Jézus megnyitja az utat a kárpiton át

Szombat délután

Alapige: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:24).

Miután Jézus felemeltetett a mennybe, a tanítványok örömmel tértek viszsza az Olajfák-hegyéről. Mesterük és Barátjuk a világ feletti hatalom pozíciójába emelkedett fel, és bátorította őket, hogy az Ő nevében forduljanak Istenhez. Teljes bizonyossággal tehetik ezt, tudva, hogy az Atya kedvezően válaszol az imáikra (Jn 14:13-14). Bár továbbra is a világban éltek és a gonosz erői támadták őket, a reményük mégis erős maradt. Tudták, hogy Jézus azért ment a mennybe, hogy helyet készítsen nekik (Jn 14:1-3). Tudták, hogy Ő az üdvösségük Fejedelme, aki vérével utat nyitott nekik mennyei otthonukba. Jézus mennybemenetele központi jelentőségű A zsidókhoz írt levél teológiája szempontjából, uralmának és értünk folytatott főpapi szolgálatának a kezdetét jelzi. Ami pedig még fontosabb: a mennybemenetele jelzi és szentesíti azt a pillanatot, amikor kezdetét vette az új szövetség, ami által bátran mehetünk Isten elé hitben. Előjogunk, hogy Jézus és igazságosságának érdemei alapján bizalommal fordulhatunk Istenhez.

Március 5. – A nők imanapja

EGW idézet:

Mekkora boldogság volt a tanítványoknak, hogy ilyen barátjuk van a mennyben; hogy Ő képviseli ügyüket! Krisztus látható mennybemenetele megváltoztatta a mennyről formált nézeteiket és gondolataikat… Mostantól fogva a menny Jézus gondolatával függött össze, akit mindenek fölött szerettek és tiszteltek. (…) Most már mint jövő otthonukra tekintettek a mennyre, ahol szerető Megváltójuk hajlékot készített számukra. Az ima új jelentőséget nyert, hiszen Megváltójukkal érintkeztek. Új és örömteli érzéssel s imájuk meghallgatásába vetett szilárd meggyőződéssel gyűltek a felső szobába, s igényelték az Üdvözítő ígéretét. Hiszen Ő mondta: „Kérjetek, és adatik nektek, hogy örömötök teljes legyen.” Jézus nevében imádkoztak tehát. – A Te Igéd igazság, VI. köt., 1054. o.

Jézus a szentek szentjében kész Isten elé menni értünk. Ott nem szűnik meg bemutatni azt a népet, amelynek teljessége benne van. Azonban mivel ekképpen járulhatunk az Atya elé, még nem jelenti azt, hogy visszaélhetünk irgalmával, hogy közömbösökké és önmagunkkal engedékenyekké válhatunk. Krisztus nem szolgálja a bűnt. Csak akkor rendelkezünk az Ő teljességével, és nyerünk befogadást a szeretett Fiú által, ha hit által benne maradunk. Jó cselekedeteinkkel nem érhetjük el a tökéletességet. Az a lélek, mely Jézust szemléli, elutasítja saját igazságát. Látja tökéletlenségét, elégtelennek véli megtérését, legerősebb hite is csak gyengeség, legnagyobb áldozata is jelentéktelen, ezért alázattal borul a kereszt lábához. Ám ott Isten Igéjének hangja szólítja meg, és csodálattal fogadja az üzenetet: „És ti őbenne vagytok beteljesedve.” (Kol 2:10) Lelke megbékél. Többé nem törekszik önmagában sem jóságot, sem érdemeket találni, hogy azokkal szerezzen isteni előjogokat. – Reflecting Christ, 76. o.

János, a szeretett apostol a Szentlélek sugallatára nagyon érthetően és mély meggyőződéssel mondja: „Ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle.” (Mk 11:24; Jn 14:13; 1Jn 5:14–15) Tehát ostromold kéréseddel az Atyát Jézus nevében! Az Atya becsüli ezt a nevet. A trónt övező szivárvány a záloga annak, hogy Isten hű, és hogy nála nincs változás, sem változásnak árnyéka. Vétkeztünk ellene, és nem érdemeljük meg, hogy kedvezzen nekünk. De Ő maga tanít a legcsodálatosabb könyörgésre: „A te nevedért kérünk, ne utálj meg, ne engedd, hogy meggyalázzák dicső trónodat! Gondolj ránk! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetségedet!” (Jer 14:21, új prot. ford.) Megígérte, hogy ha méltatlanságunk és bűneink beismerésével hozzá fordulunk, odafigyel kiáltásunkra. Trónja becsülete múlik szava beváltásán. Megváltónk Áronhoz hasonlóan, aki Krisztust szimbolizálta, képviseli minden gyermeke ügyét a szenthelyen. Nagy Főpapunk nem felejt el egyetlen szót sem, amellyel bizalomra bátorított minket. Az Úrnak gondja van szövetségére. – Krisztus példázatai, 148. o.

.

