Jób könyve 14

1Az asszonytól született ember élete rövid és vesződséggel teli. 2Kinyílik, mint a virág, majd elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, nincs maradása. 3Még az ilyenre is felnyitod a szemed, és engem is törvényed elé állítasz? 4Ki hozhat elő tisztát a tisztátalanból? Senki. 5Mivel meghatároztad napjait, ismered hónapjainak számát, így határt szabtál neki, amelyet nem hághat át. 6Vedd le róla tekinteted, hogy nyugalma legyen, és legyen annyi öröme, mint egy béresnek. 7Mert a fának is van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és nem fogynak el hajtásai. 8Még ha elvénül is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban a csonkja, 9a víz nedvességétől kivirágzik, ágakat hajt, mint a csemete. 10De a férfi, ha meghal, elterül, az ember, ha kimúlik, hová lesz? 11Amint a víz elfogy a tóból, és a patak elapad, majd kiszárad, 12úgy az ember is lefekszik, és nem kel föl többet; az egek elmúltáig sem ébred föl, nem keltik fel álmából. 13Bárcsak a Seolban tartanál engem; addig rejtegetnél, amíg elmúlik haragod. Kiszabnád időmet, azután megemlékeznél rólam! 14Ha meghal az ember, vajon életre kel-e? Akkor nehéz szolgasorsom egész ideje alatt várnék, amíg eljönne számomra a változás. 15Szólítanál, és én felelnék neked, kívánkoznál kezed alkotása után. 16Akkor bizonnyal lépteimet is számlálgatnád, de nem tartanád számon vétkeimet. 17Gonoszságom lepecsételve, egy zsákban lenne, és elfedeznéd bűneimet. 18Még a hegy is leomlik és pusztul, ahogy a szikla elmozdul a helyéről. 19A köveket is elkoptatja a víz, a földet pedig elsodorja az ár; az ember reménységét is így teszed semmivé. 20Míg végül is győzelmet aratsz felette, és neki mennie kell. Elváltoztatod arcát, és úgy bocsátod el. 21Ha tisztesség éri is fiait, ő nem tud róla. Ha megszégyenülnek, nem veszi észre. 22Teste csak önmaga fájdalmát érzi, és a lelke is magáért kesereg.