Bevezetés Mózes ötödik könyvéhez

Alapige: „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet” (1Jn 4:8).

Mózes ötödik könyve természetesen nem légüres térben keletkezett, hanem mint ahogy az életben mindennek, vannak bizonyos összefüggései, amelyeknek a szerepe fontos a könyv jelentésének és céljának megértésében.
Számos történelmi előzmény magyarázza a körülményeket, de nem csupán Mózes ötödik könyve hátterét, hanem azt a világot és környezetet is, amelyben megszületett. Nehezen volna érthető például az ablaktörlőlapát célja és funkciója, ha nem kötnénk össze az autóval, és hasonlóképpen nehéz lenne Mózes ötödik könyvét is megérteni, kiváltképp mostani témánk (Mózes ötödik könyve és a jelenvaló igazság) fényében, ha különválasztva vizsgálnánk a keletkezésének körülményeitől.
Valaki három nap alatt elolvasta Lev Tolsztojtól az ezerötszáz oldalnyi Háború és békét, és amikor megkérdezték tőle, miről szól, azt felelte, hogy Oroszországról.
Mintha mi is hasonlót tennénk, amikor egyetlen  heti  tanulmányban össze akarjuk foglalni a Mózes ötödik könyvét megelőző történelem évezredeit. Viszont a főbb pontokra összpontosítva látni fogjuk az összefüggéseket, amelyek a leginkább szükségesek a „jelenvaló igazságban” oly gazdag bibliai könyv megértéséhez.

Október 2–9. – A személyes odaszentelődés hete

EGW idézet:

Isten megőrizte egyházát az évszázadokon át tartó üldözések, harcok és sötétség közepette. Egyetlen felhő sem borulhatott rá a tudta nélkül. Műve ellen nem léphetett fel olyan ellenséges hatalom, amelyről ne lett volna tudomása. Minden úgy teljesedett, ahogy Ő előzőleg kinyilatkoztatta. Soha nem hagyta el gyülekezetét, hanem mindazt, ami bekövetkezett, előbb jövendölésekbe foglalta. Amit Szentlelke által a próféták egykor kijelentettek, mind be is teljesedett. Az Úr véghez viszi minden szándékát. Trónjának alapzata: szent törvénye, és a sötétségnek semmiféle hatalma sem döntheti meg. Az igazságot Isten sugallja és védelmezi; diadalt arat minden ellenállás felett. A lelki sötétség hosszú korszakain át Isten gyülekezete hegyen épült városhoz hasonlított, melyben az egymást követő nemzedékek alatt évszázadról évszázadra tiszta, mennyei tanok tárultak fel. Bármilyen gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben az Atya mégis a legnagyobb figyelemmel fordul felé; kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát. – Az apostolok története, 11–12. o.

Krisztus nemcsak az elétáruló kép miatt sírt. Korszakok bajának súlya nyomta. Látta a szörnyű következményeket, melyeket Isten törvényének áthágása okoz. Látta, hogy a világtörténelemben Ábel halálával kezdődően szakadatlan harc van a jó és a gonosz között. Végigtekintett az eljövendő éveken, és szenvedést, szomorúságot, könnyeket és halált látott – ez lesz az ember sorsa. Valamennyi korban, országban élő emberi család kínja átjárta a szívét. A bűnös faj bajai a lelkére nehezedtek, és kicsordultak a könnyei, amikor arra vágyott, hogy minden bánaton enyhítsen. – Jézus élete, 534. o.
 
Az isteni szeretet akkor szól a legmegindítóbban az emberi szívhez, amikor ugyanarra a gyöngéd részvétre serkenti, amely Krisztus életét jellemezte. Csak az szereti igazán Istent, aki önzetlenül szereti atyjafiát. Az igaz keresztény minden veszélyben és bajban lévő léleknek a segítségére siet. Nem fordul el a tévelygőtől, nehogy mind mélyebbre süllyedve szerencsétlenségében és csüggedésében teljesen Sátán martalékává legyen. Aki sohasem tapasztalta személyesen Krisztus gyöngéd, megnyerő szeretetét, nem vezethet másokat az élet forrásához. Ez a szeretet kényszerítő hatalom, amely arra indítja az embert, hogy társalgásában és másokért való tevékenykedésében egyaránt Krisztust nyilvánítsa ki. Az Üdvözítő munkásainak fáradozásait csak úgy koronázhatja siker, ha ismerik Jézust. Ehhez azonban mindenekelőtt szeretetét kell ismerniük. A menny aszerint ítéli meg használhatóságukat, tudnak-e úgy szeretni, ahogyan az Úr szeretett, és munkálkodnak-e úgy, ahogyan Ő munkálkodott. – Az apostolok története, 550. o.

 

1Jn 4:8 versében az áll, hogy „az Isten szeretet”. Egyszerű ez a három szó (a görögben négy), a mögötte meghúzódó gondolat azonban olyan mély, annyira alapvető, hogy szinte fel sem fogható, mi minden következik belőle. Nem azt fejezik ki, hogy Isten szeret, vagy szeretetet tanúsít, vagy Ő a szeretet megnyilatkozása, hanem azt, hogy „az Isten szeretet”.
Ő a szeretet, vagyis az identitásának az a lényege. Bűnös emberekként, akiknek a feje csupán néhány font súlyú szövetből és kémiai anyagból áll, amivel felfoghatjuk a valóságot, egyszerűen képtelenek vagyunk egészen megragadni, mit is jelent a maga teljességében az, hogy „az Isten szeretet”. Annyit azonban bizonyosan érthetünk, hogy ez különösen jó hír! Ha ehelyett az állna itt, hogy az Isten gyűlölet, vagy Isten bosszúszomjas, közömbös, akkor a róla szóló beszámoló nagyon is aggaszthatna. „Az Isten szeretet” – így jobban megérthetjük, hogy ezt a szeretetet tükrözi Isten uralma, az, ahogyan kormányozza az egész teremtett világot. Szeretet hatja át a kozmoszt, talán a gravitációnál is jobban. Isten szeret bennünket, nekünk pedig viszont kell szeretnünk Őt (lásd 5Móz 6:5; Mk 12:30).
A szeretet azonban csak akkor szeretet, ha önkéntes. Isten nem kényszerítheti ki, hiszen abban a pillanatban, amikor ezt megtenné, már nem lenne szeretet. Ebből következően, mivel Isten intelligens, értelmes, a szeretet képességével rendelkező lényeket teremtett a mennyben és a földön, megvolt a kockázata, hogy teremtményei talán majd nem szeretik viszont, és voltak, akik nem is tették – innen ered az, amit nagy küzdelemként ismerünk.
1.    A következő igék miért csak a szabadság és a benne rejlő kockázat összefüggésében érthetők? Ézs 14:12-14; Ez 28:12-17; Jel 12:7

