Jézus, a megígért Fiú

Alapige: „... ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fentartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsid 1:1-3).

Isten „magot”, egy Fiút ígért Ádámnak és Évának egyből a bűnbeesésük után, aki majd megszabadítja őket az ellenségtől, visszaszerzi az elvesztett örökséget és beteljesíti azt a célt, amiért megteremtette őket (1Móz 3:15). Ez a Fiú egyszerre képviseli és megszabadítja őket azzal, hogy a helyükre lép és végleg elpusztítja a kígyót.
„Amikor Ádám és Éva első ízben hallották az ígéretet, annak gyors bekövetkezését várták. Örömmel fogadták elsőszülött fiukat, remélve, hogy ő lesz a Szabadító. Az ígéret teljesedése azonban késett” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 23. o.). Ezt az ígéretet Isten később Ábrahámnak is megerősítette. Megfogadta neki, hogy lesz egy „magva”, egy Fia, akin keresztül megáldja majd a föld minden nemzetségét (1Móz 22:16-18; Gal 3:16). Ugyanezt tette Dávid esetében is. Megígérte neki, hogy a sajátjának fogadja majd az utódját, aki a föld összes királyának jogos uralkodója lesz (2Sám 7:12-14; Zsolt 89:28-30). Azonban talán sem Ádám és Éva, sem Ábrahám, sem Dávid nem képzelte, hogy a Szabadító Fiú maga Isten lesz majd.

Január 15. – A misszióra való odaszentelődés szombatja (gyűjtés a Globális Misszió számára)

EGW idézet:

Az Úr angyalai megbízást kaptak, hogy látogassák meg az elbukott párt, és közöljék velük, hogy habár nem tarthatják meg szent állapotukat, édeni otthonukat – mivel megszegték a menny törvényét –, mégsem egészen reménytelen az esetük. Közölték velük, hogy Isten Fia, aki beszélgetett velük az Édenben, könyörületre indult rajtuk, amikor látta reménytelen állapotukat, és önként elvállalta a rájuk váró büntetést, hogy meghaljon értük, és az ember éljen a Krisztus engesztelő áldozatába vetett hit által, amelynek elvégzését felajánlotta értük. Jézus által megnyílt a reménység ajtaja, hogy az ember bűne ellenére sem marad teljesen Sátán uralma alatt. Az Isten Fiának érdemeibe vetett hit annyira felemelné az embert, hogy ellen tudna állni az ördög csalásainak. Próbaidőt fog kapni, amelyben a megtérés élete és Isten Fiának engesztelő áldozatában való hit által megváltást nyer az Atya törvényének áthágásából. – A megváltás története, 46. o.

Krisztus felvilágosította tanítványait e próféciákról, „és megmagyarázta nekik, kezdve Mózestől az összes prófétákon át, az írásokat, melyek róla szóltak” (Lk 24:27). Péter is így cselekedett, mikor prédikációiban Krisztusról szóló bizonyítékait az Ótestamentumból vette. István ugyanezt az utat járta, és így Pál is azokra a szövegekre hivatkozott, amelyek előre megjövendölték a Megváltó születését, szenvedését, halálát, feltámadását és mennybemenetelét. Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan kimutatta, hogy a názáreti Jézus a Messiás; és egyszersmind bebizonyította, hogy Krisztus szólt Ádám napjai óta a pátriárkák és próféták által. Világos és kimerítő próféciák adattak a megígért eljövetelét illetően. Már Ádám ígéretet kapott, hogy jönni fog a Megváltó. A Sátán fölött kimondott ítélet – „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3:15) – ősszüleink számára a Krisztus általi megváltás ígérete volt. – Az apostolok története, 221–222. o.

Az angyaloknak is nehéz volt megérteni a megváltás titkát – felfogni, hogy a bűnös emberért a menny Királyának, Isten Fiának meg kell halnia. Az Ábrahámnak adott parancs, amely fia feláldozását követelte, az egész menny érdeklődését felkeltette. A mennyei lények feszülten figyelték a parancs teljesítésének minden mozzanatát. Amikor Izsák „hol van az égőáldozatra való bárány?” kérdésére Ábrahám így válaszolt: „Az Isten majd gondoskodik [...] bárányról”, amikor az angyal visszafogta az apa kezét, amely már-már megölte fiát, és Izsák helyett Isten gondoskodása folytán a kos lett az áldozat – fény derült a megváltás titkára, és az angyalok is jobban megértették azt a csodálatos tervet, amellyel az Úr gondoskodott az ember megváltásáról (1Pt 1:12). – Pátriárkák és próféták, 155. o.
 

Amint A zsidókhoz írt levél első bekezdéséből kitűnik, Pál hitte, hogy „a végső időkben” él. A Szentírás két külön kifejezéssel is utal a jövőre. A próféták az „utolsó napok” kifejezést használták, amikor általánosságban szóltak a jövőről (pl. 5Móz 4:30-31; Jer 23:20). Dániel próféta egy másik szófordulatot alkalmazott, ő a „végső időknek” nevezte a földi történelem utolsó napjait (Dán 8:17;12:4).
1. Olvassuk el 4Móz 24:14-19 és Ézs 2:2-3 szakaszait! Mit ígért Isten, mit tesz majd a népéért „az utolsó időkben”?

