Örök szövetség

Alapige: „És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad” (1Móz 17:7).

„És egy másik angyalt láttam az ég közepén repülni, akinél az örökkévaló evangélium volt, és azt hirdette a föld lakosainak, minden nemzetségnek, törzsnek, nyelvnek és népnek” (Jel 14:6, ÚRK). Figyeljük meg azt, hogy „örökkévaló evangélium”! Örökkévaló, mivel mindig létezett, mindig is volt, Isten megígérte nekünk Krisztus Jézusban „örök időknek előtte” (Tit 1:2).
Éppen ezért nem meglepő, hogy a Biblia másutt is említi az örök szövetséget (1Móz 17:7; Ézs 24:5; Ez 16:60; Zsid 13:20), ugyanis a szövetség lényege az evangélium: üdvözítő kegyelméből és szeretetéből Isten felajánlja neked az üdvösséget, amit nem érdemelsz meg, soha nem is tudnál biztosítani magadnak, te pedig válaszul viszonzod szeretetét „teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Mk 12:30). Ez a szeretet pedig a törvénye iránti engedelmességben mutatkozik meg: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait” (1Jn 5:3).
Ezen a héten a szövetség gondolatával foglalkozunk, amint azt Mózes ötödik könyve taglalja, mert ez az írás foglalkozik a szövetséggel és a kapcsolódó témákkal.

Október 16. – Az Egyházterületekben folyó építkezések támogatása (adományok), A keresztény sáfárság napja

EGW idézet:

Mivel bálványimádás és erkölcsi romlottság közepette éltek, ezért nem volt valódi fogalmuk Isten szentségéről, saját szívük rendkívül bűnös voltáról. Képtelenek voltak felfogni, hogy saját erejük és akaratuk nem elég ahhoz, hogy igazán engedelmeskedni tudjanak Isten törvényének. Azt sem tudták teljes egészében megérteni, hogy szükségük van Megváltóra. Mindezekre meg kellett tanítani őket. Isten elvezette népét a Sínai-hegyhez. Kinyilvánította előttük dicsőségét. Megajándékozta őket törvényével és az engedelmesség feltételének teljesítésétől függően az áldások ígéretével: „Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; (...) és lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19:5–6) (…) Áhítatot keltő fenséggel tanúbizonyságot tettek a törvény kihirdetéséről, és rémülten remegtek a hegy előtt. Ám csak néhány hét telt el, máris megszegték Istennel kötött szövetségüket, és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették a menny tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bűnös voltukat, és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek annak, hogy nem lehetnek meg a Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát, és az áldozati felajánlásokban vetítette előre árnyékát. Most a hit és a szeretet Istenhez kötözte őket, mint a bűn kötelékéből való szabadítóhoz. Most már előkészültek arra, hogy értékeljék és megbecsüljék az Újszövetség áldásait. – Pátriárkák és próféták, 371–372. o.

Szövetségéhez hű Istenünk a nyájas pásztor gyöngédségével és gondoskodásával a királyok Királyának hatalmát egyesíti. Útját semmi nem torlaszolhatja el. Hatalma korlátlan, és ez szavatolja, hogy biztosan beváltja a népének tett ígéreteit. Minden akadályt el tud távolítani munkája útjából. Minden nehézséget el tud hárítani, hogy megmeneküljenek, akik szolgálják Őt, és tiszteletben tartják eszközeit. Jósága és szeretete végtelen, és szövetségét nem változtatja meg. Lehet, hogy műve ellenségeinek tervei szilárdnak és jól megalapozottnak látszanak, de Isten meg tudja hiúsítani legátgondoltabb terveiket, és meg is teszi a maga módján és a maga idejében, majd, ha látni fogja, hogy eléggé próbára tette hitünket; majd, ha közelebb húzódunk hozzá, és Őt tesszük meg tanácsadónknak. – Bizonyságtételek, VIII. köt., 10. o.

Az Úr nem töri meg szövetségét, és nem változtatja meg kijelentéseit. Szava örökké megáll. Olyan változhatatlan, mint a trónja. Az ítéletnél az Isten ujjával írt, tisztán érthető szövetség lesz a mérce. A világnak a végtelen Igazság ítélőszéke elé kell állnia. Ma is, mint Illés korában, tisztán meglátszik a határvonal az Isten parancsolatát megtartó nép és a hamis istenek imádói között. „Meddig sántikáltok kétfelé? – kiáltotta Illés. – Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt; ha pedig a Baál, akkor őt kövessétek.” (1Kir 18:21) A ma emberéhez pedig ezt az üzenetet küldi a menny: „Elesett, elesett a nagy Babilon... Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket; mert bűnei felhalmozódtak az égig, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.” (Jel 18:2, 4–5) – Próféták és királyok, 187. o.
 

A szövetség és az evangélium az egész Bibliában együtt jelenik meg. A szövetség gondolata létezett már Izrael népe előtt is (pl. a Noéval kötött szövetség). Isten korábban is tett szövetségi ígéretet, ami azonban legfőképpen a népével való kapcsolata által mutatkozott meg, az atyáktól, a pátriárkáktól kezdve.
A szövetségnek már kezdettől fogva központi igazsága volt az evangélium: az egyedül hit általi megváltás.
1.    Olvassuk el 1Móz 12:1-3, 15:5-18 és Róm 4:1-5 verseit! Milyen szövetségi ígéretet tett Isten Ábrámnak (a későbbiekben Ábrahám)? Hogyan mutatott rá ez az evangéliumra?