1. Olvassuk el Zsid 9:24 versét! Ezek szerint mi volt Jézus mennybemenetelének a célja?

Isten azt írta elő Izraelnek, hogy a férfiak évente háromszor menjenek fel Jeruzsálembe és áldozattal „jelenjenek meg” az Úr színe előtt. A páska (a kovásztalan kenyerek), a hetek (pünkösd), illetve a sátorok ünnepét jelölte ki erre (2Móz 23:14-17; 5Móz 16:16). A páska ünnepén emlékeztek meg Izrael egyiptomi szabadulásáról. Pünkösdkor az árpaaratást ünnepelték, az újszövetségi időkben azonban már a Sínai-hegynél történt törvényadással kapcsolták össze az alkalmat. A sátoros ünnepen Istennek a pusztai vándorlás alatt történt gondviseléséről emlékeztek meg. Az Újszövetség szerint minden ószövetségi ünnepnek profetikus jelentősége is volt.
Zsid 9:24 leírja, hogy Jézus az Atya színe elé emeltetett. Megérkezett az „igazi” mennyei szentélybe, hogy Isten előtt „megjelenjen” jobb áldozattal (Zsid 9:23-24, RÚF) – a saját vérével. Jézus csodálatos pontossággal teljesítette be a zarándoklat ünnepeinek profetikus jelentőségét. A páska előkészületi napjának kilencedik órájában halt meg, akkor, amikor a páskabárányt áldozták fel (Mt 27:45-50; Jn 19:14). Feltámadt a harmadik napon és felment a mennybe, hogy megbizonyosodjon: Isten elfogadta az áldozatát (Jn 20:17;  1Kor 15:20), pontosan, amikor a papnak meg kellett lengetnie az első zsengét, az érett árpakévét (3Móz 23:10-12). Majd negyven nappal később felment a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön és pünkösd napján beiktassa az új szövetséget (Az apostolok cselekedetei, 1-2. fejezetek).
Az ókori Izraelben az volt a zarándoklat célja, hogy megjelenjenek Isten előtt, az eredeti szöveg szerint: „keressék Isten arcát” (Zsolt 42:3). Ez azt jelentette, hogy tapasztalták az Úr jóindulatát (Zsolt 17:14-15). A héberben az „Isten arcának keresése” kifejezés segélykérést takart (2Krón 7:14; Zsolt 27:8; 105:4). Ebben az értelemben vonatkozik ez A zsidókhoz írt levélben Jézus mennybemenetelére. Krisztus tökéletes áldozattal emelkedett a mennybe Istenhez, a mi előfutárunkként (Zsid 6:19-20). Beváltotta a hívőknek tett ígéretét, akik „hazát keresnek” és „jobb után vágyódnak”, akik várták a „várost, melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10, 13-16).

Miért is adjon tehát nekünk üdvbizonyosságot nemcsak az, amit Krisztus a kereszten tett értünk, hanem az is, amit most végez a mennyben?

EGW idézet:

A páskabárány megölése Jézus halálának előképe volt. Pál ezt mondja: „A mi húsvéti bárányunk, Krisztus megáldoztatott érettünk.” (1Kor 5:7) Az első zsenge kévéje, amelyet a páska ünnepén meglóbáltak az Úr előtt, Krisztus feltámadását előképezte. Pál, amikor az Úrnak és egész népének feltámadásáról beszél, ezt mondja: „Első zsenge Krisztus, azután akik Krisztuséi az Ő eljövetelekor.” (1Kor 15:23) Miként a meglóbált kéve, amely az aratás előtt betakarított első érett gabonatermés volt, úgy Krisztus is az első zsengéje azoknak a megváltottaknak, akiket majd a nagy aratáskor Isten feltámaszt, és begyűjt csűrébe. Ezek az előképek valóra váltak. Az előképezett esemény nemcsak beteljesedett, hanem időben ne is teljesedett. A zsidó időszámítás első hónapjának 14. napján, pontosan azon a napon, amelyen tizenöt hosszú századon át a páskabárányt megölték, Krisztus, miután elfogyasztotta tanítványaival a páskát, megalapította azt az ünnepet, amely halálára emlékeztet, mint Isten Bárányának halálára, „aki elveszi a világ bűneit”. Ugyanezen a napon gonosz kezek megragadták, hogy keresztre feszítsék és megöljék. És mint a meglóbált kéve által előképezett valóság, Urunk „zsengéje... azoknak, kik elaludtak”, és előképe az igazaknak. – A nagy küzdelem, 399. o.

A hívőt öröm tölti el, miközben Krisztus tökéletes jellemét szemléli, és csodálja küldetését, szeretetét, kegyelmét és igazságát. Mély lelki szükséglete kielégülést nyer, és a zsoltárossal együtt kijelenti: „Megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek.” (Zsolt 17:15) Meglátja, hogy a hit és a szeretet célja maga Jézus Krisztus. Szakít a világ szeretetével és a mulandó javak imádatával. (…) Az ilyen ember befogadja Isten Igéjét. Látja Krisztus csodáit és önmegtagadását, önfeláldozó lelkületét, látja Őt a kereszten, ahová miatta jutott. Ekkor a szívében így érez: „Értem halt meg. Legyőzte a halált, hogy ne vesszek el, hanem higgyem, hogy Ő a személyes Megváltóm, és hogy elérhessem az Isten életéhez hasonló életet. Az Ő kegyelmének gazdagságai által nyertem el az örökkévaló kincset.” – That I May Know Him, 216. o.

Sokszor fogja lelkünket méltatlanságérzés megrettenteni, de ez nem bizonyítja, hogy akár Isten velünk szemben, avagy mi vele szemben megváltoztunk volna. Ne akarjuk érzelmeinket bizonyos fokra felcsigázni. Ma már talán nem tudunk a tegnap békességének és örömének örvendeni, de hittel ragadjuk meg Krisztus kezét, és a homályban éppoly tökéletesen bízzunk benne, mint a világosságban. – Megszentelt élet, 90. o.

.

.

.

