Jézus, az új szövetség Közvetítője

Alapige: „Most azonban a mi főpapunk annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel jobb szövetségnek közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett” (Zsid 8:6).

Tökéletes életével és helyettünk vállalt halálával Jézus új, különb szövetségért járt közben ember és Isten között. Áldozatával eltörölte a halálbüntetést, ami a törvényszegéseink miatt fenyegetne, és lehetővé tette az új szövetséget.
Ezt az igazságot Zsid 10:5-10 szakasza magyarázza. Úgy jellemzi Jézust, mint aki tökéletesen engedelmes volt, amint a szövetség megkövetelte. A 40. zsoltárra hivatkozik, amelyben Dávid kifejezte a vágyát, hogy teljes mértékben Istennek akar engedelmeskedni: „Íme, megjelentem, a könyvtekercsekben írva van rólam. Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van” (Zsolt 40:8-9, RÚF). „Az eredeti szövegösszefüggésben ez a kifejezés [»hogy akaratodat teljesítsem«] az Isten akaratának való erkölcsi engedelmességet mutatta be. A zsidókhoz írt levél szerzője azért élt ezzel a kifejezéssel, hogy érzékeltesse: Krisztus az áldozatával Isten akaratát teljesítette, elfogadható engesztelést végzett, amit az állatáldozatok nem biztosíthattak” (The SDA Bible Commentary. 7. köt. 460. o.).
Pál számára ez a zsoltár különleges jelentőségűvé vált Jézus testet öltésével, aki megtestesítette az új szövetség engedelmességét. Ő a mi példaképünk. Megmentett bennünket nemcsak halála, hanem tökéletes engedelmessége által is.

Február 12–19. – A keresztény otthon hete

EGW idézet:

Gyorsan közeledett Krisztus földi munkásságának vége. Éles körvonalakkal rajzolódtak ki előtte az események, melyek felé léptei vezettek. Még mielőtt emberi testet öltött volna, végig látta az utat, amelyen haladnia kell, hogy megmentse, ami elveszett. A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette koronáját és királyi palástját, leszállt a trónjáról, hogy emberi ruhát öltsön istenségére. Szeme elé tárult a bölcsőtől a Kálváriáig vivő ösvény. Ismerte a rá váró kínokat. Mindent tudott, mégis ezt mondta: „Ímé, jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:8–9) Előre látta küldetésének eredményét. Küzdelmes, önfeláldozással teli földi életét megvidámította a kilátás, hogy munkája nem lesz hiábavaló. Életét adja az ember életéért, s ezzel visszanyeri a világot az Isten iránti hűségnek. Bár először a vér keresztségében kell részesülnie, bár a világ bűneit ártatlan lelkének kell hordania, bár kimondhatatlan gyötrelem árnyéka borul rá – mégis az előtte álló örömért keresztet szenved megvetve a gyalázatot. – Jézus élete, 410. o.

Krisztus azért jött, hogy egy hatalmas és csodás törvényt mutasson be. Jött, hogy magasba emelje a régi parancsolatot, ami már a kezdetektől a rendelkezésünkre állt. Szükségünk van a törvényre és a prófétákra. Szükségünk van az Ótestamentumra, hogy korszakokon át vezessen el az Újtestamentumig, mely nem veszi át az Ótestamentum helyét, hanem még inkább érthetővé teszi a megváltási tervet azáltal, hogy fontosságot tulajdonít az áldozati rendszernek, az adományoknak, valamint az Igének, amely kezdettől fogva a mienk volt. Minden lélek kedvét és örömét lelheti a tökéletes engedelmességben. Az Isten kinyilatkoztatott akarata iránti engedelmesség egységet teremt Krisztussal… Róla van megírva: „Ímé, jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:8–9) – Sons and Daughters of God, 48. o.

Isten olyan nagy érdeklődés tanúsított az általa teremtett lények iránt, és olyan nagy szeretettel viszonyult a világhoz, „hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Krisztus eljött, hogy erőt hozzon az embernek, hogy felemelje, nemesebbé tegye és megerősítse, és képessé tegye arra, hogy az isteni természet részesévé váljon, ha elszakad a világi kívánságok okozta romlástól. Bebizonyította az elbukott világok lakóinak és az embereknek, hogy a törvény betartható. Emberi természetében engedelmesség volt a menny törvénye iránt, és ezzel bebizonyította, hogy az Úr joggal várja el a törvény iránti engedelmességet. Az ítélet napján az Ő élete lesz majd a legcáfolhatatlanabb érv Isten törvénye mellett. – In Heavenly Places, 38. o.
 

1. Olvassuk el Zsid 7:11-19 szakaszát! Miért volt szükség az új szövetségre?

A zsidókhoz írt levél szerint új szövetség lépett életbe azzal, hogy Jézus a Melkisédek rendje szerinti pap lett. Az régi szövetség a lévita papság alapján állt (Zsid 7:11). A lévita papok közvetítettek Isten és Izrael között, a törvény pedig kizárt mindenki mást ebből a szolgálatból. Pál ezután arra a következtetésre jut, hogy a papság megváltozása az arra vonatkozó törvény, illetve a szövetség megváltozását is jelenti (Zsid 7:12, 18-19).
Az régi szövetséggel az volt a baj, hogy nem tehette tökéletessé az embert (Zsid 7:11). Pál itt a lévitai papságról és annak szolgálatáról beszél (áldozatok, ünnepek stb.). Az állatáldozatok nem biztosíthattak igazi, teljes tisztulást a bűntől, sem közvetlen utat Istenhez (Zsid 9:13-14; 10:1-4, 19-23 ).
Szükség volt az új szövetségre, ami nem jelenti azt, hogy Isten igazságtalanul járt volna el Izraellel a régi szövetség alapításával. Az volt a célja a léviták szolgálatával és a szentély rítusaival, hogy védje a népet a bálványimádástól, és Jézus jövőbeli szolgálatára mutasson előre. A zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, hogy az áldozatok csupán „a mennyei dolgok” árnyékai (Zsid 10:1, RÚF) voltak.
Az áldozatoknak azzal kellett segíteniük a népet, hogy Jézusra mutattak, és „ama bárány” felé fordították a bizalmukat és a hitüket, „aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29, vö. Ézsaiás 53). Pál ezért mondja: a törvény „Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg” (Gal 3:24), és „a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” (Róm 10:4, RÚF).
Más szóval még a jó és tökéletes Tízparancsolat sem képes üdvözíteni (Róm 3:20-28; 7:12-14). Az igazságosság tökéletes mércéjét mutatja meg, de igazzá nem tehet, ahogyan nem tűnnek el éveink ráncai sem attól, ha a tükörbe nézünk. A tökéletes megigazuláshoz Jézusra, a Helyettesünkre van szükségünk.
Miért nem menthet meg minket a törvény? Miért nem elég az, ha betartjuk az összes parancsolatot, még ha elég jól, akár hibátlanul is tennénk azt?

