1 Jób azután így folytatta beszédét:

2 Él az Isten, aki igazamat megvonta, és a Mindenható, aki keserűséggel illette lelkemet,

3 hogy mindaddig, amíg lelkem bennem van, és Isten lehelete van az orromban,

4 nem szól ajkam álnokságot, és nyelvem nem mond csalárdságot!

5 Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Amíg lelkemet ki nem lehelem, nem engedek ártatlanságomból.

6 Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Napjaim miatt nem korhol a szívem.

7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és aki ellenem támad, mint az álnok.

8 Mert milyen reménysége lehet az elvetemültnek, ha elpusztítja őt Isten, és elveszíti a lelkét?

9 Meghallja-e Isten a kiáltását, ha eljön rá a nyomorúság?

10 Vajon gyönyörködhet-e a Mindenhatóban, segítségül hívhatja-e bármikor Istent?

11 Megtanítalak titeket Isten hatalmas dolgaira, nem titkolom el azokat, amik a Mindenhatónál vannak.

12 Íme, ti is mindnyájan látjátok. Miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?

13 Ez a gonosz ember osztályrésze Istentől és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, amelyet elvesznek:

14 Ha megszaporodnak is fiai, kard vár rájuk, és magzatai kenyérrel sem lakhatnak jól.

15 Maradékait dögvész miatt temetik el, és özvegyeik meg sem siratják őket.

16 Ha annyi ezüstöt halmozna is föl, mint a por, és annyi ruhát készíttet, mint a sár:

17 készíttethet ugyan, de az igazak veszik majd magukra, az ezüstön pedig az ártatlanok osztoznak.

18 Házát olyanná építette, mint a molyé, olyanná, mint a csősz csinálta kunyhó.

19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; de mire fölnyitja szemét, már semmije sincsen.

20 Meglepi őt a félelem, mint az árvíz, éjjel ragadja el a szélvihar.

21 Felkapja őt a keleti szél, és elviszi, elragadja őt lakóhelyéről.

22 Dobálja és nem kíméli; futva kell menekülnie keze elől.

23 Összecsapják miatta tenyerüket, és lepisszegik lakóhelyén.