” nőnemű főnév. A „bűnbánat” kifejezés egy állandósult szószerkezet része, amelyben a másik elem a „hely”: a „bűnbánat helye”. Tehát, ha Ézsaú „nem találta meg a megbánás helyét”, akkor mit keresett könnyhullatással? Mivel a görögben a „hely” főnév viszont hímnemű, a nőnemű határozatlan névmás nem utalhat rá. Következésképpen az egyedüli opció a mondat távolabbi főneve, az „áldás”. Ézsaú nem találta a megbánás helyét, habár könnyek közt kereste az áldást. Néhány újfordítású biblia, köztük a NRSV is, a görög nyelvtan helyes figyelembe vételével, a szöveget így fogalmazza meg: „Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, atyja megtagadta tőle, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste az áldást.”
Egy ilyen fordítás egybevág 1Móz 27:34–38 verseinek narrációjával. Jákob becsapta az apját azt állítván, hogy ő Ézsaú. Amikor Ézsaú eljött az apjához a finom eledellel, Izsák igencsak meglepődött, mert azt hitte, hogy már röviddel azelőtt megáldotta az elsőszülöttjét. Amint rájött, hogy Jákob, a fia hazudott neki, „Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel” (1Móz 27:33). Másrészt viszont, amikor Ézsaú ráeszmélt, hogy elvétetett tőle az elsőszülötteknek járó áldás,
„monda az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala” (1Móz 27:38). Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy Ézsaú nem a parázna és istentelen, világi élet miatt sírt, hanem az áldás miatt, amit elveszített, mivel Jákob ellopta tőle. Pontosan ez az, amit Pál mondani akar, amikor kijelenti: „Azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt az áldást” (Zsid 12:17).
Isten mindenkinek, aki óhajtja, felajánlja a megtérés lehetőségét (Róm 2:4; 2Kor 7:9, 10; 2Tim 2:25; 2Pt 3:9).

III. ALKALMAZÁS
Történelme folyamán az egyház számos válságot élt át. A XX. században viták alakultak ki olyan témák körül, mint az ihletés, Ellen G. White prófétai szerepe, Krisztus természete, a Szentháromság, a maradék-egyház, a teremtés szemben az evolucionizmussal, stb. Ezek a kérdések – és még számos más kérdés – újra időszerűek a XXI. században.
1.    Mi történne, ha mi, hetednapi adventisták engednénk az evolucionizmus vagy a teista evolúcióelmélet nyomásának? Beszélgessetek erről a csoportban!
2.    A teremtésről szóló bibliai jelentés alapjául feltétlenül az ex nihilo elvének kell állnia?
3.    Miért fontos több bibliafordítást is megvizsgálnunk, amikor egy nehezebb bibliaszövegbe ütközünk?