EGW idézet:

A nép bűnét jelképesen a szolgálattevő papra, a nép közbenjárójára hárították. A pap maga nem tehette  önmagát  bűnéért  való  áldozatul, nem végezhetett engesztelést élete odaadásával, hiszen ő is bűnös ember volt. Ezért ahelyett, hogy maga szenvedte volna el a halált, hiba nélküli, ép bárányt áldozott föl; a bűn büntetését az ártatlan állatra hárították át, mely így közvetlen helyettes lett, s Jézus Krisztus későbbi tökéletes áldozatát jelképezte. Az áldozat vérén keresztül az ember hit által Krisztus vérére tekintett, mely majd elfedezést fog végezni a világ bűneiért. – A Te Igéd igazság, I. köt., 1111. o.

Pál azon is fáradozott, hogy hallgatói gondolatait a bűnért hozott egyetlen áldozatra irányítsa. Előbb utalt azokra a véráldozatokra, amelyek az eljövendő nagy, értékes áldozatnak  csak  előrevetített  jelképei voltak, azután pedig Krisztust szemléltette, mint akiben a törvény összes ceremóniái beteljesedtek; akire utaltak, aki az elbukott ember életének és reménységének egyetlen forrása. Az ősidők, az ókor szent emberei is a Krisztus vérébe vetett hit által üdvözültek. Mikor látták az áldozati állatok haláltusáját, pillantásuk áthatolt a korszakokon, feltekintettek Isten szent Bárányára, „aki elveszi a világ bűneit”.
Az Úr jogosan igényli valamennyi teremtménye szeretetét és engedelmességét. Törvényében a jog, az igazság tökéletes zsinórmértékét adta. Igen sokan azonban megfeledkeznek Teremtőjükről, és akaratának ellenére saját utaikat követik. Ellenségeskedéssel viszonozzák szeretetét, amely magas, mint a menny, és széles, mint a világegyetem. Isten nem csökkentheti törvénye követelményeinek szintjét a bűnös ember akarata szerint; az ember viszont saját erőből nem tehet eleget a törvény követelményeinek. Tehát a bűnöst csak a Jézusba vetett hit tisztíthatja meg minden bűnétől, és teheti képessé arra, hogy engedelmeskedjen Teremtőjének. – Az apostolok története, 424–425. o.

Az ember olyan lelki vakságban sínylődött, hogy már teljesen hatástalannak tartotta Isten Igéjét. A hagyományok befolyására azt hangoztatta, hogy a nagy megváltási terv csupán azért lett kitalálva, hogy hatályon kívül helyezze és hasztalanná tegye Isten törvényét, pedig épp a Golgota bizonyítja a legerőteljesebben Jehova rendeleteinek változhatatlan jellegét… A jellemet össze kell vetni a tökéletesség nagy erkölcsi mércéjével. Különösen azokat a bűnöket kell megvizsgálni, amelyek megbántották Istent, szégyent hoztak a nevére, elutasították Szentlelkének világosságát, és a lélekből kiölték az első szeretetet. A győzelmet a hit és az engedelmesség által érhetjük el… A győzelem nem lett csupán a vértanúk idejére korlátozva. Küzdelmet kell vívnunk a világiasság, a hamis biztonságérzet, a büszkeség, a kívánságok, a hamis tanítások és az életünkben levő erkölcstelenség aljas kísértése ellen… Vajon talpon fogunk maradni, amikor Isten próbára tesz bennünket? – That I May Know Him, 256. o.
 

.

2. Vessük össze Zsid 8:10-12 részét 5Móz 6:4-6, 30:11-14 és Jer 31:31-34 verseivel! Mit tudhatunk meg ezekből a szakaszokból az új szövetség jellegéről?