Különösen sokatmondó Ez 28:15 verse: bemutatja, hogy a tökéletes Isten ugyan tökéletesnek teremtette meg Lucifert, az angyalt, mégis gonoszság találtatott benne. Tehát nem gonosznak teremtette az Úr. Ellenkezőleg! Képessé tette a szeretetre, Lucifer igazi erkölcsi szabadságot élvezett, ám még többre vágyott, mindannak ellenére, amit az Úrtól kapott („mindenféle drágakővel borítva” [Ez 28:13, ÚRK]). Az egyik lépés vezetett a másikhoz, míg „háború támadt a mennyben” (Jel 12:7, ÚRK).
Robotkutyákat is lehet venni, amelyek engedelmeskednek minden parancsnak, soha nem piszkítják össze a szőnyeget és nem rágják meg a bútorokat. Csakhogy lehetne értelmes kapcsolatunk az ilyen „kutyákkal”?

EGW idézet:

A jó és gonosz között dúló nagy küzdelem – mennyben való kirobbanása óta és egészen a lázadás és a bűn végleges eltörléséig – Isten változhatatlan szeretetének bizonyítéka. Krisztus számunkra felkínált áldozata mutatja be azt, hogy mi van az Atya szívében. Isten egyetlen Fiát adta oda csodálatos ajándékként a világnak. Ezen ajándék alapján a többi bolygók lakói sosem mondhatják majd, hogy az Úr többet is tehetett volna szeretetének kifejezéseként, mivel Ő olyan áldozatot hozott, ami minden képzeletet felülmúlt. – The Faith I Live By, 59. o.

Krisztus azzal fejezte ki végtelen szeretetét irántunk, hogy életét adta, hogy mi ne vesszünk el a bűneinkben, és hogy üdvösségünket biztosíthassa. Ha ezt a mennyei szeretetet ápoljuk a szívünkben, akkor gyökeret ver, és megerősíti kapcsolatunkat azokkal, akik ugyanúgy hisznek, mint mi. „Aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” Amint növekedik a testvérek és testvérnők iránti szeretetünk, úgy növekszik a Krisztus iránti szeretetünk is. Az Isten és az emberek iránti szeretet ezen elve – akikért Ő meghalt – a Szentlélek által újul és szilárdul meg. Ez testvéri szeretet és gyöngédség, amit cselekedetek által kell megerősíteni, és ami azt igazolja, hogy Isten a szeretet. A szívet szívvel összekapcsoló egység nem az érzelgősség gyümölcse, hanem  az  egészséges  elvek  munkálkodásának  eredménye. A cselekedetekkel együttmunkálkodó hit tisztítja meg a lelket minden önzéstől, hogy tökéletessé válhasson a szeretetben. Hát hogyne telne meg szívünk gyöngédséggel és hálával, miután felfedeztük a Krisztus drága vére árán felkínált kegyelmet és irgalmat? – In Heavenly Places, 110. o.

Csodálatos hatalommal és dicsőséggel rendelkező lényként szállt szembe Istennel. Az Úr azt mondja Luciferről: „Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépséggel.” (Ezék 28:12) Lucifer mint tündöklő kerub állt Isten színe előtt. Az összes teremtett lény közül ő volt a legfontosabb és a legfőbb szereplő a Mindenható szándékainak a világmindenség számára való kinyilatkoztatásában. Miután vétkezett, ámító hatalma még félrevezetőbb és jellemének leleplezése még nehezebb volt kiemelt helyzete következtében, amelylyel az Atyánál rendelkezett. Az Úr olyan könnyen el tudta volna pusztítani Sátánt és követőit, amilyen könnyedén egy kavicsot le tudunk a földre dobni. Ő azonban nem tette ezt. Nem erőszakkal akarta a lázadást leverni. A kényszerítő hatalmat csak az ördög uralma alatt találhatjuk meg. Isten alapelvei mások, nem ilyen rendszerre épül az uralma. Az Atya tekintélye jóságon, irgalmon és szereteten nyugszik. Ezeknek az alapelveknek az alkalmazása fejezi ki az akaratát. Uralkodása erkölcsös uralkodás, igazság és szeretet benne az uralkodó hatalom. – Jézus élete, 758–759. o.
 

Szinte minden iskolásgyerek hallotta a történetet, hogy Isaac Newton fejére esett egy alma, ő pedig felismerte a gravitációt. Nem az a lényeg, hogy valóban ráesett-e az alma, vagy sem, inkább Newton bölcsessége a fő (tulajdonképpen nem ő fedezte fel a gravitációt, hiszen aki már leesett a földre, az tudhatott valamit erről). Ő azonban felmérte, hogy ugyanaz az erő tartja a holdat a föld körüli, a földet pedig a nap körüli pályáján és így tovább, ami miatt az alma lepottyant.
Ez azért fontos, mert évezredeken át sokan úgy hitték, hogy az eget irányító törvények különböznek a földet irányítóktól, Newton pedig rámutatott ennek a hiedelemnek a helytelenségére. Felfedezése a természeti törvények körébe tartozik, viszont ugyanaz az elv igaz az erkölcsi törvényre is. Valójában a szeretettől elidegeníthetetlen szabadság, ami Lucifer bukásához vezetett a mennyben, vezetett a földön az emberiség bűnbeeséséhez.
2.    1Móz 2:16-17 és 3:1-7 verseiben a tökéletes Isten által, tökéletes világba teremtett, tökéletes embereket látjuk. Milyen komoly igazságot tudhatunk meg ezekből a szakaszokból a szeretettől elidegeníthetetlen szabadságról is?

