1 Erre Jób így felelt:

2 Már sok ilyen dolgot hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok ti mindnyájan!

3 Vége lesz már a légből kapott beszédeknek? Vajon mi ingerelt fel, hogy így válaszolsz?

4 Én is szólhatnék úgy, mint ti, csak volna lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejem;

5 szájammal erősíthetnélek titeket, és ajkaim részvéte enyhítené fájdalmatokat.

6 Ha szólnék is, nem csökkenne a keserűségem; ha abbahagyom is, nem távozik el tőlem.

7 Most már bizony fáraszt a baj engem. Elpusztítottad egész házam népét.

8 Megnyomorítottál engem: ez ellenem tanúskodik. Fölkelt ellenem saját véznaságom is, szemtől szemben tanúskodik ellenem.

9 Haragja széttépett és üldözött engem. Fogait csikorgatta ellenem, ellenségként villogtatja felém tekintetét.

10 Föltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul csapdostak, és összecsődültek ellenem.

11 Isten az álnokoknak adott át és a gonoszok kezébe ejtett engem.

12 Nyugalmam volt, de szétszaggatott. Nyakon ragadott és összetört engem, céltáblává tűzött ki magának.

13 Körülvettek íjászai; felhasítja veséimet, nem kímél engem; epémet a földre ontja.

14 Rést rés után üt rajtam, és rám rohan, mint valami harcos.

15 Zsákruhát varrtam bőrömre, és porba hajtottam fejemet.

16 Arcom kivörösödött a sírástól, szempilláimra a halál árnyéka szállt,

17 noha nem tapad kezemhez erőszakosság, és tiszta az imádságom.

18 Ó, föld, ne takard el véremet, és kiáltásom ne találjon nyughelyet!

19 Még most is van bizonyságom a mennyben, van tanúm a magasságban!

20 Saját barátaim csúfolnak, ezért Istenhez sír föl szemem,

21 hogy ő ítélje meg az embernek Istennel és az emberfiának a felebarátjával való dolgát.

22 Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek, és nem térek vissza.