Az új szövetség ígérete A zsidókhoz írt levélben visszautal Jeremiás próféta könyvére. Jeremiás szerint Istennek az új szövetségre vonatkozó ígérete tulajdonképpen annak a szövetségnek a megújítása volt, amit Mózes által kötött Izraellel (Jer 31:31-34). Tehát mondhatjuk, hogy Jeremiás 31. fejezete nem egy szigorúan vett „új” szövetségről beszélt, hanem az Izraellel kötött eredeti szövetség „megújításáról”. Sőt a héber hadashah szó („új”) jelentheti azt is, hogy „megújítás” vagy „vadonatúj”.
A régi szövetséggel az volt a gond, hogy az emberek megszegték (Zsid 8:8-9). Nem a szövetség volt hibás, hanem a nép. Ha a jelképeken át Izrael meglátta volna az eljövendő Messiást, ha bíztak volna benne, akkor nem törték volna meg a szövetséget. Ám az igazság kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy sok izraelita hívőn keresztül igenis teljesedtek a szövetség céljai, az ő szívükben valóban benne volt a törvény (Zsolt 37:31; 40:9; 119:11; Ézs 51:7).
Az új szövetség a régi megújítása volt, bizonyos értelemben azonban mégis új. Jeremiás ígérete az „új szövetségről” csupán felvázolta azoknak a feltételeknek a megújulását, amelyek már a fogság előtt is léteztek, de amelyeket többször is megszegtek és megújítottak, mivel a nép vissza-vissza esett a hitehagyásba. Ez pedig azért történt, mert a nép egyszerűen nem akarta megtartani az Istennel kötött szövetség rájuk eső részét (Jer 13:23).
Az Úr ezért megígérte, hogy „új rendet teremt” (Jer 31:22). A szövetség nem olyan lesz, mint az, amit Isten „az ő atyáikkal” kötött (Jer 31:32). A nép hűtlensége miatt sosem teljesedtek be azok az ígéretek, amiket Isten tett a mózesi szövetség alatt. Most a Fiú által adott biztosíték érdeme alapján (Zsid 7:22) az Úr már beteljesíti a szövetsége célját. Nem változtatta meg a törvényét vagy helyezte lejjebb annak mércéjét, hanem elküldte a Fiát, hogy garantálja a szövetségi ígéreteket (Zsid 6:18-20; 7:22). Ezért nem kapcsolódik átok ehhez a szövetséghez. Kizárólag áldásokat tartalmaz, mert Jézus tökéletesen beteljesítette azt, „átokká lévén érettünk” (Gal 3:13).
Olvassuk el 2Tim 2:13 versét! Mit tanulhatunk meg Istennek a népe és a terve iránti hűségéből, gondolva emberi kapcsolatainkra és terveinkre?

EGW idézet:

A Krisztusra mutató áldozati szolgálat ideje elmúlt, az emberek tekintete a világ bűneiért hozott igazi áldozat felé fordult. A földi papság megszűnt, Jézushoz jövünk, az új szövetség közbenjárójához „és a meghintésnek véréhez, amely jobban beszél, mint Ábel vére” (Zsid 12:24). „Még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor. [...] Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált sátoron keresztül, [...] az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve.” (Zsid 9:8–12) „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzen érettük.” (Zsid 7:25) Bár a szolgálat áthelyeződött a földiből a mennyei templomba, bár a szentély és a mi nagy Főpapunk emberi szemnek láthatatlan, a tanítványok mégsem szenvednek kárt. Közösségükben nem következhet be szakadás, nem csökkenhet az erő a Megváltó távollétében. Amíg Jézus a fenti szentélyben szolgál, addig Lelke által Ő a földi egyház papja is. Visszavonult a földi szemek elől, de távozásakor adott ígérete beteljesedett: „Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:20) Miközben erejét helyettes szolgáira ruházza át, éltető jelenléte most is egyházával van. – Jézus élete, 166. o.

Az apostol szerette volna, ha címzettjei emlékeznek arra, hogy életükkel be kell mutatniuk a Krisztus átformáló hatalma által bennük végbement változást. A világ világosságainak kellett lenniük, akik megtisztított és megszentelt jellemükkel olyan befolyást árasztanak, mely szemben áll a sátáni eszközök befolyásával. Mindig emlékezniük kellett a szavakra, amelyek szerint mindez „nem tőlük van”. Saját szívüket nem változtathatták meg. Amikor törekvéseik nyomán emberek hagyták el Sátán seregeit, és álltak Krisztus oldalára, a végbement változást nem volt szabad saját munkájuknak tulajdonítaniuk. (…) A bűnös ember megtérése után észlelhető nagy változás nem emberi jóság gyümölcse… Az irgalmas Isten részesített minket kegyelmében. Adjunk hálát, és zengjünk dicséretet neki, amiért Megváltónkká lett. A szívünket és elménket betöltő szeretete a kegyelem gazdag áradataiban törjön elő. Amikor halottak voltunk törvényszegéseinkben és bűnünkben, Ő lelki életre támasztott fel bennünket. Kegyelmet és megbocsátást adott, és új élettel töltötte meg a lelkünket. – Isten csodálatos kegyelme, 319. o.

 

.

3. Olvassuk el Zsid 8:1-6 szakaszát! Miért jobb Közbenjáró Jézus?

A görög mesitēs („közbenjáró”) kifejezés a mesos („közép”) szóból ered, és azt jelöli, aki középen áll vagy jár. Ez a kifejezés arra utal, aki egyet vagy többet betöltött a következő szerepek közül: 1) döntőbíró két vagy több fél között, 2) közvetítő vagy üzleti ügynök, 3) tanú, a szó jogi értelmében vagy 4) aki kezesként lép fel, biztosítva egy megállapodás végrehajtását.
A zsidókhoz írt levélben a mesitēs szónak túl szűk fordítása az, hogy „közbenjáró”, mert a görög kifejezésnek csak az első két vagy három alkalmazására összpontosít. A levél viszont a negyedik szerepet hangsúlyozza. Jézust nem abban az értelemben tekinti „közbenjárónak”, mint aki elsimítja a nézeteltérést az Atya és az emberek között, vagy békéltetőként rendezi a kapcsolatot az eltávolodott felek között vagy tanúként hitelesíti a szerződés meglétét, annak teljesítését. Pál magyarázata szerint inkább Ő az új szövetség biztosítéka (kezese) (Zsid 7:22). A zsidókhoz írt levélben a „közbenjáró” kifejezés egyenértékű a „kezessel”. Ő kezeskedik azért, hogy a szövetségi ígéretek teljesüljenek.
Krisztus halála által vált lehetővé az új szövetség megalapítása, mert ezzel eleget tett az Izraellel (sőt Édenben az első emberpárral) kötött első szövetség igényeinek, amit azután megtörtek (Zsid 9:15-22). Ebben az értelemben Jézus a kezes, aki magára vállalta minden megszegett törvény jogos következményét. Másrészt Jézus mennybéli felmagasztalása garantálja, hogy teljesedni fognak Isten ígéretei, amelyeket az emberiségnek tett (Zsid 6:19-20). Ő kezeskedik a szövetségért, mert bemutatta, hogy az Úr ígéretei igazak. Az Atya megmutatta, amikor Jézust feltámasztotta és a jobbjára ültette, hogy bennünket is feltámaszt majd és magához vesz.
Jézus nagyobb Közbenjáró Mózesnél, mert a mennyei szentélyben szolgál és tökéletes áldozatként ajánlotta fel magát (Zsid 8:1-5; 10:5-10). Mózes arca visszatükrözte Isten dicsőségét (2Móz 34:29-35), Krisztus viszont maga az Úr dicsősége (Jn 1:14; Zsid 1:3). Mózes szemtől szemben beszélt az Úrral (2Móz 33:11), Jézus pedig Isten testté lett Igéje (Jn 1:1-3, 14; Zsid 4:12-13).
Krisztus valóban eleget tett a szövetség feltételeinek az engedelmességével. Ennek fényében milyen szerepe van az engedelmességnek a mi életünkben? Miért olyan fontos ez még most is?