Számos ószövetségi próféta jelentette már ki, hogy Isten „az utolsó időkben” olyan Királyt támaszt, aki elpusztítja a népe ellenségeit (pl. 4Móz 24:14-19) és Izraelhez vezeti majd a nemzeteket (pl. Ézs 2:2-3). Pál azt mondja, hogy ezek az ígéretek Jézusban teljesedtek be. Ő legyőzte Sátánt és magához hívja a népeket (Jn 12:32; Kol 2:15). Ebben az értelemben már elkezdődtek az „utolsó napok”, mert Jézus beteljesítette Isten ígéreteit.
Lelki elődeink hitben haltak meg, „távolról” figyelték az ígéreteket és örvendtek azoknak, de nem részesülhettek bennük. Mi viszont már láttuk, amint ezek beteljesedtek Jézusban.
Gondolkodjunk el egy pillanatra Isten ígéreteiről és Jézusról! Az Atya megígérte, hogy feltámasztja a gyermekeit (1Thessz 4:15-16). Az a nagyszerű hír, hogy Jézus feltámadásával már megkezdte a gyermekei feltámasztását (Mt 27:51-53; 1Kor 15:20). Az Atya új teremtést is ígért (Ézs 65:17). Azzal kezdi teljesíteni az ígéretét, hogy új lelki életet teremt bennünk (2Kor 5:17; Gal 6:15). Megfogadta, hogy megalapítja örök országát (Dán 2:44), amit úgy vezetett be, hogy megszabadított minket Sátán hatalmából és Jézust tette uralkodónkká (Mt 12:28-30; Lk 10:18-20). Ám ez csupán a kezdet, és amit az Atya megkezdett Jézus első eljövetelekor, azt be is fogja fejezni a másodikkal.
Nézzünk azokra az ígéretekre, amelyeket Isten már beteljesített a múltban! Hogyan segíthet ez bízni benne azokkal kapcsolatban, amelyek még nem teljesedtek?

EGW idézet:

Zarándoktársaim! Még a földi élet árnyai és zűrzavarai között vagyunk. De Megváltónk nemsokára megjelenik, hogy szabadulást és nyugalmat hozzon. Lássuk meg hitben a jövő áldásait, ahogy Isten megrajzolta őket! A világ bűneiért meghalt Krisztus szélesre tárja az Éden kapuit mindazok előtt, akik benne hisznek. A harc nemsokára véget ér Jézus győzelmével. Nemsokára meglátjuk Őt, akiben örök életünk reménysége összpontosul. Ha nála leszünk, semminek tűnik majd ennek az életnek minden próbája és szenvedése. Az előbbi dolgokra „nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe”. „Ne veszítsétek el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségünk, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” „Izraelt megszabadítja az Úr örökké tartó szabadságra. Nem ér benneteket szégyen és gyalázat soha-soha többé.” (Ésa 65:17; Zsid 10:35–37; Ésa 45:17) – Próféták és királyok, 731. o.

Amikor a  bűnös  Krisztus  erejének  vonzókörébe  jutva  közeledik a felemelt kereszthez, és leborul az Úr előtt, megújul. Új szívet kap. Új teremtés lesz Krisztus Jézusban. A szentség nem kíván ennél többet. Isten maga igazítja meg azt, „aki a Jézus hitéből való”. „Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 3:26; 8:30) A bűn nagyon megalázza és mélyre taszítja az embert, de ott nagyobb lesz az a dicsőség és felmagasztalás, ahová a megváltó szeretet emeli. Emberi lények, akik igyekeznek átalakulni Isten képmására, a menny tárházából olyan csodálatos erőt kapnak, amellyel magasabbra jutnak, mint a soha el nem bukott angyalok. – Krisztus példázatai, 162. o.

Ígéreteiben és figyelmeztetéseiben Jézus engem tart szem előtt. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha én hiszek benne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen. Az Isten Igéjében feljegyzett tapasztalatok az enyéim. Enyém az ima és az ígéret, a parancs és a figyelmeztetés. „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.” (Gal 2:20) Amint a hit így elfogadja és magába szívja az igazság alapelveit, azok a személyiség részévé és éltető erővé válnak. A lélek által befogadott isteni Ige formálja a gondolatokat, indítja el a jellemfejlődést. Ha hitszemünket szilárdan Jézusra szegezzük, megerősödünk. Isten a legdrágább kijelentésekkel fogja megajándékozni éhező, szomjazó népét. Krisztust személyes Megváltónak ismerik meg. Amikor Igéjével táplálkoznak, rájönnek, hogy az lélek és élet. Az Ige lerombolja a természetes, földi természetet, és új életet ad Krisztus Jézusban. A Szentlélek Vigasztalóként hat a lélekre. Kegyelmének átalakító ereje által Isten képmása formálódik a tanítványban: új teremtés lesz. – Jézus élete, 390–391. o.
 

2. Olvassuk el Zsid 1:1-4 részét! Mi a központi gondolata ezeknek a verseknek?
 
Zsid 1:1-4 szakasza csupán egyetlen mondat az eredeti görögben, és szokták mondani, hogy retorikájának művésziessége szempontjából ez a legszebb rész az egész Újszövetségben. Fő mondanivalója, hogy Isten a Fia, Jézus által szólt hozzánk.
Az 1. századi zsidók úgy érezték, hogy már hosszú ideje nem hallatszott Isten szava. Az írott isteni Ige utolsó kijelentését négy évszázaddal azelőtt, Malakiás próféta, illetve Ezsdrás és Nehémiás szolgálata révén kapták. Ekkor azonban Jézus által újból szólt hozzájuk Isten.
Ám a Jézus általi kinyilatkoztatás felsőbbrendű volt a prófétákénál, mivel Ő hatalmasabb. Ő maga Isten, aki teremtette a mennyet és a földet, aki uralkodik a világegyetem felett. Pál számára egyáltalán nem kérdéses Krisztus istensége, számára az a kiindulópont.
Továbbá Pál szerint az Ószövetség Isten Szava. Ugyanaz az Isten, aki szólt a múltban, a jelenkorban is szól. Az Ószövetség az Ő akaratának igaz ismeretét közölte.
Csakhogy egyedül akkor lehetett annak teljesebb jelentését megérteni, amikor a Fiú a földre jött. Az író gondolatmenete szerint az Atyának a Fiú általi kinyilatkoztatása volt a nyitja annak, hogy megérthessük az Ószövetség valódi kiterjedését, mint ahogy egy kirakós dobozán levő kép mutatja meg, hol van minden egyes darab megfelelő helye. Jézus világította meg az Ószövetség oly sok szakaszát.
Azért jött, hogy a Képviselőnk és a Szabadítónk legyen. Átveszi a helyünket a harcban és legyőzi a kígyót. A zsidókhoz írt levélben Ő a hívők „útnyitója”, avagy fejedelme (Zsid 2:10; 6:20). Értünk harcol és minket képvisel. Ez azt is jelenti, hogy az Atya értünk is meg akarja azt tenni, amit Jézusért, a Képviselőnkért tett. Aki a jobbjára ültette, felmagasztalta Jézust, azt szeretné, ha mi is ott ülnénk mellette a trónon (Jel 3:21). Nemcsak Krisztus szavai számítanak Isten üzenetének, hanem mindaz, amit a pillanatnyi és örök érdekünkben az Atya tett rajta keresztül és vele.
Gondoljuk végig, mit jelent az, hogy Jézus – Isten – lejött erre a földre! Miért kelt komoly reménységet bennünk ez az igazság?