Ábrahám hitt Istennek, elhitte a neki tett ígéretét, ezért Ő igaznak tekintette, ami egyáltalán nem olcsó kegyelem volt: az engedelmességével Ábrahám igyekezett megtartani a szövetség rá eső részét, amint látjuk 1Mózes 22. fejezetében, Mória hegyénél. Ezzel együtt „az ő hite tulajdoníttatik igazságul” (Róm 4:5). Évszázadokkal később ezért említette Pál annak példájaként, hogy mit jelent az Istennel kötött szövetség ígéreteinek a szellemében élni.
Ez a téma visszhangzik az egész Bibliában. Pál Gal 3:6 versében is megemlíti, ismét idézve 1Móz 15:6 szavait, miszerint Ábrahám hite „tulajdoníttatott néki igazságul”. Majd visszautal az először Ábrámnak tett ígéretre, hogy minden nép áldást nyer az ő magva által (Gal 3:8-9). A szövetségi ígéretek mindenkinek szólnak, zsidóknak és pogányoknak egyaránt, „akik hitből vannak” (Gal 3:7) és hit által megigazulnak, a törvény cselekedete nélkül – noha a szövetség miatt kötelesek engedelmeskedni a törvénynek.
Jeremiás a törvény összefüggésében említi az új szövetséget: „Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Jer 31:33). A szöveg nyelvezete visszautal Mózes harmadik könyvére: „És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek” (3Móz 26:12).
Miért illeszkedik tökéletesen a törvényben és az evangéliumban egyaránt meglévő szövetség gondolatához Jelenések 14. fejezetében a hármas angyali üzenet, Isten utolsó figyelmeztető üzenete?

EGW idézet:

Ábrahámot, aki először kapta a szövetségi ígéretet, azért hívta ki rokonai közül, és küldte távoli vidékre, hogy fényt vigyen a pogányoknak. Bár az is benne volt az ígéretben, hogy utódai száma annyi lesz, mint a tenger homokja, de nem önző célból kellett Kánaán földjén nagy nemzetet alapítania. „...naggyá teszem nevedet, és áldás leszel – nyilatkoztatta ki Jahve. – Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:2–3) Amikor Izsák születése előtt nem sokkal Isten megújította a szövetséget, újra világossá tette célját az emberiséggel. „...általa nyer áldást a föld minden népe” (1Móz 18:18) – biztatta Ábrahámot az ígéret gyermekével kapcsolatosan. Később pedig a mennyei látogató újra kinyilatkoztatta: „És a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe...” (1Móz 22:18) – Próféták és királyok, 367–368. o.
 
Az Ábrahámnak tett és fiának megerősített ígéretek álltak Izsák és Rebeka vágyainak és reményeinek középpontjában. Ézsau és Jákob jól ismerte ezeket az ígéreteket. Arra tanították őket, hogy az elsőszülöttségi jogot nagyon fontos dolognak tartsák, mert az nemcsak világi javak öröklését foglalta magában, hanem kiemelkedő lelki értékeket is. Az elsőszülöttségi jog birtokosa volt a család papja, és tőle származott a világ eljövendő Megváltója. Másrészről az elsőszülöttségi jog birtokosának kötelezettségei is voltak. Aki örökli majd áldásait, annak Isten szolgálatára kell szentelnie életét. Ábrahámhoz hasonlóan teljesítenie kell az Úr kívánalmait. Házasságában, családi kapcsolataiban, a közéletben is amenny akaratát kell követnie. – Pátriárkák és próféták, 177. o.

Az új szövetségben ugyanaz az örök élet megszerzésének a feltétele: a teljes engedelmesség, mint a régi szövetségben. A régi szövetségben a gőg és a túlzott önbizalom számos bűnére nem létezett törvény által előírt áldozat, az új és jobb szövetségben azonban, akik áthágják a törvényt, de elfogadják Krisztust személyes Megváltójuknak, azokért Ő betöltötte a törvény előírásait. Kegyelemben és megbocsátásban részesülnek mindazok, akik Jézushoz mennek, és az Ő érdemeiben bízva reménykednek abban, hogy eltörli a bűneiket. A bűnös ember nem szerezhet engesztelést egyetlen bűnére sem. Hatalom csak az Üdvözítő ingyen kegyelmében van, ám ezt az ígéretet csak azok értékelik, akik beismerik bűneiket, lemondanak vétkeikről, és tehetetlen lelküket teljes mértékben átadják Krisztusnak, a bűnöket megbocsátó Megváltónak, hogy Ő a tökéletes, „szent, igaz és jó” (Róm 7:12) törvényét helyezze a szívükbe. – That I May Know Him, 299. o.
 

„Nem a te igazságodért mész be, hogy birtokba vedd a földjüket, sem a te szívednek igaz voltáért, hanem az ÚR, a te Istened e népeket istentelenségükért űzi ki előled, hogy megerősítse az ígéretet, amelyet esküvel fogadott az ÚR a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak” (5Móz 9:5, ÚRK; lásd még 27. vers).
2. Hogyan nyilvánul meg a szövetségi ígéretek valósága ebben az igében?

Itt is megjelenik a kegyelem szövetsége: Isten cselekedett értük, állandó botlásaik ellenére. (Az evangélium ma is bizonyosan így működik.) A következő nemzedékek az atyáknak tett ígéret miatt részesültek Isten kegyelmében. Mózes gyakran utalt vissza a pátriárkáknak tett szövetségi ígéretekre, amikor megszólította a szövetségi ígéreteket kapott nép egészét.
3. Mi hangzik el 2Móz 2:24, 6-8 és 3Móz 26:42 verseiben a szövetségi ígéretekre vonatkozóan?
 