EGW idézet:

Isten Fiának, az Atya egyszülöttjének halála felmagasztalta az isteni kormányzat törvényét. Krisztus viselte a világ bűnének terhét. Méltókká csak egyedül Isten Fiának testet öltése és halála tesz bennünket. Ő azért szenvedhetett helyettünk, mert az istenség támogatását élvezte. Azért tűrhetett, mert nem volt benne szennyfolt, hitetlenség vagy bűn. Az Üdvözítő győzött az ember helyett, s így magára vette a jogos büntetést, ekképpen biztosítva az embernek az örök életet, de egyúttal magasba emelte és felmagasztalta a törvényt. Minden lélek köteles Krisztus, az emberiség nagy példaképének nyomdokaiba lépni. Ő mondta: „Megtartottam Atyám parancsolatait.” A farizeusok azt hitték, hogy Jézus lekicsinylően viselkedett Isten törvényével szemben, azonban a Megváltó így szólt hozzájuk: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5:17–18) – Sons and Daughters of God, 48. o.

Pátmosz szigetén Isten kijelentette Jánosnak, amit közölni kívánt az emberekkel. Tanulmányozzátok e kijelentéseket. Itt találjátok az elmélyülésre méltó tárgyakat, nagy és átfogó tanításokat, melyeket az egész angyalsereg közölni igyekszik az emberekkel. Szemléljétek Krisztus életét és jellemét, tanulmányozzátok közbenjárói munkáját. Itt végtelen bölcsességet, végtelen szeretetet, végtelen igazságosságot, végtelen könyörületet találtok. Itt a mélység és magasság, a hosszúság és a szélesség, ezekben mélyedjetek el. Számtalan toll foglalkozott már a Fiú életének, jellemének, közbenjárói munkájának  hirdetésével, s mégis minden olyan értelem, melyen át a Szentlélek tevékenykedett, friss és új megvilágításban tárja fel a tárgyakat. Rá szeretnénk vezetni az embereket, hogy megértsék, mit jelent számukra Krisztus, és milyen felelősségek vállalására hívja fel őket. Mint képviselőinek és tanúinak, nekünk kell előbb teljesen megértenünk a megmentő igazságokat, amit tapasztalati tudásból nyerhetünk. – Bizonyságtételek, VI. köt., 59. o.
 

.

Kísértést érezhetünk arra, hogy azt gondoljuk, az új szövetség „jobb ígéreteket” tartalmaz, mivel a régi szövetségnél nagyobb jutalmakat kínál (menynyei otthon, örök élet stb.). Azonban az az igazság, hogy Isten ugyanazt ígérte az ószövetségi hívőknek is, mint nekünk (lásd Zsid 11:10, 13-16). Zsid 8:6 versében a „jobb ígéretek” kifejezés másfajta ígéretekről szól.
Az Úr és Izrael közötti szövetség a két fél egymásnak tett ígéreteinek a hivatalos jegyzéke. Isten magára vállalta a kezdeményezés szerepét, és megszabadította a népet Egyiptomból, továbbá megígérte, hogy elvezeti őket az ígéret földjére.

4. Vessük össze 2Móz 24:1-8 és Zsid 10:5-10 részeit! Milyen hasonlóságokat és eltéréseket veszünk észre e két ígéret között?

Az Isten és Izrael közötti szövetséget vérrel iktatták be. A vért az oltárra, illetve az alá hintették. Izrael népe megígérte, hogy engedelmeskedik mindannak, amit az Úr mondott.
„Az örök élet feltételei ma is ugyanazok, mint mindig voltak, mint amelyek ősszüleink paradicsomi bukása előtt voltak: tökéletes engedelmesség Isten törvénye iránt, tökéletes igazság, életszentség. Ha ezek megtartása nélkül is elnyerhetnénk az örök életet, akkor az az egész világegyetem boldogságát veszélyeztetné. A bűn útja, összes kínjával és nyomorával együtt nyitva állna az örökkévalóságon át” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 46-47. o.).
Isten teljesítette az új szövetség szigorú követelményeit, mert odaadta a Fiát, hogy tökéletes életet éljen közöttünk, és így a szövetség ígéretei benne teljesedhessenek – amelyeket Jézusba vetett hit által mi is elnyerhetünk. Krisztus engedelmessége garantálja a szövetségi ígéreteket (Zsid 7:22). Ő részesül a szövetség áldásaiban, amelyeket utána ránk ruház. Aki „Krisztusban” van, vele együtt élvezi majd az áldásokat. Isten a Szentlelkét is adja, hogy képessé tegyen minket a törvény betartására.
Krisztus eleget tett a szövetség feltételeinek, így nem lehet kétséges, hogy Isten beteljesíti az ígéreteit. Hogyan segít ez nekünk 2Kor 1:20-22 szakaszát megérteni? Milyen nagyszerű reménységet találunk ebben?

