1 [A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára.] (2) Szavamat Istenhez emelem, és kiáltok, szavamat Istenhez emelem, hogy figyeljen rám.

2 (3) Nyomorúságom idején az Urat keresem, kezem éjjel is szüntelenül felé tárom, lelkem nem akar vigasztalódni.

3 (4) Istenről emlékezem, és sóhajtozom, róla gondolkodom, és eleped a lelkem. [Szela]

4 (5) Szememet ébren tartod, hánykolódom, de nem tudok megszólalni.

5 (6) Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.

6 (7) Megemlékezem éjjel az énekeimről; szívemben elgondolkodom, és azt kutatja lelkem:

7 (8) vajon örökre elvet-e az Úr, és nem lesz többé jóakarattal?

8 (9) Vajon végképp elfogyott kegyelme? Semmivé lesz nemzedékről nemzedékre szálló ígérete?

9 (10) Vajon elfelejtett könyörületes lenni Isten? Vagy haragja feltartóztatja irgalmát? [Szela]

10 (11) Azt gondoltam: Az az én bajom, hogy a Fölséges jobbja megváltozott.

11 (12) Megemlékezem az ÚR cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról.

12 (13) Elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.

13 (14) Istenem, szent a te utad, ki olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk?

14 (15) Te vagy az Isten, aki csodát művelsz, megmutattad hatalmadat a népek között.

15 (16) Karoddal megváltottad népedet, Jákób és József fiait. [Szela]

16 (17) Láttak téged a vizek, Istenem, láttak téged a vizek, és megfélemlettek, a mélységek is megrázkódtak.

17 (18) A felhők vizet ontottak, megzendültek a felhők, nyilaid is cikáztak.

18 (19) Mennydörgésed zúgott a forgószélben, villámaid megvilágosították a mindenséget, megrázkódott és megindult a föld.

19 (20) Utad a tengeren át vezet, ösvényeid a nagy vizeken, és nem látszik lépteid nyoma.

20 (21) Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron kezével.