Jób könyve 29

1Jób azután így folytatta beszédét: 2Ó, bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem! 3Amikor mécsese világított fejem fölött, és a sötétben is járni tudtam világánál; 4mint amilyen javakoromban voltam, amikor Isten meghitt barátsága borult sátramra! 5Amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim. 6Amikor lábamat édes tejben mostam, és mellettem a szikla is olajpatakokat ontott. 7Amikor a városkapuhoz mentem, és a köztéren elfoglaltam helyem. 8Ha megláttak az ifjak, félrehúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. 9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették. 10A főemberek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. 11Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem. 12Mert megmentettem a segítségért kiáltó szegényt és az árvát, akinek nem volt támasza. 13A veszni induló áldása rám szállt, az özvegyek szívét megörvendeztettem. 14Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem. Jogosság volt palástom és süvegem. 15Szeme voltam a vaknak és lába a sántának. 16Atyja voltam a szűkölködőnek, és az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam. 17Kitördeltem az álnok fogait, és kiütöttem fogai közül a prédát. 18Ezért azt gondoltam: fészkemben halok meg, és megsokasodnak napjaim, mint a homok. 19Gyökerem a vízig nyúlik, és ágamon ül meg a harmat. 20Dicsőségem velem együtt újul meg, és íjam is megifjodik kezemben. 21Hallgattak és figyeltek rám, és elnémultak a tanácsomra. 22Szavaim után nem szóltak többet, beszédem harmatként hullt rájuk. 23Úgy vártak rám, mint az esőre, és szájukat tátották, mint mikor tavaszi záporra vágynak. 24Rájuk mosolyogtam, ha elcsüggedtek, és arcom derűjére nem komorodtak el. 25Szívesen jelöltem ki útjukat, a főhelyen ültem, és úgy laktam közöttük, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.