EGW idézet:

A próféták tanításaiban az Úr érthetően kinyilatkoztatta szeretetét és a megváltásukra készített tervet. A menny követei, akiket egyházához küldött, Izrael  elhívásának,  sikereinek,  kudarcainak,  Isten  kegyeibe való visszafogadásának, a szőlőskert Gazdájától való elfordulásának történetéről, valamint arról beszéltek, hogy a korszakokat átfogó tervet a maradék fogja megvalósítani, melynek életében minden szövetségi ígéret teljesedni fog. És ma Ő ugyanazt üzeni (…) Izrael! Bízzál Istenben! A szőlőskert Gazdája még most is gyűjti régóta várt drága gyümölcseit a nemzetek és népek közül! Nemsokára eljön övéihez; és azon a boldog napon végre megvalósul Izrael házával való terve. – Próféták és királyok, 22. o.

A drága Szentírás Isten kertje, a mennyei ígéretek pedig a kert rózsái és liliomai. Annyira szeretném, hogy bárcsak mindannyian elhinnénk az Úr ígéreteit… A mennyel való jó kapcsolatunkat nem a szívünkben levő öröm bizonyítja, hanem az, hogy a következő szavakkal viszonyulunk Isten ígéreteihez: „Ezek az enyémek. Az Úr kiárasztotta rám Szentlelkét. Én szüntelenül befogadom a világosságot, hiszen Ő megígérte:
»Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.« Hit által léphetek be a kárpit mögé, és szorosan kapaszkodom Krisztusban, az én erősségemben. Hálás vagyok Istennek, hogy van Megváltóm.” (…) Az Igében található ígéretekben Isten mindannyiunkat személyesen szólít meg, és teszi ezt oly közvetlenül, hogy szinte hallhatjuk a hangját. Az ígéretek által Krisztus kegyelmet és erőt ad nekünk arról a fáról, amelynek a levelei a „pogányok gyógyítására” valók. Ha ezeket elfogadjuk és magunkévá tesszük, akkor megerősödik a jellemünk, és az életünkre nézve ihletést és támogatást nyerünk. – The Faith I Live By, 9. o.

Krisztus eljött a földre, és az örökkévalóságban felhalmozott szeretettel állt az emberek fiai elé. Ez az a kincs, amelyet a vele való kapcsolat útján kell megkapnunk, bemutatnunk és továbbadnunk. Isten művében az emberi erőfeszítést csak odaszentelt, imádkozó élettel, a krisztusi kegyelem életet átformáló hatalmának megmutatásával lehet eredményessé tenni. Különböznünk kell a világtól, mert Ő ránk nyomta pecsétjét; mert bennünk nyilatkoztatja ki saját szeretetét és jellemét. Megváltónk pedig betakar minket igazságával. – A nagy Orvos lábnyomán, 37. o.

.

.

5. Vessük össze Jer 31:33 és Ez 36:26-27 verseit! Hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Az első szövetségi dokumentumot Isten kőtáblákra írta, majd a frigyládába helyezték, hogy tanúsítsa az Úr és a népe közötti szövetséget (2Móz 31:18;5Móz 10:1-4). A kőtáblákat azonban el lehetett törni, és amint Jeremiás tapasztalta, a tekercseket darabokra lehetett vágni, tűzbe lehetett vetni (Jer 36:23).
Az új szövetségben viszont Isten a nép szívébe írja a törvényét. A szív az elmét, az emlékezés és az értelem szervét jelöli (5Móz 29:4; Jer 3:15), ahol a tudatos döntések születnek (Jer 3:10; 29:13).
Ez az ígéret viszont nemcsak hozzáférést biztosított mindenkinek a törvényhez és annak ismeretéhez, hanem ami még fontosabb, változást indított el a nemzet szívében. Az volt Izraellel a baj, hogy a bűnük „vas tollal, gyémánt heggyel van felírva… szívük táblájára” (Jer 17:1). Makacs szívük (Jer 13:10; 23:17) miatt voltak képtelenek jót cselekedni (Jer 13:23).
Jeremiás nem azt jelentette ki, hogy megváltozott volna a törvény, mivel Izraelnek nem a törvénnyel, hanem a szívével volt gondja. Isten azt akarta, hogy a nép a hűségével fejezze ki a háláját azért, amit értük tett. Ezért adta nekik a Tízparancsolatot a történelmi előszó kíséretével, amiben kifejezte az irántuk való szeretetét és gondoskodását (2Móz 20:1-2). Az Úr arra vágyott, hogy Izrael azért tartsa be a törvényeit, mert elismerik, hogy Ő a legjobbat akarja nekik, amint ezt az Egyiptomból való csodálatos kiszabadításuk tanúsította. Az engedelmességüknek a hálájukat, a kapcsolatuk valóságát kellett volna kifejeznie.
Ugyanez igaz ma ránk nézve. Jézusnak a halála által megnyilvánuló szeretete és gondviselése vezeti be az új szövetséget (Lk 22:20). A valódi engedelmesség a szívből fakad, a szeretet kifejezéseként (Mt 22:34-40). Ez a szeretet a megkülönböztető jele annak, hogy a Szentlélek jelen van a hívő életében (Róm 5:5), amit a szeretet fejez ki (Gal 5:22).
Az ókori Izraelnek szeretnie kellett volna Istent már azelőtt, hogy tudhattak volna Krisztus haláláról. Nekünk tehát nem sokkal jobban kellene szeretnünk Őt? Hogyan mutatkozik meg a szeretetünk az engedelmességünk által?

EGW idézet:

A Biblia kinyilatkoztatja Isten akaratát. Isten Igéjének igazságai a Mindenható kijelentései. Aki ezeket az igazságokat megvalósítja az életében, minden tekintetben új teremtéssé válik. Nem kap új értelmi képességeket, de megszűnik a sötétség, amely elhomályosította értelmét a tudatlanság és bűn által. Ezek a szavak: „Új szívet adok nektek”, azt jelentik, hogy „új lelket adok nektek” (Ezék 11:19; 18:31; 36:26). A szív megváltozásával mindig együtt jár az igazság megértése és a meggyőződés keresztény kötelességeinkről. Aki komolyan és imádkozva, figyelmesen tanulmányozza a Szentírást, tiszta gondolkodást és józan ítélőképességet nyer – Istenhez fordulva a műveltség magasabb fokára juthat el. – Az én életem ma, 24. o.