EGW idézet:

A Szentírás világosan jelzi, milyen kapcsolat van Isten és Krisztus között, és éppen ilyen világosan mutatja be személyiségüket és egyéniségüket. (…) János evangéliumának 17. fejezete – az Üdvözítőnek a tanítványaiért mondott imája – bemutatja az Atya és a Fiú személyiségét, valamint a köztük levő egységet. „Nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:20–21) A Krisztus és tanítványai közti egység egyiküket sem fosztja meg az egyéniségétől. Egyek a szándékukban, érzésben, jellemben, de nem személyükben. Krisztus ugyanígy egy az Atyával. – A nagy Orvos lábnyomán, 421–422. o.

Mivel az Úr szeretete indít megtérésre, Sátán eltökélt szándéka elérni, hogy az emberek ne figyeljenek fel Istennek egyszülött Fia feláldozásában megnyilvánuló szeretetére. Milyen eredménnyel fogjuk tudni bemutatni a világnak az Atya mély és értékes szeretetét? Egyedül akkor járhatunk sikerrel, ha képviselni tudjuk, hogy olyan „nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1Jn 3:1). Szóljunk így a bűnöshöz: „Íme, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29) Ha Jézust az Atya képviselőjeként mutatjuk be, akkor tüntethetjük el azt az árnyat, amit Sátán azért vet ösvényünkre, hogy ne ismerjük fel Isten – Krisztusban megnyilvánuló – kimondhatatlan szeretetét és kegyelmét. Tekintsetek fel a Kálvária keresztjére, mely mennyei Atyánk mérhetetlen kegyelmének és korlátlan szeretetének mindenkori bizonyítéka. – Szemelvények, I. köt., 156. o.

Isten országában nincs részrehajlás. Ott nem lehet állást, rangot kiérdemelni, kiosztásuk azonban mégsem önkényes. A jellem jutalma. A korona és a trón az elért magaslatok jelképei, önmagunk felett aratott győzelmeink jelvényei az Úr Jézus Krisztus kegyelme által. Csak sokkal később, miután a János szenvedéseiben való közösség által eggyé vált vele, nyilatkoztatta ki az Úr Jézus, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ő mondta: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékében.” (Jel 3:21) Az áll legközelebb Krisztushoz, aki legtöbbet merített önfeláldozó szeretetéből. „A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.” (1Kor 13:4–5) Szeretet, amely a tanítványokat Urukhoz hasonlóan arra indítja, hogy embertársaik megmentéséért mindent feláldozzanak; hogy ezért éljenek, dolgozzanak és halálig síkra szálljanak. – Az apostolok története, 543. o.
 

3. Olvassuk el Zsid 1:2-4 verseit! Mi mindent tanít nekünk ez az igeszakasz Jézusról?

Ebben a szakaszban arra a részre összpontosítunk, ami szerint Jézus az Isten „dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása” (Zsid 1:3).
4. Olvassuk el 2Móz 24:16-17, Zsolt 4:7, 36:10 és 89:16 verseit! Hogyan segítenek ezek az igeszakaszok megérteni azt, hogy mi Isten dicsősége?
 
Isten dicsősége az Ószövetségben a népe között való jelenlétére utalt (2Móz 16:7; 24:16-17; 3Móz 9:23; 4Móz 14:10), amihez gyakran kapcsolódott világosság vagy ragyogás.
A Szentírás tanítása szerint Jézus a világosság, aki eljött a világba, hogy bemutassa Isten dicsőségét (Jn 1:6-9, 14-18; 2Kor 4:6; Zsid 1:3). Gondoljunk például arra, hogyan jelent meg a megdicsőülés hegyén! „És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság” (Mt 17:2, RÚF).
Ahogy a napot sem lehet másképp érzékelni, csak fényének ragyogásán keresztül, ugyanúgy Istent is Jézus által ismerhetjük meg. A mi szemszögünkből nézve Ők ketten egyek. Az Úr dicsősége maga a világosság, és nincs különbség Isten és Jézus lénye és jelleme között, pont úgy, ahogy a fény és annak ragyogása sem különböztethető meg.
A zsidókhoz írt levél azt is említi még, hogy Jézus az Atya „valóságának képmása” (Zsid 1:3). A metafora lényege, hogy tökéletes megfelelés van az Atya és a Fiú személye – avagy esszenciája – között. Figyeljünk fel arra, hogy az ember Isten képmását hordozza magában, de az Ő lényét nem (1Móz 1:26). A Fiú azonban ugyanolyan, mint az Atya. Nem csoda, hogy Jézus azt mondta: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9).
Miért olyan jó hír, hogy Jézus bemutatja az Atya jellemét és dicsőségét? Mit mond el az Atyáról?