Az Egyiptomból való kivonulás, Isten megmentő kegyelmének hatalmas szimbóluma szintén az Úrnak az atyákkal kötött szövetségén alapszik. Vagyis Isten már a szövetség kedvezményezettjeinek megszületése előtt ígéretet tett az érdekükben. Finoman szólva is egyáltalán nem a saját érdemeik miatt lett részük a megígért szabadításban, amit Isten a kivonulás csodái és eseményei által hajtott végre értük.
A történet természetesen nem ér itt véget. Hová mentek Egyiptomból? Igen, a Sínai-félszigetre, ahol Isten „hivatalosan” megkötötte velük a szövetséget (lásd 2Mózes 20. fejezet). A szövetségben központi szerepe volt az evangéliumnak és a törvénynek, a Tízparancsolatnak. Erre vonatkozóan engedelmességre szólította őket az Úr, az üdvözítő kapcsolatuk kinyilvánításaként vele, aki megváltotta őket (evangélium). Ezért Mózes ötödik könyvében Isten a Sínai-hegynél megerősített szövetségben újra és újra a törvény betartására szólítja a népet, a szövetség rájuk eső részeként.
Milyen szerepe legyen Isten törvényének az életünkben ma, mivel kegyelem által üdvösséget nyerhetünk? Az Istennel való tapasztalatunk szempontjából miért különösen fontos a törvény?

EGW idézet:

Az Úr győztesen vezette ki a népét Egyiptomból. A pusztába vezette, hogy ott próbára tegye őket. Ismét kinyilvánította előttük csodálatos hatalmát az ellenségektől való szabadításában. Ígéretet tett nekik, hogy különös kincsként fogja hordozni őket, ha engedelmeskednek szavának, és megtartják parancsolatait. Nem tiltotta meg nekik az állatok fogyasztását, de nagy mértékben távol tartotta őket azoktól. A legegészségesebb ételt rendelte ki számukra, a mennyből hullott kenyeret és a sziklából adott tiszta vizet. Szövetséget kötött velük, hogy ha mindenben engedelmeskednek neki, megóvja őket a betegségtől. – Szemelvények, II. köt., 412. o.

A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elég elhinni valamit Krisztusról – Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat, személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a mienkké teszi. Sokan egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyezség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit: élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győztes hatalommá válik. – Jézus élete, 347. o.

Isten egyházának – a szőlőskert őrének – ma különlegesen értékesek azok a tanácsok és intések, amelyeket az Úr a próféták által adott, világossá téve örökkévaló szándékát az emberiséggel. A próféták tanításaiban a menny érthetően kinyilatkoztatta szeretetét és a megváltásukra készített tervet. Isten követei, akiket egyházához küldött, Izrael elhívásának, sikereinek, kudarcainak, Isten kegyeibe való visszafogadásának, a szőlőskert Gazdájától való elfordulásának történetéről, valamint arról beszéltek, hogy a korszakokat átfogó tervet a maradék fogja megvalósítani, melynek életében minden szövetségi ígéret teljesedni fog. És ma Ő ugyanazt üzeni egyházának – az Úr szőlője hűséges munkásainak –, mint amit hajdan küldött prófétája által (…) Izrael! Bízzál Istenben! A szőlőskert Gazdája még most is gyűjti régóta várt drága gyümölcseit a nemzetek és népek közül! Nemsokára eljön övéihez; és azon a boldog napon végre megvalósul Izrael házával való terve: „A jövőben gyökeret ver Jákob, virágzani, virulni fog Izrael, termésével elárasztja a világot.” (Ésa 27:6) – Próféták és királyok, 22. o.
 

A szövetség (héberül berit) Istennek a népével való kapcsolatát írja körül, és noha ez a szó az egész Bibliában megtalálható, Mózes ötödik könyvében különösen gyakori, ezért is nevezik a szövetség könyvének.
4.    Olvassuk el 5Móz 5:1-21 szakaszát! Valójában mennyire központi a szövetség (berit) gondolata Mózes ötödik könyvében? Mi mutat rá erre ebben a történetben?

Nem sokkal az Egyiptomból való szabadulás után Isten megkötötte a szövetséget Izrael népével a Sínai-hegynél, közvetlenül mielőtt be kellett volna vonulniuk az ígéret földjére. Majd pedig a negyven évnyi kerülő után, amikor ismét az ígéret földjére való belépés előtt álltak, ami központi része volt a szövetségi ígéretnek (lásd 1Móz 12:7;2Móz 12:25), Mózes közvetítésével az Úr újból kijelentette nekik a Tízparancsolatot, újfent hangsúlyozva szövetségi kötelezettségeik megújításának fontosságát.
Igen, az Úr hamarosan teljesítette szövetségi ígéreteit, de nekik is vállalniuk kellett a megállapodás rájuk eső részét: „Kijelentette nektek szövetségét, parancsot adván nektek a tíz ige teljesítésére, és fölírta azokat két kőtáblára” (5Móz 4:13, ÚRK). Az Úr megtette ezt a Sínai-hegynél, most pedig újból megtette Moáb földjén, éppen mielőtt bevonultak az ígéret földjére, amit évszázadokkal korábban megígért atyáiknak. Ezzel juttatta kifejezésre a már a világ teremtése előtt létező „örökkévaló szövetséget”.
„Mielőtt a világ alapjait lerakták, az Atya és a Fiú egyesült egy szövetségben, hogy megváltsák az embert, abban az esetben, ha Sátán leigázná. Ünnepélyesen elkötelezték magukat az emberi nemzetség megváltására és arra, hogy Krisztus legyen a kezesük” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 740. o.).
5.    Hogyan értsük 5Móz 5:3 versét?
 
Mit mondott Mózes a népnek? Valószínűleg azt akarta kiemelni, hogy az atyák már nincsenek köztük, így a nekik tett csodálatos ígéretek az utódoknak szólnak. Mózes talán ezzel is figyelmeztetni akarta őket, hogy ne rontsák el a dolgaikat, mint ahogy az előző generáció tette. Az ígéretek (és a kötelezettségek) esetében immár rajtuk a sor.
 