Jézus azért jött, hogy új szívet adjon az embereknek. „Új szívet is adok néktek” – mondta. De az akkori és a napjainkban élő önigazultak nem érzik hiányát az új szívnek. Jézus elhaladt az írástudók és farizeusok mellett, mert azok nem érezték a Megváltóra való szükségüket. Megrögződtek formaságaikban és szokásaikban. Szolgálataikat Krisztus rendelte el, és azok tele voltak életerővel és lelki szépséggel. A zsidók azonban kihagyták a szertartásaikból a lelkiséget, és merő formákhoz ragaszkodtak, mígnem a lelki élet teljesen kiveszett közülük. Amikor eltávoztak Isten parancsolataitól és rendeléseitől, a hiányt saját előírásaik megsokszorozásával igyekezték pótolni. Szigorúbb követeléseket írtak elő, mint Isten. Minél merevebbek lettek, annál kevesebb szeretetet és Istentől származó lelkületet tanúsítottak. – Szemelvények, I. köt., 386. o.

Az Úr Igéjében találjuk meg az egyik legbuzgóbb könyörgést, Dávid imáját: „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten.” Az ilyen imára a Mindenható így válaszol: „Tiszta szívet adok beléd.” Ezt a műveletet azonban korlátolt ember nem végezheti el. A férfiaknak és a nőknek már első perctől kezdve a lehető legbuzgóbban kell kérniük Istent, hogy adjon nekik igazi keresztény tapasztalatot. Meg kell érezniük a Szentlélek teremtő erejét. Új szívre van szükségük, mely a mennyei kegyelem révén érzékeny és gyöngéd marad. A lélekből ki kell irtani az önzést. Minden ember teljes komolysággal és alázattal kérjen bátorítást és vezetést Jézustól, hogy az így megalkotott épület növekedhessen, mígnem az Úr szent templomává lesz. – Our High Calling, 159. o.
 
Akkor tehát hogyan üdvözülünk? „Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában” (Jn 3:14), úgy emeltetett fel az embernek Fia; és mindenki, akit a kígyó becsapott és megmart, ránézhet és élhet. „Ímé, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1:29) A keresztről áradó fény kinyilatkoztatja Isten szeretetét. Szeretete hozzá vonz. Ha nem állunk ellen ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához fog vezetni, mint olyanokat, akik megbánták bűneiket, és akikért a Megváltót megfeszítették. Ekkor Isten Szentlelke hit által lélekben új életet hoz létre. A gondolatok és vágyak összhangba kerülnek Krisztus akaratával. A szív, az elme újjáteremtődik annak képmására, aki azon munkálkodik, hogy egészen alárendeljük magunkat neki. Ekkor Isten törvénye bekerül az elmébe és a szívbe, és elmondhatjuk Jézussal: „Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem.” (Zsolt 40:9) – Jézus élete, 175. o.
 

.

„Ha szívünk Isten képmására újjá alakul, ha Isten szeretete lett beleplántálva, nem valósíthatjuk-e meg életünkben Isten parancsolatait? Ha gyökeret vert szívünkben ez a szeretet, ha átalakultunk Teremtőnk képmására, akkor beteljesedik az Újszövetség ígérete: »Adom az én törvényemet az ő szívükbe, és az ő elméjükbe írom be azokat« (Zsid 10:16). Ha a törvény a szívünkbe van írva, vajon nem fog-e élő alapot ölteni az életünkben? Az engedelmesség – a szeretet, hódolat és szolgálat – a tanítványság biztos jele. Azért mondja a Szentírás: »Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait« (1Jn 5:3). Továbbá másutt: »Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság« (1Jn 2:4). Ahelyett tehát, hogy a hit felmentene bennünket a törvény alól, épp a hit, éspedig egyedül a hit az, amely Krisztus kegyelmének részeseivé, az engedelmességre képessé tesz bennünket…
Minél szorosabb kapcsolatban állunk Jézussal, annál nyilvánvalóbb lesz saját bűnös voltunk; látásunk megtisztul, felismerjük fogyatkozásainkat, az Ő tökéletes jellemének éles ellentéteként. Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Sátán csalásai elvesztették erejüket és felébredt bennünk Isten Lelkének éltető ereje.
Krisztus iránti mély szeretet nem lakhat olyan szívben, amely még nem ébredt bűnös voltának tudatára. A Krisztus kegyelme által megújított szív csodálni fogja az Ő isteni jellemét. Ha saját erkölcsi gyengénket még nem ismertük fel, ez a legvilágosabban bizonyítja, hogy nem ismerjük még Krisztust az Ő tökéletességében” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 45–46, 48–49. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
1Móz 24–30; Evangelizálás,„Utcai programok” c. alfejezet
1.    Milyen imát mondott Ábrahám szolgája, miután Rebeka bemutatkozott neki?
2.    Miért szerette Izsák Ézsaut?
3.    Rebeka szerint meddig kellett Jákobnak Háránban maradnia?
4.    Hány napig tartott Jákob menyegzője Leával?
5.  Mit kell „magukra ölteniük” azoknak, akik szabadtéri előadásokkal próbálnak eljutni az emberekhez?
 

Alapszöveg: Zsid 7:11–19; 8:10–12; Jer 31:31–34; Zsid 8:1–6; 2Móz 24:1–8; Ez 36:26–27.