EGW idézet

Az Úr Jézus Krisztus, Isten szent Fia öröktől fogva különálló személyként létezett, mégis egy volt az Atyával. Ő volt a menny túláradó dicsősége, a mennyei lények parancsnoka, joggal  illette  meg  az  angyalok imádó hódolata, és nem jelentette az Isten megrablását. „Az Úr az Ő útjának kezdetéül szerzett engem – jelenti ki – az Ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak. Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte születtem. Mikor még nem csinálta a földet és a mezőket és a világ porának kezdetét. Mikor készítette az eget, ott voltam; mikor felvetette a mélységek színén a kerekséget.” (Péld 8:22–27) Világosság és dicsőség veszi körül azt az igazságot, mely szerint Krisztus a világ alapítása óta egy volt az Atyával. A sötét helyen fénylő világosságot isteni, eredeti világosság teszi ragyogóvá. Ez a már önmagában is végtelenül titkos igazság más titkos és egyébként megmagyarázhatatlan igazságokat tesz érthetővé, miközben a világosság védelme veszi körül  –  megközelíthetetlen  és  felfoghatatlan.  –  Szemelvények, I. köt., 247–248. o.

A megváltó szeretet áldásait Üdvözítőnk az  értékes  igazgyöngyhöz hasonlította. Tanítását azzal a kereskedővel szemléltette, aki igazgyöngyök után kutatott, és amikor talált egyet, „elment, és mindenét eladván, amije volt, megvette azt”. Az értékes igazgyöngy: Krisztus. Magába gyűjti az Atya minden dicsőségét, az istenség teljességét. Ő az Atya dicsőségének visszatükröződése, valóságának képmása. A Fiú jellemében mutatkozik meg Isten tulajdonságainak szépsége. A Szentírás minden egyes lapja Krisztus fényét sugározza. Az Ő igaz lénye hibátlan, makulátlan, mint a fehér, tiszta igazgyöngy. Az Úr nagy és drága ajándékát ember nem teheti tökéletesebbé. Nincs szépséghibája. Krisztusban van „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve”. Ő „bölcsességül lett nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul” (Kol 2:3; 1Kor 1:30). Krisztusban az ember megtalálja mindazt, amire a jelen és az eljövendő élethez szüksége van. Megváltónk a nagy értékű igazgyöngy. Hozzá mérten minden mást „kár”-nak ítélhetünk. – Krisztus példázatai, 115. o.
 

A zsidókhoz írt levél megerősíti, hogy Isten Jézus „által” alkotta a világot, aki hatalmas szavával tartja azt fenn.
5. Olvassuk el Neh 9:6, Ézs 44:24 és 45:18 verseit! Az Ószövetségben az Úr kijelentette, hogy „egyedül” teremtette a földet, illetve Ő „egyedül az Úr”. Hogyan egyeztethetjük össze ezt olyan újszövetségi állításokkal, amelyek szerint Isten a világegyetemet Jézus „által” teremtette (Zsid 1:2-3)?

Egyesek úgy vélik, hogy Jézus csupán az eszköz volt, akin keresztül Isten teremtett. Ez azonban nem lehetséges. Először is Pál azt írja, hogy Krisztus az Úr, aki a világot alkotta, nem csupán segédkezett benne. Zsid 1:10 versében az áll, hogy Jézus az Úr, aki teremtette a földet és az eget, rá vonatkoztatja Pál azt, amit Zsolt 102:26-28 mond az Úrról (Jahvéről) mint Teremtőről. Másodszor pedig Zsid 2:10 versében az áll, hogy az Atya „által” alkotta az Úr a világegyetemet. (Pontosan ugyanezt a kifejezést alkalmazza Jézusra Zsid 1:2 verse.) Az Atya teremtett és Jézus teremtett (Zsid 1:2, 10; 2:10). Az Atya és a Fiú között tökéletes a megegyezés célban és tevékenységben is. Ez a Szentháromság titkának része. Jézus is teremtett és Isten is teremtett, de csak egy Teremtő van
– vagyis Jézus Isten. Zsid 4:13 verse továbbá azt mutatja, hogy Jézus egyben Bíró is. Az uralkodásra és ítélkezésre való hatalma abból ered, hogy mindent Isten teremtett és Ő tartja fenn a világmindenséget (Ézs 44:24-28).
Kol 1:17 és Zsid 1:3 versei megerősítik, hogy a világegyetemet is Jézus tartja fenn. Ez a tevékenysége minden bizonnyal magában foglalja a vezetés, irányítás gondolatát. A görög pheron (fenntartani, hordozni) kifejezést használták arra, amikor a szél hajtotta a csónakot (ApCsel 27:15, 17), vagy amikor Isten vezette a prófétákat (2Pt 1:21). Krisztus tehát a szó valós értelmében nemcsak megalkotott, hanem életben is tart bennünket. Minden lélegzetvételünk, szívdobbanásunk, létezésünk minden egyes pillanata benne rejlik, Ő az alapja minden létezőnek.
Keressük ki ApCsel 17:28 versét! Mit mond ez az ige Jézusról és a hatalmáról? Gondoljuk ezután végig: mi minden következik abból, hogy Jézus volt az is, aki meghalt a kereszten a bűneinkért? Mit árul el ez az igazság Urunk önmegtagadó jelleméről?

EGW idézet:

Miközben Isten Szava beszél Jézusról, aki emberi testben élt e földön, határozottan szól a földi születése előtti létéről is. Az Ige isteni személyként létezett az Atya mellett. Az örökkévalóságtól kezdve Ő volt a szövetség közbenjárója, akiben a föld minden nemzetei – zsidók és pogányok egyaránt – megáldatnak, amennyiben elfogadják Őt. „Az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige.” (Jn 1:1) Az emberek, de már az angyalok teremtése előtt is az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. A világ általa lett, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). Ha Krisztus teremtett mindent, akkor léteznie kellett a teremtett dolgok megléte előtt. Az erre vonatkozó szavak oly határozottak, hogy senkinek sem kell kétségben maradnia felőlük. Jézus Istentől volt a szó legkomolyabb értelmében. Az örökkévalóság óta Istennel volt – mindenek fölötti, örökké áldott Isten. – Szemelvények, I. köt., 247. o.

