Jób könyve 29

1Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: 2Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! 3Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet; 4A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! 5Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim; 6Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; 7Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: 8Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak. 9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. 10A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. 11Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. 12Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. 13A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. 14Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. 15A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. 16A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. 17Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. 18Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. 19Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. 20Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. 21Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. 22Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem. 23Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. 24Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. 25Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.