A bűneset után gyorsan romlott a helyzet, egészen addig a pontig, amíg az Úr kimondta az emberről: „szíve gondolatának minden alkotása szűntelen csak gonosz” (1Móz 6:5). Rossz gondolatokkal a tetteik is bizonyosan azok voltak, míg úgy el nem hatalmasodott a gonoszság, hogy Istennek özönvízzel kellett elpusztítania az egész világot. Ezzel bizonyos értelemben esélyt adott az emberiségnek az újrakezdésre, egyfajta második teremtésként. Amint azonban Bábel története (1Móz 11:1-9) mutatja, az ember továbbra is eltökélten dacolt Istennel. „Amikor a torony félig-meddig elkészült, egy részét lakásként foglalták el az építők; más részét ragyogóan berendezve és feldíszítve lakosztályként bálványaiknak szentelték. Az emberek örvendeztek az eredménynek, és dicsőítették az ezüst és arany isteneket, szembeszállva a menny és a föld Urával” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó,
89. o.). Ezért Isten összezavarta a nyelvüket, elszélesztette a bűnös emberiséget a földön.
Vegyük  számba  a  nap  során  a  gondolatainkat!  Mit  tanulhatunk  ebből a saját szívünk állapotáról?

EGW idézet:

Ősszüleink számára, bár Isten ártatlannak és szentnek teremtette őket, nem volt kizárva a vétkezés lehetősége. Az Úr szabad erkölcsi lényeknek alkotta őket, akik értékelni tudják jellemét – bölcsességét és jóságát –, kívánalmainak méltányosságát, és szabadságukban áll, hogy engedelmeskedjenek neki, vagy megtagadják az engedelmességet. Beszélgethettek Istennel és a szent angyalokkal. De örök biztonságuk megszerzése előtt ki kellett állniuk hűségük próbáját. Az ember létének kezdetén az Örökkévaló korlátot szabott az ember vágyainak, annak a végzetes szenvedélynek, amelyen Sátán bukása alapult. A tudás fája –    ami a kert közepén, az élet fája közelében állt – volt ősszüleink engedelmességének, hitének és szeretetének próbája. Míg az összes többi fáról szabadon ehettek, annak az egy fának a gyümölcsét halálbüntetés terhe mellett tilos volt megkóstolniuk. Ki voltak téve Sátán kísértéseinek; de ha kiállják a próbát, Isten végül kivonja őket a kísértő hatalma alól, hogy örökre élvezhessék a menny kegyét. – Pátriárkák és próféták, 48. o.

Az özönvíz előtti nemzedékről ezt olvassuk: „És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz… Mondta azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé, elvesztem őket a földdel egybe.” Isten figyelmeztette az akkori világ lakóit a szándékáról, hogy meg akarja tisztítani a földet a törvénytelenségtől. Csakhogy az emberek megvetéssel tekintettek a figyelmeztetésre, amit csak babonának hittek. Kigúnyolták Noét az eljövendő özönvízzel kapcsolatos figyelmeztetései miatt. Amikor Krisztus a földön járt, figyelmeztetett Jeruzsálem közelgő nyomorúságra, aminek azért kellett bekövetkeznie, mert az emberek elutasították az igazságot, és megvetették az Istentől küldött üzeneteket. Jézus figyelmeztetését is azonban semmibe vették. Az Úr figyelmeztette az emberiséget küldöttei által, és kijelentette, hogy mindennek vége igen közel van. Némelyek fontolóra veszik az intelmet, de az emberek többsége nem fog rá figyelni. – In Heavenly Places, 343. o.

Természetes állapotában a szív a tisztátalan gondolatok és a bűnös szenvedélyek székhelye. Amikor azonban alávetjük Krisztusnak, akkor a Szentlélek meg fogja tisztítani minden szennytől. Ezt azonban nem végezheti el az érintett személy beleegyezése nélkül. (…) Az emberek csak Isten ereje által fékezhetik meg szavaikat és tetteiket. Folyton imádkoznunk kell a szív megőrzésének munkájában, fáradhatatlanul kell segélykéréseinket küldenünk a kegyelem mennyei trónusához. Aki magát kereszténynek vallja, alázattal és őszintén járuljon Isten elé segítséget kérni. A Megváltó figyelmeztetett rá, hogy szüntelenül imádkoznunk kell. A keresztény ember nem maradhat folyamatosan a térdén imádkozva, viszont gondolatatait és vágyait mindig a menny felé irányíthatja. Ha kevesebbet beszélnénk, és többet imádkoznánk, akkor túlzott önbizalmunk is eltűnne.Érzelmeitek összpontosítsanak Istenre. Elmélkedjetek fenségén, irgalmán és tökéletességén! Engedjétek, hogy jóságát, szeretetét és tökéletes jellemét csodálja a szívetek! – Sons and Daughters of God, 99. o.
 

Ábrámmal (a későbbiekben Ábrahám) először 1Mózes 11. fejezetének nemzetségi táblázatában találkozunk.
3.    Olvassunk 1Móz 12:1-3 verseiben Ábrám elhívásáról! Hogyan értjük Isten ígéretét ma, visszatekintve a kereszt, Jézus halála és az evangélium elterjedése utáni korból?

Pál apostol évszázadokkal Ábrahám után a galáciabeliek közötti tévtanítással foglalkozva visszamutatott a pátriárka elhívására. Rávilágított, hogy ez már a korai kifejezése volt annak, ami mindig is Isten szándékában állt: az egész világra eljuttatni az evangéliumot. „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai. Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, előre hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: Tebenned fog áldást nyerni minden nép. Eszerint a hitből valók áldatnak meg a hívő Ábrahámmal” (Gal 3:7-9, ÚRK).
Ábrahám elhívását 1Mózes 12. fejezete írja le először, a könyv további része pedig nagyrészt a pátriárka vér szerinti leszármazottainak a története: egyik tévelygő utód a másik után, akik egyre-másra zűrös családokat alapítanak, mégis végül rajtuk keresztül teljesedett az ígéret és ért el egy fontos ponthoz, Mózes elhívásához.
4.    Olvassuk el ApCsel 7:20-36 szakaszában azt, amit István vértanú mondott Mózesről és a kivonulásról! Hogyan illeszkedik ez Isten Ábrahámnak tett első ígéretéhez?