Krisztusban egyesül az isteni és az emberi – az Alkotó és a teremtmény. Isten természete, akinek törvényét megszegték, és Ádámnak, a törvényszegőnek természete Jézusban találkozott – Isten Fiában és ember fiában. Miután vérével megfizette a váltságdíjat átmenve az emberi életen, az emberért szembeszállt a  kísértéssel,  és  legyőzte. Bár bűntelen volt, mégis Ő vitte a bűn szégyenét, terhét és bűntudatát. Ezzel az ember Szószólója és Közbenjárója lett. Milyen bátorító ez a megkísértett, küzdő lélek és egyúttal a figyelő mindenség számára, hogy Krisztus lesz a könyörületes és hű Főpap. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 926. o.

Nem lehet teljesen megérteni az emberi test működését, amely a legnagyobb koponyát is zavarba ejtő titkokat rejt magában. Nem azért ver a pulzus, és követi egyik lélegzetvétel a másikat, mert egy valamikor elindított gépezet folytatja  munkáját.  Istenben  élünk,  mozgunk és vagyunk. Az élő szervezetben dobogó szívet, a lüktető pulzust, az összes idegszálat és izmot a mindig jelenlevő Isten hatalma tartja rendszerben és működésben. A Biblia tanúsítja, hogy az Úr a magasságban – szent helyén – van, de nem tétlenül, hallgatagon és magányosan, hanem tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szent lény veszi körül. Mind az Ő parancsára várnak. E hírvivőkön keresztül eleven kapcsolatot tart fenn birodalmának minden részével. Lelke által mindenütt jelen van. Lelke és az angyalok által szolgál az emberek fiainak. A nyugtalan föld felett trónol az Úr; isteni tekintete előtt minden nyitva van, és a felséges és békés örökkévalóságból a legjobb belátása szerint kormányoz. – A nagy Orvos lábnyomán, 417. o.

Zsid 1:5 versében az Atya szavait olvashatjuk, amelyeket a Fiúnak mondott: „én fiam vagy te, én ma szültelek téged”. Mit jelent az, hogy az Atya „szülte” Jézust, és mikor történt ez? Ez azt mutatná, hogy Isten teremtette meg Jézust egyszer régen, ahogyan azt némelyek hiszik?
6. Olvassuk el 2Sám 7:12-14, Zsolt 2:7, Lk 1:31-32 és Zsid 1:5 verseit! A zsidókhoz írt levélben Pál a Dávidnak adott melyik ígéretet vonatkoztatta Jézusra?

Jézust abban az értelemben nemzette Isten, hogy a megígért uralkodóként, Dávid fiaként fogadta Őt el. Az uralkodó Isten által történő örökbefogadásának gondolata megszokott volt a görög-római világban és Keleten. Legitimációt és hatalmat biztosított neki az ország fölött.
Isten ugyanakkor megígérte Dávidnak, hogy az Ő Fia lesz a nemzetek törvényes uralkodója. A sajátjaként „fogadja örökbe” Dávid fiát. Az Úr pártfogoltja és örököse lesz e folyamat által a Dávid házából származó Király. A szövetség Jézusban, Dávid Fiában teljesedik. Isten legyőzi az ellenségeit, és a népeket adja neki örökségül (Zsolt 2:7-8; 89:28).
Amint ApCsel 13:32-33 és Róm 1:3-4 szakaszaiban olvashatjuk, Isten kinyilvánította, hogy Jézus a Fia. Krisztus keresztsége és megdicsőülése olyan pillanatok voltak, amikor az Úr megnevezte és kihirdette, hogy Jézus az Ő Fia (Mt 3:17; 17:5).
Az Újszövetség szerint Jézus akkor lett „Isten hatalmas Fia” (RÚF), amikor feltámadt és az Úr jobbjára ült. Isten abban a pillanatban teljesítette be azt a Dávidnak tett ígéretet, hogy a fiát a sajátjaként fogadja el és állandóvá teszi a trónját a nemzetek fölött (2Sám 7:12-14).
Tehát nem Cézár (Róma jelképe) volt Isten jogos fia, a népek ura, hanem Jézus. A „fogantatása” a népek feletti uralmának, nem pedig a létezésének a kezdetét jelöli, hiszen Ő mindig is létezett. Sosem volt olyan idő, amikor Jézus ne létezett volna, mivel Ő Isten.
Zsid 7:3 versében ténylegesen az áll Jézusra vonatkozóan, hogy „sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs” (vö. Zsid 13:8), mert Ő örök. Tehát nem az istenségével kapcsolatos az a gondolat, hogy Ő az Úr „egyszülött” Fia, hanem a megváltás tervében betöltött szerepével, mivel testet öltésével beteljesítette az összes szövetségi ígéretet.

EGW idézet:

Amikor Krisztus a keresztsége után meghajtotta fejét a Jordán partján, az egek megnyíltak, és a Szentlélek tiszta aranyhoz hasonló galamb formájában ráereszkedett, majd körülvette dicsőségével. Ekkor Isten szava így szólt a magasságos mennyből: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3:17) Krisztusnak az emberért mondott imája megnyitotta a menny kapuit, és az Atya elfogadta a bukott faj érdekében mondott könyörgést. Jézus mint helyettesünk és kezesünk mondta el imáját, amelynek következtében a szeretett Fiú érdemei által az emberi család utat találhat az Atyához. (…) Amit Isten Jézusnak a Jordánnál mondott… az az egész emberiséghez szól. Isten Jézushoz mint képviselőnkhöz szólt. Nem dob el minket a bűnünkkel, gyengeségünkkel, mint értéktelent… A Krisztuson megnyugodott dicsőség Isten irántunk való szeretetének záloga. Ez beszél nekünk az ima erejéről, hogy miképp juthat hangunk az Úr füléhez, és hogy találnak kéréseink meghallgatásra a mennyei udvarban… A megnyílt kapukon át Megváltónk fejére hulló fény ránk is árad, ha imádkozunk, hogy ellen tudjunk állni a kísértésnek. A hang, amely Jézushoz szólt, minden hívő léleknek mondja: „Ez amaz én szerelmes gyermekem, akiben én gyönyörködöm.” (…) Megváltónk olyan utat nyitott meg, amelyen a legbűnösebb, legszegényebb, legelnyomottabb és legmegvetettebb ember is az Atyához mehet. Mindenki otthonra lelhet az égi hajlékokban, amelyeket Jézus készít. – Isten csodálatos kegyelme, 83. o.