EGW idézet:

Miután Mózes leereszkedett a hegyről, „elbeszélte a népnek az Úr minden beszédét és minden rendelését; az egész nép pedig egyező szóval felelt mondván: Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük” (2Móz 24:3). Ezt a fogadalmat az Úr minden szavával együtt, amely engedelmességre kötelezte őket, Mózes megírta könyvben.  Azután következett a szövetség jóváhagyása. (…) Miután az oltárt meghintették az áldozati állatok vérével, Mózes „vette a szövetség könyvét, és elolvasta a nép hallatára” (2Móz 24:7). Így Mózes ünnepélyesen megismételte a szövetség feltételeit. Mindenkinek szabadságában állt választani, hogy vajon elfogadja-e, vagy nem, a szövetség feltételeit; alkalmazkodik-e azokhoz, vagy pedig nem; hajlandó-e teljesíteni azokat, vagy pedig nem. Először megígérték, engedelmeskednek az Úr szavának, és miután meghallgatták a kihirdetett törvényt, és annak alapelveit Mózes részletezte előttük, így megtudhatták mindazt, amit ez a törvény magában foglal, akkor a nép ismét egyöntetűen azt felelte: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.” (2Móz 24:7) „Mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vevén a borjúknak és a bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt magát a könyvet is és az egész népet meghintette, mondván: Ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt.” (Zsid 9:19–20) – Pátriárkák és próféták, 311–312. o.

Isten azzal bizonyította a törvény fontosságát, hogy Ő maga harsogta el Izrael gyermekeinek. Félelmetes nagyszerűségében mutatta meg nekik uralkodói fenségét és méltóságát, hogy a nép eszébe vésse törvényének szentségét és fontosságát. A hatalommal és dicsőséggel, mely kíséretében a törvényt közölte, törvénye fontosságát kívánta hangsúlyozni. Krisztus, a Sínairól szólva, ezt a hitet adta egyszer s mindenkorra a szenteknek. – Bizonyságtételek, VIII. köt., 198. o.

Az izraelitákat Isten rabszolganépből emelte ki és helyezte minden nép fölé, hogy a királyok Királyának legnagyobb kincse, választott népe legyen. Az Atya elkülönítette őket a világtól, hogy rájuk bízhassa szent letétét. Törvénye letéteményeseivé tette őket. Az volt a szándéka, hogy általuk őrizze meg az emberek között az önmagáról adott, kijelentett ismeretet. Így kellett a menny világosságának felragyognia ebben a sötétségbe burkolt világban, és Isten minden néphez intézett szava így vált hallhatóvá a népek és nemzetek között, hogy elfordítsa őket a bálványok imádásától, és rávezesse őket az egy igaz és élő Isten szolgálatára. Ha az izraeliták hűségesek maradnak megbízatásukhoz és örökségükhöz, akkor nagyhatalommá válnak ebben a világban. Az Úr lenne a védelmük, Ő emelné fel őket minden más nép és nemzet fölé. Isten világossága és igazsága láthatóvá válna általuk, és a menny bölcs és szent uralma alatt példaképe lennének annak, hogy fenségének imádata mennyire felette áll minden bálványtiszteletnek. – Pátriárkák és próféták, 314. o.
 

Ma nehezen tudjuk igazán felmérni, hogy milyen is volt az ókori világ Izrael pusztai vándorlása idején. Hatalmas birodalmak emelkedtek fel, majd hanyatlottak alá, és utánuk csak romok maradtak (ha maradt egyáltalán valami), akkor ugyan mit tudhatunk sok pogány népről, amelyek ugyanazon a területen éltek, mint Izrael?
Nem túl sokat, egy dolgot viszont igen: ezek a népek a pogányság, a sokistenhit és az elképesztően szörnyű szokások mélységeibe süllyedtek, mint amilyenek például a gyermekáldozatok voltak. Csak próbáljuk meg elképzelni, mennyire lealacsonyító és gonosz világ és vallás volt az, amelyben emberek ezt tették a saját gyermekeikkel, ráadásul valamilyen isten nevében!
Nem is csoda, hogy az ókori Izrael történelme során az Úr újból és újból óvta a népét a környező népek gyakorlatának követésétől. „Mikor te bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek útálatosságai szerint” (5Móz 18:9).
Az Úr konkrét céllal hívta ki Izraelt. Szövetségre lépve Istennel különleges népként kellett élniük, mint akik az egész világ előtt az eget-földet megteremtő, egyetlen Isten tanúi.
6.    Hogyan foglalják össze 5Móz 26:16-19 versei az Isten és Izrael közötti szövetséges kapcsolatot? Hogyan mutatkozik meg a szövetségi hűség abban, amilyenné lesz a nép? Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a magunk számára is?

Érdekes, hogy Mózes így kezdi ezt a négy verset: „E mai napon…” Vagyis Isten most, újból megparancsolja neked, hogy megcselekedd ezeket (megismétli a gondolatot a 17. versben). Mindvégig ezt parancsolta nekik az Úr. Mintha azt mondaná, hogy ebben a pillanatban újból fogadják meg: hűségesek, szentek, Isten tulajdon népe lesznek. A létezésük fő oka legyen az, hogy ők Isten szövetséges népe! Ők voltak az egyetlen nép, amelynek kollektív tudatában ott volt az igaz Isten, az igazság róla és az, hogy milyen életet vár el tőlük. Valójában nemcsak megvolt náluk „a jelenvaló igazság”, hanem a maguk módján nekik kellett megtestesíteni azt, egészen addig, amíg elérkezik Jézus, „az igazság” (Jn 14:6).
Miért igaz az, hogy most is „e mai napon” kell átadnunk magunkat Istennek, vállalva a mai korra vonatkozó szövetségi feltételeket?