2.  Olvassuk el Zsid 12:18-21 szakaszát! Mit éltek át az izraeliták a Sínai-hegynél?

Amikor Isten kihívta Izraelt Egyiptomból, az volt a terve, hogy személyes, bensőséges kapcsolatot alakít ki velük. „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket” (2Móz 19:3-4, RÚF) – mondta.
Tehát az Úr Mózesen keresztül adta meg a szükséges utasításokat ahhoz, hogy a nép felkészüljön a vele való találkozásra. Az embereknek először is meg kellett szentelniük magukat (2Móz 19:10-15). Aki előkészület nélkül közelített a hegy lábához, meghalt. Miután a nép két napig készült, a harmadik napon, amikor „a kürt hosszan” hangzott, azt az utasítást kapták, hogy „felmehetnek a hegyre” (2Móz 19:13). Isten azt akarta, hogy olyan tapasztalatban legyen részük, mint Mózesnek és a vezetőknek volt, amikor felmentek a hegyre és „látták az Istent, amikor színe előtt ettek és ittak” (2Móz 24:9-11, RÚF). Később el is ismerték, hogy látták az Úr dicsőségét, tehát lehetséges, „hogy az Isten emberrel szól, és ez mégis él” (5Móz 5:24). Ám amikor eljött az ideje, nem volt elég hitük. Mózes évekkel később így magyarázta ezt: „Mert ti féltetek a tűztől, és nem mertetek felmenni a hegyre” (5Móz 5:5, RÚF). Inkább kérték Mózest, hogy ő legyen a közvetítőjük (5Móz 5:25-27; vö. 2Móz 20:18-21).
Isten kinyilatkoztatta szentségét a Sínai-hegynél, amivel az volt a célja, hogy a nép megtanulja „félni”, tisztelni Őt. „Az Úrnak félelme” életre, bölcsességre és tiszteletre vezet (5Móz 4:10; vö. Zsolt 111:10; Péld 1:7; 9:10, 10:27), ugyanakkor megtanít arra is, hogy Ő irgalmas és kegyelmes (2Móz 34:4-8). Bár Isten azt szerette volna, ha Izrael odamegy hozzá, az emberek megijedtek és kérték Mózest, hogy ő legyen a közvetítőjük. A zsidókhoz írt levél leírása a Sínai-hegynél történtekről főként Mózes beszámolóját követi, amelyben emlékeztette a népet, hogy nem volt hitük, az aranyborjú miatt feladták a hitüket, illetve a bűnük miatt féltek találkozni az Úrral (5Móz 9:19). A nép reakciója nem Isten terve szerint való, hanem a hitetlenségük következménye volt.

Jézusnak köszönhetően miért ne féljünk közeledni a szent Istenhez? Ugyanakkor milyen feltételei vannak a közeledésnek?

EGW idézet:

Az Úr nagy hatalommal szabadította ki népét Egyiptomból, hogy megtarthassák az Édenben adott törvényt. A fáraó hiába vetette meg a sarkát. Azért vezette őket a Sínai-hegyhez, hogy szájából hallják a törvényt. Isten azzal bizonyította a törvény fontosságát, hogy Ő maga harsogta el Izrael gyermekeinek. Félelmetes nagyszerűségében mutatta meg nekik uralkodói fenségét és méltóságát, hogy a nép eszébe vésse törvényének szentségét és fontosságát. A hatalommal és dicsőséggel, mely kíséretében a törvényt közölte, törvénye fontosságát kívánta hangsúlyozni. Krisztus a Sínairól szólva ezt a hitet adta egyszer s mindenkor a szenteknek. – Bizonyságtételek, VIII. köt., 197–198. o.

Dávid a legkomolyabban figyelte, kutatta Isten Krisztus által kinyilatkoztatott útjait, mikor felhőoszlopba burkolózott, és mikor Mózesre bízta, hogy pontosan mondja el ezeket Izraelnek. Felidézte, miket cselekedett Isten, hogy népet biztosítson magának, melyre rábízhatja a jövő nemzedékek számára is szóló szent, fontos igazságot. Isten csodálatosan munkálkodott, hogy több mint egymillió embert kiszabadítson; és mikor Dávid átgondolta az Úr Izraelnek adott ígéreteit, tudva, hogy ezek végül is mindazok számára is szólnak, akiknek szükségük van rá, magára vonatkoztatta az ígéreteket, és így szólt: „Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt, megemlékezem hajdani csodáiról.”
Hit által ragadta meg Istent, s ez megerősítette és felbátorította őt. Bár fölismerte a menny útjainak titokzatosságát, mégis biztos volt benne, hogy irgalmassággal és jósággal teljesek; hiszen az volt Isten jelleme, amit Mózesnek kinyilatkoztatott: „Az Úr elvonult előtte és kiáltott: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, és nagy irgalmasságú és igazságú.” – A Te Igéd igazság, III. köt., 1149. o.

Üdvösségünk Fejedelme nem hamis tudománnyal erősíti meg követőit, hanem a személyes Isten szavába vetett igazi hittel. Ezt az Igét ismétli meg újból és újból egyre erőteljesebben. Sátán minden erejét összeszedve egy utolsó támadást indít, és Krisztus követőjének a kitartása a végsőkig megpróbáltatik. Néha úgy tűnik, hogy fel kell adnia a küzdelmet. Ám a Jézushoz küldött ima repülő nyílként jut Isten trónja elé, és angyalokat küldenek ki a csatatérre. A csata kimenetele megváltozik… és a megterhelt lélek megszabadul. Az üldözött és kimerült lelket sasszárnyon hordozza, hogy győzelmet arathasson… Csodálatos leckéket tanulhatunk meg a Krisztus mindenhatóságától való függőségről. Aki mindezeket megtanulja, többé nem kell másnak a tapasztalatára támaszkodnia. Most már ő maga is tapasztalatot szerzett, a valóságban is megismerte a tényt, hogy Jézus Krisztus, aki hű és hatalmas, elégséges számára. Teljesedett az ígéret: „Elég néked az én kegyelmem.” (2Kor 12:9) – In Heavenly Places, 297. o.

 

 

.

.

.

A kárpit szerepe kettős. A kárpitra vonatkozó héber kifejezés (katepetsma) utalhat az udvar kapujának a leplére (2Móz 38:18), a szentély külső helyiségének bejárati leplére (2Móz 36:36), de a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó belső kárpitra is (2Móz 26:31-35). Ez a három kárpit bejáratot képezett, ugyanakkor korlátokat is jelölt, amelyeket csak meghatározott személyek léphettek át.

