Sámuel II. könyve 13

1Ezek után a következők történtek: Absolonnak, Dávid fiának volt egy igen szép húga, akinek Támár volt a neve. Amnón, Dávid fia megszerette őt. 2Annyira epekedett Amnón a húgáért, Támárért, hogy belebetegedett, mert a lány szűz volt, és Amnón lehetetlennek látta, hogy valamit elkövessen rajta. 3De Amnónnak volt egy Jónádáb nevű barátja, Simeának, Dávid testvérének a fia. Ez a Jónádáb nagyon ravasz ember volt. 4Azt mondta neki: Mi az oka annak, hogy naponta soványodsz, királyfi? Nem mondanád meg nekem? Amnón azt mondta neki: Támárt, Absolon öcsém húgát igen szeretem. 5Jónádáb azt mondta neki: Feküdj le az ágyadba, és tettesd magad betegnek. Ha eljön apád, hogy meglátogasson, mondd azt neki: Jöjjön ide, kérlek, Támár húgom, hogy enni adjon. Itt, a szemem előtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az ő kezéből egyem. 6Lefeküdt tehát Amnón, és betegnek tettette magát. Mikor azután eljött a király, hogy meglátogassa, azt mondta a királynak: Kérlek, hadd jöjjön ide hozzám Támár húgom, hadd csináljon előttem egy pár bélest, és hadd egyem az ő kezéből. 7Dávid erre ezt az üzenetet küldte Támár házához: Menj el azonnal Amnón bátyád házához, és készíts neki valami ennivalót. 8Támár tehát elment bátyjának, Amnónnak a házába, aki ágyban feküdt. Fogta a lisztet, meggyúrta, és bélest csinált őelőtte, és megsütötte a bélest. 9Azután elővette a serpenyőt, és eléje tálalta, de ő nem akart enni. Majd azt mondta Amnón: Küldjetek ki mellőlem mindenkit. Erre mindenki kiment. 10Akkor azt mondta Támárnak: Hozd be az ételt a hálószobába, hadd egyem a kezedből. Erre Támár fogta a bélest, amelyet készített, és bevitte a hálószobába Amnónnak, a bátyjának. 11De amikor hozzá vitte, hogy egyék, az megragadta őt, és ezt mondta neki: Jöjj, hálj velem, húgom! 12Ő pedig azt mondta neki: Ne, bátyám, ne ronts meg engem, mert nem szoktak így cselekedni Izráelben. Ne kövess el ilyen gyalázatot! 13És én ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért, kérlek, szólj a királynak, mert nem fog engem megtagadni tőled. 14Ő azonban nem akart hallgatni a szavára, és mivel erősebb volt nála, erőszakot követett el rajta. 15Azután Amnón nagyon meggyűlölte őt. Nagyobb lett a gyűlölete a szerelemnél, amellyel megszerette őt. Azt mondta neki Amnón: Kelj föl, menj a dolgodra. 16Ő így felelt neki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, amelyet véghezvittél rajtam azzal, hogy elűzöl engem. Ő azonban nem akart rá hallgatni, 17hanem beszólította a szolgáját, aki neki szolgált, és azt mondta: Űzd ki őt gyorsan előlem, és zárd be utána az ajtót. 18Támáron pedig igen szép tarka szoknya volt, amilyenben a király leányai szoktak járni, amíg szűzek. Amikor tehát kiűzte őt a szolga, bezárta utána az ajtót. 19Támár pedig hamut hintett a fejére, és a tarka szoknyát, amely rajta volt, meghasogatta, kezét pedig a fejére tette, és jajgatva járt-kelt. 20Bátyja, Absolon azt mondta neki: Talán Amnón bátyád volt veled? Azért hallgass most, húgom, mert a testvéred; ne bánkódjál ennyire. Ezért Támár nagy árvaságban lakott bátyja, Absolon házában. 21Dávid király pedig mindezt hallva igen nagyon megharagudott. 22Absolon pedig semmit sem szólt erről Amnónnak, sem jót, sem rosszat. De igen gyűlölte Absolon Amnónt, mivel megszeplősítette húgát, Támárt. 23Két esztendő múlva Absolon juhait nyírták az efraimi Baal-Hácórban, és Absolon meghívta az összes királyfit. 24Absolon bement a királyhoz is, és azt mondta: Íme, most nyírják szolgád juhait, azért jöjjön el, kérlek, a király a szolgáival együtt a te szolgádhoz. 25A király azt mondta Absolonnak: Ne, fiam, ne menjünk el mindnyájan, hogy ne legyünk terhedre. És ismét erőltette őt, de atyja nem akart elmenni, hanem megáldotta őt. 26Absolon azonban mégis így szólt: Ha nem, úgy jöjjön el velünk Amnón, a testvérem. A király így felelt neki: Miért menne el veled? 27Mégis, mivel Absolon erőltette, elbocsátotta vele Amnónt is és a többi királyfit. 28Absolon pedig ezt a parancsot adta a szolgáinak: Kérlek, figyeljetek! Amikor Amnón jókedvű lesz a bortól, és én szólok nektek, akkor üssétek le Amnónt és öljétek meg. Semmit se féljetek, hiszen én parancsoltam nektek. Legyetek bátrak, ne féljetek! 29Úgy cselekedtek azért Absolon szolgái Amnónnal, ahogy Absolon parancsolta. A király fiai pedig mindnyájan fölkeltek, és mindegyik az öszvérére ült, és elmenekültek. 30Mikor pedig még úton voltak, eljutott a hír Dávidhoz: Absolon megölte az összes királyfit, egy sem maradt meg közülük. 31Akkor fölkelt a király, megszaggatta ruháit, a földre feküdt, és szolgái is mindnyájan megszaggatott ruhában álltak előtte. 32Jónádáb, Simeának, Dávid testvérének a fia pedig azt mondta: Ne mondja az én uram, hogy a királynak minden fiát megölték, mert egyedül csak Amnón halt meg. Mert attól a naptól fogva, hogy húgát megszeplősítette, Absolont mindig keserűséggel töltötte el ez a dolog. 33Ne vegye azért szívére az én uram, a király, azt gondolva, hogy a királynak minden fia meghalt, mert egyedül csak Amnón halt meg. 34Absolon pedig elmenekült. Mikor az őrálló fölemelte a tekintetét, látta, hogy sok ember jön a mögötte levő úton a hegyoldalon. 35Ekkor Jónádáb szólt a királynak: Íme, jönnek a királyfiak. Ahogy szolgád mondta, úgy történt. 36És ahogy abbahagyta beszédét, megérkeztek a királyfiak, és fennhangon sírtak. Maga a király és a szolgái is mindnyájan nagy sírásra fakadtak. 37Absolon pedig elfutott, és elment Talmajhoz, Ammihúr fiához, Gesúr királyához. És Dávid mindennap siratta a fiát. 38Absolon pedig, miután elfutott, és Gesúrba ment, három esztendeig volt ott. 39Dávid király pedig fölhagyott azzal, hogy Absolon ellen menjen, mert már megvigasztalódott Amnón halála miatt.