EGW idézet:

A legkicsapongóbb és legutálatosabb szokásokat tették a pogány istentiszteletek részévé. Mivel isteneiket is tisztátalanoknak ábrázolták, ezért imádóik is szabadjára engedték legaljasabb szenvedélyeiket. Ilyenkor természetellenes bűnök érvényesültek. A vallásos ünnepségeket általános és nyílt erkölcstelenségek jellemezték. (...) A nagy küzdelem kezdete óta mindig az volt Sátán szándéka, hogy elferdítve, hamisan  mutassa  be  Isten  jellemét,  és  lázadást  szítson a menny törvénye ellen. Úgy látszott, hogy művét siker koronázza. A tömeg meghallgatja az ördög csalfa beszédeit, és szembeszáll az Úrral. A gonosz munkálkodása közben Isten szándékai határozottan haladnak előre megvalósulásuk útján. A menny minden értelmes teremtménye előtt kinyilvánítja igazságát és jóindulatát. Sátán csalásának útján az egész emberi nemzetség áthágta Isten törvényét, Isten azonban Fia feláldozásával mindenki előtt megnyitotta a visszatérés útját. Krisztus kegyelme által az egész emberi nemzetségnek lehetősége van engedelmeskedni az Atya törvényének. Minden korszakban, a hitehagyás és a lázadás közepette is Isten kiválaszt magának egy népet, amely hűséges hozzá, egy népet „kinek szívében van törvényem” (Ésa 51:7). – Pátriárkák és próféták, 337–338. o.

Az Úr valamennyi parancsának az a célja, hogy feltárja kötelezettségeinket nemcsak Isten, hanem embertársaink iránt is. A világ történelmének ebben a késői időszakában ne engedjük meg, hogy szívünk önzése miatt megkérdőjelezzük vagy elvitassuk Isten jogát az ilyen követelmények támasztására. Máskülönben kegyelmének gazdag áldásaitól fosztjuk meg magunkat. Szívünk, lelkünk és értelmünk legyen egy az Úr akaratával. Ha ezt megtesszük, akkor az általa megalapított szövetség, amelyet Ő maga tett kötelező érvényűvé, gyönyörű lesz a számunkra… Elég nekünk az a tudat, hogy Isten azt mondta: a rendelései és törvényei iránti engedelmesség népének életét és jólétét eredményezi. Isten szövetségi áldásai kölcsönösek. Az Úr elfogadja azokat, akik készséggel munkálkodnak nevének dicsőségére, akik bálványimádó és hitehagyó világunkban felmagasztalják Őt. Ezt mondja a Biblia a parancsolattartó népről: „Feljebbvalóvá tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, dicséretben, névben és dicsőségben, és hogy szent népévé lehess az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta azt.” (5Móz 26:19) – Isten csodálatos kegyelme, 150. o.

Naponta élettörténetünket írjuk. A  tegnapot  nem  tehetjük  jóvá, és nem igazíthatjuk ki. Csak a ma a mienk. Ezért ne szomorítsuk meg a Szentlelket, mert holnap nem tudjuk visszavonni, amit tettünk. Addigra a ma tegnap lesz. – Bizonyságtételek, VI. köt., 149. o.
 

A biblikus teológusok már régen felismerték, hogy hasonlóságok vannak Istennek Izraellel kötött szövetsége és más királyságok szövetségi megállapodásai között. Nem szabad meglepődnünk a párhuzamokon, hiszen az Úr egyszerűen az emberek számára érthető módon akart a népéhez fordulni.
Ugyanakkor azonban hidegnek, túlságosan formálisnak tűnhet a szövetség fogalma, ami két fél törvényes megállapodása szabályokkal, kikötésekkel, előírásokkal. Noha valóban meg kell ennek az elemnek is lennie (Isten a törvényadó), de ez még nem elég ahhoz, hogy teljes körben felölelje annak a kapcsolatnak a mélységét és szélességét, amit Isten tervezett a népével. Ezért Mózes ötödik könyvében más képeket is látunk, amelyek az Isten és Izrael közötti szövetségi kapcsolatot kibővítve érzékeltetik.
7.    Olvassuk el 5Móz 8:5, 14:1 és 32:6, 18-20 verseit! Milyen képekkel találkozunk ezekben a szakaszokban? Ezek szerint milyen kapcsolatra vágyott Isten a népével?

8.    Milyen képekkel találkozunk 5Móz 4:20 és 32:9 verseiben? Hogyan mutat rá ez is az Isten szerinti kapcsolat minőségére?

Minden esetben ott van a család fogalma, ami ideális körülmények között a legközelebbi, legszorosabb és leginkább szeretettel teljes kötelék. Isten eleve ilyen kapcsolatra törekedett a népével. Jézus még azután is, hogy a kereszt idejében szégyenletesen megtagadták, a feltámadása után így szólt a két Máriához: „Mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem” (Mt 28:10). A feltámadott Krisztus „atyámfiaiként” utalt a tanítványaira. Ez is az érdemtelenek felé áradó szeretetének és kegyelmének példája. Lényegében mindig ez volt az Isten és az emberek közötti kapcsolat alapja: a méltatlan kegyelmet és szeretetet kap.
Milyen a kapcsolatunk Istennel? Hogyan mélyíthetjük el, hogyan tanulhatjuk meg jobban szeretni Őt, miközben tisztában vagyunk szövetségi kötelességünkkel, azzal, hogy engedelmeskednünk kell törvényének? Miért mondhatjuk, hogy ez a két gondolat nem ellentétes egymással, hanem kiegészíti egymást?

EGW idézet:

A pusztai vándorlást Isten nem csak ítéletként rendelte el a lázadókra és a zúgolódókra. A pusztai vándorlás a következő nemzedékek nevelését és fegyelmezését is szolgálta, előkészületként az ígéret földjére való bemenetelükre. Mózes a következőket jelentette ki nekik: „Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened.” „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az Ő parancsolatait, vagy nem? És megsanyargatott téged, és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik.” (5Móz 8:5, 2–3) „Puszta földön találta őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét.” (5Móz 32:10) „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban.” (Ésa 63:9) – Pátriárkák és próféták, 407. o.