3. Olvassuk el 3Móz 10:1-3 és 16:1-2 szakaszait! Milyen figyelmeztetést találunk ezekben az igeszakaszokban?

A kárpit védte a papokat, miközben a szent Isten előtt végezték a szolgálatukat. Az aranyborjú bűne után az Úr azt mondta Mózesnek, hogy nem megy a nép között az ígéret földjére, nehogy megeméssze őket, mivel „keménynyakú nép” voltak (2Móz 33:3). Így Mózes elvitette a gyülekezés sátrát meszszebb, a táboron kívülre (2Móz 33:7). Mózes közbenjárása után azonban mégis beleegyezett az Úr, hogy közöttük menjen tovább (2Móz 33:12-20), de több biztonsági intézkedést vezetett be a nép védelme érdekében, amíg közöttük lakott.
Izrael szigorú rendben táborozott, középen pedig egy tér volt, azon állt a szent sátor. A léviták táboroztak a sátor körül, hogy ezzel is védjék a szentélyt és annak berendezését az idegenek behatolásától (4Móz 1:51; 3:10). Lényegében élő „kárpitként” szolgáltak, védték Izrael népét: „De a léviták a bizonyság hajléka körül táborozzanak, hogy ne törjön ki haragom Izráel fiainak a közössége ellen. A léviták végezzék a tennivalókat a bizonyság hajlékánál” (4Móz 1:53, HUNB).
Jézus a Papunkként egyben a kárpitunk is. A testet öltésével Isten közöttünk állította fel a sátrát, lehetővé téve számunkra, hogy lássuk a dicsőségét (Jn 1:14-18). Így lakozhatott a szent Isten a távolról sem tökéletes nép között.

Gondoljunk annak a jelentőségére, hogy a Teremtő Isten, a világegyetem Alkotója az akkor szabadult rabszolgák között lakozott! Ezek szerint mennyire kerülhet közel hozzánk az Úr?

EGW idézet:

Abban a pusztai sátorban és abban a templomban, amelyek Isten lakóhelyének szimbólumai voltak, egy helyiség Isten jelenlétének szentségét őrizte. A bejáratnál lévő, kerubmintákkal átszőtt függönyt egyvalakinek a kivételével senkinek sem volt szabad felemelnie. A függöny felemelése és a szentek szentje szent titkába való hívatlan behatolás halált jelentett, mert a frigyládát betakaró fedél felett fénylett a legszentebb Lény dicsősége, és meghalt, aki arra a dicsőségre rátekintett. Az év egyetlen napján, a szentek szentjében végzendő szolgálatra kijelölt napon a főpap remegve Isten elé lépett, miközben tömjénfüst takarta el szeme elől a dicsőséget. A templom egész területén minden hang elnémult. Egy pap sem szolgált az oltároknál. A hívek serege néma áhítattal meghajolva könyörgött Isten irgalmáért. – A nagy Orvos lábnyomán, 437. o.

A nevelés legmagasabb rendű feladata nemcsak a tudás átadása, hanem a részesítés abban az éltető erőben, amelyet csak az elme és elme, a lélek és lélek közötti kapcsolatból kaphatunk. Csakis életből születhet élet. Micsoda kiváltság volt tehát három évig naponta kapcsolatban lenni azzal az isteni élettel, amelyből a világnak áldást hozó, minden életadó lehelet származik! Minden társát felülmúlóan János, a szeretett tanítvány adta át magát legjobban e csodálatos élet erejének. Ő mondja: „Az élet megjelent, és láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nékünk.” (1Jn 1:2) „Az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért.” (Jn 1:6) Urunk apostolai egyáltalán nem keresték a maguk dicsőségét. Munkájuk sikerét nyilvánvalóan csak Istennek köszönhették. Ezeknek az embereknek az élete, a bennük kifejlődő jellem és a hatalmas mű, melyet Isten általuk elvégzett, megmutatja, hogy mit tesz Ő meg mindenkiért, aki elfogadja a tanítást és engedelmeskedik. – Jézus élete, 250. o.

Aki átadta magát Krisztusnak, többet ér a szemében, mint az egész világ. A Megváltó egy emberért is vállalta volna a Kálvária haláltusáját, hogy megmentse országa számára. Sohasem mond le egyről sem, akiért meghalt. Hacsak követői nem döntenek úgy, hogy elhagyják, szorosan tartja őket. Minden próbánkban olyan segítőnk van, aki sohasem bukik el. Sohasem hagy minket egyedül harcolni a kísértéssel, küzdeni a gonosszal, hogy végül a terhek és a bánat összetörjenek. Bár most elrejtőzött a halandó szemek elől, hitfülünkkel hallhatjuk hangját: Ne félj, veled vagyok! „Én vagyok az élő; pedig halott voltam, és ímé, élek örökkön örökké.” (Jel 1:18) Elviseltem bánatotokat, megtapasztaltam küzdelmeiteket, szembenéztem kísértéseitekkel. Ismerem könnyeiteket: én is sírtam. Ismerem a fájdalmat, mely túlságosan mély, semhogy emberi fül számára kibeszélhető lenne. Ne gondold, hogy elhagyatott, elfeledett vagy. Ha bánatodra egyetlen húr sem rezdül egyetlen emberi szívben sem, nézz rám és élsz. – Jézus élete, 483. o.

.

.

.

.