Fiának személyében Isten örökbefogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az „embernek Fia” az, akivel megosztja a világmindenség trónját. Az „embernek Fia” az, akit „csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének” (Ésa 9:6) hívnak. A VAGYOK az összekötő kapocs Isten és az emberiség között, és kezével mindkettőt átfogja. Ő, aki „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott” (Zsid 7:26), nem szégyell minket testvéreinek nevezni (lásd: Zsid 2:11). Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget. – Jézus élete, 25. o.

Isten Fia azokért halt meg, akik nem formálhattak jogot szeretetére. Értünk szenvedett el mindent, amit Sátán az útjába hozott. Csodálatos, majdnem túl csodálatos az emberi megértés számára a Megváltó értünk hozott áldozata, melyet a múltban a szentélyszolgálat áldozatai vetítettek előre. Nagy szükség volt erre az áldozatra. Szívünk meglágyul, amikor felismerjük, hogy Krisztusnak a mi örök jólétünk biztosítása érdekében kellett szenvednie. Jézus elkötelezte magát arra, hogy véghez viszi teljes megváltásunkat, és oly módon, hogy közben eleget tegyen Isten igazságának, és hogy összhangban legyen az Ő törvényének dicső szentségével. Az Atya egyszülött Fián kívül senki nem ajánlhatott fel olyan áldozatot, mely mindazok megtisztítására alkalmas lett volna, akik – bármilyen bűnösek és szentségtelenek is – engesztelő áldozatként fogadják el a Megváltót, és engedelmeskednek a mennyei törvénynek. Semmi más nem állíthatta vissza az embert Isten pártfogásába. – Szemelvények, I. köt., 309. o.
 

Amikor Jézus eljött a földre Isten Fiaként, egyszerre több szerepet is betöltött. Ő, aki maga is Isten, eljött, hogy bemutassa nekünk az Atyát. A tetteivel és a szavaival megmutatta, hogy milyen Isten valójában, illetve miért bízhatunk benne és engedelmeskedhetünk neki.
Krisztus emellett Dávid, Ábrahám és Ádám megígért Fiaként is jött, akire vonatkozóan Isten megígérte, hogy általa győzi le az ellenséget és fogja uralni a világot. Jézus tehát eljött, hogy elfoglalja Ádám helyét az emberiség élén és beteljesítse Istennek az emberekre vonatkozó eredeti célját (1Móz 1:26-28; Zsolt 8:4-9). Azért jött, hogy Ő legyen az az igazságos uralkodó, akit Isten mindig is ennek a világnak szánt.
„Amit Isten Jézusnak a Jordánnál mondott: »Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm« (Mt 3:17) – az egész emberiséghez szól. Isten Jézushoz mint képviselőnkhöz szólt. Nem dob el minket összes bűnünkkel, gyengeségünkkel, mint értékteleneket. »Megajándékozott minket ama Szerelmesben« (Ef 1:6). A dicsőség, amely Krisztuson megnyugodott, Isten irántunk való szeretetének záloga… A megnyílt kapukon át Megváltónk fejére hulló fény ránk is árad, ha imádkozunk, hogy ellen tudjunk állni a kísértésnek. A hang, amely Jézushoz szólt, minden hívő léleknek mondja: ez amaz én szerelmes gyermekem, akiben én gyönyörködöm” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 85. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
Jelenések 11–17; Evangelizálás,„A közöttünk élő idegenek” c. alfejezet
1.    Mi volt látható Isten mennyei templomában, amikor az megnyilatkozott?
2.    Mely állatokhoz hasonlít a tengerből feljövő fenevad?
3.    Milyen éneket énekeltek a fenevad legyőzői?
4.    Kik gyűlnek össze a mindenható Isten nagy napjának viadalára?
5.  Hogyan viszonyult Krisztus a különböző nemzetiségű, hitvallású emberekhez?

Alapszöveg: Ézs 2:2–3; Zsid 4:1–4; 2Móz 24:16–17; Ézs 44:24; Zsid 1:10; Lk 1:31; Zsid 1:5.
  
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS 

A tanulmány témái
A történelem folyamán az emberek előre tekintettek az eljövendő Megváltó felé. A bűnbeesés után ősszüleink – Ádám és Éva – azt hitték, elsőszülöttjük, Kain lesz a megígért szabadító. Ábrahám azt az ígéretet kapta, hogy fia, Izsák által a föld összes nemzete Isten áldásában fog részesülni, Dávid pedig azt, hogy a fia örökké uralkodni fog, ha hűséges marad Istenhez. Ezen emberek közül senki sem gondolt arra, hogy maga a testet öltött Isten lesz a megígért Megváltó.
Az Ószövetség prófétái időnként titkos jövendöléseket tettek a Messiásra vonatkozóan  „a  következő  időben”  szókapcsolatot  használva  (lásd  4Móz 24:14–17), amely különbözik az Ótestamentum más prófétái által használt kifejezésektől, például a Dániel próféta által hangoztatott „utolsó idő / végső idő” szintagmától (Dán 8:17, 19). Krisztus első eljövetelével eljöttek az „utolsó napok” is. Hosszú idő után – amelyet testamentumközi időszaknak is nevezünk –, Isten újból szólt az emberhez. Ezúttal a legtisztábban, legérthetőbben, Jézus Krisztus által. Jézus Istennel egyenlő, mivel „[Isten] valóságának képmása” (Zsid 1:3), és Isten lévén, Teremtő és a világegyetem Fenntartója is. Valaki feltehetné a kérdést: ha Jézus egyenlő az Istennel, hogy lehetséges, hogy Pál – miközben az Atya nevében beszél – ezt írja Jézusról: „Én Fiam vagy te, ma szültelek téged”? Az az értelme ennek a kijelentésnek, hogy Jézus született lény, és nem örök? Hogyan magyarázzuk ezt meg?
 