A jól rendezett otthon, a fegyelmezett család nagyobb befolyást gyakorol a kereszténység mellett, mint az összes prédikáció együttvéve. Bármilyen kicsi legyen egy lámpa, ha állandóan ég, eszközül szolgálhat sok más lámpa meggyújtásához. Az emberekre gyakorolt hatásunk kicsinynek tűnhet, képességeink kevésnek, eredményeink korlátozottnak látszhatnak, mégis csodálatos lehetőségek nyílhatnak meg előttünk az otthonunkban, ha hűségesen felhasználjuk az Istentől kapott alkalmainkat. Ha megnyitjuk szívünket és otthonunkat az élet isteni alapelvei előtt, akkor az életadó  erő  áramának  csatornáivá válunk. Otthonunkból gyógyító folyamok áradnak mindenfelé, életre keltve a pusztaságot, szépséget, és jó gyümölcsöket továbbítva. – Az én életem ma, 124. o.

Akik őszintén szeretik az Urat, azok komolyan törekedni fognak akaratának megismerésére és teljesítésére. János apostol, akinek levelei olyan kimerítően beszélnek a szeretetről, így szól: „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megőrizzük az Ő parancsolatait.” Az a gyerek, aki szereti a szüleit, az irántuk való engedelmesség által fogja szeretetét bebizonyítani; ám az önző, hálátlan gyerek édeskeveset törődik szülei akaratával, értük csak a lehető legkevesebbet teszi; de mégis egyenlő jogokat akar élvezni az engedelmes és hűséges testvérrel. Ugyanilyen különbséget tehetünk azok között is, akik Isten gyermekeinek nevezik magukat. Sokan azok közül, akik érzik, hogy szeretetének és gondviselésének tárgyai, és akik vágynak Isten áldásában részesülni, nem találnak örömöt az Úr akarata iránti engedelmességben, Isten követelményeit kellemetlen kényszernek és parancsolatait nehéz igának tekintik. Ám, aki teljes szívéből vágyik az igazi szentségre és jámborságra, annak kimondhatatlan örömöt ad minden egyes isteni parancs teljesítése, és azon bánkódik, ha ennek nem tud kellőképpen megfelelni. (…) Nemcsak kiváltsága, hanem kötelessége is minden egyes kereszténynek, hogy a Megváltóval a lehető legszorosabb  összeköttetésben éljen, és hogy az isteni dolgokban gazdag tapasztalatokat szerezzen. Akkor élete termékeny lesz jó cselekedetekben. Krisztus mondta: „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek.” – Megszentelt élet, 81, 83. o.
 

Ellen G. White: Próféták és királyok: „A törvénykönyv” című fejezet.

„Az váltja ki a szolgaság lelkületét, ha az ember a saját erejéből igyekszik a vallás törvényei szerint élni, úgy próbál eleget tenni a törvény követelményeinek. Csak akkor van számunkra remény, ha az ábrahámi szövetségbe lépünk, ami a kegyelem szövetsége a Jézus Krisztusba vetett hit által. Ábrahám a neki hirdetett evangéliumban talált reménységet, és ugyanezt az evangéliumot halljuk ma mi is, amely által reménységünk lehet. Ábrahám Jézusra tekintett, »a hitnek fejedelmére és bevégzőjére« (Zsid 12:2)” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1077. o.).
„Mielőtt a világ alapjait lerakták, az Atya és a Fiú egyesült egy szövetségben, hogy megváltsák az embert, abban az esetben, ha Sátán leigázná. Ünnepélyesen elkötelezték magukat az emberi nemzetség megváltására és arra, hogy Krisztus legyen a kezesük. Ezt a fogadalmat Krisztus teljesítette. Mikor a kereszten így kiáltott fel: »Elvégeztetett!« (Jn 19:30), akkor az Atyához fordult, az Atyát szólította meg. Krisztus megállapodásuknak teljesen eleget tett. Most kijelenti: Atyám, elvégeztetett. Megcselekedtem akaratodat, ó én Istenem! Befejeztem a megváltás munkáját. Ha életemmel és cselekedeteimmel eleget tettem igazságodnak, akkor »Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek« (Jn 17:24)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 740. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
2Korinthus 8 – Galata 1; Evangelizálás,„Az orvosi evangelizáló munka céljai” c. alfejezet
1.    Mely fajta adakozót szereti Isten?
2.    Milyen gondok nyomasztják Pál apostolt naponta?
3.    Miért imádkozott Pál háromszor, anélkül hogy választ kapott volna az imáira?
4.    Mikor választotta ki Isten Pált az Ő munkájára?
5.    Az evangélium gyakorlati tanításai szerint mi az igazi orvosi missziómunka?
 