A tudatlanságba, eltévelyedésbe és az igazság ismeretének általános hiányába merült világban (nem sokat változtak a dolgok több mint háromezer év alatt, ugye?) Isten kihívott Egyiptomból egy népet, a saját népét, Ábrahám magvát. Nemcsak azt tervezte, hogy általuk majd megmarad az igazság ismerete, vagyis Isten, Jahve és a megváltási terv ismerete, hanem az egész világra el akarta terjeszteni ezt az ismeretet.
Hetednapi adventistaként hogyan tekintünk a többi emberrel való kapcsolatunkra, akik a világon élnek? Vagyis milyen párhuzamokat találunk mi magunk és az ókori Izrael között? Ami pedig még fontosabb: milyen személyes felelősséget helyez mindannyiunkra ez a párhuzam?

EGW idézet:

Több mint ezer éven át várta a zsidó nép az Üdvözítő eljövetelét. Erre az eseményre összpontosultak legszebb reményeik. Belefoglalták nevét énekeikbe, jövendöléseikbe, templomi szertartásaikba és családi áhítataikba. S amikor eljött, mégsem ismerték fel Őt. A menny Kincse számukra „gyökér” volt „a száraz földből”, „nem volt [...] alakja és ékessége” (Ésa 53:2), és nem láttak benne semmi szépséget, ami felkeltette volna vonzalmukat. „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt.” (Jn 1:11) Mégis Isten választotta ki Izraelt. Ő hívta el, hogy megőrizze törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutattak. Az Úr azt akarta, hogy ez a nép az üdvösség kútfeje legyen a világ számára. – Jézus élete, 27. o.

Így szólt Ábrahámhoz az Úr, amikor felszólította, hogy hintse az igazság magvát: „Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) Ő pedig „kiment, nem tudván, hová megy” (Zsid 11:8). A jeruzsálemi templomban imádkozó Pál apostol is ezt az üzenetet kapta Istentől: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:21) Mindazoknak, akiket Krisztus elhívott, ugyancsak el kell hagyniuk mindent, hogy követhessék Őt. Szakítaniuk kell régi társaikkal, fel kell adniuk terveiket, le kell mondaniuk földi reményeikről. Fáradsággal, könnyek között, magányosan és áldozatok árán kell a magot vetniük. –    Krisztus példázatai, 36. o.

A mások lelki üdvéért végzett munka olyan foglalkozás, amely a legnagyobb tiszteletet érdemli. Nem számít, hogy munkánkat milyen formában végezzük,  bármelyik  társadalmi  réteg  tagjai között, akár magas-,  akár  alacsonyrendűek.  Isten  szemében  ezek  a  különbségek nem befolyásolják az igazi értéket. Az őszinte, komoly, bűnbánó lélek –    bármilyen tanulatlan legyen is – értékes a menny előtt. Saját pecsétjével látja el az embereket, miközben nem nézi a rangot, az értelmet, hanem a Krisztussal való egység szerint ítél. – Az evangélium szolgái, 332. o.

Nemcsak azért választott ki Isten valamennyi nép közül egy népet magának, hogy őket fiaivá és leányaivá fogadja, hanem hogy általuk táruljon fel megmentő kegyelme minden ember előtt (Tit 2:11). Ábrahámot sem azért választotta ki, hogy csupán a barátja legyen, hanem hogy általa valamennyi nép elfogadhassa azokat a nagyszerű kiváltságokat, amiket az Úr nekik akart adni. Kereszthalála előtt Jézus a következő imát mondta tanítványai körében: „És én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” (Jn 17:19) Hasonlóképpen azok a keresztények is, akiket az igazság megtisztított, olyan megmentő tulajdonságokkal bírnak, amelyek a világot a teljes erkölcsi romlástól megóvják. A sónak az eltartásra szánt anyaggal teljesen össze kell vegyülnie, egészen át kell hatnia és át kell járnia. Hasonlóképpen csakis személyes érintkezés útján juthat el az emberekhez az evangélium megmentő ereje. Nem menthetjük meg őket nagy tömegben, hanem csak egyenként. A személyes befolyás hatalom. Ezért kell közel jutni azokhoz, akiken segíteni akarunk. – Gondolatok a hegyibeszédről, 35–36. o.

Lenyűgöző tapasztalat a kivonulás és mindaz, ami hozzá tartozik – az egyiptomi ajtófélfákra kent vértől a Vörös-tengeri drámáig. Kétségtelenül hatott azokra, akik átélték. (Akik pedig odavesztek, az egyiptomi elsőszülött gyerekektől a tenger fenekére került katonákig, azokat Isten igazságosan ítéli majd meg.) „Láttátok, hogy mit tettem Egyiptommal, és hogy sasszárnyakon hordoztalak titeket, és magamhoz vontalak titeket” (2Móz 19:4, ÚRK) – mondta az Úr. Miért vitte végbe Isten ezt az elképesztő és drámai mentőakciót, amikor  egy népet kiszabadított egy másik nép közül, vagy ahogyan Mózes fogalmazott: „Avagy próbálta-é azt Isten, hogy elmenjen és válasszon magának népet valamely nemzetség közül, kísértésekkel: jelekkel, csudákkal, haddal, hatalmas kézzel, kinyújtott karral, és nagy rettenetességek által, amiképpen cselekedte mindezeket tiérettetek az Úr, a ti Istenetek Egyiptomban, szemeitek láttára” (5Móz 4:34)?
5.    Olvassuk el 2Móz 19:4-8 szakaszát! Miért hívta ki Isten a népet Egyiptomból?