4. Olvassuk el Zsid 10:19-22 részét! Milyen meghívást kapunk ebben a szakaszban?

A zsidókhoz írt levél érvelése szerint Jézus belépett a mennyei szentélybe, és hív, hogy kövessük Őt. Ez összhangban áll a korábban bevezetett gondolattal, miszerint Krisztus a hívők fejedelme és előfutára (Zsid 2:10;  6:19-20;12:2). Az „új és élő út” az új szövetség, amit Jézus alapított az áldozatával és mennybemenetelével. Az „új és élő” kifejezés ellentétet mutat a régi szövetséggel, ami „elavul és megöregszik” (Zsid 8:13; HUNB). Az új szövetség megbocsátást kínál a bűnökre, és a szívünkbe írja a törvényt, lehetővé teszi, hogy bátran léphessünk Isten színe elé, nem mintha mi tettünk volna valamit ezért, hanem egyedül azért, amit Jézus tett értünk a szövetség minden követelményének betartásával.
A levél megjegyzi, hogy a régi szövetség beiktatásának része volt a szentély felavatása és a papok felszentelése is (Zsid 9:18-21; vö. 2Mózes 40. és 3Mózes 8-9. fejezeteivel). A szövetség célja, hogy bensőséges kapcsolatot létesítsen az Úr és népe között (2Móz 19:4-6). Amikor Izrael elfogadta ezt a kapcsolatot, Isten azonnal elrendelte, hogy építsenek egy szentélyt, amelyben majd közöttük lakhat. Az Úr és a nép közötti szövetség abban a pillanatban teljesedett be, amikor felavatták a szentélyt, és Isten jelenléte láthatóvá vált a nép között. Ugyanez igaz az új szövetségre, ami még arra is utal, hogy kezdetét vette
Jézus papi szolgálata, amit értünk végez (Zsid 5:1-10; 7:1–8:13).
Jézus mennybemenetele új korszakot indított el Isten népe számára. Zakariás próféta könyve 3. fejezete megemlíti, hogy Sátán az Úr előtt vádolta a népet, akiket Józsué főpap képviselt. Ő ugyanaz a vádoló, aki megkérdőjelezte Jób hűségét (Jób 1-2. fejezetek). Jézus áldozata után azonban Sátánt kivetették a mennyből (Jel 12:7-12; vö. Jn 12:31; 16:11). Most Jézus jár közben értünk, áldozatának, hűségének érdemére hivatkozva kéri a megváltásunkat.

Milyen vádakkal illethetne minket Sátán Isten előtt, ha tehetné? Ő hazug csaló, de vajon mennyit kellene hazudnia ahhoz, hogy ítéletet kérhessen ránk? Egyedül mi a reménységünk?

EGW idézet:

Aki igazán hisz Krisztusban, együtt lakik vele a mennyei hajlékokban. Fogadjuk el tehát a kereszténység jelképeit. Ezek nem külső jelek, tehát nem keresztet vagy koronát kell viselnünk, hanem olyas valamit, ami megmutatja az ember kapcsolatát Istennel. „Mivelhogy azért, atyámfiai, bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, azon az úton, amelyet Ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az Ő teste által, és lévén nagy papunk az Isten háza felett: Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett, és ügyeljünk egymásra a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” (Zsid 10:19–25) – The Upward Look, 233. o.

Krisztus közbenjárása értünk abból áll, hogy isteni érdemeit mutatja be és kínálja fel az Atyának helyettünk, a kezesünkként, hiszen Ő azért ment fel a mennybe, hogy engesztelést szerezzen a bűneinkre… „Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid 7:25) Ezek a szövegek igazolják, hogy Isten nem akarja, hogy kételkedj, és hogy az a félelem kínozza a lelkedet, hogy Ő nem fog kedvesnek találni téged a bűneid és a méltatlanságod miatt… Vidd ügyedet Jézus elé, hivatkozz a Golgotán érted folyt vérére. Sátán vádolni fog, hogy túlságosan bűnös vagy, de te mondd neki: „Tudom, hogy bűnös vagyok, éppen ezért van szükségem szabadítóra. Jézus eljött a földre, hogy üdvösséget szerezzen a bűnös embernek. Jézus Krisztus vére megtisztít minden hamisságtól… Nincs semmi érdemem, és nem vagyok méltó az üdvösségre, de Isten előtt felmutatom a szeplőtlen Bárány engesztelő vérét, aki elveszi a világ bűneit. Ez minden, amit tehetek. Jézus neve nyit utat előttem az Atya felé. Az Ő füle és szíve kész meghallani leggyöngébb imámat, és Ő fogja teljesíteni legmélyebb szükségleteimet.” – Reflecting Christ, 75. o.

Krisztus azért jött a földre, hogy bemutassa, milyen tökéletessé válhat az ember, ha részt kap az isteni természetből. Kegyelmének, együttérzésének és szeretetének bemutatásával a nagyság új dimenzióját tárta a világ elé. Új értelmezést adott az embernek Istenről. Mint az emberiség feje, leckéket adott az embernek az isteni kormányzásról, ami által feltárta az irgalom és igazság megbékülésének szentségét. – Szemelvények, I. köt., 260. o.

.

.

.

5. Olvassuk el Zsid 12:22-24 verseit! Milyen értelemben járultunk (RÚF, ÚRK) a mennyei Jeruzsálemhez, Isten jelenlétébe?

Egyesek szerint a hívők hit által „már megérkeztek” a Sion hegyére, a menynyei Jeruzsálembe. Ebben az értelemben a tapasztalatunk a jövő előíze. Tehát a mennyei Jeruzsálem a „reménylett”, de „nem látott” dolgok kategóriájába tartozik, amire azonban hit által ígéretet kaptunk (Zsid 11:1).
Ez igaz, azonban mégsem fejezi ki mindazt, amit ez a szakasz jelent. Jézus, a képviselőnk által is megérkeztünk a Sion hegyére, Isten színe elé (Ef 2:5-6; Kol 3:1). Krisztus mennybemenetele nem hit kérdése, hanem tény. A mennybemenetel történelmi vetülete meggyőző erőt ad A zsidókhoz írt levél buzdításának, hogy ragaszkodjunk a hitvallásunkhoz (Zsid 4:14; 10:23). „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken… Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához” (Zsid 4:14, 16, RÚF) – mondja Pál.
Tehát a képviselőnkön keresztül már megérkeztünk, így ehhez illően is kell viselkednünk. Jézus által már megízleltük „a mennyei ajándékot” és „az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit” (Zsid 6:4-5). Krisztus mennybemenetelének és szentélyben végzett szolgálatának valósága a „lelkünknek biztos és erős horgonya” (Zsid 6:19, HUNB), annak biztosítéka, hogy az ígéreteknek van tartalma, bátran megbízhatunk bennük (Zsid 7:22). A hitünknek történelmi horgonya van.
Isten célja viszont nemcsak Jézusban teljesedik be, hanem bennünk is. Ahogy már megállapítottuk, Krisztus mennybemenetelével beteljesült Izrael évenkénti zarándokútjának első két előképe, a páska és a pünkösd. A zsidókhoz írt levél, illetve A jelenések könyve szerint az utolsó zarándoklat, a sátoros ünnep csak ezután fog beteljesedni. Jézussal együtt ünnepeljük majd, abban a mennyei városban, „melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10, 13-16). Mi nem állítunk akkor sátrakat, hanem az Úr sátora száll le majd a mennyből, és örökké együtt fog lakni velünk (4Móz 6:24-26; Jel 7:15-17; 21:1-4; 22:1-5).

