Jób könyve 27

1Jób azután így folytatta beszédét: 2Él az Isten, aki igazamat megvonta, és a Mindenható, aki keserűséggel illette lelkemet, 3hogy mindaddig, amíg lelkem bennem van, és Isten lehelete van az orromban, 4nem szól ajkam álnokságot, és nyelvem nem mond csalárdságot! 5Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Amíg lelkemet ki nem lehelem, nem engedek ártatlanságomból. 6Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Napjaim miatt nem korhol a szívem. 7Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és aki ellenem támad, mint az álnok. 8Mert milyen reménysége lehet az elvetemültnek, ha elpusztítja őt Isten, és elveszíti a lelkét? 9Meghallja-e Isten a kiáltását, ha eljön rá a nyomorúság? 10Vajon gyönyörködhet-e a Mindenhatóban, segítségül hívhatja-e bármikor Istent? 11Megtanítalak titeket Isten hatalmas dolgaira, nem titkolom el azokat, amik a Mindenhatónál vannak. 12Íme, ti is mindnyájan látjátok. Miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok? 13Ez a gonosz ember osztályrésze Istentől és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, amelyet elvesznek: 14Ha megszaporodnak is fiai, kard vár rájuk, és magzatai kenyérrel sem lakhatnak jól. 15Maradékait dögvész miatt temetik el, és özvegyeik meg sem siratják őket. 16Ha annyi ezüstöt halmozna is föl, mint a por, és annyi ruhát készíttet, mint a sár: 17készíttethet ugyan, de az igazak veszik majd magukra, az ezüstön pedig az ártatlanok osztoznak. 18Házát olyanná építette, mint a molyé, olyanná, mint a csősz csinálta kunyhó. 19Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; de mire fölnyitja szemét, már semmije sincsen. 20Meglepi őt a félelem, mint az árvíz, éjjel ragadja el a szélvihar. 21Felkapja őt a keleti szél, és elviszi, elragadja őt lakóhelyéről. 22Dobálja és nem kíméli; futva kell menekülnie keze elől. 23Összecsapják miatta tenyerüket, és lepisszegik lakóhelyén.