Egész egyszerű. Isten kihívta őket, az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottait, és szövetséget kötött velük. Kijelentette: „az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém” (2Móz 19:5, SZIT). Ennek a kapcsolatnak a szerepe központi volt a szövetségben. A „különleges tulajdon” (segulláh) kifejezést azonban könnyen félre lehetett érteni (ahogy ténylegesen meg is történt). Nem a saját, tulajdon szentségükből, igazságukból fakadt a különlegességük, hanem abból, hogy Isten a kegyelmét árasztotta rájuk, csodálatos igazságokat közölt velük, amelyek szerint kellett járniuk, úgy, mint „papok birodalma”, mindazt elterjesztve az egész világon. Ezután Isten a szövetség feltételeit is megszabta (úgymond a megállapodás rájuk eső részét): ez a Tízparancsolat (2Mózes 20. fejezet), majd pedig megerősítette a szövetséget. Miután Mózes az újonnan felépített oltárra hintette az áldozati állatok vérét, „vette a szövetség könyvét, és elolvasta a nép hallatára” (2Móz 24:7, ÚRK), a nép pedig újfent engedelmességet fogadott.
„Mert amikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vette a borjúk és bakok vérét… meghintette a könyvet és az egész népet, és ezt mondta: Ez a szövetség vére, amelyet Isten rendelt számotokra” (Zsid 9:19-20, ÚRK). Mit jelképez a vér, és miért olyan fontos számunkra még ma is?

EGW idézet:

Az a szövetség legyen menedékünk és védelmünk, melyet Isten a Sínainál kötött népével. Az Úr így szólt Mózeshez: „Ezt mondd Jákob házanépének, és ezt add tudtára az Izrael fiainak. Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon, és magamhoz bocsátottalak titeket. Most azért ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (…) Ez a szövetség ma is ugyanúgy érvényes, mint amikor az Úr az ősi Izrael népével megkötötte. Isten népének ezt a fogadalmat kell tennie ezekben az utolsó napokban. Ő akkor fogad el, ha hűen eleget tesznek az Izraellel kötött szövetség pontjainak. Az Atya mindenkit szövetségébe foglal, aki engedelmeskedni akar neki. Mindannak szól az ígéret, aki igazságot és ítéletet cselekszik, megtartóztatja magát bármi gonoszság elkövetésétől. „Adok nekik házamban és falaimon belül helyet és olyan nevet, amely jobb, mint a fiakban és lányokban élő név; örök nevet adok nekik, amely soha el nem vész.” – A Te Igéd igazság, I. köt., 1103. o.

Ha az izraeliták engedelmeskedtek volna Isten kívánalmainak, gyakorlati keresztények, Krisztus-követők lettek volna. Boldogságuk biztosítva lett volna, hiszen megtartották volna Isten útjait, nem bűnös szívük hajlamait követték volna. Mózes nem hagyta félreérteni az Úr szavait, vagy hogy rosszul magyarázzák a menny követelményeit. Könyvbe jegyezte le, hogy később is hivatkozni lehessen rájuk. Úgy írta le ezeket a hegyen, ahogy maga Jézus mondta el neki. Az izraeliták nagy bátran szóltak – engedelmességet ígértek az Úrnak, miután felolvasták a nép előtt Isten szövetségi ajánlatát. Ezt mondták: „Mindazt, amit az Úr mondott, megtartjuk, és engedelmesek leszünk.” Akkor elkülönített néppé tették és elpecsételték őket Istennek. Áldozatot is mutattak be az Úrnak. Az áldozat vérének egy részét az oltárra hintették. Ez azt jelentette, hogy ép testével, értelmével, lelkével Istennek szentelte magát. A másik részt a népre hintették. Ez jelezte, hogy Krisztus kiontott vére által Isten kegyelmesen elfogadta őket mint külön kincsét. Így tehát az izraeliták ünnepélyes szövetségre léptek a mennyel. – A Te Igéd igazság, I. köt., 1107. o.

 

„Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük” (2Móz 19:8; lásd még 24:3, 7). A  nép  minden  alkalommal  kétségkívül  komolyan  gondolta  ezt,  azonban a szent történelemből kitűnik, hogy a tetteik sajnos ellentmondtak a szavaiknak. Kiválasztott népként önként léptek szövetségre az Úrral, de nem tettek eleget a megállapodás rájuk eső részének, ami valójában csak egy dologra szűkült le.
1.    A szövetség szempontjából mi volt Izrael számára a döntő elem? 2Móz 19:4-5

A felszólítás az Istennek való engedelmességre és törvénye betartására akkor sem volt törvényeskedés, mint ahogy most sem az (lásd Mt 7:24-27; Jn 14:15; Róm 6:11-12; Jak 2:20), de Izrael népe újból és újból elbukott, nem tudták betartani a szövetség rájuk vonatkozó részét.
Nagyon korán, már a Sínai-hegy lábánál rettenetes hitehagyásba estek (lásd 2Móz 32:1-6). Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy a hitetlenség inkább norma volt, mint kivétel. Ezért ahelyett, hogy gyorsan bevonulhattak volna az ígéret földjére, negyven évig vándoroltak a pusztában.
2.    4Móz 14:28-35 szerint milyen ítéletet szabott ki Isten a népre azért, mert nem bíztak abban, amit az Úr mondott nekik?
 
Az engedetlenség gyakran nem nyílt lázadásból fakadt, mint ahogy ma sem, inkább az Isten parancsa iránti bizalmatlanságból. Izrael bűne azért volt égbekiáltó, ahogyan Isten is elmondta, mert „mindazok az emberek, akik látták dicsőségemet és csodáimat, amelyeket Egyiptomban és a pusztában cselekedtem, és megkísértettek engem immár tízszer is” (4Móz 14:22, ÚRK). Továbbra is elutasították az engedelmességet, mindannak dacára, amit láttak és tapasztaltak. Nem foglalták el a földet még annak ellenére sem, hogy Isten megígérte: bevehetik azt (4Mózes 13–14. fejezet).
Gondoljunk bele az iménti kijelentésbe, miszerint az engedetlenség gyakran abból fakad, hogy az ember nem bízik Isten szavában! Miért igaz ez, és hogyan tanulhatunk meg jobban bízni Istenben?