II.    MAGYARÁZAT
Krisztus természete
A bevezető rész kérdése számos értelmezésre nyújt lehetőséget. Az imént említett igei szakasz (Zsid 1:1–3) Jézus prófétákkal szembeni felsőbbrendűségét bizonyítja. Zsid 1:4–14 szakaszában Pál arra törekszik, hogy Jézusnak az angyalokkal szembeni felsőbbrendűségét bizonyítsa. Az ok, ami miatt az apostol hangsúlyozza, hogy Jézus az angyalok felett áll, talán az volt, hogy a levele címzettjei fokozott érdeklődést tanúsítottak az angyalok iránt, sőt, nem volt idegen tőlük az angyalok tisztelete sem. A kolossébeli gyülekezetben is hasonló volt a helyzet (Kol 2:18).
Pál Zsid 1:5 versében két ószövetségi szöveget idéz avégett, hogy érvét – miszerint Krisztus az angyalok felett áll – alátámassza. Az első szöveg Zsolt 2:7. Az eredeti kontextusban a 2. zsoltár írója a föld Isten ellen szövetkező királyairól és uralkodóiról beszél. Az Úr azonban nevet és megrémíti őket. Isten végül trónra helyezi saját, isteni Királyát a Sionon (Zsolt 2:6), miközben ezt mondja: „Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged” (2:7). A piszidiai Antiókhiában tartott prédikációjában Pál ezt a szöveget a Jézus feltámadására alkalmazza (ApCsel 13:33). A kereszténységben ezt a bibliaszöveget úgy értelmezik, mint ami Krisztusra vonatkozik. Vajon ez az interpretáció azt feltételezi, hogy Isten akkor „nemzette” Jézust, amikor feltámasztotta Őt? Ez a kérdés egybecseng a bevezető rész végén feltett kérdéssel.
A válaszunk az, hogy nem. Egyszerűen arról van szó, hogy Isten kihívja a Fiát a sírból, és teszi mindezt Gábriel arkangyal által, aki „a leghatalmasabb angyal az Úr seregében, s aki Sátán egykori helyét foglalja el a mennyben. Isten megparancsolta Gábrielnek, hogy távolítsa el a sírbolt száját záró követ, amit az angyal kis kövecskeként mozdított el. A sírt őrző katonák hallották, amint ezt kiáltotta: »Istennek Fia! Gyere ki a sírból! Mennyei Atyád hív!«” (Ellen G. White: Jézus élete, 780. o.).
Az Atya tehát kihívta Fiát a sírból. Hasonló a helyzet 1Kor 4:15 versével is, amelyben Pál ezt mondja a korinthusbelieknek: „Mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által” (más fordításokban, így a Cornilescu változatában is: „Én szültelek titeket a Krisztus Jézusban...”; a szerk. megj.) Ez azt jelenti, hogy Pál szülte az egyházat? Nyilván nem. Pál keltette őket életre lelki szempontból, ő „nemzette” őket lelki értelemben (ugyanezt a kifejezést használja Onézimus esetében [Filem 10], és ugyanezzel a metaforikus igével találkozunk 1Jn 2:29 és 3:9 verseiben is).
A második szöveget, 2Sám 7:14 versét Pál Krisztus angyalokkal szembeni felsőbbrendűsége bizonyítása végett idézi. Ebben a szövegkörnyezetben Dávid templomépítési terveiről van szó. Nátán azonban értesíti a királyt, hogy a fia, Salamon fogja felépíteni Isten házát. Az Úr tovább megígérte: „Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam” (2Sám 7:14). Az eredeti kontextusban ez a szöveg, amelyet Pál idéz, nem utalhat Krisztusra, figyelembe véve a szöveg második részét: „… aki mikor gonoszul cselekszik, megfenyítem őt emberi vesszővel és emberek fiainak büntetésével”. Nyilvánvaló okok miatt ez a szöveg inkább a bűnös Salamonra utal, mint a bűn nélküli Krisztusra.
A két bibliaszövegben – Zsolt 2:7 és 2Sám 7:14 versében – van azonban valami, ami közös. Mindkét szöveg aláhúzza a tényt, hogy Izrael királya és Salamon Isten fiai: „Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged” és „ő lészen nékem fiam”. A hangsúly nem magán a születésen van, hanem azon a tényen, hogy Isten adoptálta a Dávid dinasztiájához tartozó királyt, illetve az utódja királyi státuszán, amely a Zsidókhoz írt levélben Krisztusra van áthelyezve. Zsid 1:5 versének bevezető kifejezése egy kérdés: „Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, ma szültelek téged?” A nyilvánvaló válasz az, hogy egyetlen angyalnak sem. Egyedül Jézus „annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). Ez a név „az Én Fiam”, egy olyan rang vagy jogcím, amelyet egyetlen angyal sem kapott meg. Isten egy angyalnak sem mondta: „Ülj az én jobb kezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem” (Zsid 1:13).
Megtörténhet azonban, hogy valaki tiltakozzon az adoptálás értelmében vett születés gondolatával szemben, ha ezt a szöveget Zsid 1:6 versével vetjük össze: „Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba…” Az illető ezt mondhatná: vajon ez a szöveg nem arról szól, hogy Krisztus az Elsőszülött? Jó kérdés. Olyan szövegekben, mint 1Móz 25:13; 27:19 és 35:23 versei, az „elsőszülött” kifejezés a primogenitus jelentéssel bír, az Ótestamentumban azonban ez a szó Izraelre is vonatkozik (2Móz 4:22–23), és az ő esetében az „újszülött” fogalma ellentétben áll Egyiptom „újszülöttjével”. Zsolt 89:28 versében Dávid Isten „elsőszülöttjeként” van megnevezve, jóllehet a testvérei közt ő volt a legkisebb! Az Újszövetségben Jézus Mária „elsőszülött Fia” (Lk 2:7),
„elsőszülött sok atyafi között” (Róm 8:29), aki „minden teremtménynek előtte született” (Kol 1:15), és „elsőszülött a halottak közül” (Kol 1:18; Jel 1:5). Ezekből a szövegekből az derül ki, hogy az „elsőszülötti” rang vagy státusz Krisztus vezető szerepére vonatkozik az egyházban, a teremtésben, a világegyetemben és a feltámadtak körében. A Zsid 1:5 és 6 közötti kapcsolat rámutat, hogy Jézus ez a Dávid dinasztiájából származó király, akit Isten a következő felhívással együtt mutat be a világnak: „És imádják őt az Istennek minden angyalai!” (Zsid 1:6).
Az 1. fejezetben felsorolt bizonyítékok mentén 4 kijelentés körvonalazódik: (1) Isten egyedül egy Személyt nevez „Fiúnak” (Zsid 1:5), és ez a Személy Krisztus. (2) Az angyalok imádják ezt a Fiút (Zsid 1:6). (3) A Fiú a Király, aki nem változik, az Igazságos és a Felkent, aki a mennyet és a földet teremtette (Zsid 1:8–10). (4) A Fiú Isten jobbján uralkodik, miközben az angyalok, vele ellentétben mindössze üdvözülni vágyó embereket szolgáló lelkek (Zsid 1:11–14).
Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy az Úr Krisztust nem az Atya szülte, hanem testet öltésének köszönhetően Isten Fiaként Isten az emberiséget a „fiává fogadta” az Ő „Szerelmesében” (Ef 1:6). Tehát Jézusé az „elsőszülöttség” rangja. E státusza sokkal magasabb az angyalok státuszánál, és még ez utóbbiak imádatát is megérdemli. Amikor Ellen G. White tanácsot ad az egyháznak arra vonatkozóan, hogy mi a legjobb módszer eljutnunk a többi keresztényhez, a következő kijelentést teszi az Úr Jézus preegzisztenciájára, eleve létezésére vonatkozóan: „Ne domborítsátok ki az igazságnak azokat a vonásait, melyek elítélik az emberek szokásait és tetteit, míg lehetőségük nem nyílt felismerni, hogy Krisztusban hívő emberek vagyunk; hogy hiszünk istenségében és eleve létezésében” (Bizonyságtételek, 6. köt., 58. o.). Ellen G. White segítette a frissen megalapított Adventista Egyházat megtalálnia a Biblián alapuló egyensúlyt Jézus preegzisztenciáját illetően. Lázár feltámadásának kontextusában a következőt írta Jézus természetéről: „Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet” (Jézus élete, 530. o.).