Alapszöveg: 1Móz 17:7.
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Amint azt a bevezető tanulmányunkban is említettük, Mózes ötödik könyvének szerkezetét az ókorban használatos szerződések formai-szerkezeti sajátosságai határozzák meg. Ez egyértelmű jele annak, hogy Mózes utolsó tanításának legfontosabb teológiai célja Isten és a népe közötti szövetség bemutatása. A szövetség fogalma nem új; a bérit szó (jelentése: „szövetség”) már a Noé életéről szóló beszámolóban is megjelenik, utalva az Isten és az emberiség közötti egyetemes szövetségre (1Móz 6:18; vö.: 1Móz 9:13). Mindezek ellenére Ábrahám esetében mindössze egyszer jelenik meg ez a szó, az Isten és az Ő népe közötti különleges kapcsolatra utalva (1Móz 15:18). Mózes ötödik könyvében a „szövetség” kifejezés 27 alkalommal van jelen, és a 4. fejezetben jelenik meg először (5Móz 4:13). Mivel Isten örök, szövetségének legfontosabb tulajdonsága az, hogy örök érvényű (1Móz 17:7). E heti tanulmányunk a szövetséggel foglalkozik, és segít megértenünk a kapcsolatot Isten és az Ő népe között.
A tanulmány témái:
•    Az élet Istene. Az Úr az Izraellel kötött szövetséget nem miattuk, és nem is érdemeik miatt alapította, hanem Önmagáért, mivel Ő az élet Istene.
•    A választott nép. Isten hűséges volt atyáik iránt, ezért választotta Izraelt, hogy szövetségének népe legyen.
II.    MAGYARÁZAT
Miután újra emlékeztette Izrael gyermekeit a pusztában történt eseményekre, Mózes azt bizonygatta népének, hogy a javukat szolgálja, ha „ma” csatlakoznak Istenhez, és hűségesek maradnak az Úrral kötött szövetségben megfogalmazott megállapodásokhoz. Ennek érdekében Mózes két érvet is felhasznál. Az első az, hogy a népnek Isten státusza miatt kell hűségesnek maradnia, amiatt, hogy ki Isten „ma” – az élet Istene. Mózes második érve pedig az, hogy a népnek a saját státusza miatt kell hűségesnek maradnia Istenhez, amiatt, hogy népként mit képvisel „ma” – Isten választott népe, következésképpen szent nép.
Az élet Istene
Az Isten és az Ő népe közötti szövetség Istennel kezdődik, Isten ennek a szövetségnek a kezdeményezője. Íme miért alapul a szövetség mindenekelőtt Isten megmentő cselekedeteire népe érdekében: „Szemeiddel láttad mindazt, amit cselekedett az Úr, a ti Istenetek” (5Móz 3:21). Ez a kegyelem szövetsége. Isten nem azért mentette meg Izrael gyermekeit, amit ők tettek, hiszen Izrael méltatlan, lázadó nép volt. Megmentésüket Isten kegyelme motiválta.
Érdekes és ugyanakkor jelentőségteljes, hogy ugyanez a kifejezés a következő fejezetben is szerepel (5Móz 4:3), ezúttal azzal a céllal, hogy emlékeztesse a népet mindarra, amit Isten a Bál-Peórhoz szegődőkkel cselekedett (lásd 4Móz 25:1–9 szakaszát). Az ebből a két helyzetből levonható legfontosabb tanulság a következő: a szabadulás egyedüli útja az, ha Istenhez csatlakozunk, engedelmeskedünk neki, és másokat is tanítunk az Ő rendeléseiről és végzéseiről, hogy azok szerint cselekedjenek és „éljenek” (5Móz 4:1). Ezt az elvet közli 3Móz 18:5 verse is: „Tartsátok meg azért az én rendeleteimet és az én végzéseimet, amelyeket ha megcselekszik az ember, él azok által. Én vagyok az Úr.” Ezen elv alkalmazásának közvetlen eredménye a bálványimádás elhagyása, ezzel a figyelmeztetéssel foglalkozik 5Móz 4. fejezetének nagy része. A bálványimádás mechanizmusa révén távolodott el Izrael Istentől, következésképpen az élettől is.
Mózes szerint a bálványimádás bennünk megszülető folyamat, hiszen a bálványok imádata voltaképpen annak imádata, amit teszünk, akik vagyunk. Ezért tanácsolja Mózes: „Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket!” (5Móz 4:15). Íme, miért az első parancsolat – amely Isten szabadító cselekedetének kijelentéséből származik (5Móz 5:6) – az, amely megköveteli az egyistenhitet (5Móz 5:7), és amelyet rögtön a bálványimádást tiltó parancsolat követ (5Móz 5:8). Ez az oka annak, hogy a negyedik, a szombat megtartására szólító parancsolatot is Isten szabadító munkája igazolja (5Móz 5:15). A Tízparancsolat megismétlése után az Isten szeretetére szólító felhívás következik (5Móz 6:1–9), amely ugyanazt a kizárólagos kapcsolatot feltételezi (lásd a következő heti tanulmányt).
Elmélkedésre és megbeszélésre: Olvasd el Példabeszédek 3:1–2 szakaszát! Miért jó Isten Törvénye számunkra? Hogyan szabadít meg minket a haláltól? A szombat parancsolata 5Móz 5:15 versében miért az egyiptomi szabadulásra utal és nem a világ teremtésére? Olvasd el 2Móz 20:11 versét is.
A választott nép
Mózes második érve, amivel megpróbálta meggyőzni az izraelitákat, hogy tiszteletben tartsák Isten törvényeit, közvetlenül érinti őket, hiszen Isten őket választotta ki, hogy népe legyenek (5Móz 7:6). Mózes azonnal tisztázza, hogy Isten nem azért választotta magának ezt a népet, mert jobb lett volna a többi néphez képest, hanem egyszerűen azért, mert megtartották az esküt, amellyel megesküdtek atyáiknak (5Móz 7:8), és mert szerette őket (uo.). És mivel szereti az Ő népét, Isten féltékeny (5Móz 4:24; 6:15), és nem tűri meg, hogy gyermekei szívén más istenekkel osztozzon. A féltékenységet általában az emberi gyengeséggel és a bűnnel társítják; ennek ellenére a féltékeny Isten fogalma paradox módon erőt adó. A bibliai szerző azért hivatkozik erre a negatív emberi tulajdonságra, mert hangsúlyozni szeretné Isten népe iránti szenvedélylyel teljes, kizárólagos szeretetét. Ahogy Isten Egyetlenként, Egyediként van bemutatva a Bibliában, hasonlóképpen Ő is úgy tekint népére, mint egyedi, különleges népre, hiszen szereti őt.