EGW idézet:

Áron meghalt a Hór hegyén, mert az Úr megmondta, hogy nem mehet be az ígéret földjére, mivel Mózessel együtt vétkezett, amikor Meribánál vizet fakasztottak a kősziklából. Mózes és Áron fiai eltemették Áront a hegyen, hogy a nép ne essen abba a kísértésbe, hogy túl fényes szertartással temesse el, és a bálványozás bűnébe essen. Mózesnek is nemsokára meg kellett halnia, azért parancsot kapott, hogy halála előtt gyűjtse össze Izrael népét, és mondja el nekik a héber nép minden utazását Egyiptomból való kijövetelük óta, és atyáik összes nagy törvényszegéseit, melyek rájuk hozták az Úr büntető ítéleteit, és arra kényszerítették Istent, hogy ne engedje be őket az ígéret földjére. Atyáik meghaltak a pusztában a Mindenható szava szerint. Gyermekeik felnőttek, és rajtuk kellett beteljesednie az ígéretnek, hogy birtokba veszik Kánaánt. Sokan közülük még gyerekek voltak a törvény kiadásakor, azért  nem  emlékeztek  az  esemény  magasztosságára.  Mások a pusztában születtek, s azért, hogy felismerhessék a Tízparancsolat és minden törvény és rendelet iránti engedelmesség szükségességét, amit Mózes kapott, Isten arra utasította Mózest, hogy ismételje meg a Tízparancsolatot és mindazon körülményeket, amelyek kapcsolatban álltak a törvény kiadásával. – A megváltás története, 168–170. o.

Sosem becsülhetjük túl az egyszerű hit és a zúgolódás nélküli engedelmesség értékét. A jellem csak az engedelmesség útját követve és egyszerű hittel rendelkezve érheti el a tökéletességet. Ádám azt a parancsot kapta, hogy mindenben engedelmeskedjen Isten törvényének, ezért akik ma szeretnének üdvösséget szerezni, egy  semmivel sem alacsonyabb mércének kell megfelelniük. (…) Krisztus mondta: „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak Lelkét: akit a világ be nem fogadhat.” (…) A világ az igazság ellen szövetkezett, mert nem akarja elfogadni az igazságot. Vajon én, aki megértettem az igazságot, bezárom a szívem és a szemem az üdvözítő erő előtt csak azért, mert a világ inkább a sötétséget választotta? – 119. levél, 1895. február 18.

Isten azt kívánja, hogy népe mielőbb felkészüljön az eljövendő válságra. Akár felkészültek, akár nem, szembe kell nézniük vele. Csak azok fognak megállni a megpróbáltatás és megkísértés időszakában, akik összhangba hozták Isten mértékével az életüket. Amikor világi uralkodók egyesülnek lelkészekkel, hogy lelkiismereti kérdésekben parancsokat osztogassanak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kik félik Istent, és kik szolgálnak neki hűségesen. Mikor legsűrűbb a sötétség, akkor ragyog majd legvilágosabban az isteni jellem fénye. Amikor már minden egyéb csődöt mond, válik láthatóvá, ki bízik rendíthetetlenül Istenében. És miközben az igazság ellenségei mindenfelől figyelik az Úr szolgáit, hogy ártsanak nekik, Isten is ügyel rájuk örök javuk érdekében. Olyan lesz számukra, mint az örök szirt árnyéka a szárazföldön. – Az apostolok története, 431. o.

Angolul tudóknak ajánlott a nagy küzdelem témájának mélyebb és nagyszerűen átgondolt tanulmánya, aminek az alaptétele, hogy az Isten szeretet: John Peckham: Theodicy of Love: Cosmic Conflict and the Problem of Evil. Grand Rapids, MI, 2018, Baker Academic. Az adventista író könyvét nem adventista kiadó jelentette meg, ami szintén jelzi, hogy milyen jól képes a biblikus teológia bemutatni a nagy küzdelem valóságát a Szentírás alapján.
„Érvelésem szerint Isten szeretete áll a kozmikus küzdelem középpontjában, és Isten elkötelezett szeretete erkölcsileg elegendő ok arra, hogy miért enged teret a gonoszságnak. Ebből sok minden következik arra vonatkozóan, hogy az isteni gondviselést úgy értelmezzük, mint ami – az én szóhasználatomban – a kötelezettségvállalás szövetségi szabályainak a keretein belül működik” (i. m. 4. o.).
„Istennek az a határozata, amely szerint Izraelnek nem szabad belépnie Kánaán földjére negyven évig, keserű kiábrándulást jelentett Mózes, Áron, Káleb és Józsué számára. Mégis minden zúgolódás nélkül elfogadták ezt az isteni döntést. Azok azonban, akik elpanaszolták Isten velük való bánásmódját és kijelentették, hogy ők bizony inkább visszatérnek Egyiptomba, most sírtak és felettébb búsultak, amikor Isten elvette tőlük az előbb megvetett áldásokat. Előzőleg nem volt semmi okuk a panaszkodásra. Isten most okot adott nekik a sírásra. Ha bánkódtak volna bűnük miatt, amikor Isten őszintén eléjük tárta azt, akkor az ítéletet nem mondták volna ki felettük. Ők azonban csak az ítélet miatt bánkódtak. Szomorúságuk nem bűnbánat volt, és ezért Isten nem tudta számukra biztosítani ítéletük megváltoztatását” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 355. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
1Korinthus 10–16; Evangelizálás,„Időszerű intések” c. alfejezet
1. Mitől kellett ódzkodniuk Pál szeretett hittestvéreinek?
2. Miért volt sok „erőtlen és beteg” a korinthusi gyülekezetben?
3. Milyen célból vágyódtak a lelki ajándékok után a korinthusi hívek?
4. Kinek nem volt kedve meglátogatni a korinthusi testvéreket, még Pál kitartó kérlelése ellenére sem?
5. Mikor fogadja el Isten az énekvagy zeneszolgálatunkat?