A tanulmány témái
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A régi szövetség a lévitai papságon alapult. Ennek az egyezménynek a részeként egyedül a léviták közvetíthettek Isten és az izraeliták között. A Zsidókhoz írt levél mégis arról beszél, hogy Isten miként nevezte ki Jézust Főpapnak a Melkisédek rendje szerint. Pál megemlíti, hogy Jézus nem a Lévi nemzetségéből származott (Zsid 7:14), hanem a Júdáéból. Így a lévitai papság törvényeinek megfelelően nem szolgálhatott papként. Ennek ellenére Isten főpapként nevezte ki Őt: „Te pap vagy örökké” (Zsid 7:21).
Joggal tehetné fel bárki a kérdést, hogy miként válhatott valaki Júda nemzetségéből pappá, figyelembe véve a léviták tilalmait. Csak a lévitáknak volt szabad szolgálniuk a templomban. Logikus módon előbb változásnak kellett volna bekövetkeznie. Pál megjegyzi, hogy egy ilyen változás a papság rendjének keretében szükségessé tenné magának a papi törvénynek a megváltoztatását (Zsid 7:12). Csakhogy a papi törvényekben eszközölt bármely változtatás a szövetség megváltoztatásához vezetne. Az első szövetség a lévitákkal köttetett, a második pedig Krisztussal. De miért ez a totális változás? Tanulmányunk egyértelműen rámutat arra, hogy a régi szövetség nem tisztíthatta meg a lelkiismeretet a bűntől (Zsid 10:4; 9:14), megtisztulás, amely a Krisztus által nekünk tulajdoníttatott feddhetetlenséget jelképezi. Az állatáldozatok előremutattak Jézusra, Isten igazi Bárányára, „aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29). Az új szövetséggel együtt nemcsak Bírónk, Közvetítőnk vagy Tanúnk van, hanem Kezesünk is, aki biztosít minket: teljesedni fognak a szövetség ígéretei. Mi több, ezen új szövetség keretében az emberek elsajátítják Isten törvényeit, mivel Isten „az ő szívükbe írja azokat” (Zsid 8:10).