Hogyan tanulhatjuk meg már most, a fájdalommal és szenvedéssel teli világban valóságnak látni az örök élet ígéretét? Mit válaszolnánk annak, aki szerint ez csak képzelgés, amitől csupán jobban érezzük magunkat itt és most?

EGW idézet

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1) Hát nem ugyanezt tapasztaltuk meg a múltban, amikor hittel léptünk előre, és meg tudtuk valósítani mindazt, aminek ma szemtanúi lehetünk? (…) A hit nem csupán azt jelenti, hogy előrenézel mindarra, ami még nem látható, hanem azt is, hogy megerősödsz a múlt tapasztalataiban az eredmények és Isten Igéjének a teljesedése láttán… Imádkozzatok: „Uram, gyarapítsd a hitünket!” A hit kiélesíti az érzelmeket arra, hogy még nagyobb szorgalommal és eredménnyel dolgozhassatok. A hit nemesíti a lélek erőit, és képessé teszi arra, hogy szilárdan megálljon mindabban, ami még láthatatlan. (…) Szegezzük tekintetünket Jézusra, aki nem csupán példaképünk, hanem hitünk szerzője és bevégzője is, és haladjunk előre bizalommal, hiszen Ő megad minden szükséges erőt ahhoz, hogy eleget tudjunk tenni a mindennapok kötelességeinek. – The Upward Look, 72. o.
 
Hitre van szükség az élet apró és nagy dolgaiban is. Napi tevékenységeinkben Isten hatalma töretlen bizalom révén váljon valósággá számunkra. (…) A félénk gyermekből csak Isten jelenlétének érzése űzheti ki azt a félelmet, amely megterheli az életet. Jegyezze meg jól az ígéretet: „Az Úr angyalai tábort járnak az Őt félők körül, és Ő megszabadítja őket minden veszélytől.” Olvassa el Elizeus csodálatos történetét, aki a városban tartózkodva láthatta a mennyei angyalok seregét közé és a felfegyverzett ellenség közé vonulni. Olvasson Péterről, akit angyal látogatott meg a börtönben, és figyelje meg, hogy Isten miként vezette ki hűséges szolgáját a fegyőrök és a hatalmas börtönrácsok közül. (…) Az Úr ugyanilyen csodálatos módon fog dolgozni bárhol, ahol a hívő szívek  az  Ő  hatalmának  csatornáivá  válhatnak.  –  Reflecting  Christ, 127. o.

„Bizony, bizony mondom néktek: aki énbennem hisz,  örök  élete van annak.” (Jn 6:47) A szeretett János által, aki hallotta e szavakat, a Szentlélek kijelentette a gyülekezetnek: „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet.” (1Jn 5:11–12) Jézus ezt mondta: „Én feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:54) Krisztus egy testté lett velünk, hogy mi egy lélek lehessünk vele. Ezen egység ereje által kell majd előjönnünk a sírból – ez nemcsak Krisztus erejének megnyilatkozása által történik, hanem hit által az Ő élete a miénk lesz. Aki meglátja az Üdvözítő igaz jellemét, és szívébe fogadja Őt, örök élete van. Krisztus a Lélek által lakik bennünk, és Isten Lelke, ha hittel fogadjuk be a szívünkbe, az örök élet kezdete. – Jézus élete, 388. o.

.

EGW idézet

.

.

Ellen G. White: Isten csodálatos kegyelme: „A közbenjáró Jézus” című fejezet. Szemelvények, I. köt.: „Főpapunk: Krisztus” című fejezet.

„Krisztus mennybemenetele volt a jele annak, hogy követői elnyerik a megígért áldást. Erre várniuk kellett, mielőtt munkájukat elkezdhették. Miután Krisztus a mennyei kaput átlépte, angyalok imádata közepette megkoronázták. Amint ez a szertartás véget ért, a Szentlélek gazdagon áradt a tanítványokra, és Krisztus valóban megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, amelylyel öröktől fogva rendelkezett Atyjánál. A Lélek pünkösdnapi kiárasztásával a menny azt üzente: a Megváltó ünnepélyes felkenetése megtörtént. Ígérete szerint elküldte követőire a mennyből a Szentlelket annak jeléül, hogy mint pap és király, átvett minden hatalmat mennyen és földön, és népének Felkentje lett…
Jézus nevét biztonsággal ejthették ki, hiszen legjobb barátjuk és idősebb testvérük volt. Szoros közösség jött létre Krisztussal, vele tartózkodtak menynyei helyeken. Milyen tüzes ékesszólással fejezték ki gondolataikat, amikor bizonyságot tettek róla” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 25. és 30. o.)!

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

1Móz 38–44; Evangelizálás,„A csodák nem bizonyítékok” c. alfejezet

1. Kiről és hol van megírva, hogy „ami ott történik vala, minden ő általa történék”?

2. Milyen embert kellett a fáraónak választania Egyiptom élére?

3. Ki és milyen kontextusban mondta, hogy „mindez engem ér!”?

4. Ki ajánlotta fel, hogy Benjámin helyett marad fogságban Józsefnél?

5. Mi történne, ha szanatóriumok létesítése helyett inkább csodákért imádkoznánk?

.

.

.

.

.