Alapszöveg: 1Jn 4:8; 5Móz 4:37; 6:5.
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés: Mózes ötödik könyve a Pentateukhosz utolsó könyve. Tar- talmazza Mózes búcsúját, amelyet Izrael népéhez intézett, mielőtt az átlépte volna az Ígéret Földjének határát. A könyv magán viseli a sürgősség bélyegét. Mózes közel állt a halálhoz, és a nép hamarosan vezető nélkül maradt, kö- vetkezésképpen utolsó szavainak célja emlékeztetni a testvéreit azokra a leg- fontosabb tanításokra, amelyeket Istentől kapott. Mózes ötödik könyve tehát az izraelita hitet feltáró kézikönyv – a hitvezetők kézikönyve, az egyenes út iránymutatója.
A tanulmány témái:
•    A történelem Istene. Amikor Izrael gyermekeihez beszél, Mózes emlé- kezteti őket a történelmi eseményre, amikor Isten kiszabadította őket a rab- szolgaságból, és kivezette a népet Egyiptomból, a sivatagi puszta nehézségein keresztül.
•    A szeretet Istene. Mivel Isten a szeretet, szüntelenül kapcsolatban áll né- pével, és harcol érte. Válaszképpen a nép megtanulja szeretni Őt.
•    A szövetség Istene. Az Isten és a nép közötti kapcsolat szerződés – szö- vetség – formáját ölti.
•    A nép Istene. Izrael a szövetség népe. Ez a megnevezés semmiképpen sem azt sugallja, hogy az izraeliták magasabb rendűek lennének a többi nép- hez viszonyítva. A szövetség, amelyet Isten kezdeményezett Ábrahámmal, Iz- rael népének szentségét feltételezte, illetve azon szeretetből fakadó elkötele- ződését, hogy szeretni fogja Istent és engedelmeskedni fog parancsolatainak.
II.    MAGYARÁZAT
„Az egész Izraelnek”
Mózes ötödik könyve „az egész Izraelnek” szól (5Móz 1:1), és a kifejezés az Ígéret Földje előtti nép egészére vonatkozott (5Móz 34:12; 27:9; 31:1, 7). Pál apostol eszkatologikus értelemben használja ezt a szintagmát, az üdvözültek összességére utalva (a zsidókra és a népekre egyaránt): „És így az egész Izráel megtartatik” (Róm 11:26). Habár „az egész Izrael” kifejezés Dániel imájában elsősorban a Babilonba száműzött népre utal, a remény és a helyreállítás fé- nyét villantva fel, nyilvánvaló, hogy egyetemes alkalmazhatóság rejlik a szó- kapcsolatban, mely magába foglal „közel és távol valókat” egyaránt (Dán 9:7). Megbeszélésre, elmélkedésre: Mózes ötödik könyve a népet mint egészet szólítja meg. Miért? A nép akkor érti meg igazán Isten üzenetét, ha egybegyűl és úgy hallgatja. Mi ennek a magyarázata? Hogyan alkalmazható napjaink- ban az egyházra John Donne azon kijelentése, miszerint „egyetlen ember sem magában álló sziget”?
Mózes ötödik könyve (Deuteronomium)
A „Deuteronomium” szó, amely ennek a könyvnek a címe, az 5Mózes 17:18-ban található „e törvény mása” kifejezés görög fordítása (Septuaginta), amely szó szerint „a második (megismételt) törvény”-t jelenti. A Törvényt jelölő héber kifejezés, a Tóra többre utal, mint amit mai jogi értelemben tör- vénynek nevezünk. A Tóra általánosságban „tanítás”-t jelent, és magába fog- lalja Isten összes útmutatását. A „Deuteronomium” szó valóban Mózes ötö- dik könyvének tartalmát összegzi (5Móz 28:61; 29:21), és nemcsak azért, mert magának a Sínai hegyen adott Törvénynek az ismétlése, hanem azért is, mert Isten tanításainak újbóli sorra vétele. A könyv héber címe – Debarim, azaz
„Szavak”, avagy „Ezek az igék” (5Móz 1:1) – Mózes profetikus szavaira utal:
„amint parancsolt vala az Úr néki azok felől” (5Móz 1:3). Ez Mózes negyedik könyvének utolsó szavait idézi fel: „Ezek a parancsolatok és végzések” (4Móz 36:13; vö. 5Móz 1:6)
Elmélkedésre: Miért kellett Mózesnek megismételnie a Törvényt?
Mózes négy beszéde
Mózes négy beszéd formájában szól a néphez, és mindenik beszédet ugyanaz a kifejezés vezeti be (Károlinál ezek formailag eltérnek egymástól, a ford. megj.): „Ezek az igék” / „ez pedig a törvény” / „ezek annak a szövetség- nek igéi” / „ez igéket” (5Móz 1:1; 4:44; 29:1; 31:1). Az első beszéd egy történelmi prológus (5Móz 1–4), amelyben Mózes feleleveníti Izrael népének vándorút- ját a Sínai hegytől egészen Kánaán határáig (5Móz 1–3). A második beszéd voltaképpen a Törvény átismétlése (5Móz 4:44–28:68); a harmadik közlés felhívás a szövetség tiszteletben tartására (5Móz 29–30); míg a negyedik be- széd egy utolsó felhívás a Törvényről való megemlékezésre, amit Mózes éneke, áldása és halála előtti búcsúszava követ (5Móz 31–34).
A szövetség
Ha mélyrehatóan elemezzük Mózes ötödik könyvét, és az ókori Közel-Ke- let irodalmának strukturális tulajdonságait is figyelembe vesszük, érdekes, bonyolult szerkezeti felépítés tárulkozik fel előttünk. A könyv az ókori szö- vetségek/szerződések mintáját követi, amelyek a hűbérúr és a vazallus között köttetnek (itt az egyiptomi, és azon belül is a hettita modellre gondolunk, a Kr.
e. a második évezredtől kezdődően), és az alábbi szerkezeti elemeket, tartalmi egységeket foglalja magában:
•    Bevezető (5Móz 1:1–5)
•    Történelmi előhang (5Móz 1:6–4:49)
•    Kikötések: általános (5Móz 5–11) és specifikus kikötések (5Móz 12–26)
•    Áldások és átkok (5Móz 27–28)
•    Lojalitás a szövetség és a tanuk iránt (5Móz 29–30)
Isten a történelemben
A szövetség szerkezete – amely a könyv ókori jellegét igazolja – a mózesi irodalmi jegyekkel egyetemben a szerző azon szándékára világít rá, hogy ki- emelje az Isten és népe közt megkötött szövetséget. A történelmi események –    Isten népét megmentő cselekedeteinek felelevenítése – képezik a szövet- ség előzményeit és alapjait Ábrahámtól és Egyiptomtól egészen napjainkig. Ezek az események olyan biblikus-teológiai történelemszemléletet sugallnak, amely a lényegét tekintve nagyban különbözik a modern, nyugati történe- lemszemlélettől. A Szentírás távlatából tekintve, a történelem nem az esemé- nyek „ok-okozat” összefüggésen alapuló mechanikus kibontakozása, hanem sokkal inkább Isten állandó jelenlétének és közbelépéseinek a következmé- nye. Ő lép és cselekszik először. Nos, a történelem során tapasztalt ezen isteni közbelépések képezik a szövetség alapját. Isten köt szövetséget az Ő népével (5Móz 5:3), mivel Ő az Úr, aki kiszabadította a népet Egyiptomból (5Móz 5:6). A héber debarim szó (jelentése: „szavak”, „igék”), amely a könyv héber címe is egyébként, „események” jelentéssel is bír, és Isten üdvözítő közbelépéseinek, munkáinak szent történelmére utal. A Krónikák könyve, amely az Ótestamen- tum történetének beszámolója, a Dibrey hayammim címet viseli, aminek je- lentése: „a napok szavai”. Isten Szavát a történelmi események szűrőin keresz- tül is olvasni kell.
Elmélkedésre és megbeszélésre: Milyen tanulságokat vonhatunk le Isten- ről abból, hogy ugyanaz a szó – a dabar – „igét” és „történelmet” is jelent?
A szeretet elve
Az Isten és a nép közötti szövetség alapelve a szeretet. A „szeret” ige több- ször is megjelenik a könyvben, és nemcsak abban az értelemben, hogy Isten szereti Izraelt (5Móz 4:37; 7:8; 10:15; 23:5, stb.): Izrael is szeretettel válaszol Is- ten közeledésére (5Móz 6:5; 7:9; 10:12). Mózes ötödik könyvében az isteni sze- retet nem szentimentális érzelem. Isten szeretete rendkívül erős és végtelen, és olyan eseményeken keresztül nyilatkozik meg, amelyek valóban kifejezik erősségét, hitelességét és vég nélküli természetét. E szeretetének köszönhe- tően, amely megalkotta az eget és a földet (5Móz 10:14; 4:35, stb.), Isten belé- pett az emberi történelem eseményeinek „arénájába”, és megmentette a népét (5Móz 1:27–31; 4:20). E szeretetre válaszként Izrael, a szövetség népe szeretettel válaszol, Isten buzdítja őt erre: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet tel- jes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (5Móz 6:5). E szeretet abban nyilvánul meg, hogy Izrael megemlékezik Istenről (5Móz 7:18; 9:7; 24:9, stb.), hallgat a szavára, törekszik a megértésére és az iránta való engedelmességre (5Móz 4:1; 6:4; 20:3, stb.), féli (5Móz 4:10; 5:29; 17; 19; 31:12, stb.) és szolgálja Őt
(5Móz 6:13; 28:47–48, stb.).
Elmélkedésre és megbeszélésre: Miért több a szeretet mulandó érzelem- nél? Isten parancsolatai miért „a szeretet elvének kifejezései”?
Felhívás tanulmányozásra
Mózes ötödik könyve erőteljes felhívás Isten Szavának tanulmányozására, Isten Igéje másoknak történő tanítására (5Móz 6:7). Mind a mindenkori zsidó, mind a keresztény közösség a Szentírás egyik legfontosabb könyvének tartja. A Deuteronomium tartalmazza a „Semá Jiszraél”-t („Halld, Izrael!” – 5Móz 6:4), amely meghatározta a zsidók vallásos azonosságát. Az Ótestamentum egyik leggyakrabban idézett szövege, 80-szor történik rá utalás, következés- képpen a Biblia egyik legfontosabb könyve. Nagy jelentőséggel bír Isten vég- idei népe számára, amely megközelítette az Ígéret Földjének határát (Jn 14:2).
„Mózes ötödik könyvét figyelmesen kell tanulmányozniuk mindazoknak, akik napjainkban a Földön élnek” (Ellen G. White: The Advent Review and Herald. 1903. december 31.).
Elmélkedésre és megbeszélésre: Miért fontos a hetednapi adventisták számára a Szentírás tanulmányozása? Említs olyan bibliai szereplőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az Ige tanulmányozására, és vallásos kötelességként kutatták az Írásokat!