II.    MAGYARÁZAT
Melkisédek felsőbbrendűsége
A Zsidókhoz írt levélben több helyen is meg van említve, hogy Krisztus a Melkisédek rendje szerinti pap. Pál a 7. fejezet nagy részét Melkisédek papságának szenteli azzal a céllal, hogy bemutassa Krisztus papságának természetét. Továbbá Pál kijelenti, hogy az Úr Jézus papsága felsőbbrendű a léviták papságához képest.
Az Újszövetségben mindössze két utalás van Melkisédekre: 1Móz 14:18 és Zsolt 110:4. A Zsidókhoz írt levél összefoglalja a Teremtés könyvének jelentését, és megállapítja, hogy Melkisédek Isten papja (Zsid 7:1), hasonlatos Isten Fiához, Jézushoz (7:3), és nagyobb Ábrahámnál (7:4). Mózes első könyvében olvasunk a Biblia első háborújáról, amelyben Ábrahám megfutamítja a négy támadó királyt, aki Lótot, az unokaöccsét is foglyul ejtette. Miután kiszabadította a foglyokat, Ábrahám hazafelé megy. Az úton Melkisédek, Sálem (Jeruzsálem) király-papja fogadja kenyérrel és borral – erre a részletre a Zsidókhoz írt levél nem tér ki –, majd megáldja a pátriárkát, aki tizedet ad neki (Zsid 7:1–2). Minek köszönhetően áll tehát Melkisédek a Lévi nemzetségéhez tartozó papok fölött? Három dolognak köszönhetően, amint azt az alábbiakban látni fogjuk. Először is Melkisédek „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs” (Zsid 7:3). A görög-római világban akinek nem volt apja, az törvénytelen gyermeknek számított, akinek pedig az anyja nem volt ismert, arról feltételezhető volt, hogy alacsony társadalmi szintű asszony szülte. A zsidó világban is hasonlóképpen: amikor egy embernek nem volt ismert a származása, nem jöhetett számításba a lévitai papság tekintetében. Isteni személy lett volna Melkisédek, ahogy sokan erre következtetnek? Nem. Hirtelen lép színre 1Móz 14. fejezetében, és ugyanolyan hirtelen tűnik el, anélkül hogy bármilyen utalás történne a családi hátterére vonatkozóan. Mivel a Teremtés könyvének jelentése semmit sem közöl az apjáról, az anyjáról, és úgy általában a származásáról, Pál tökéletes példának tekinti Melkisédeket Krisztus örök természetének szemléltetéséhez. Ezt támasztja alá a következő kijelentés is: „Sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de
hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké” (Zsid 7:3).
Zsid 7:8 versében Pál újfent összehasonlítja a lévitákat Melkisédekkel: „És itt halandó emberek szednek tizedet, ott ellenben [azaz Melkisédek esetében] az, aki bizonyság szerint él.” Itt a léviták halandó természete ellentétbe van állítva azzal, hogy 1Móz 14. fejezetében nincs feljegyzés Melkisédek haláláról. Nem halt volna meg Melkisédek? De igen, csak az a tény, hogy a halála nincs feljegyezve a Bibliában, segít Pálnak abban, hogy Melkisédekben Krisztus örök természetének tökéletes példáját lássa. Egy-egy lényeges részlet hiánya fontos eszköz az ókori írók tarsolyában. Az, hogy a Szentírás hallgat bizonyos dolgokról, annak a bizonyítékaként értelmezendő, hogy az a dolog nem létezik. Melkisédek a narráció keretében úgy jelenik meg, hogy nincs információ a származására és a halálára vonatkozóan, ami tipológiailag az örök Krisztus személyét idézi. Mivel Melkisédek személye az örökkévalóság felé mutat, míg vele szemben a léviták élete korlátolt, következik, hogy Melkisé-
dek magasabb szintet képvisel, mint a léviták.
Másodsorban, Melkisédek azért is áll a lévitai papok felett, mert megáldotta Ábrahámot, azt a pátriárkát, aki az ígéretet kapta (Zsid 6:13; 7:6). Ebben az értelemben „pedig minden ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb [Melkisédek] áldja meg a kisebbet [Ábrahámot]” (Zsid 7:7). Melkisédek nagyobb tehát Ábrahámnál, és nemcsak folyamatos papi szolgálata folytán, hanem azért is, mert megáldotta Ábrahámot.
Harmadsorban, Melkisédek azért is felsőbbrendű a lévitákhoz képest, mert még Ábrahám is tizedet adott neki a hadizsákmányból (Zsid 7:4). A dédunoka Lévi és leszármazottai Ábrahám által tizedet adtak Isten papjának, Melkisédeknek, aki nem a léviták közül volt (Zsid 7:9–10). A lévitai genealógia hiánya nem gátolta meg Melkisédeket abban, hogy tizedet fogadjon el Ábrahámtól, ahogy ugyanezen genealógia hiánya Jézust sem gátolta meg abban, hogy papként szolgáljon. A törvény megparancsolta a lévitáknak, hogy tizedet vegyenek izraelita testvéreiktől, és a maguk során ők is tizedet adjanak a kapott tizedből (4Móz 18:21–26). Pál pontosan erről a hagyományról beszél Zsid 7:5ben. Érvelésének értelemszerűsége nyilvánvaló. Melkisédek nagyobb Ábrahámnál, következésképpen nagyobb Lévinél is, egyszóval Melkisédek papsága nagyobb a léviták papságánál. Következésképpen Krisztus papsága minden földi papság felett áll, Ő „pap örökké, Melkisédek rendje szerint” (Zsid 7:17). Röviden: Melkisédek örök papságának köszönhetően nagyobb a lévitáknál. Ő áldotta meg Ábrahámot, a léviták ősét, és a léviták tizedet adtak Melki-
sédeknek Ábrahám által.
Jézus papságának felsőbbrendűsége
Az elmondottak alapján Jézus papsága több szempontból is felsőbbrendű a lévitai papsághoz képest.
Először is Krisztus „enyészhetetlen életnek ereje szerint lett” pap, és mert Isten nevezte Őt ki erre a szolgálatra, ahogy Zsolt 110:4 versében is olvashatjuk, nem pedig azért, mert felmenői erre feljogosíthatták volna, amint azt az ároni papság törvénye megkövetelte (Zsid 7:16–17; lásd 2Móz 29). Az Úr Jézus papsága szorosan összefügg az Ő személyével. Valóban, Krisztus meghalt, de fel is támadt (Zsid 13:20)! „Az egeknél magasságosabb lőn” (Zsid 7:26), és most „a mennyei Felség királyi székének jobbján ül” (Zsid 8:1), ahol „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük” (Zsid 7:25).
Ezzel szemben a lévitai papokat származásuk függvényében nevezték ki. Senki sem volt végtelen ideig pap, „mert a halál miatt meg nem maradhattak” (Zsid 7:23). Jézus azonban „minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága” (Zsid 7:24), és „mindenha él, hogy esedezzék érettük” (7:25). A Zsidók könyvében Jézus úgy van bemutatva, mint aki „örökké megmarad”, aki „mindenképpen üdvözíti” az embert és „mindörökké él” (Zsid 7:24–25). Egyszóval, az Úr Jézus papsága magasabb szintet képvisel, mint az ároni papság, mivel Ő halhatatlan – szemben a léviták mulandóságával.
Másodsorban, Jézust papként maga Isten erősítette meg, eskü által: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint” (Zsid 7:21). Az eskü ünnepélyes ígérettétel, amely gyakran isteni jelenlétre hivatkozik. Mivel amikor ígéretet tett Ábrahámnak az utódot illetően, Isten nem esküdhetett nagyobb isteni hatalomra hivatkozva, „önmagára esküdött, mondván: Bizony megáldván megáldalak téged, és megsokasítván megsokasítalak téged” (Zsid 6:13–14). Az Egyiptomból szabaduló nemzedéknek pedig ekképpen esküdött: „Nem fognak bemenni az én nyugodalmamba” (Zsid 3:11). Amikor Isten megesküszik valamire, hűségesen teljesíti azt. Ezen okból kifolyólag Jézus „jobb szövetségnek lett kezesévé” (Zsid 7:22). Másfelől a léviták isteni parancsra álltak a papi szolgálatba (2Móz 28:1), nem pedig eskütételt követően. Krisztus tehát magasabb rendű hozzájuk képest.
És végül, Jézus papi szolgálata azért is áll magasabb szinten a lévitai papok szolgálatánál, mert Jézus erkölcsi szempontból tökéletes volt. Az Áron nemzetségéhez tartozó papok naponta mutattak be áldozatokat, még hogyha azok végső soron hiábavalóak voltak is (Zsid 10:1–4). Előbb a maguk bűnei miatt áldoztak, majd pedig a mások bűnei miatt. Velük ellentétben Jézus önmagát áldozta fel egyszer és mindenkorra (Zsid 7:27). Ilyen papra van szükségünk, mivel Ő „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és az egeknél magasságosabb” (Zsid 7:26). Habár ezek a jelzők gyakorlatilag egymás szinonimái, árnyalatnyi különbségek azért vannak közöttük. Erkölcsi szempontból Jézus elkülönült a bűnösöktől, ártatlan volt, mentes a bűn bármely foltjától. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően áll Jézus Áron nemzetségének papjai felett (lásd ApCsel 2:27; Zsid 4:15).
Röviden: az Úr Jézus Krisztus jobb volt a lévitáknál, mivel halhatatlan, a papságát eskü erősíti, és erkölcsi szempontból tökéletes.

III. ALKALMAZÁS
Gondolj a Krisztus és a Melkisédek közti összehasonlításra Zsid 7. fejezetében. Melkisédek egy időben Sálem királya és a Magasságos Isten főpapja volt.
1.    Szerinted miért van megemlítve, hogy Melkisédeknek két tisztsége volt? Hasonlítsd össze Melkisédek két szolgálatát Krisztus két tisztségével, aki elsősorban Főpap Melkisédek rendje szerint, másodsorban pedig Júda királyi nemzetségének a Tagja.
2.    Mihez van társítva elsősorban Júda nemzetsége (1Móz 49:10)? Hogyan tölti be Jézus ezt a két szerepet?
3.    Hogyan viszonyulnál a bűnhöz, ha minden alkalommal, amikor vétkezel, társadalmi státuszod függvényében egy bárányt vagy egy borjút kellene feláldoznod (napjaink kontextusában egy biciklit vagy egy autót)?