Ez utolsó időkben
Az első keresztény írók valóban hitték, hogy elérkezett az utolsó idő, aminek a csúcspontja Jézus második eljövetele lesz. Ebből az okból kifolyólag mondhatta Pál: „Ez utolsó időkben [a próféták idejével ellentétben] szólott nékünk Fia által” (Zsid 1:1–2). Hasonló módon amikor Pétert és a többi tanítványt azzal vádolták, hogy pünkösdkor megrészegedtek, Péter azt állította, hogy a nyelveken beszélés csodája a jövendölés beteljesedése: „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak…” (ApCsel 2:17). Jóel 2. fejezetének próféciája az utolsó napok kezdetén vált valóra. Továbbá, amikor Jézus testet öltéséről beszélt, ezt mondta Péter:
„Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek” (1Pt 1:20). Ezeket az utolsó napokat a csúfolódók – a Jézus visszajövetelében kételkedők (2Pt 3:3–4) és a szegényeket önző, gazdagodási vágyból sanyargatók (Jak 5:3) – jelenléte jellemezte. Az utolsó napokban az Antikrisztus is megjelenik a világ eseményeinek színterén.
Habár elfogadott az állítás, miszerint az utolsó napok Jézus testet öltésével kezdődnek, van-e különbség ezen „utolsó napok” és a „vég ideje” között, ahogy azt Dániel és Jelenések könyve tanítja? Vegyük figyelembe Dán 8:14 versének 2300 napos próféciáját. Ennek a jövendölésnek a terminusa jóval meghaladja a Jézus korát. Más próféciák teljesedése is hátravan még, például a „hét csapás” bekövetkezése (Jel 15:1; 21:9). És végül az „utolsó ellenség” (1Kor 15:26) sem semmisült még meg, és „az utolsó trombitaszót” sem hallottuk még (1Kor 15:52). Következtetésként elmondhatjuk, hogy az utolsó napok Jézus testet öltésével kezdődtek el, viszont a történelem utolsó és egyben legnagyobb eseménye még hátravan. A két eljövetel közti megjövendölt, de még be nem teljesedett eseményekre csak ezután kerül sor.

III. ALKALMAZÁS
Amikor a Zsidókhoz írt levél 1. fejezetét elemezzük, megértjük, hogy teológiai szempontból nagyon koncentrált szövegről van szó. Lángoló, kegyes és gyakorlatra összpontosító kereszténységre van szükségünk. A helyes gyakorlat (ortopraxia) és a megfelelő magaviselet mindazonáltal abból ered, amit hiszünk (ortodoxia). A szép keresztény életmód megfelelő alapokon nyugvó teológiára épül.
Elmélkedésre és megbeszélésre
1. Szerinted a teológiánknak és a gyakorlati kereszténységünknek egyensúlyban kellene lennie egymással? Ha ige, hogyan?
2. Hogyan tehetünk különbséget vallásos-kulturális „hozományunk” és a bibliai igazság között?
3. Napjainkban válságban a kulturális és az egyházi élet, hiányzik belőle a tekintély. Ilyen körülmények között a Zsidókhoz írt levél 1. fejezete hogyan biztosít számunkra útmutatást?