III. ALKALMAZÁS
Nem elég hallanunk és tanulmányoznunk Isten Szavát. Nekünk élnünk is kell azt, amit hallottunk és megértettünk. Jacques Doukhan mondta egy al- kalommal: „Amikor gyermek voltam, a rabbimtól egy legendát hallottam egy emberről, aki az ócskapiacon egy csodatevő trombitára talált. Az eladó dicsérte a hangszer meseszerű tulajdonságait: »Ámulatba ejtő ereje van – mondta. – Ha megfújod, a házat emésztő tűz azonnal kialszik.« Az ember megvásárolta a trombitát és hazavitte, majd rögvest ki akarta próbálni az erejét: felgyújtotta a házat, és fújni kezdte a trombitát. Csakhogy minél jobban fújta, annál erő- sebben égett a tűz és emésztette a házat. Az emberünk nagyon megharagudott az árusra, és visszament az ócskapiacra, hogy panaszt tegyen ellene. Akkor az árus elmagyarázta neki, hogy a trombitának nem a tűzoltás volt a szerepe, ha- nem az emberek riasztása, hogy mielőbb odajöjjenek és oltsák a tüzet.”
Az egyik legnagyobb különbség Isten és ember között az, hogy amikor Isten beszél, a dolgok meg is történnek. Keress a Bibliában példákat, amelyek szemléltetik ezt az elvet. Ezzel összehasonlításképpen említs olyan történelmi példákat, amelyekben nagy volt az eltérés a szavak és a cselekedetek között.