Alapszöveg: Zsid 9:24; 2Móz 19:3–4; Zsid 12:18–21; 3Móz 16:1–2; Zsid 10:19–24; Kol 3:1.
 
A tanulmány témái
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
 
A Zsidókhoz írt levélben Jézus mennybemenetele jelzi uralkodásának és mennyei főpapi szolgálatának kezdetét. Ekkor lépett Jézus az Atya jelenlétébe – érettünk (Zsid 9:24). Az ótestamentumi időkben minden férfinak évente háromszor kellett megjelennie a templomban Isten színe előtt. A három zarándok-ünnep a következő volt: a húsvét vagy a kovásztalan kenyerek ünnepe, a hetek ünnepe vagy az aratás ünnepe, és a „takarodás” ünnepe, avagy a sátoros ünnepek (2Móz 23:14–17). Ezek célja az volt, hogy az emberek megjelenjenek Isten előtt (Zsolt 42:3).
Krisztus értünk jelent meg az Atya előtt a mennyben. Jézus húsvétkor halt meg, majd miután feltámadt, mindenekelőtt fölment az Atyához (lásd Jn 20:17; Ef 4:8), majd a földön töltött negyven nap után ismét fölment a mennybe, hogy Isten jobbjára üljön. Miután megkezdte főpapi szolgálatát a mennyben, a Szentlélek pünkösdkor kitöltetett az Ő követőire.
Amikor Isten megjelent az izraelitáknak a Sínai hegyen, nagyon féltek a jelenléte miatt. Mózes volt a közbenjáró köztük és Isten között. Izrael történetében a papok közvetítettek Isten és a nép között, de még nekik sem volt megengedett a találkozás sátorában a korlátlan mozgás: a szentek szentjébe nem léphettek be. A függönyök a határokat jelezték, ugyanakkor oltalmazták is a sátorban szolgáló papokat. A Zsidók könyve meghívja olvasóit – így bennünket is –, hogy közeledjünk Isten házához „a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:20).
 