Elmélkedésre és megbeszélésre: Miért volt szükség arra, hogy Isten egyetlen egy népet válasszon magának, Izraelt, hogy a világ népei közt az igazság és egyetemes üdvösség hirdetésének csatornája legyen? Isten egyetlen nép mint közösség iránti különleges szeretete miért hasonlatos irántam mint egyén iránt tanúsított szeretetéhez? Milyen veszély rejlik abban a hitben, hogy Isten engem jobban szeret, mint másokat? Mindazonáltal milyen mértékben tartalmaz nyomokban igazságot ez a fajta gondolkodásmód?
A szent nép
Isten közbelépett és megszabadította Izraelt. Azért választotta ezt a népet, mert szerette őt, és elvárta tőle, hogy Izrael is szeretetből válassza Őt, az igaz Istent minden hamis istenség és bálvány helyett. Következésképpen ez a választás kizárólagos engedelmességet feltételez Izrael részéről Isten iránt és az iránt a „másfajta” életmód iránt, amely ezzel a választással együtt jár. Fontos megjegyeznünk, hogy a „választott nép” és a „szent nép” megnevezés szorosan kapcsolódik egymáshoz (5Móz 7:6). A héber qadosh szó jelentése „szent”,
„különleges célra félretett”, „különböző”, „egyedi”, ahogyan Isten is az: „Mert én, az Úr, vagyok a ti Istenetek; szenteljétek meg azért magatokat, és szentek legyetek, mert én szent vagyok […] Mert én vagyok az Úr, aki felhoztalak titeket Egyiptom földjéből, hogy Istenetekké legyek néktek; legyetek azért szentek, mert én szent vagyok” (3Móz 11:44–45).
A szentség nem egy statikus minőségre utal – tökéletesnek és szentnek lenni, ahogy Isten is tökéletes és szent. Amikor elhívja népét, hogy szent legyen (qadosh), Isten elhívja Izraelt, hogy az Ő népe legyen, különleges viszonyban éljen Vele, elkülönülve a világ többi népétől (vö.: 2Móz 19:6). A héber le prepozíció, amely Isten nevéhez kapcsolódik (leYHWH), Istenhez való különleges tartozásunk gondolatát fejezi ki. Szentnek lenni azt jelenti, hogy elkülönülni a világtól az Istennel való speciális kapcsolat érdekében: „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te” (5Móz 7:6); az elszakadás oka pedig az, hogy „téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, minden nép közül e föld színén” (uo.). A szentség tehát fontos eleme a szövetségnek, és mivel nem statikus tulajdonság, nyilvánvaló, hogy dinamikus, állandóan jelenlévő és fontos sajátosságról van szó. A szentséget nem a múltunkból örököljük, a pátriárkáknak, elődeinknek köszönhetően. A szövetség eme időszerűségét magának a szövetségnek a meghatározása emeli ki: „Nem a mi atyáinkkal kötötte az Úr e szövetséget, hanem mi velünk, akik íme itt vagyunk e mai napon mindnyájan és élünk” (5Móz 5:3). Szentnek lenni olyan kívánalom Isten részéről, amely a jelenünket illeti, minket, „akik itt vagyunk e mai napon”.
E jelenvaló igazság azért is tűnik fel ismételten Mózes ötödik könyvében, mert arra hívattunk el, hogy Isten népe legyünk (5Móz 26:17–18). A következő igeszakasz még egyértelműbben tartalmazza ezt az igazságot, és a szövetségbe a jövőben élő embereket is belefoglalja: „És nem csak ti veletek kötöm én e szövetséget és ez esküvéses kötést, hanem […] azzal is, aki nincsen e mai napon itt velünk” (5Móz 29:14–15); „a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a mi fiainkéi mind örökké” (5Móz 29:29). És mivel ez a szövetség mindig is jelenvaló igazság lesz, jelenvalóvá kell azt tennünk, állandóan meg kell emlékeznünk róla és tanulmányoznunk kell azt (5Móz 6:7; 8:2, 18; 9:7). Elmélkedésre és megbeszélésre: Hogyan lehetünk szentek mi, természetünktől fogva bűnös emberek? Miért és hogyan tanít a szentségre, a világtól való különbözőségre és elkülönülésre szólító bibliai elhívás arra, hogy miként éljünk együtt más hitbéli meggyőződésű embertársainkkal a jelenvaló
világban?
III. ALKALMAZÁS
Abraham Joshua Heschel zsidó filozófus és rabbi válaszolt a Biblia azon kérdésére, hogy mit jelent élni. Szerinte a titok abban rejlik, hogy tudnunk kell egy időben embernek és szentnek is lenni (Abraham Joshua Heschel: I Asked for Wonder. Crossroad, New York, 1983. 80. o.). Vegyük figyelembe azokat a bibliai szereplőket, akik lényük minden vetületében emberek voltak a világ jelen valóságának viszonylatában, de ugyanakkor szentek is. Sorold fel ezeknek a szent embereknek a tulajdonságait! Mi tette őket emberré, és mi tette őket szentté? E bibliai példák fényében hogyan alkalmazhatod az „egy időben emberi és szent” elvet az alábbi helyzetekben?
•    Egyik barátod hazahív hozzá. Nem adventista, és olyan ételt tálal eléd, amelyben sertéshús is van. Hogyan lehetsz emberséges, kedves és tisztelettudó iránta, ugyanakkor szent is, aki nem hágja át Isten tisztátalan táplálékokra vonatkozó parancsát?
•    Az imaházban vagy, és a hátad mögött néhány fiatal beszélget és nevetgél. Hogyan taníthatod, intheted őket, hogy viselkedjenek tisztelettudóan a szentély szakralitása iránt (legyenek szentek) úgy, hogy továbbra is jó kapcsolatban légy a fiatalokkal?
•    Hogyan magyarázhatod el hitetlen embereknek a próféciai igazságot úgy, hogy világos és érdekes legyen számukra, amit mondasz?
•    Vezető tisztséget töltesz be a gyülekezetedben, amely két táborra oszlott. Az egyik csoport számára a társadalmi igazságosság, a testvéri szeretet és kegyelem a fontos, míg a másik csoport az ítélet és a törvény fontosságát hangsúlyozza. Hogyan közvetítenél a két tábor között?