1 Lelkemből utálom életemet, szélnek eresztem panaszomat; hadd szóljak lelkem keserűségében.

2 Azt mondom Istennek: Ne kárhoztass engem. Add tudtomra, miért perelsz velem!

3 Jó-e az neked, hogy nyomorgatsz, hogy megveted kezed munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

4 Testi szemeid vannak neked, és úgy látsz, ahogy a halandó lát?

5 Olyanok napjaid, mint a halandóé, és olyanok éveid, mint az emberé,

6 hogy álnokságomról tudakozódsz, és vétkem után kutatsz?

7 Jól tudod, hogy nem vagyok gonosz, még sincs senki, aki kiszabadítana kezedből!

8 Kezed formált és alkotott, mégis elfordulsz, és megrontaszengem?

9 Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, és most újra porrá tennél engem?

10 Nem úgy öntöttél-e, mint a tejet, nem úgy oltottál-e, mint a sajtot?

11 Bőrbe és húsba öltöztettél, csontokkal és inakkal láttál el.

12 Életet és kegyelmet adtál nekem, és gondviselésed őrizte lelkem.

13 Mégis ezeket rejtegetted szívedben, hisz tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

14 ha vétkezem, mindjárt észreveszed, és bűnöm alól nem mentesz fel.

15 Ha istentelen vagyok, jaj nekem! Ha igaz vagyok, akkor sem emelhetem föl a fejem. Eltölt a szégyen, és látom nyomorúságomat.

16 Hiszen ha fölemelném fejem, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét ellenem fordítanád csodás hatalmadat.

17 Új tanúkat állítanál ellenem, megsokasítanád rajtam bosszúállásodat; sereged hullámokban támadna ellenem.

18 Miért is hoztál ki anyám méhéből? Bárcsak meghaltam volna, és szem se látott volna engem!

19 Olyan lennék, mintha nem is éltem volna, mintha az anyaméhből vittek volna a sírba!

20 Úgyis kevés napom maradt, hagyhatna már. Forduljon el tőlem, hadd viduljak föl kissé,

21 mielőtt oda megyek, ahonnan nem térhetek vissza: a sötétség és a halál árnyékának földjére,

22 az éjféli homály földjére, amely olyan, mint a halál árnyékának sűrű sötétsége; ahol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sötétség.