II.    MAGYARÁZAT
A tökéletes igazak lelkei 

Zsid 12:22–23 verseiben Pál a következőképpen szólítja meg hallgatóit: „Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez.” Az idézett szakaszra vonatkozó kérdés a következő: Kik azok a tökéletes, igaz lelkek? Más szavakkal: milyen lények ők?
A kérdést megválaszolandó, vizsgáljuk meg az idézett szöveg kontextusát, azaz a 11. fejezetet, ahol Pál a hit hőseit magasztalja, majd a következő rész elején erőteljes felhívást intéz a címzettjeihez, hogy tekintetüket irányítsák Jézusra, „a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült” (Zsid 12:2). A 12. fejezet következő szakasza Isten azon büntetéseivel foglalkozik, amelyeket fegyelmezés céljából mér a keresztényekre. Az a tény, hogy az igaz emberek is szenvednek, nem Isten elégedetlenségének, hanem atyai szeretetének a jele. Ezen okból kifolyólag írta Pál: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad” (Zsid 12:6).
Ezután egy kettős felhívás következik a békére és a megszentelődésre: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12:14). A figyelmeztetés nyomatékosítása érdekében Pál Ézsaú példájával hozakodik elő, aki „paráznaként és istentelenként” van leírva – ami pontosan az ellentéte a Zsid 11. részben bemutatott hitmodellnek –, és aki eladta elsőszülötti jogát egy tál lencselevesért cserébe (Zsid 12:16). Végül Pál összehasonlítja az Egyiptomból szabaduló nemzedéket azok nemzedékével, akiknek a levelét írta. Az előbbinek része volt a Sínai-hegyi teofániában (az Istenség látható megjelenésében). Mózes felidézte a jelenetet, és ezt mondta: „Megijedtem és remegek!” (Zsid 12:21). Ezzel ellentétben, az episztola címzettjei nem ehhez a félelmetes hegyhez jutottak el, hanem Isten mennyei otthonához, „az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez” (22. vers). Bejárásuk van a „mindenek Bírájához, Istenhez”, „az elsőszülöttek seregéhez és egyházához”, és „a tökéletes igazak lelkeihez” (Zsid 12:23).
Kik ezek a „tökéletes igaz lelkek”? A Zsidókhoz írt levél szakértőinek többsége a zsidó apokaliptikus irodalomhoz fordul, hogy megértse ezt a kifejezést (pl. Jubileumok könyve 23:30–31; Énokh 1. könyve 22:9; 102:4; 103:3–4; Jelenések 2. könyve; Báruk könyve 30:2). Ezek alapján arra következtetnek, hogy ezek a lelkek nem lehetnek egyebek, mint anyagtalan, test nélküli lelkek, akik a mennyben lakoznak. Ezt a következtetést magában a Zsidókhoz írt levélben található információknak az alapján kell kétségbe vonni. E cél érdekében elemezni fogjuk a „lelkek” főnevet és a „tökéletes” és „igaz” mellékneveket.
A „lelkek” főnevet a szerző három különböző módon használja a Zsidókhoz írt levélben. Elsősorban angyalok – „szolgáló lelkek” (Zsid 1:7, 14) –, másodsorban az ajándékokat osztó és az új szövetségről beszélő és azt igazoló Szentlélek megnevezésére (Zsid 2:4; 3:7; 6:4; 9:8; 10:15). A Szentlélekről Pál a „kegyelemnek Lelkeként” (Zsid 10:29) vagy „örökkévaló Lélekként” (Zsid 9:14) is beszél. Harmadsorban, a „lelkek” főnév Isten „élő és ható beszédének” alávetett emberi lényekre is utal (Zsid 4:12). Hasonlóképpen, amikor Isten gyermekeire kimért büntetéséről beszél, Pál kijelenti: „Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk!” (Zsid 12:9). Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a „tökéletes, igaz lelkek” kifejezésben a „lelkek” főnév nem angyalokra vonatkozik – és nem is a Szentlélekre –, hanem emberi lényekre, akik hit által megközelítették a Sion-hegyét, az élő Istennek városát, a mennyei Jeruzsálemet (Zsid 12:22).
Az „igaz” melléknév az elemzett szövegen kívül mindössze kétszer jelenik meg a Zsidókhoz írt levélben. Először a hosszútűrés szükségességének kontextusában tűnik fel: „Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem” (Zsid 10:38). Isten nem leli örömét azokban, akik kételkedés vagy hitetlenség miatt meghátrálnak. Másodszor Ábel jobb áldozatának kontextusában használja Pál ezt a melléknevet, Ábel e becsesebb áldozatának köszönhetően nyert bizonyságot afelől, hogy „igaz” (Zsid 11:4). Mindkét példa valamikor élt élő emberekre vonatkozik, nem már meghalt vagy test nélküli lényekre. Nem anyagtalan lelkek tehát, ezért levonhatjuk a következtetést, hogy igazak azok az emberek, akik hit által élnek, és hitéletüket áldozataik révén fejezik ki.
A „tökéletes” melléknév több ízben is megjelenik a Zsidókhoz írt levélben, három különböző módon. Elsősorban, Jézus a szenvedés folytán vált tökéletessé és az örök üdvösség Forrásává (Zsid 2:10; 5:9; 7:28). Másodsorban, a Törvény „nem képes lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt” (Zsid 9:9; 7:19; 10:1). Harmadsorban, emberi lények válnak tökéletesekké. Zsid 10:14 versében ezt írja Pál: „Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket”; Zsid 12:23 versében pedig „a tökéletes igazak lelkei”-ről ír. Következésképpen mindazok, akik keresztülmennek a tökéletesedés folyamatán, azok Krisztus és az emberi lények, nem pedig metafizikai világ test nélküli lényei.
És végül lássuk az „elsőszülöttek seregéhez és egyházához” kifejezést. Úgy tűnik, a nyelvi szerkezet egy párhuzam része, amely rokonértelmű a bibliavers következő kifejezésével: „akik be vannak írva a mennyekben” (Zsid 12:23). A mennyei könyvekben feljegyzett igazak képével gyakran találkozunk a Szentírásban (2Móz 32:32; Zsolt 69:28; Dán 12:1; Lk 10:20; Jel 13:8; 17:8, vö. Fil 3:20). Mózes kitartóan kérte Istent, hogy bocsássa meg a nép bűnét, ellenkező esetben inkább törölje ki a nevét az élet könyvéből. Következésképpen a „tökéletes igazak lelkei” kifejezést úgy kellene értelmeznünk, mint ami emberi lényekre utal, nem pedig elhunyt személyek anyagtalan lelkeire.
A szövegben  található  bizonyítékok alapján  tehát  elmondhatjuk, hogy a „lelkek” főnevet a szerző az angyalok, a Szentlélek és az emberek jelölésére használja, míg az „igazak” melléknevet az olyan hűséges emberek megjelölésére, mint Ábel, vagy a Pál levelének címzettjei. A „tökéletes” melléknevet a tökéletessé vált Jézus jellemzésekor használta Pál, továbbá akkor, amikor arról írt, hogy a Törvény képtelen bárkit is tökéletessé tenné, és végül a Jézus áldozata által tökéletessé vált emberek említésekor. Tehát gond nélkül kijelenthetjük, hogy a „tökéletes igazak lelkei” nem anyagtalan, test nélküli lelkek, akik a mennyekben lakoznak, élvezvén Isten országának békéjét, miután befejezték földi utazásukat. Sokkal inkább emberi lényekről van szó, akiknek a nevei fel vannak jegyezve a mennyei könyvekben. Pál levelének címzettjei hit által közeledhetnek Istenhez, Jézushoz, az új szövetség Közbenjárójához, a mennyei Jeruzsálemhez, a számtalan angyalhoz és mindazokhoz az emberi lényekhez, akik hit által tökéletesekké váltak, és akiknek nevei fel vannak jegyezve a mennyben. Ezt az igeszakaszt úgy kellene értelmeznünk, mint egy a hívőkhöz intézett felhívást, amely hasonlít a szerző azon felszólításához, amelyet hallgatóságához intézett, és amely ekképpen hangzik: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez…” (Zsid 4:16).

III. ALKALMAZÁS
Hetednapi adventistákként számos tanításunk közös más keresztény egyházak tanításaival, gondolok itt az imádságról, a hit általi megigazulástól, a megszentelődésről, a Szentháromságról vagy a tizedről szóló tanításunkra. A specifikusan adventista tantételek mellett – mint például a szentély tana, vagy az Isten maradék egyházáról szóló tan, amelyről a Jelenések könyvében is olvashatunk – vannak olyan keresztény felekezetek, amelyek osztják meggyőződéseinket a szombatról, a második eljövetelről, a prófétálás ajándékáról, vagy a halottak állapotáról. E heti tanulmányunk során elemeztük a halottak állapotának kérdését Zsid 12:22–23 versein keresztül. Hetednapi adventistákként viszont (többek között) abban különbözünk a többi keresztény egyháztól, felekezettől, hogy nem hiszünk a lélek halhatatlanságában. Hisszük, hogy Isten teremtette Ádámot „a föld porából, és lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké” (1Móz 2:7). A görög filozófia hatásának köszönhetően azonban a legtöbb keresztény a történelem folyamán úgy hitte, hogy az ember halhatatlannak született, és hogy amikor meghal, a lelke vagy a mennybe száll fel, hogy Istennel éljen tovább, vagy a pokolba száll alá, hogy örökké égjen.
1.    Milyen veszélyek leselkednek ránk, amikor a feltevéseinket a bibliai szöveg elé helyezzük ahelyett, hogy megengednénk a Szentírásnak, hogy megmagyarázza önmagát?
2.    Megszabadulhatunk-e teljesen az előfeltevésektől? Lehetünk-e teljesen objektívek? Miért igen, vagy miért nem?